Popeye

Ha valakinek az átlaghoz képest magasabb a mércéje filmek terén, könnyen előítéletei támadhatnak olyan munkákkal szemben, melyek eleve nem próbáltak grandiózus vagy sokoldalúak lenni. Ha valaki ezektől nem tud elvonatkoztatni, könnyebben lankadhat a figyelme, ahogy az apró részleteit megfigyeli egy mozgóképes alkotásnak. Ilyenkor a legkönnyebb például tárgyi tévedéseket elkövetni - ahogy például velem is előfordult néha.

Előítélet vagy sem; a Popeye-movie-t nehezemre esik többnek látni megjátszott és nehezen értelmezhető téblábolásnál. Tudom, hogy a '30-as évek rajzfilmje, és az eredeti képregény a Thimble Theater kiadótól is inkább afféle unaloműzőként készült. Ahogy a film is, Popeye korábbi inkarnációi sem próbáltak igazán szólni bármiről, leszámítva, hogy mikor milyen dolgok esnek meg a címszereplővel. Az olyan karakterek, mint Wellington Wimpy vagy az Oil família egyszerű kisvárosi emberek, akik egy kikötő környékén élik ugyanilyen egyszerű mindennapjaikat.

Musical-ekkel mindig is hadilábon álltam, mivel véleményem szerint fölösen törik meg a filmek hangulatát, cselekményét, rosszabb esetben pedig le is butíthatják azt. A Popeye zeneszámai kb. 2 percesek, és a dalok szövegét őszintén szólva nevetségesnek találtam. Rejtély számomra, miért alakították musical-filmmé az élőszereplős verziót. Lehet, hogy a készítők féltek, hogy a mű nem fogja eléggé idézni a képregény és a rajzfilmek hangulatiságát, ha csak a díszletek, jelmezek és színészek kell fenntartsák azt.




A sztori dióhéjban: Popeye rég elveszett apját keresve megszáll egy sweethaven-i panzióban, melyet az Oil család tart fenn. Megtudja, hogy egy Bluto nevű kapitány  vámot szed be a városiaktól. Beleszeret Olive Oil-ba, akit odaígértek Bluto-nak. A két szál pedig összefonódik, mikor kiderül, hogy Bluto valójában Popeye apjának dolgozik, míg majd az egyik zeneszám alatt ellene nem fordul.

A forgatókönyv tehát a képregény minden fontosabb szereplőjét megpróbálja egyetlen történetbe elhelyezni: Popeye szökésen kapja Olive-t, együtt rátalálnak az árva kisbabára Swee'Pee-re, Bluto pedig együtt találja hármójukat, amiért elveri Popeye-t, és mikor a végén újra szembekerülnek, már az életére tör. Mindez jól hangzik papíron, de a kivitelezés lötyög, sok dolog magyarázata hihetetlenül banális.




A film tudatosan nonszensz dolgokból építkezik: látnok csecsemő, spenóttól szupererőt nyerő pasasok meg hasonlók. A rajzfilm-világ fizikai törvényeit idézi sok mozzanat, például:

• dugóhúzóként verek valakit a kemény deszkába;
• tengeralattjáró kémlelő lencséjeként használhatom a pipám;
• vagy lebukom a vízbe, aztán rögtön mint a gumilabda pattanok ki 10 méterrel odébb. 

Lehet, hogy csak a stílusvilága nem tetszik az egésznek, de a helyiek viselkedése valahogy sose tűnt természetesenek nekem. Sweethaven lakosai pletykás, fecsegő hanglények, akik sokszor azt se fogják fel, mit tesznek és miért. Popeye-tól mintha félnének, mikor a városba érkezik, holott ez az első eset, hogy a tengerész Sweethavenben jár. És egy csapásra körbeünneplik, mikor véletlenül meglöki a helyi vámszedőt, aki ettől végigszánkázik egy csúszdán. Ezt vígjáték-standardok között is nehéz bevennem.



Azt is értem, hogy félnek Blutótól, aki - legalábbis így tudják - törvényesen alkalmazhat erőszakot. De ahhoz képest nem látszik rajtuk, hogy nagyon érdekelné őket a dolog. Miért állnak ki mind a panzió elé, mikor Olive és Popeye vígan odaigyekszik Swee'Pee-vel? Miért nem közlik már az utcán Olive-val, hogy Bluto pont őrá várakozik türelmetlenül?
De Bluto-nak semmi köze olyan esetekhez, mikor például Olive bátyja kiáll egy izmos behemóttal bokszolni, holott gőze sincs a sporthoz. Vagy hogy Wimpy, a kövér fánkevő fickó elviszi a rábízott Swee'Pee-t a lóversenyre, mert állítólag látnoki képessége van a babának. Ezen már csak kacagni tudtam. A gyerek képes fütyülni, mikor kérdezik valamiről, ezzel jelezve, ha egy kérdés válaszával egyetért, és ennyi. Őszintén: felnőtt pasas ilyen könnyen bekajál - már bocs a szóért - egy ilyen képtelenül hangzó dolgot pusztán a gyerek fütyülése alapján?

Popeye apja, Poopdeck amolyan nihilista jellem: egyfolytában csak arról ágál, hogy mennyi mindent utál: a csecsemőket, a jövőt, a múltat, a jelent, etcetera. Bluto elmondása alpján évekig segítette az öreget, még
Swee'Pee-t is egyből megmutatta neki. "A kölyök egy vagyont ér, kapitány!" Wimpy után tehát a történet rosszfiúja, a tapasztalt tengeri medve Bluto is egyből a meggazdagodását várja ettől a legfeljebb pár hetes kisgyerektől.

Nyilvánvaló, hogy a film szándékoltan abszurd és nevetséges elgondolásokkal operál: az újszülött Swee'Pee látnoki képessége áll a figyelem középpontjában. A kicsit Blutótól, majd az utána eredő Olive-ot meg egy tintahaltól kell megmenteni Popeye-nek. A végére eljutunk a klasszikus felálláshoz: Popeye szembekerül Bluto-val, megeszi az apja által dícsért, de utált spenótot, és embefeletti erővel eltángálja Blutót. S hogy mindezt tetézzük: maga Bluto eteti meg vele, hogy bosszantsa. 

Színészfronton a két főszereplőt sikerült leginkább úgy megformálni, ahogyan én is emlékeztem rájuk a rajzfilmből. Robin Williams egyik legkorábbi szerepe volt a pipázó tengerész. Merev arcával, dörmögő beszédével nagyszerűen játssza Popeye-t; kitömött alkarjával vagy ahogy a pipája megpördül a szájában olyan, mintha az eredeti rajzfigura lépett volna ki a képregényből vagy a rajzfilmből.
Ugyanezt mondható el Olive Oilról. Shelley Duvall nevével korábban nem találkoztam ugyan, de filmográfiája alapján ez volt a legikonikusabb szerepe. Percig sem kételkedtem, hogy "Miss Oilt" és "Mr. Eye-t" látom a képernyőn - ahogy többször nevezik őket. Érdekes egyébknt, hogy mivel Swee'Pee-t együtt találják meg a kosárban, és közösen gondoskodnak róla, lényegében a baba révén fonódik össze a kettejük élete.


Be kell vallanom, életem egyik legkülönösebb filmtapasztalata volt a Popeye live-action-movie. Műsorideje alatt inkább értetlenül álltam előtte, semmint hogy mulatatott volna. Még az ütésekről is lerítt érződött a tettetés, a nem-igaziság érzete. Bár elismerem, van néhány kifejezetten humoros pillanata, mint mikor:

• Olive Popeye nevébe köt bele,
• az egész panzió Blutót figyeli, amint egy legyet próbál lecsapni,
• vagy a boxmeccsen a kopasz behemót véletlenül a mamájának mos be egyet, és Popeye megkérdezi: "Ó, részvétem. Hova küldjem a virágot?"

Nyilván látszik, hogy nem hihető dolgokból gyúrtak össze egy 2 órás produkciót. De nem vagyok biztos abban, hogy a humorosság volt-e a cél itt. Olive, Popeye, Wimpy és még Popeye papája is megfelelnek közismert valójuknak, amiket a képregényből vagy a rajzfilmből ismerünk.

Bluto kissé csalódást okozott nekem. Olive mintha csak mellékesen érdekelné, különösen, miután Swee'Pee képességéről tudomást szerez. De egyébként is: szinte egyáltalán nem gondolkodik, holott a rajzfilmben mindenféle módon taktikázott és csapdákat állított, hogy elgáncsolja Popeye-t. Itt olyan, mintha Bud Spencert gyúrták volna egybe a Batman & Robin Bane-jével: folyton hörög és dörmög, illetve pofoz és tör szét ezt-azt (Hogy nem sérti fel az ínyét, mikor várakozás közben szétrág egy üvegcsészét?!).

És ezen az 5 emberen kívül minden más szereplő csak extraként lézeng, élő díszlettartozékok.



Az élőszereplős Popeye egyszerűen megjátszott, túlságosan utánzó film. Más bizonyára jobban élvezni fogja, mivel ránézésre tényleg hasonlít a rajzolt verziókra. Számomra viszont egyszer nézhető színi darab lett, amiben arra is külön kell figyelni, mikor beszélnek normálisan a főszereplők.