A tetovált lány

Mikor 2012. februárjában láttam ezt az alkotást a budapesti Corvin-moziban, semmit nem hallottam az előzményeiről. Nem számítok műveltnek a kortárs irodalom terén: Stieg Larson Millenium-könyvtrilógiáját ugyanúgy nem ismertem, mint a 2009-es svéd filmváltozatot Niels Arden Oplev-től. Valójában azt sem tudtam, hogy ez a sztori forrásanyagból készült-e, vagy 100%-ban egyéni ötlet. Egyszerűen csak leírom, hogy ez a film önmagában milyen élményt adott nekem.

Érdekfeszítőnek és izgalmasnak találtam a női főszereplőt. Lisbeth Salander egész léte az öntörvényűségről szól: okos, spontán, jeges modorú, önpusztító hajlamú tetovált punk, intézetben nőtt föl, nevelője pedig hosszú ideje lebénult. Az élet kiirtotta illúziót, hagyományos "szemét-nem szemét" típusú emberítélete pedig még segít is abban, hogy a munkájának éljen, mint computer-hekker. 

Hihetőség és légkör terén a film betonszilárd: sötét, gyéren világított, a magányt és terhet árasztja magából a képi világ. A svéd forgatási helyszínek, a szigeten élő emberek beszéde, szemléletmódja is mind autentikusabbá tették számomra az összképet: nyomasztó, életszerű; a kétség és a fájdalom mindig komplikált helyzetekben mutatkoznak meg. És a legapróbb vagy óvatlanság is árat követel.
A táj mellett a deviancia, az aljasság példái is sokat adnak a film hangulatához. Itt nincs tolerancia vagy egyértelműen kifejezett jóindulat, minden figura a megélhetése és egyéni érdekei miatt cselekszik, vagy néha önös szórakozásból. David Fincher rendező tudatosan került bármilyen romantikus felhangot vagy szentimentalitást. Mikael új megbízását azért vállalja, hogy helyretegye a megtépázott reputációját mint újságíró. Lisbeth pedig egyszerűen a fizetségért lesz előbb Mikael megfigyelője, majd társa.


Az egyik, amit imádok ebben a filmben, a szereplők az empátia teljes hiánya mellett is valódi hús-vér embernek érződnek. Nils Bjurman, a gyámhatóság kirendelt jogásza, aki Lisbeth pénzügyeit felügyeli, igazi szemétláda, de csak fokozatosan villan ki a valódi természete. Elborzasztó látni, ahogy helyzetével visszaélve kényszerítő Lisbeth-et, hogy elégítse, és később brutálisan megerőszakolja a lakásán. 
Fantasztikusnak találtam, hogy Lisbeth nemhogy nem törik meg, hanem még túl is licitálja ezt a kegyetlenséget, mikor bosszúból kiköti Bjurmant, és a bőrét felhasítva vési a hasára: "ÉN EGY PERVERZ ÁLLAT VAGYOK." Üdítően komor jelenet: a sárkánytetoválásos lány szeméből süt az őrület és a revansvágy. És nem tudom elítélni érte, mivel az erőszaktevő a rendszer képviselője, a törvény nem tudna igazságot szolgáltatni neki.

Érdekes volt végigkövetnem Mikael és Lisbeth előéletét, majd közös munkáját is. Mielőtt találkoznának, úgy tűnik, mintha 2 különálló filmet néznénk: az egyik Mikael Blomkvist újságíróról, a másik a huszonéves Lisbeth Sandlerről. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy ez a két, egymástól eléggé különböző beállítottságú ember találkozik, és a maguk módján megismeri egymást. Mindketten higgadt profik, de közülük Mikael szürkébb, gátlásosabb: otthon átlagos életet élt főnökével és szeretőjével, Erikával. Itt, a távoli svéd terepen pedig olyan elszigetelt, mint bárány a farkasok között.. 

A rejtély, amin dolgoznak, közel se fogott meg ennyire. Mikaelt egy Henrik Vanger nevű milliomos bízza meg, hogy nyomozza ki, ki küldözget neki évek óta különös üzeneteket. Vanger unokahúga, Harriet 40 éve eltűnt, és a férfi a feltételezett gyilkosnak tulajdonítja az üzeneteket. Mint kiderül, egy családtag, Harriet bátyja a tettes, és áldozatait mindig egy bizarr kínzókamrában terrorizálta és ölte meg. Itt már dobog a feszültség: Mikael is majdnem áldozattá válik, Lisbeth pedig egy olyan szörnnyel kerül szembe, aki őrültebb és kegyetlenebb, mint ő valaha is volt.

Érdekes volt látnom Lisbeth ténykedését a fő ügy lezárulása után, kifejezetten Mikaelnek. Regény vagy sem: ennek a kisebb, utólag megoldott ügynek tényleg semmi köze a Vanger-esethez. Mindössze a 2 főszereplő személye köti össze, plusz Lisbeth adatgyűjtő képességei. Ennyi nem igazán elég 20 perces túlnyúlást megtámasztani  a tetőpont után; olyan, mintha egy hajó orr-részét túl sok ballaszttal töltenénk meg, amitől megbillen.
A rendező helyében Wennerström leleplezését az álcázással és a számlamachinálással max. 5-6 percbe sűrítettem volna, ahogy A sötét lovagban Gordonék túszdrámáját: az a szcéna egyrészt nem volt hosszú, és a fő konfliktussal jobban össze volt fűzve. Bár a cselekmény tagolása kb. egyezik, Finchner kétségkívül megváltoztatott dolgokat a könyvhöz képest. Nyilván 100%-ban nem lehet írott művet mozgóképre átvetíteni. Lisbeth és Mikael első személyes találkozása, vagy mondjuk a zárás is más, mint itt látjuk. 

Lisbeth és Mikaela viszonya teljesen a körülmények függvénye. Egyedül nyomoznak, és hamar megtalálják a közös hangot  munkában. A tény, hogy rövid hezitálás után Mikael lefeküdt vele, csak erősítette bennem a gyanút, hogy Lisbeth most először szerelmes. Semmi romantika, csak spontán testi vágy. A vége felé Mikaela, Erika és Lisbeth között érezhető némi feszültség. Erika valószínűleg sejti, hogy a lány nem csak a munkatársa volt Mikaelnek - ahogy ő maga is.

Kettejük közül értem, hogy Mikael végül miért a korban közelebb álló Erikát választja a 23 éves lány helyett. Ami Lisbeth-tel összehozta, az már lezárult, és kettejük között a kapcsolat sokkal inkább volt testi, mint lelki. A nem lázadó, középkorú férfi élete jobban konszolidálódhat egy olyan élettárssal, aki nem olyan szélsőséges jellem, és aki alkalmasabb rá, hogy esetleg majd a lánya mostohaanyjaként is éljen.



Csak megjegyzésként mondom: rettentő kíváncsi lettem volna rá, ha Mikael tinédzser lánya és Lisbeth találkoznak. Hasonló korúak, de teljesen ellentétes személyiségűek.

Noha a mellékszereplők alaphangon nem színes egyéniségek - főleg a Vangerek - a szereplő-kiválasztás nagyszerű. Rooney Mara olyan szóba jöhető színésznők helyett kapta meg a címszerepet, mint Natalie Portman és Emma Watson. Mara Oscar- és Golden Globe-jelölését cseppet se tartom túlzásnak. Döbbenetes alakítást tesz le az asztalra: rideg precizitás, ambivalencia, az indulat és önuralom egymásnak feszülése az arcán végig kiemelik őt a többiek közül - külsejétől függetlenül is. Daniel Craig Mikaelje háziasabb és szürkébb: a színész a Skyfall c. Bond-film miatt majdnem dobta a szerepet, prolémás volt a forgatása időpontok egyeztetése. Igy is jól megkülönböztethető a küszködő zsurnaliszta alakja a makulátlan Bondtól. 

2 olyan pillanat volt a filmben, amit különösen megindítónak találtam.

Egyik, mikor végül a rég halottnak hitt Harriet 40 év után visszatér a villába, miután Mikael közölte vele, hogy a környék ismeretlen lánygyilkosa halott. Két emberöltő után viszontlátni egy szerettünket, akitől el voltunk választva, mindig érzelmes momentum: sokan élték ezt át például Németországban a berlini fal lerombolásakor.

A másik a legutolsó perc. Lisbeth öltönyt szabatott Mikaelnek, ám mikor az este odaadná, karon fogva és nevetve látja sétálni Mikaelt és Erikát. Az arca, a dallam, a kameraszög; az egész jelenetből sugárzik a lány kiábrándultsága! Minden módon segítette ezt a férfit; még nevelője előtt is elismerően beszélt róla, nem beszélve, hogy nélküle már halott lenne. És még azt sem tudta a szemébe mondani, hogy szakítani akar. Ezek után teljesen jogos Lisbeth reakciója, ahogy a drága ajándékot a szemétbe hajítja, és szó nélkül elrobog a motorján. Részvétkeltő és igen komor pillanat, ami azután is elkísért engem, miután kiléptem a moziból.

Nagyon erős alkotásnak tartom A tetovált lány 2011-es verzióját. Kőkemény felnőtt hangulatvilága, tempós vágása, a két fő karaktere és a nyomozás menetének követése izgalmas krimivé teszik. Emlékeztet arra, mennyire kiszolgáltatottá válhatunk a világ ridegségével, az emberi kegyetlenséggel szemben.

Cowboyok és űrlények

2011. a félénk, de bőkezű kísérletezések éve volt Los Angeles filmes negyedében. Egy-két gyors példa: Lopott Idő olyan jövő-világot próbált létrehozni, ahol az idő szó szerint "pénz kérdése". A Fertőzés egy modern pestis pusztításának krónikája. Zöld lámpás: a Warner első megabüdzsés mozija, ahol a szuper főhős se nem Batman, se nem Superman. Rise of the Planet of the Apes: újragondolni egy régi sci-fi-témát + megkeresni a lehetséges kiindulási pontját a mai világban.

A Cowboyok és űrlények sem annyira a témája, mint inkább az alapötlete miatt érdekes. Producer Roberto Orci úgy jellemezte: "Nézzük a Nincs Bocsánatot, és egyszer csak űrlények landolnak benne." Valójában egy képregény formában tálalt műfaji hibridről van szó, mely 2006-ban látta meg a napvilágot a Malibu Comics kiadó lapjain. A nyugati város neve "Absolution" elég nyílt utalás a fejlettségi szint különbségeire, különböző korok és világok között is.

A trailer úgy reklámozta a live-action-verziót, hogy "A Vasember rendezőjétől". Enyhe túlzás: a Vasember nem volt ennyire egetrengető munka, ahogy magát Jon Favreau-t sem tartom kreatív direktornak. A Vasember 3.-at nyilván azért nem vállalta, mert Tony Stark a nagyvásznon immár túl szorosan kötődik a többi Marvel-hőshöz. A Marvel-adaptációk mintára gyártott kasszafúrók, szinte bárki rendezheti őket. Ezért is furcsállom, hogy Favreau a Vasember 2. után ilyen hamar új képregényfilmet forgatott le.

Szóval a kérdés az: sikerült-e egy közepes rendezőnek egy közepes alapanyagból legalább egy közepes művet kihozni? Nos, nem, sajnos nem. És ez nem a forrásanyag hibája. Képregényeknél elég, ha a stílus és a hangulatiság összeköt két dolgot, legyenek azok egymástól akár szögesen eltérőek.
Favreau alkotásán jobban látszik, hogy ez a két komponens - sci-fi és western - nem tud igazán eggyé forrni, építkezni. Lötyögnek egymáson, ahogy megpróbálják kiadni egy tipikus UFO-emberrablás menetét, olyan korban, ahol az ufológia - vagy az automobil - még nem létezett. Érdekes látni, hogy ebben a "primitívebb korban" hogy állják meg helyüket az emberek. De ez a legérdekesebb dolog a történetben.

Robert Downey jr. helyett Daniel Craig, mint az útonálló Jack karakteres arcot vág mindenhez, Harrison Ford pedig igyekszik színt vinni Dolarhyde ezredes goromba alakjába, sikertelenül. Jack csupán egyike az idegenek elrabolt emberalanyainak - talán épp a legelső -, akit egy különleges csuklószerkezettel engedtek elszökni maguktól. Ez így túl egyszerű: miért tett le az őt vizsgáló idegen egy olyan gépet a tesztalany mellé, ami a csuklójára pont rápasszol, fegyverként használható ellenük, és ők utólag se aktiválják soha? Ennek nem látom értelmét.


Jack nagyon unott benyomást kelt, egyszerűen színtelen figura. Egyszerűen pofozkodik és lő a géppel a csuklóján. Szép, hogy menti, akit veszélyben lát, de mi készteti erre? Elveit mindössze annyi bizonyítja, hogy nőket nem bánt. Szóval csak pénzhiányból állt egy bandába, majd lopta meg bűntársait egy szeretőért?



Mindössze a cselekmény közepén akad egy fordulat, és ez a feltámadt Ella. Jack a sebesült nő testét hosszasan vonszolta, de meghalt, eltemették, végül egy indián tábortűznél látják őt újraformálódni lángnyelvekből. Misztikum van tehát bőven, magyarázat annál kevesebb. Szóval kiderül, hogy Ella is idegen, de egy teljesen másik űrfajból való, melyet az ottani egyedrablások után kiirtottak. Ellának végig az emberi álcáját látjuk, de a valódi alakját még a végén sem. Mire képes? Hogyan jutott le a Földre? És minek kell egyfolytában ködösítenie, ahelyett, hogy inkább közölné a tényeket?
Amit pedig Dolarhyde-éknak elmesél, annak még belemagyarázni is nehéz az értelmét. Mire kell arany egy földönkívüli fajnak, akik műszakilag évezreddel előttünk járnak? És hogyhogy az elrabolt kísérleti alanyokat ugyanott tartják, ahol az arany kitermelése folyik? Nem találok más magyarázatot erre, mint: könnyű írói megoldás. Jack-nek egyszerre kell kiszabadítani a foglyokat, és viszontlátni az idegen egyedet, akit megsebzett, és aki elhamvasztotta a szeretőjét.

Ami a műszaki látványelemeket illeti: igen erős hasonlóság mutatkozik A függetlenség napjával.

1. Ahogy megjelennek a városban,
2. ahogy az emberek a kékes fényekeit bámulják;
3. ahogy a vadászgépeik kis tűzcsóvákat okoznak,
4. ahogy a nappali sivatagos környéken üldözik az embereket,
5. vagy ahogy belülről robban az anyahajójuk.

Nem csodálkozom az anyagi bukáson, mert a látványtervezés adja itt a legtöbb pozitívumot, az is a korabeli ruházat terén. A karakterek súlytalan birkák, a sztori vagy kismillió hézagból ereszt, az UFO-téma pedig rémesen bágyadt önmagában és a western szállal összemosva is. Itt egyszerűen történnek dolgok - amik gyakran unalmasak is -, és küszködnünk kell, hogy ne ordítsunk rá bármelyik félre, hogy erőltessék meg az agyukat is egy kicsit.

Félresikerült műfajtársításnak könyvelem el ezt a gyúrodékot, és azt kívánom, bár Fordot rabolta volna el valaki a szereplőválogatásról.

Lara Croft: Tomb Raider

 

A Tomb Raider videójáték népszerűségére több ok is létezik, de a mérvadó maga a központi figura. Egy erős, találékony kalandornő egzotikus tájakon egzotikus ereklyéket szerez meg. Nem beszél sokat, nem lehet részrehajlásra bírni, jeles történelemből és harcművészetekből. Film nyersanyagául egy ilyen materiál legalábbis ígéretes választás. Ha a játék 10 részesre tudott terebélyesedni, jó eséllyel egy új movie-franchise-t üdvözölhetünk a mozikban.

Ami az előszereplős verziót illeti: a legjobb szó, amit találok rá, az a mechanikus. A történet semmiben nem tesz túl a játékén, a szereplők feledhetőek, a látványosságok pedig kevéssé vannak válogatva. Zavaros motivációjú emberek vállnak egy hajsza részeseivé, amely teljesen arra apellál, mennyire hívő alkat valaki, mennyire tiszteli az asztrológiát. Nem beszélve arról, hogy az emberek dialógusaiból többnyire azonnal kiolvashatók a szándékaik, a fejük szinte teljes tartalmával együtt.

Ez főleg Lara karakterénél válik fájdalmasan zavaróvá. Angelina Jolie küllemre tökéletes Lara, aki minden helyzetben higgadt és gyors marad. Jolie ragaszkodott hozzá, hogy a kaszkadőrmunkát végig őneki kelljen elvégeznie. 

De amit itt látunk tőle, az sportemberként válik dicséretére, nem pedig színészként. A felnőtt Lara merev, érzéketlen fatuskó, aki szellemileg talán csak a buddhikus síkon képes kiteljesülni. Nincsenek szokásai, hajlamai, csak szép idomai és emlékei - meg talán egy kevés perverzió.

Apropó emlék: viszonyulása apjához minden, csak nem színes. Szóval az ő felnőtt korára érkezik el egy ritka csillagászati jelenség, ami 5000 év után újraaktiválja a "Fény Háromszöge" nevű tárgyat, melynek két felét elrejtették.
De hogy az ereklye haszna/hatalma pontosan miben rejlik, arra csak egy túlmisztifikált sejtetést kapunk, miszerint "az időt uralni lehet általa." Konkrét fogódzó, hogy miként működik, semmi nem szerepel. Szóval, aki ezt a tárgyat megszerzi, automatikusan idő és tér urává válik? Vagy csak egy utazóvá, aki magán-időutazáson vehet részt? Érdekesebb lett volna, ha több ember is használhatta volna a háromszöget, nem pedig csak a hősnő, akit mintha ezzel jutalmazna a végzet.

Nagyobb baj, hogy emlékszcénák alapján egy rettentő képmutató jellem rajzolódik ki Lara édesapjáról. "De a hátralévő idő pont elég lesz, hogy a kis Lara felnőjön, és megtalálja a háromszöget." Ez és egyéb kijelentései azt sugallják a nézőnek, hogy Richard Croft kihasználta a lányát. Minden fejlemény arra utal, hogy Croft sulykolta belé, hogy régésznő legyen, véletlenül megtaláljon egy titkos ajtót egy órával, és előkerítsen egy titkos ereklyét. Ez nem csak morálisan kérdőjelezi meg a férfi szavait, de nagyon elnagyolt, hézagos terv.
Az pedig márcsak meggy a torta habján, mikor Manfred Powell feltárja neki: Richard Croft (is) az Illumi Nati (="Fény népe") tagja volt. Később, amikor Lara találkozik halott apjával a múltban, nyíltan megkérdi: "Miért nem írtad meg (legalább) a naplódba?" Erre apja felelete: csak annyit mondhatott el, amivel inspirálja és nem sodorja veszélybe. Ennek megint nincs értelme. Miért nem gondolt erre azelőtt, hogy Lara egész életét "beállította" egy misztikus rémálom keresésére?


Az érdeklődés mint mozgatórugó, sehol nem fedezhető fel Lara viselkedésén. Szabadidejét mindig edzéssel tölti, sose a szakterületével. Miként vonja maga után a régészszakma ezt az életen át tartó, intenzív küzdősport-gyakorlást? Hasznos a terepmunkánál, igaz, de mi viszi oda a nőt, hogy ilyen extrém mértékig hajtsa magát? Rémálmai alapján nem lennék meglepve, ha Richard hipnotizálta volna a kislányt, hogy teljes testét és lelkét az ügynek szentelje.
Ez már önmagában rengeteg lehetőséget adna, hogy Lara karakterfejlődésen menjen keresztül: felismerje, hogy kihasználták, megpróbálhatná megtagadni örökségét. De nem: szolgalelkűen megtalálja majd a tárgyat, és végig töretlen hódolattal marad apja, a nagy régész iránt. Ha ő mond valamit, a kemény harcos régésznő engedelmesen megteszi. Nemigen zavarja a betörés az otthonába, a tibeti szerzetesek társasága, vagy hogy elméleti barátja, Alex mellkasába egy tőrt hajtottak.

Miért rakott Simon West rendező egy hasonszerű gépet a filmbe, mint ED-207 a Robotzsaruból? Rögtön a nyitójelenetben azt látjuk, hogy Lara ólomgolyókat lő egy fémvázú harcirobotra, hajszál híján felnyársalja őt a lény. Aztán a sok kínlódás után egyszerűen Megállj!-t int neki, és a gép hagyja, hogy egy árva chipet beültessen "Simon" rendszerébe, amitől leáll a gyilkos program: "Öld meg Lara Croftot". És a végén kiderül: az egész csak szimuláció. Ha ez egy prototípus akart lenni, úgy nagyon együgyű szoftvert terveztek szegény masinának.

A nyomozás menete szimpla és többnyire még unalmas is. Az előrelépés itt vagy véletlen történésen (a titkos szoba) múlik, vagy ha következtetni kell, a megoldás triviális (pl. Lara szétveri a talált órát). Ha egy rejtély részállomásai bonyolultak, de lekövethetőek a néző számára, a szereplők okosságát is könnyebb elhinni. De sem Lara, sem ellenfele Powell nem kezeli olyan fontosnak az ügyet, mint felettes fórumaik: Lara apja, illetve az Illumi Nati társaság.
A kambodzsai templomban lényegében ugyanaz a helyzet, mint a film legelején: szét kell lőni mindent. És ami még érdekesebb: a robottal ellentétben a mágikus kőőrzők azonnal szétesnek az ólomgolyóktól. Ha ezt a csapdát tudatosan építették az ókoriak, nem lehetett volna picit tömörebb, masszívabb anyagot használni a gólemeknek?



A legötletesebb díszlet az égitesteket megjelenítő, forgó óriásszerkezet volt. Ennek ellenére a jelenet számos mozzanata légből kapott betoldás: Larát beszippantja "a Nap"; Powell szitává löveti a rend főnökét; Powell és Lara porszem-nagyságúra zsugorodnak, hogy a gúla alakú tárgy oldalain versenyt fussanak a fénybe, a tudatalattijuk által választott időre és helyre??
Nem kell sokat ragozni: egy olyan videójáték sokadik látványbetéteit látjuk, amit a közönségnek nincs módja játszani. A prezentált akciójelenetek - azonfelül, hogy ötletszegények és túlkoreografáltak - érzelemmentesek, és nem hiszi el az ember, hogy tényleges életveszélyt ábrázolnak.


Lara számára elvileg az jelentené a misszió személyes vonatkozását, hogy lehetősége nyílik találkozni apjával. Megváltoztathatná a múltat, hogy apja a jelenben vele legyen. Lara, felnőtt, világlátott ember vagy! Nem gondolod, hogy apád megmentése több dolgot másíthat meg a jelen világában, mint a te gyerekkori emlékeid?
Lord Croft válasza az ajánlatra pedig: "Nem írhatod át az időt". "Te is elloptad az időt. És most vissza kell adnod." Honnét számít képmutatásnak, ha egy apa a saját maga által belenevelt életmódot (sírrabló) vágja a gyereke arcába? Amikor az már nem tudja felelősségre vonni? Jor-El intelmeinek olcsó másolatai ezek a jótanácsok. Lara (a Tomb Raider-es) ráadásul nem is igen fogadja meg, mert az időfagyáskor a tőr - valamiért piszok nehéz - megfordításával Powellt teszi célponttá. Aki ettől nem hal meg, ahogy logikus lenne, hanem még megejt egy kötelező végső harcot Larával, és kötelezően bevallja, hogy kötelezően ő ölte meg a szeretett rokont.


Amellett, hogy a cselekmény fordulatai átlátszóak és az egész ügy drámája hamis, a karakterek nemtörődömsége a legbántóbb ebben a játszmában. Lara, gépstréber haverja Bryce, Wilson és mindenki más úgy viselkedik, mint a gépek. Tompa fogaskerekei egy rozoga sztoriszerkezetnek, ami csak az akciókért készült. Amikor egy küldetés embertömegek sorsára hathat ki, és a megoldást szinte gombnyomásra lehet kivitelezni, én magam sem tudom, miért érdekeljen a kimenetele. Különösen egy olyan protagonistával, akinek már a szenvedését kívánjuk, csak hogy végre ne fapofát vágjon.



Fárasztó és eltékozolt lehetőség volt ez, hogy életre keltsék egy népszerű játék nőhéroszát.