Bezáró (Looper)

Joseph-Gordon Levitt és Bruce Willis egyazon bérgyilkost alakítja 2 külön idősíkból. Mindkettőt üldözi ugyanaz a bűnbanda, miközben az öregebb a fiatalabb elől is bujkál.
A tavalyi év egyik kasszasikere, a Looper divatos sci-fi- és maffia-trendek vegyítésével törekszik csavaros krimit kiadni. Bemutatni próbálja Joe Simmons különös esetével, hogy mennyire kényes dolog az idő, és milyen apró döntéseken, sőt puszta gondolatokon múlhat egy ember egész jövője.

Sokkal több fantáziát látok a Looper-ben, mint amit témájából sikerül, vagy egyáltalán mer bevállalni. Létrehozza saját világának logikáját, törekszik betartani szabályszerűségeit, ahogy kell. Ez pedig hol sikerül neki, hol meg csak úgy tesz, mintha sikerülne. Hangulatos, de rozoga kirakósjátékot kapunk Rian Johnson rendezőtől, amelynél a műfaji elegyítés végül nem ad többletet egy megszokott leszámolás-sztorihoz. A film tudományos fantasztikus részletei (múltutazás, időparadoxon, paraképesség, csodagyerek) időnként puszta selyemszalagnak tűnnek az akcióvázon, sok az erőtlen vagy ráérős jelenet - akár van funkciójuk a cselekményben, akár nincs.


Kísérteties hasonlóságokat vélek felfedezni egy másik hasonló alkotáshoz, az Incepcióhoz. És nem csak Levitt casting-olása miatt. Itt is egy fiatal, de megvénült énjével hadilábon álló, profi bűnöző áll a középpontban. A közeljövő legújabb sci-fi-s hivatásával keresi kenyerét, míg az egyik megbízása különösen nagy veszélybe nem juttatja őt. Űzött vad, aki csak vissza akarja kapni az életét. Nincs kiszállás, ezért kénytelen taktikázni, olykor stukkert ragadni. És egy halott feleség emléke is bonyolítja a felállást. Ami még érdekes párhuzam: mindkét film direktora egyben író is, aki éveken keresztül csiszolta az alaptörténetet.

Mivel a film főleg pozitív kritikákat kapott, megpróbálom letisztázni magamban, mi tart vissza attól, hogy velük együtt dicsérhessem a Loopert. Megpróbálok kitérni a világának jellegzetességeire, és csak azután sorra venni, amivel leginkább reklámozták: az akció, és a két főszereplő. Őket pedig innentől Id(ősebb) illetve Ifj(abb) Joe-nak fogom nevezni.

Időutazás és a looper-szakma

A "bezáró" voltaképpen likvidátor. A 30 évvel későbbi bűnbandák a múltba küldik a kiiktatandó személyt, hogy az ottani dolgozójuk kinyírja. Ezen dolgozókat egy Abe nevű jövőből-jött fogja össze szervezetté. A meló árnyoldala, hogy ha a bűnbanda egy loopernek a saját időskori énjét küldik vissza - végső nyomeltüntetésként -, akkor azt megölve magának állít fel egy 30 éves időtartam-korlátot. Ahogy ők mondják: "bezárja a körét": ugyanúgy át fogja élni a saját kinyiffanását, ha majd elélt 2074-ig.


Ez egy így csupaszon szemlélve egy roppantul izgalmas és provokatív elgondolás. Megpróbálok spekulálni, hogy ne kelljen nagyon lehúznom a film teljesítményét. Két részre fogom osztani a taglalást: egy az, hogy az időutazás milyen vonásait "söpri szőnyeg alá" a film, aztán hogy a meghagyott szabályait mennyire tartja be. (Kicsit olyan ez, mintha csendőrt játszanék, de csak így tudom áttekinthetően mérlegelni a film előnyeit és hátrányait.)



A múltban-jövőt-változtatni séma sokkal kevésbé szerteágazó a Looperben, mint mondjuk a Vissza a jövőbe-trilógiában. Kevésbé hajlandó beismerni a téma képlékenységét, így sok lehetséges kérdés függőben marad.
Ha egy ilyen időugrás lehetséges, miért nem használják ki jobban a bűnözők? Például: ha ideát egy csomó pénzt vagy hatalmat szereznek, saját jövőjükben akár a világ urai is lehetnének. Senki nem állíthatná meg őket; főleg, ha az időutazás feltételeit is picit "megbütykölik" a múltban. És ha a múltba lehet, miért ne próbálnának előremenni, a XXII. századba, vagy még későbbre? Az Id. Joe mondja a kávézóban Ifj. Joe-nak, hogy napestig filózhatnának a témáról. De most komolyan: mitől? Olyan, mintha az akciófilmes laza stílussal akarnák elsunnyogni a kérdés további taglalását.


Miért mindig épp abba a 30 évvel korábbi síkba küldik vissza a halálraítélteket? Néztem egyszer egy dokumentumfilmet: A világegyetem: tisztázatlan rejtélyek címmel, melyben szerepelt, hogy ha valaki időgépet is építene, nem tudna a gép megépülése előtti időbe visszautazni. Ez zárja ki netán, hogy akár meglátogassák a dinoszauruszokat? Vagy '74-ben 1 bizonyos új idősík megnyitása még annyira problémás, hogy - azonnali betiltása közepette - még nem jutott hozzá a technológiához egy kísérletezőbb alkatú valaki? Aki fütyül a következményekre, és sokkal nagyobb változást okoz a saját idejében (ugyanez a gondom a Star Trek IV. időutazásával is). 
Szerintem a Looper-ben azért nem az "eredeti idősíkot", azaz 2074-et látjuk legtöbbször, mert akkor egy folyton változó és képlékeny jövőt kellene elénk tárniuk. Abból meg hogy is rendezhetne valaki egy pofás kis old-school akciófilmet? Éppen elég Bruce Willisnek eljátszani a folyton változó memóriájú ürgét.




Oké; most nézzük, hogy állnak meg önmagukban a "bent hagyott" időutazásos szabályok.

Legerősebb fonálja a sci-fi aspektusnak az, mikor Id. Joe, vagy bárki más jövevény a 2070-es évekből érzi és gondolja mindazt, amit fiatal mása átél "ma", 2044-ben. Legjobb szemléltetés erre az idős looper, Joe egyik kollégája, akinek meneküléskor folyamatosan tűnnek el az ujjai, majd lábai, mivel a fiatalabbat épp csonkolják. Gyönyörűen kreatív és sokkolóan groteszk látványtrükk. Egyszerűbb volna a fiatal, megbízását nem teljesítő looper-t rögtön fejbe lőni.
Ha már itt tartunk: Abe és szervezete alig-alig tud komolynak látszani a szememben. A tagjai vagy elmeszegény ficsúrok, vagy faarcú lövészek, akik sokszor közvetlen közelből vétik el a célpontot. Magát a looper-osztagot értem, miért kell Abe-nek megszervezni: a jövőben túl hatékonyak az oknyomozói módszerek - állítólag. De miért kell ilyen fiatal, többnyire amatőr hibákat vétő balekokat beszervezni? Seth például tipikusan az a fajta bérgyilkos, aki teljesen alkalmatlan a szakmára. 



És itt ez a história Ciddel, a titokzatos "Esőcsinálóval". Cid a történet szerint a "bezárók" időskori énjeit egymás után küldeti vissza '44-be, hogy egy se maradjon belőlük. Id. Joe Cidet akarja gyerekként megölni, hogy ne tudjon az alvilág vezérévé felnőni.
A végén pedig tipikus "minden a terv része"-típusú csavarral próbálkozik a forgatókönyv: kiderül, hogy Id. Joe visszaútja a múltba, és ottani merényletkísérlete Vid ellen már eleve megtörtént. Hogy emiatt lesz Cid gonosz vezér: Id. Joe-nak nem sikerül megölnie őt, csak az anyját. Ezzel válik végképp zűrzavarossá az egész elgondolás. Ha Id. Joe nem szarna nagy ívben az időparadoxonokra, talán hatékonyabb lenne a jövő tragikus részletének átírásában. És hogy a kicsi Cid még kívánatosabb célpont legyen, szupererővel és a legegoistább jellemmel ruházza fel őt a szkript. Erről lentebb.

Telekinézis

Miként illik ebbe a múltba küldős gengsztermesébe egy bármilyen paranormális képesség? Ebben az esetben sehogy. Az ún. "TK-k" egyszerűen megjelentek a XXI. századi jövőben. Becsülöm, hogy a történet nem emeli őket szuperhősök szintjére, hanem visszafogott, trükkre elégséges képességként mutatja be az övékét.

Nincs valódi szükség a TK-kra a cselekményben, mert az időutazással már így is egy iszonyatosan nehéz témát kell úgy-ahogy kibontakoztatni. Merő tartozékai, érdekességei mindkét idősík világának. A TK-szál egyetlen tényleg fontos kapcsolódási pontja a film többi részébe az, hogy egy TK-s nő gyerekéből egy különösen erős TK lesz (Cid), aki majd:

1. meghódítja a jövő 5 fő szindikátusát,
2. aratást rendez a "bezárók" között, 
3. végül megöleti Id. Joe kínai feleségét (az a film talán legtragikusabb montázsa).

Ezt megalapozandó kellettek a TK-k, de semmi más szerepük nincs a cselekményben. Erre utaltam "össze nem illő kirakós" alatt.

Elméletileg Cid attól különösen nagy erejű, hogy eleve egy különleges képességű nő gyermekeként látta meg a napvilágot. Láthattunk már példát erre más klasszikusoknál. Stephen King Tűzgyűjtójában Charlie McGee egy instabil, öntörvényű és frusztrált gyermek, akinek előbb anyját ölik meg egy szervezet tagjai, majd apját is a szeme láttára. A létező legrosszabb személyiség egy abnormálisan nagy paraerő birtokosául. X-men 3.: Jean Grey gyerekkorában felért molekulabontó erejével bármelyik felnőtt mutánssal, Phoenix-személyisége feléledtével pedig élő tömegpusztító fegyverré vált.

Cid képessége ellenben kilóg nekem a film természetes közegéből. Nemcsak mert az egész TK-szál mintha csak ennek megalapozásaként szolgálna, hanem mert a mindenáron gonosznak láttatás benyomását kelti. Id. Joe mindenáron óriási fenyegetést kell, hogy lásson benne - hovatovább az Antikrisztust, ha úgy tetszik. Szerintem többet elárulna a karakterekről, ha kevésbé lenne egyértelmű minden józan eszű ember számára, hogy a kölyök egy született gyilkosjelölt. Egy hátulgombolós nemezis.

Jövőbeli világ ábrázolása

Összesen 5 helyen kapunk narrációs magyarázatot Ifj. Joe elmondásában a looper-ekkel kapcsolatban. 2 közülük a legelején és majdnem a legvégén, mikor Ifj. Joe önmagát lövi le, hogy megállítsa jövőénjét. Ez a cselekedet nem túl bölcs, de teljesen érthető és ettől a karaktertől meglepően önzetlen. Ifj. Joe inkább feláldozza magát, mivel ráeszmél, hogy Id. Joe tudtán kívül épphogy kezére játszik a történelem folytonos ismétlődésének.

2044. és 2074. világa nem különbözik annyira a mi sajátunktól, és ez már egy jó pontnak számít. Szemben a Lopott idő teljesen halandzsaértékű világképével, itt el tudom hinni - az időutazás szerepét leszámítva -, hogy társadalmak sora él és formálódik benne, időarányos technikai fejlődéssel. Nagyon kevés a teljesen CG-látványadalék, pl. mikor Id. Joe felesége egy tévéhologram-képernyőt zár be 1 kézmozdulattal.

A nemesfém-tömbök, mint a looper-eknek járó honorárium amolyan jellegzetesség, látványkellék (mint ahogy Joe zsebórája is). Ugyebár ezüsttömb jár a sima öléséért, időskori magad megöléséért meg arany. Amit nem értek, hogy miért ez a fizetőeszköz? Azt kell hinnem, hogy az összes fejlett ország valutája megváltozik '44 és '74 között. Mi másért akarnának aranytömbökkel fizetni készpénz helyett ezek a bűnszövetkezetek?

Karakterrajzok és szereposztás

Ahogy a Sin Cityben, itt is olyan szereplőket látunk, akik már rég belesodródtak a nagyvárosi mocsokba. Direkt vagy szándékosan. Mégis: a Sin Citynek sokkal ügyesebben ment az atmoszférateremtés, a romlottság megjelenítése látványra és a történet szerint is. A központi karakter maga a város volt, annak különböző arculatát mutatták a főszereplők.


Willis és Levitt párosa remekül működik a vásznon: mindketten érzéssel játsszák ugyanazt a karaktert két külön időből, és az interakció közöttük érdekfeszítő. Mindketten, de főleg az ifjabbik Joe bármikor kész fegyvert rántani a másik ellen. Mégha annak agyában úgyis rögtön megjelenik, amit a fiatal megtud.
Ami viszont kilóg az Ifj. Joe téveszméje, hogy Id. Joe megölésével tisztázhatja magát Abe előtt. Nem létezik, hogy komolyan ebben reménykedjen, mikor tudja Abe-ről, hogy vérbeli tisztogató. Azok után, hogy Id. Joe a kávézóban lenézően beszélt Ifj. Joe életéről, nyugodtan megmondhatta volna azt is, mennyire naiv, sőt hülye ötlet ez. 

Nagyon tetszik, hogy a két férfi között mindig változik a felállás. Mikor melyik Joe tűnik úgy, hogy helyesebben ítéli meg a szituációt. Kezdetben még egyértelműen az Ifj. Joe a rosszabb: tojik idős mása átélt szenvedéseire, és ami a nejével történt. Végül mégis az Id. az, aki helytelenül cselekszik. 3 lehetséges gyerekről tud, aki az Esőcsináló lehet: egyet megöl, küszködik a tudattal, majd megy a következőhöz. És mégis ő az kettejük közül, aki többször győzködi a másikat, remélve, hogy végül segít neki:
"Ha élni hagyod a fiút, elvesz majd tőled mindent, ami a tiéd! (...) Meglátod, mivé válik."
"Én azt még nem láttam."

Ennek ellenére nem vagyok kibékülve magával Joe Simmons-szal. Mint úgy kerek egésszel. Nyilvánvalóan nem egy mély gondolkodó: füvezik, szívózik, kúrvázik. A produkció megpróbálja a háttere ismertetésével közelebb hozni a nézőhöz: hogy az utcán nőtt fel, hogy Abe állította talpra azzal, hogy "stukker adott a kezébe". És később vázlatosan átfutjuk, hogy nagyjából miként élt a két idősík közti 30 évben. Úgy tűnik, mintha a rendező gyorsan túl akarna jutni a háttérre vonatkozó képeken. Ezért is nincsenek flashback-ek Joe korai életszakaszáról. Nem mondom, hogy kellenének, de látszik, hogy nem a karakterrajzok képezik a Looper erősségét.
Úgy gondolom, hogy ha valaki nyomorban vagy mocsokban nő is föl, felnőtt korára kell legyen annyi esze, hogy tudja, mi mivel jár. Egy szindikátus tagjává válni azzal jár, hogy bármikor megdögölhetsz. És túl kellemetlen a puszta megléted, végezheted bármilyen jól a munkád, véged. És amit egyszer megtettél, annak mindig lesznek következményei a jövődre és esetleges szeretteidre nézve. Id. Joe saját példáján tanulta ezt meg, ezért is öli le Abe-t és társait. "Senki se jön utánad. Elrendeztem."



A többi "bezáró" igazából említést sem érdemlő, tipikus kellék-rosszfiú; kb. egy szinten foglalnak helyet A Zúzó ninjáival. Különösen az egyikük, akik a többszöri kudarcai során rendre nyafog Abe-nek, hogy: "legközelebb majd nem hibázok", "csak azt akartam, hogy büszke legyél rám", stb. Legalább azt könnyebb elhinnem, hogy 2074-ben nehéz jó bérgyilkost találni. Ha már 30 évvel korábban ez a felhozatal.

Cid és a "nem-az-anyám"-anyja azok, akiket kimondottan nehéz volt megemésztenem. Kezdjük Ciddel, a.k.a. Esőcsinálóval. Életem legidegesítőbb gyerekkarakterével találkoztam, ezt merem állítani. Hiába tesz úgy a film, mintha jó lenne, ahogy Ifj. Joe-t, majd az anyját is próbálja rejtegetni és védeni: ez a legönzőbb, legpusztítóbb mételyes ördögfióka, akit mozifilmbe beeresztettek! Komolyan mondom szurkoltam, hogy Id. Joe szándéka sikerüljön, és végezni tudjon a fiúval.

Anyja, Sara, aki egy vidéki cukornád-mezőn neveli Cid-et, pedig minden csak nem mintaanya. Huszadrangú háttérsztorijánál sokkal többet árul el róla az, ahogy Cid-del játszani próbál: türelmetlen, intoleráns és közönyös, mintha nyűg lenne neki a gyerekkel tölteni az időt. A kérdésre, hogy mennyi 3-szor 8, Cid folyton 32-t mond, ezért "büntibe akarja küldeni". Égbekiáltóan pocsék anya-fia viszony bontakozik ki a film második felében, ami igazából a nézőnek jelenti a "büntit."

Akció

Willis és Levitt közös akciójelenetei azok, amik ütősre sikeredtek. Illetve mikor Willis tisztogatást rendez a looper-ek búvóhelyén. Cid TK-s támadásai kellően hidegrázósak, ahogy a teret taszítja maga előtt, illetve ahogy kipréseli a vért az egyik ellenük küldött looper-ből. Mint egy retro horrorfilmben. A végén bekövetkező sokkhullám is látványos volt, bár az valahogy inkább hatott hisztis dühkitörésnek, mint egy gyerek kétségbeesett vészreakciójának.
Az átvezető részek nagyon egyhangúra sikeredtek, mint mikor Sara a múltjáról mesél Ifj. Joe-nak. Ezek a percek a hangulatot nem tudják meghittre vagy érzelmesre színezni. Mégha a feszültség folyamatosan érezhető volna, mint az első három Die Hard-ban, akkor ezt a hiányosságot is elnézhetnénk.






A Looper legnagyobb baja az, hogy ahány műfajt érint és ahány témaösszetevője van, azok annyi irányba húzzák, de egyikbe se kellő kakaóval. A múltban megváltoztatott emlékek és események ötlete érdekfeszítő, a looper-szakma eredeti, de a telekinézis nem illeszkedik szervesen ebbe a XXI. századi világképbe. Feszültséget és dinamikát csak a két főszereplő képes generálni, a többiek pusztán tartozékok. Utálnivaló a fél szereplőgárda, egójuk vagy primitivitásuk okán, és ha összképet nézzük: kiskaliberű történet ez ahhoz képest, amiről szól.

WALL-E

Azt hiszem, egy kiváló mesefilmhez először is elhivatottság kell. Ha lekövetünk egy listát a szükséges technikai szempontokról és a modern történetmesélés kritériumairól, már kompetens mozit lehet összeállítani. De ha valami időtállót és kivételeset akarunk - főleg gyerekorientált műsor esetén -, olyasféle kreativitásra van szükség, mint amit Andrew Stanton és alkotótársai tanúsítottak itt.


A WALL-E minden téren működik. De amivel leginkább hengerel, hogy minden általa érintett műfajban megállja a helyét, tudományos fantasztikumtól a romantikus vígjátékig. Nem érződik úgy, mintha csak gyerekeknek szánták volna. A gondolkodó embernek szánták. Olyanoknak, akik egy jó drámára vágynak, érthető és hihető érzelmi tapasztalatokra, amely révén érdekel minket az érintett karakterek sorsa, és magába szippant az univerzum, melyet látunk és hallunk magunk előtt.


Nem biztos, hogy sikerül a nézőnek átvennie a WALL-E sajátos, kicsit naiv atmoszféráját. Nem végig egyforma a tónusa, és hol melyik műfaj képezi a hangsúlyosabb oldalát. De bármilyen ízlése is legyen a nézőnek, a movie nagyon sok szívvel és lélekkel készült, és sokoldalú. Korosztálytól függetlenül bárki találhat olyan aspektust, ami szórakoztatja, vagy legalább felkelti az érdeklődését:  

1. egy érdekes és szeretetreméltó protagonista, jól kikevert személyiségjegyekkel;
2. a posztapokaliptikus jövővízió, ritka éles és nyílt kritikával a mai fogyasztói társadalomra nézve;
3. hogy úgy működik, mint egy romantikus vígjáték és egy disztópia-sci-fi kombinációja, amely legtöbbször nem csupán szellemes és fantáziadús, de bájos és akciódús is.

Mindig problémás kiválogatnom, hogy egy kultmű óriási háttéranyagából mit emelek be, és mit hagyok ki. Evidens, hogy mindent nem lehet, mert abban elveszlik az egyéni vélemény. Nem leszek mohó: ami érinti és kiegészíti saját benyomásaimat a filmről, elraktározom, ami pedig nem, azt kiselejtezem. Kb. úgy, amiként a címszereplő programja szól.

WALL-E (= "Watt-takarékos Lánctalpas Lomkezelő E-gyártósor"), a kis gépremete egy multicég sokadik takarítórobotja, akin keresztül egy bizarr jövőképet fedezhetünk föl otthonunkról. 700 évvel később a Föld egy teljesen evakuált hulladékbolygó, alkalmatlan az élet ismert formáira. WALL-E az utolsó intelligens lény a planétán már évszázadok óta, és ezalatt képessé várt az emberközeli gondolkodásra és érzelmekre. Olyan, mint egy gyermek: fejlődik, tanul, kutat. Igényei még nem annyira fejlettek, hogy kitörjön a saját kis világából, de erre a gondviselés helyette is alkalmat ad neki.

Bármelyik Pixar-alkotás közül talán a stúdió legsajátságosabb vizuális látomása tárult elém, és azonnal megragadott. A sűrű barnás porfelhőből kirajzolódik egy egész városnegyednyi torony: mindegyik csupa kockává átdolgozott szemétből áll. 700 év munkájának eredménye. És rögtön utána a valódi város, az emberi civilizáció maradványai. Reménytelen, metsző tájkép, aminek először a főszereplő is mintha csak egy mozgó darabkájának tűnne. És mindeközben egy nagyon cinikus választásnak tűnő, nagyon nem-odaillő dal hallatszik egy rádióból.

Sokat tiltakozom a nem valószerű animáció miatt mesemoziknál, és ez egy nagy kivétel a számomra. Részletgazdag, bőkezűen kísérletezik a geometriai formákkal, mégis végig fizika- és retinabarát marad, rikító és túlcsicsázott tárgyrajzok nélkül. Bármelyik képi elem, zegzug vagy fémkocka rejthet valami rejtett kincset úgy a nézőnek, mint a főhősnek. Aki maga is beleolvad abba a közegbe, egy lánctalpas doboznak néz ki, távcsővel a fején fejének. Még az emberszereplők torz mivolta is illeszkedik a WALL-E koncepciójába, pedig ez általában kizökkentően hat.

A WALL-E első fele leginkább a Legenda vagyok-ot idézi: egyetlen valaki teszi a dolgát az elhagyatott metropoliszban, saját lakhelyét és személyiségét őrizgetve, a halvány reménnyel, hogy munkája valami kis javulást hoz a világra. Mindkettejüknek akad 1 nem emberi kísérője akad: míg Robert Neville-nél ez a kísérő a kutyája, addig WALL-E egyedüli társasága egy csótány (az állatok egyik legnagyobb túlélője). És mindketten kísérőik ellen fordulnak majd a későbbiekben: Neville a fertőzött bajtársát kénytelen elpusztítani, és ezzel teljes némaságra ítélve magát. WALL-E-ból pedig a sztori egy pontján a puszta lelke, összekapart individualitása törlődik majd ki, és rezignáltan keresztülhajt a csótánybarátján (nem hal meg tőle).





Ám WALL-E helyzete 1 fokkal még mostohább Neville-étől. Ő, a robot kezdettől némaságban él, kivéve 1-2 szavas hangkészletét, köztük a "nevét". Dialógus vagy monológ egyáltalán nem hangzik el az első fél órában (ahogy véleményem szerint a Tom & Jerry-movie-nál is lennie kellett volna). A 2. félidőben is csak kevés szöveg hangzik el, úgyhogy nem fogjuk úgy érezni majd az Axiom űrhajón, mintha egy másik rajzfilmre ültünk volna be. A kietlen tájkép mindenesetre komolyan megborzongtatja a nézőt. Ez lenne a jövőnk? Ez a lakatlan szeméttenger, a civilizációnk romjai között?
Ugyanakkor a robot viselkedése pozitív értelemben megmosolyogtató. Szándékon kívüli komikus pillanatai kiegyensúlyozzák a pesszimista alaphelyzetet. WALL-E a fajtája utolsó darabja, minden értelemben a reménytelen magány veszi körül, mégis mindennap eleget tesz a fő programjának, függetlenül a környezeti viszonyoktól, vagy hogy per pillanat éppen mit érez. Helytállása őszinte rokonszenvet ébreszt a kívülállóban.


Még ami miatt működik WALL-E számomra karakterként, az szélsőséges helyzete mellett a nagyfokú önkifejező-készsége. A szerelmi vonzalom tapasztalásakor a kiszemelt női robotot ugyanúgy próbálja lenyűgözni, mint bárki más, mikor először lesz szerelmes. 700 év alatt nemcsak képessé vált érezni, de azokat megtanulta társítani bizonyos cselekedetekhez és mozdulatokhoz: pl. összecsukható szeme és pupillái mozgatása, amik többnyire görbén állnak, szomorkás arckifejezésként. Stanton 2 fő ihletforrást nevezett meg arról, miként képzelte el WALL-E-t kezdetben: egyrészt R2-D2 a Star Wars-ból, másrészt - főleg kinézetre - Johnny-5 a két Rövidzárlat-movie-ból. Utóbbiakat a rendező állítólag mindössze egyszer látta addig.

A cselekmény gyújtópontja 3 betűvel leírható: EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló), az Axiom űrhajó egyik szondarobotja, mely évszázadok óta először vizsgálódik az anyabolygón, "fotoszintetizáló életforma" után kutatva.  A bonyodalom során a 2 robot között idővel kölcsönös kötődés jön létre, ám ez csak WALL-E részéről történik első látásra, EVA-nál csak fokozatosan alakul ki. Ebben a világban a robotok mind emocionálisan, mind cselekvésben sokkal proaktívabbak az emberektől. Így miután WALL-E EVA után szökik az Axiomra, szokatlan viselkedése nemcsak EVA-ból, de a többi robotból is előnoszogatja az individuumot, az önálló tudatosságot.



Egyáltalán nem a megszokott értelemben "romantikus szál" ez, hisz EVA először figyelemre sem méltatja WALL-E-t. Amint egyik ajándékában, egy nemrég talált növényhajtásban felismeri küldetése tárgyát, deaktivál, és várja a hajót, miközben WALL-E a maga stílusában őrzi őt addig. Ez reflektál arra, amit mi magunk is rengetegen megtapasztalhatunk: a kiszemeltünk közönye, érzéseink viszonzatlansága. Folyamatosan változik a felállás a 2 géplény között a bonyodalom során, hogy mikor melyikük miként viszonyul a másikhoz. És a közös jeleneteik tónusa is váltakozik: hol a komédiára, hol az érzelmességre gyúr rá jobban.
A legkomorabb felállás akkor érkezik, amikor WALL-E-t egy sérülés miatt átmeneti memóriazavar éri. Ezáltal ugyanis minden elvész, amit az érzelmekről megtanított önmagának, korábbi "kincsei" visszaváltoznak a tudatában egyszerű hulladékokká, amiket ugyanúgy kockává kell préselni. Szívszorító látni, hogy a főszereplő most ugyanaz a rideg mechanika, mint aminek teremtették, míg EVA küszködik eszébe juttatni azt az empatikus személyiséget, akinek megismerte őt. És mikor sikerül, jogosan örülhetünk velük mi, a közönség is. Márcsak az ilyen pillanatok miatt se érzem, hogy ez a mese akár poénmérték, akár érzelmesség terén elvétené a mennyiséget.

A többi robot közül az antagonistát lehetne a legizgalmasabb figurának nevezni. AUTO az Axiom robotpilótája és a robotszemélyzet felügyelője. Kinézete hasonlít egy szemgolyóra, vörösen világító pupillával: tisztán felismerhető asszociáció HAL-re a 2001: Űrodüsszeiából.
Sok utalás található más klasszikus sci-fi-k emblematikus szereplőiről vagy mozzanataiból is. Mint az E.T. vagy a Star Wars. A fedélzeti számítógép eredeti hangját Sigourney Weaver, az Alien-filmek sztárja adja.

Bevált sci-fi-s fordulat, hogy az intelligens robotagy az őt létrehozó ember ellen fordul. AUTO-ról kiderül, hogy elsődleges programja egy titkos kód, ami tiltja az Axiom visszatérését a Földre. Leplezett módon, de voltaképp teljhatalommal bír a hajó fölött. Mikor EVA elhozza a WALL-E-tól kapott növényt, bizonyítva a Föld újbóli lakhatóságát, AUTO kimutatja valódi természetét: előbb még titkolni és elkendőzni próbálja az igazságot, ami aligha lehet a programja része. Ezt önálló lényként teszi, hogy ezzel is kevesebb legyen a rendbontás, a rizikófaktor.

Majd mikor nem sikerül eltüntetni a bizonyítékokat - köztük WALL-E-ékat -, a géplény nyíltan a szereplők vesztére tör. Hasonlóan, mint az első Alien androidja.

Az emberkép, amit a WALL-E prezentál, teljesen idealizálatlan, hovatovább lesújtó. És ez jól áll neki! A New York Post írója, Kyle Smith úgy jellemzi az itteni emberalakokat, mint "penyhüdt tömege borsóagyú félnótásoknak". Itt már kikerülhetetlen a társadalomkritika: az emberek lusta, elhízott, elkényelmesedett gnómok. Csontozatuk az állandó igénybevétel hiányában elsorvadt, így mozgó székekkel közlekednek a saját lábuk helyett. AUTO befolyását ők maguk tették teljessé azzal, hogy ignorálták fogyatékosságaikat. Ez még offenzívabb, még támadóbb hangvételű kritizálása a környezetet nem kímélő, pazarló emberiségre. Különösen egy Disney forgalmazta mesénél.
Első ránézésre még a kapitány, McCrea is csupán egy túlsúlyos baleknak tűnik. Aztán, mikor AUTO be nem zárja őt, feladva a taktikázást, a parancsnok rákényszerül némi leleményességre. Örülök, hogy karikatúra létére nem szabták irritálóra vagy gügyére, főleg nem a szembenállás éleződésekor. Nagyon tetszett, ahogy AUTO-t félrevezeti, hogy épp nála van a növény: "Kell neked? Gyere és vedd el!"

Fontosabb robotszereplők közül említeném még M-O-t, a hajó takarítórobotját. Ő távolítja el a hajólakók után a hátramaradó szennyeződéseket. A fedélzetre nagynehezen bejutott WALL-E úgy hat M-O-ra, mint egy riasztócsengő: piszkos, és állandóan sietősen változtatja a helyét (hogy EVA-t és a növényt próbálja megóvni). Azzal, hogy őrhelyét elhagyva WALL-E nyomába ered, rászokatja magát az önálló cselekvésre. És egy ponton még meg is menti őt.
A robotok és emberek közös fellépése AUTO ellen egészen izgalmasra sikeredett. A műsoridő közepétől már bőven akadnak akciójelenetek, de azok teljesen a történetnek vannak alárendelve. Mindeközben pedig bárhol előfordulhat egy kis stresszoldó helyzetkomikum, hogy ne váljon túl komorrá. Más animációs filmben olcsó tompításnak éltem volna ezt meg, de ezesetben remekül működik, és kiegészíti a hangulatvilágot.

Nem sok hibát tudok felróni ennek az alkotásnak. A kapitány első lábra állása a szükség percében például menthetetlenül klisé. Ahogy a tömegek nagy világsegítő szándéka is a legvégén, ami hirtelen beléjük csap. Érthető, hogy fellelkesíti őket, ahogy McCrea hatástalanítja AUTO-t, és ezzel szabaddá válnak. De hogy a velük született technikai luxus után egyből nekikezdenének lakhatóvá tenni a Földet, az így magában még mindig olyan légből kapottnak tűnik.
A mondanivaló végig tisztán kivehető: az emberi nemtörődömség határtalan. Ha túlságosan a gépekre hagyatkozunk a mindennapjainkban, az leépít és biológiai minőségünkben leront minket is, a környezetünket pedig tönkreteszi. Egyszerű és rengeteget hangoztatott tanulság ez, valahogy mégse érződik elcsépeltnek itt, ellentétben mondjuk az Avatarral. Illusztrisabban nem is lehetne kifejezni, mint ahogy a szimulációs székeikből felrázott sokaság úgy csoszog a hasán a krízisben, mint a piros színű rozmárok.

A népszerű közvélemény ezúttal egyezik az enyémmel. Az eddig látott legokosabb, legigényesebb tisztán-CG meseként tekintek a WALL-E-ra. Látványtervezése jó értelemben ötlethajhász, a figurák hirtelen mozgása pedig energizált és ingergazdag. A kiszámítható végkimenetel rászorítja a forgatókönyvet, hogy végig gyorsan haladjon, minél kevesebb céltalan üresjárattal. Ügyesen időzített karakterinterakciók jellemzőek, egyensúlyban a dráma és a humor, illetve a hihető fizikaiság a fantasztikummal. És egyáltalán, ha a lényegét nézzük: egy aranyos, őszinte és üdítően cinikus, ámde elmés és visszafogottan tanító űrmonda. 2008. egyik örökzöld jövevénye.

Kitörés (Vírus)

A 1995-ös Vírus talán a legismertebb alkotás a kórházi, tömegbetegségekről szóló katasztrófafilmek szubzsánerében. Ismérve, hogy külön hatásfokozó eszközök (sötétített képek, hangulatfestő zenetéma, flashback-ek, etc.) nélkül, tisztán az jól megírt forgatókönyve és A-listás színészei által teremti meg mindazt a feszültséget, amit egy ebola-szerű kórokozó teremthet. És bár - pl. a Fertőzéssel szemben - még túlnyomórészt az Egyesült Államokban gondolkodik a konfliktus színtereként, a világjárvány kitörése végig ott lóg a levegőben. Szó szerint.

Az a különös helyzet állt elő, hogy nem nagyon találok pro és kontra érveket az Outbreak kapcsán. Amikor néhány évente megtekintem a televízióban, időről időre ugyanazt a benyomást kelti: tempós, üresjárat-mentes. Annyira folyamatosan áramlik az egész cselekmény lefutását 2 óra alatt, mint kevés mozidarab esetében, fennakadások nélkül. Tudom, hogy nem a legnagyobb mozivívmányok egyike, kategóriájának viszont egyik legjobban sikerült darabja.

A benne szereplő karakterek hátteréről épp csak annyit tudunk, aminek relevanciája van a mostani eseményekkel:

1. hogy Sam Daniels a hadsereg tiszti orvoskutatója,
2. hogy fő szövetségese az exneje, Robby, aki feledékeny, lézengő alaknak tartja Samet.
3. vagy hogy közvetlen felettese, Billy Ford többé-kevésbé baráti viszonyban áll vele.

Mindenki profin alakít egy megfogható egyéniséget, akik belesimulnak az események sodrásába. Igaz, hogy nem túl mély a személyiségrajzuk, és motivációik egyetlen szemléleti ponttal leírhatóak. Ugyanakkor kritikus pillanatban új arcukat képesek mutatni, és tetteik radikalizálódásával sem válnak ostobává vagy pánikolóvá a döntéseik.

Milicisták kritizálták a movie-t, hogy öncélúan romlottnak mutatja be őket a fő negatív szereplő, McClintock vezérőrnagyon keresztül. McClintok szerintem inkább szélsőséges eset, mintsem burkolt jellemzés a tisztikarról (nem is egyedüli tiszt a főszereplők között). Ő és Ford tudják, hogy a Cedar Creek-ben megjelent kórokozó megegyezik azzal, amelyik 30 éve egy zaire-i falut pusztított ki. Mivel nem Amerikában történt az eset, a hadsereg még úgy gondolkodik, hogy a potenciális biofegyvert látja a Motaba-vírusban, nem az elképzelhető legnagyobb veszélyt.

McClintock tényleg a legrosszabb arcát mutatja a milíciának. Pozicionista, mindent és mindenkit feláldozhatónak tart, és aki ellenszegül neki, azt kemény szankciókkal illeti. Mégse tudom archetípusnak leminősíteni, mert annyira feszültségkeltő az a higgadt, de arrogáns eltökéltség, amivel intézkedik: ahogy Danielst üldözi és üldözteti, miután az orvos a parancsa ellenére keresni kezdi a mindkét vírusfajtát hordozó majmot. 

Ahogy az események kibontakoznak, a feszültség forrása már nemcsak a kór. Az eredeti vírus mutáción esik át, ami levegőben is terjedni tud, és így persze a hadsereg saját, kísérletinek hazudott ellenszéruma nem működik. Tipikus mi-történik-ha-egy-tisztségviselő-kezébe-túl-sok-hatalom-kerül-helyzet: McClintok a város elpusztítására ad parancsot, hogy a járvány ne tudjon továbbterjedni. Négyszeresen is kompromittálja magát:

1. az ottani emberek miatt, akiket "háborús áldozatnak" nevez;
2. fontos bizonyítékok eltüntetése és az elnök félrevezetése;
3. kihasználja a kórokozó miatti rendkívüli állapotot, holott részben ő tehet a létrejöttéről.
4. és hogy a bombázás elrendelésekor már tud a

Forszírozottnak mondható a végén a bombázási parancs megismétlése. Miután Sam utolsó rimánkodásaira a bombát szállító kadétok direkt "mellélőnek", McClintok kapásból új támadást parancsol. Súrolva, de talán még belefér: egy alantas ember ilyetén viselkedése, elnöki felhatalmazást bírva nem szürreális, hanem alaphangon is fenyegető.
Ford képviseli vele szemben a katonai szabályzati szigor igazi arcát. Korábban ő is a szabályzat betartására utasította Danielst, elfogatást rendelt el ellene parancsszegéskor. Inkább kötelező fordulatnak, semmint drámainak éreztem, mikor a végén elrendeli felettese letartóztatását. Ha a főnökünk már éppoly kártékonnyá válik a döntéseiben, mint maga a krízishelyzet, pusztán, hogy a saját sarát takargassa, akkor a kötelességtétel iránya értelemszerűen megfordul. Egy olyan lélektani háromszög jön létre a Daniels-Ford-McClintok hármas között, hatásosan megjelenítve.

Az ellenszérum kinyerési sebessége még az, ami nagyobb kihágásként fölróható a sztoriban. Még egy fiktív kisvárosba  is literszámra kellene az ottaniaknak gyártani a szert, egyetlen kisállat véréből, mindössze néhány óra alatt. Nem tudjuk meg pontosan, hányakat nem sikerült megmenteni a fertőzöttek közül. Csak azt tudjuk biztosra venni, hogy a két főszereplő megúszta.

A legérzelmesebb percek akkor következnek, mikor Robby is infektálódik az albínó-vírussal. Maga a fertőződés pillanata nehezen lenyelhető a számomra: a közös barátjuk rohamot kap, és felszakítja a nő védőruháját. Nem banális kicsit, hogy ez történik? Érdekesebb és korrektebb megoldás lett volna, ha valami miatt terepen vagy valamilyen speicális laboratóriumban kénytelenek felvenni a védőruhát, és úgy rongálódik meg.

Rene Russo és Dustin Hoffman párosa is a "megfelel"-szintig eljut elvált házastársakként. Valójában a legtöbb aspektusa a történetnek ilyen: stabilan jó, bár semmi extra. Miközben Robby elkezdi észlelni magán a tüneteket, Sam fejvesztett sietséggel keresi azt az 1 bizonyos majmot, nyilvános tévéadásba betörve, hogy leírást közöljön a kinézetéről.

A szál működik, csak nem mentes az érzelgősségtől. A beteg nő mellett ülő férfi látványa megindító közjáték. De hogy Sam direkt leveszi a védőöltözetet, hogy bátorítsa ex-nejét, az már túlcsorduló melodráma. Ellenszérum ide vagy oda, legalábbis meggondolatlanság ekkora kockázatot vállalni potyára, pusztán azért, hogy szolidaritást mutassunk. Főleg egy olyan kórnál, ami szó szerint felzabálja a test sejtjeit, majd szerveit.

Tudom, hogy 2011-ben a Fertőzés kapcsán sokan példálóztak pont ezzel az alkotással. Hogy mennyire nem ér ennek a nyomába. Nekem őszintén szólva egálban van a 2 film értéke: másmilyenek, más a hibáik természete. A Vírus egy határozott, régi vágású film, ami elég komolyan veszi magát, hogy sokkolni tudjon. És egészen elképesztő véletlen, hogy egy valódi ebolajárvány tört ki alig pár hónappal a mozipremier után, szintén Zairéban.

A bombák földjén

Ahogy ezt a tűzszerészt a képen, ahhoz hasonló helyzetbe juttatott engem A bombák földjén, mint soron következő cikkalany. A 82. Oscar-gála győztesét már mindenféle perspektívából tárgyalták, vitatták és kielemezték. Alig maradt bármi érintetlen témaaspektusa. Ugyanakkor egy ennyire nézők, díjbizottságok, sőt kritikustöbbség által elismert művet nem a köznépi mértékben méltatni veszedelmes. Maradva az előbbi metaforánál: egy tematikailag kipucolt/evakuált veszélyzónában kell deheroizálnom/hatástalanítanom egy sikerfilmet/bombát, ami könnyen "darabokra szedhet" engem.

Most, hogy egy tisztáztam, nekikezdek a drótvágáshoz a review-hoz.

Kathryn Bigelow célkitűzése feltehetően az volt, hogy egy, a megszokottól hihetőbb háborús mozit hozzon létre. Ha nem is ítélkezni, de kijózanítani próbálja Hollywood-ot a szokásos háborúdicsőítő szólamoktól és érzékeltető eszközöktől. Mint a tudatosan heroikus főhősök, az amerikai zászló vagy egyéb nemzeti jelképek mutogatása, illetve az USA haderejének és a katonaélet dicsőítése nélkül.
Szemben a M.A.S.H. szatirikus vagy a Támad a Mars! parodizáló felhangjával, A bombák földjén a realizmust használja a háború kritikájának eszközeként. Betekintést adva az amerikai bombaszakértők idegőrlő, szünet nélküli életveszéllyel járó hivatásába. Tulajdonképpen egy 2 órás lesifelvételt kínál kiégett, mindennap a sivár pokolban szolgáló katonákról, akik bárhol áldozatául eshetnek 1-1 robbanótöltetnek. Minden élő és élettelen tárgy potenciális rejtekhely egy pokolgépnek, és a pillanatnyi figyelemkihagyás is herpeszesőt vagy fejgolyót jelenthet.


Mint korábban írtam, tagadom, miszerint ez lenne az egyik legjobb dráma. Saját szubzsánerén belül sem mernék megesküdni rá. Ezért aztán nem is ígérhetek semmit akár méltatóinak, akár azoknak, akik szerint ez az egyik legtúlértékeltebb Oscar-jutalmazott. Ami biztos: tisztán a benyomásaim alapján sosem húzok le egy ekkora presztízsű moziművet. Indokaimat pedig megkísérlem újfent a sztori, a cselekmény felépítése és a karakterpaletta szemszögéből elmagyarázni.
Ami először feltűnik, az az émelyegtető kietlenség, a fárasztó és idegtépő megfelelési kényszer hangulata. Nem egy nagy konfliktust kell megoldani, hogy napi melók végtelennek tűnő sorozatát. A forgatókönyvet úgy állították össze, hogy rövidfilmek katalógusának tűnjön: Mark Boal újságíróként végzett anyaggyűjtést az iraki fronton egy amerikai bombaosztaggal tartva. Főként traumatológiai szempontok alapján akarta Bigelow-val bemutatni, min mennek keresztül a katonák, idegtépő bevetéseik közepette, 50 fokos fülledtségben, a hirtelen halál állandó fenyegetése mellett.

A szituáció és a katonák megviseltsége valóban átérződik a nagyvászonról. Az atmoszféra kietlen és horrorközelien kiszámíthatatlan. A téma izgalmas, a tálalásban vajmi kevés a cukormáz. Értem tehát, miként tudta ez a movie leiskolázni az Oscar-gálán a könnyedebb Avatart, minden idők legnagyobb bevételű művét (Nem véletlenül írt az amerikai sajtó "Dávid és Góliát harcáról" a legjobb film és rendező díjak kapcsán. És szórakoztatónak találom a tényt, hogy annak a filmnek a rendezője az itteni rendezőnő exférje.).



Azonban bármennyire is tisztelem a rengeteg díjat és a témában tanúsított szemléletváltását, maga a film jóval mérsékeltebb élményt nyújtott nekem, mint a jelek szerint az átlagnak. Igen: most direkt aknára lépek, kijelentve, hogy nem sorolom a The Hurt Lockert a legfelemelőbb mozgóképes tapasztalataim közé. Nagyon egyenlőtlen súlyozású, gyakran túlegyszerűsített és távolságtartó műnek értem meg, ahol a katonák sokszor olyan vétéseket engednek meg maguknak, melyek alaphangon nem célszerűek. Elsősorban a fő karakter, William James.

Az itteni félig-meddig dokumentalista ábrázolásmód nem leplezi el a sztori gyakori egyhangúságát. És ez se mindig fogható arra az élethelyzetre, az iraki sivatagos és szegény városrészek kietlen hangulatvilágára. Alig történik a cselekmény egésze szempontjából is érdemi fejlemény. Úgy vélem, azt sugallják az alkotók, hogy mivel James és a Bravo század állandó életveszélyben él és dolgozik, elvileg bármilyen történés fontos lehet. Mégha csak 1 bombát is hatástalanítanak, vagy pusztán gyanús mozgást ellenőriznek. Alap-felállásként ez tényleg működik: valóban létrejön a feszültség és a veszélyérzet, de a történet nem halad határozott irányba. Egyszerűen egymást követik a strapás napi műszakok a bázis lakóinak életében.

A film egyszerre próbál működni mint realista terepkrónika, és mint az ember szívét megérintő hadi dráma. Egyikhez azonban nem elég alapos, másikhoz pedig nem elég karaktercentrikus. Hamar töredezetté, epizodikussá válik a történet, mivel nem hordoz az egész cselekményen átívelő, központi szálat.
Személyes konfliktus még található: társai nemtetszése James könnyelmű munkastílusa felé, a férfi beidegződött veszélyfüggősége, valamint barátságkötése egy helyi DVD-árus kölyökkel, Beckhammel. Kockázatos közjáték, tekintve, hogy hol és milyen fegyelmi követelményeknek kell megfelelniük. És vissza is üt Jamesre, mikor talál egy hozzá hasonló holttestet, a szerveibe ágyazott bombával. De ezek mind mellékszálak, amik egyedül mindössze egy eseménynaptárat adnak ki - kezdve a Bravo csapat régi parancsnokának halálával, a szolgálati idejük lejártáig.


Fő konfliktus híján a szereplők személyiségének kellene egybetartó erőt képeznie. Amit itt egyszerűen nem éreztem, hogy végig megvolna. Na most: nem feltétlenül az embereknek kell fenntartani a folyamatosságot.  Időnként a helyszín is lehet önmagában főszereplő (mint Frank Miller Sin City-je), saját jellegzetességekkel és változásokkal. Itt viszont tipikus kétdimenziós katonaférfiakat találunk: minden érzésük és gondolatuk a harctér körül forog. Abszolút jogos az ő szemszögükből, de az ábrázolása ennek annyira rozsdás és fantáziaszegény.


A színészválogatás elsődleges kritériuma eleve az volt, hogy ismeretlen arcok játsszák el a szerepeket, akiktől nem tudjuk, mit várjunk, akiktől lövésünk sincs, mikor fogunk megválni. Ez mondjuk egy okos döntés volt Bigelow-tól. Büszkén tagadja a "sztárerőt". A Thompson parancsnokot alakító Guy Pierce a legismertebb arc a színészek közül. Mégis tőle válunk meg először, már az első negyedóra után, mikor Thompsonnal végez egy távirányítású bomba, amit az egyik helyi lakos aktivált. Alighanem jellegzetességeik hiánya is azt az érzetet hivatott erősíteni, hogy ezek egyszerű, kiképzett harcosok, bármelyikük bármikor meghalhat odakint.

Nem kérem számon egy drámától se, hogy nem pont úgy ábrázol hivatásokat és eseményeket, mint ahogy a valóságban előfordultak. Csak logikailag maradjanak állóképesek. Magamtól is kiszúrtam néhány alaphangon szakszerűtlen részletet az alakulat bevetésein: pl. hogy aligha lehet hatékony 3-4 fős alakulatok kivezénylése, hogy túl sokat társalkodnak szemtől szembe. (Vagy hogy az egyik katona obszcén dolgot mutogat a másiknak.)

James nekem valahogy nem túlfeszült ember benyomását kelti, hanem túl dicsekvőét. Legalábbis az első félidőben. Morálja félúton rostokol a valódi katona és a western-cowboy diszciplínája között, ahogy többször oktalanul veszélyezteti az alá tartozók fizikai épségét. Ez fölösleges. A karakter adrenalinfüggősége enélkül, a lazáskodásai (munkaruháját leveszi, csak a súlya és a hőség miatt, visszaiszkol az ottfelejtett kesztyűjéért egy robbantási ponthoz) nélkül is kellően megmutatkozik. Erre majd mindjárt visszatérek.

De az igazi meglepetés az volt számomra, mikor iraki tudósítók és veterán katonák  véleményezéseit nézegettem. Egyesek közülük a filmben látottak alapján nem "nem valószerűnek", hanem egyenesen kivitelezhetetlennek mondták az itteni bombaosztag - röviden: EOD - küldetéseit. Olyan részleteket tettek szóvá, mint

• a rossz egyenruha,
• a főszereplő "legyőzhetetlenség-komplexusa", ami hamar felmentést vonna maga után;
• hogy a katonák nem tartanak rádiókapcsolatot a bázissal, néha egymással se;
• a többszöri szabálysértések következménytelensége;

stb.

Ami emberileg kifejezetten megérintett A bombák földjénben az, hogy ügyesen mutatja a főszereplőn - nem nézve a felvágós perceit - a veszélyfüggőség jeleit. A fő téma, hogy a háború drog, és nemcsak az egyéni fegyveresnek. Egyre többen látják be a tengerentúlon, hogy az USA közel-keleti háborúi főként gazdasági indíttatásúak, amihez 9/11 márcsak az utolsó csepp, a hatható startjel volt (direkt nem nevezem "ürügynek" az áldozatok iránti tiszteletből). A háború és a külföldi nyersanyag szükségletet jelenet számos iparág számára, amiket inkább meg se próbálok felsorolni.


Tehát James nyughatatlan profi. Állandósultan kell valami, ami a munkájához nagyjából hasonló, és leköti. Mint a harci videójáték, vagy mikor eljátssza a fegyverével, hogy ő is úgy jár, mint Thompson. "Így halott; így meg él! Így-halott-így-él...!!". Sanborn karaktere fedezi föl a legfurcsább szokását: egy dobozt, melyben a valaha szétszedett bombái darabkáit őrzi: "Ebben van minden, ami majdnem megölt."

Helyenként profibbnak akarják láttatni a kelletétől: felettese nem marasztalja el szabályszegéskor, sőt lenyűgözi, hogy az őrmester 873 bombát szedett szét. Pont mert Irakról beszélünk, ez a felfogás nem szimplán "könnyelmű" vagy "felelőtlen". Hanem be nem következett emberölés. Jogosnak éreztem épp ezért, mikor Eldridge - a társuk, akit előző éjjel véletlenül lábon lőtték, James "kibaszott adrenalinját" okolja, hogy talán nem fog többé járni.

Az utolsó 10 percben aztán látszólag minden véget ér. A főszereplő hazamegy, a saját családféleségéhez. Korábban beszélt róla Sanbornnak, hogy régebben teherbe ejtett egy nőt, elvette, s elváltak. Ahogy Randy A pankrátorban, James se találja a helyét, ahogy évek óta először a civil életbe csöppen. Nincs már mi ellen harcolni, ellenben a szüntelen extrém életmód után jó apává és normális polgárrá kellene vedlenie.
És mint Randy esetében, ő is feladja. Mint bevallja a kisgyerekének: csak a munkája jelent igazi értelmet és hajtóerőt az életének. Még a befejezés is hasonló A pankrátoréhoz: a főszereplőt látjuk, amint visszatért a hadszíntérre. Újabb szakasz, újabb harc. És ez valószínűleg így marad, amíg lélegzik.

Összegezve: az Avatartól tényleg jobb, de nem tudom magasztalni. Leginkább zavaró benne a túl ráérősen felvezetett, igen fókuszálatlan cselekmény. Feszes és tömören ez egy 90-100 perces alkotás volna. Díjai közül egyértelműen jogtalannak tartom a Legjobb vágás Oscarját: a forgatókönyv tetemes műsoridőt úgy áldoz fel a hangulatnak úgy, hogy érdemben nem építkezik velük.

Másrészt atmoszférája, a kadétok pszichológiai látképe és a detonációk ábrázolásai hatásosak. A számomra igazán érdekes szcénák és karakterjegyek túlnyomó többsége a második felében tűnik fel. Egyértelműen háborúellenes felhangot üt meg, és bár nem próbálja szájbarágós vagy propagandista módon tálalni, a formaújító címkétől messze marad.

Kung Fu Panda 2.

"Szerintem te vonzod a kalandokat, a veszélyes helyzeteket. Úgy értem, körülötted mindig történik valami."
"Azt hiszem, igazad van..."

(A kicsi kocsi újra száguld)

  

A Kung Fu Panda 2.-nek egy némiképp sötétebb tónust sikerült megütnie elődjéhez képest, ám azzal így is egyenértékű alkotás. Hasonlóképp, mint a Beverly Hills-i zsaru komikusabb 1. részével egyenrangú a már komorabb folytatása. Ugyan humoros pillanatból kevesebbet kapunk, helyette a főhős múltját övező dráma - helyenkénti körkörössége ellenére - maradéktalanul kitölti a helyét. Amellett, hogy Po eredettörténete kellően hatásos, erőltetettség érzete nélkül egészíti ki azt, amit eddig tudtunk a Sárkányharcos történetéről.

Messze nem én mondom először, hogy ha egy protagonista, aki a küldetése elvárható paramétereinek híján próbálkozik, eleve könnyebben esik át vicces szituációkon és/vagy karakterfejlődésen. Meg kellett felelnie egy számára teljes új élethelyzetben, egy nagyobb formátumú hivatásban, de kedvelhető bolondos egyénisége megtartásával. Po esetében mindkettőre sor került, ezért működött a stílusos látványvilág mellett a sztori is az előző részben. Ugyan rendezőváltásra került sor, Jennifer Yuh Nelson kompetens direktor, és többnyire ügyesen összetartja alkotását.

Ahogy a Ping-Pong c. paródia cselekménye, ezé a rajzfilmé is a régi harcművész-filmekben kedvelt sémát használ: egy gonosz hadúrnak megjósolják, hogy egy panda buktatja meg hatalmát, ezért mészárlást rendez a világ azon részén a pandák között. A vak Sors persze kivételt tesz a Kiválasztottal, midőn egy szegény fickó rátalált és felnevelte. És a fiú felnővén megküzd a főgonosszal, hogy felszabadítsa a gonosz alávetettjeit. Ismerős történetformula, ugye? Azt meg, hogy Po hogyan lett a környék hivatalos védelmezője, már tudjuk az előzményből. 

Utólag hozzákölteni egy eredetsztorit a főhős múltjához könnyen lerombolhat már bejárt jellemfejlődési utakat. Itt viszont az eredetsztori működik, mert a Po múltjának több homályos foltját betömi, miközben kerek egészet alkot a korábbi eseményekkel. Tudtuk, hogy Shifu bukott tanítványa, Tailung hitte magát a Sárkányharcosnak, és az igazi végül leiskolázta őt. De hogy a Sárkányharcos desztinációja mire is irányul; mi az, ami csak ő tehet meg, és ami vélhetően az ő életét teljesíti majd ki, az nem került tisztázásra (maradt helyette a közhelyes "a titkos összetevő te magad vagy"-frázis.)

A korábbi hangszínészek ugyanúgy remekelnek, mint eddig, az újak közül pedig Gary Oldman a legjobb Shen, a gonosz pávavezér szerepében. Shen közel állt ahhoz, hogy teljesen kikerekített karakter legyen, de mégse nőtt odáig. Felismerhető a stílusa: egy fennhéjázó diktátorjelölt - szó szerint páváskodó alkat - akinek tollai akár a dobótőrök. Tudjuk, a hátterét: szülei uralkodtak a kínai Gonmen fölött, és száműzték fiukat a pandák elleni vérengzéséért.
Shen egyértelműen másféle gonosz, mint Tailung, bár ő is ért valamennyire a harchoz. Egy kicsit Jaffarra emlékeztet engem: aljas és tántoríthatatlan, ugyanakkor igényes, kényelmeskedő személy, 1-2 zsengén komikus pillanattal (pl. ahogy minél előkelőbben próbál bemutatkozni Po előtt). Illeszkedik a Kung Fu Panda világába stilisztikailag és a történetbe is. Kettős motivációjának az érthetőbbik fele, hogy a szülei uralta Gonment visszaszerzi, és azon a trónon ülhet, ami gyerekként is várt rá.

A másik, ám végül el nem ért célja a "kung-fu eltörlése" egész Kínából. Ezt a visszatérő terminust használja majd' mindegyik főszereplő. Kissé bizonytalan az a kifejezés előttem, hogy "a kung-fu végét jelentheti". Szóval azért akarja Shen megszüntetni a kung-fut, mert veszélyes eszméket tanít? Vagy mert aki a kung-fu mestere, az hatalmára automatikusan fenyegetést jelent? Felteszem, erről lehet szó. Annyi biztos, hogy Shen kivégzi a Gonment védelméért felelős őrharcost, és hőseinknek el kell utazni a távoli városba.

Po múltjának feltárása köré épül az egész cselekmény. A film elején, mikor Po az Őrjöngő Öttel megfékez egy farkasbandát, egyikükön meglát egy jelet, ami emlékfoszlányt mozdít meg benne édesanyjáról. Apja, Ping felfedi előtte a - valljuk be: nyilvánvaló - igazságot: adoptált gyerek. És miután Gonmenben szembekerül Shennel, őrajta is felfedezi ugyanazt a szimbólumot.
Pingen egyébként képtelenség nem észrevenni az elkeseredést. Míg Po kiképzése büszkeséggel töltötte el, addig mostani missziója félelmet: hogy elveszíti vagy mert Po esetleg nem jár sikerrel, vagy ami még rosszabb: hogy már nem érzi őt többé valódi apának:
"Ha nem teszem meg, mégis ki lennék?"
"Az én fiam. Vagy nem...? 
"Mennem kell..."

Po esendősége az egyik oka annak, hogy szerethető fickó, ezt könnyű belátni. Eltúlozzák viszont a naivitását, mikor a múltjáról faggatja Shent. Egy ártó szándékú, különösen veszélyes gyilkost faggat kérlelően és harc közben, hogy ismeri-e őt és a múltját. Shen azt hazudja: nem szerették a szülei, ezért eldobták. Nyilvánvalóan látszik a páván, hogy csak össze akarja zavarni, hogy sebezhetőbb legyen. Se nem vicces, se nem drámai az, hogy Po épp attól vár választ, akinek a legkevésbé bízhat a szavában.

Egész ügyes párhuzam bontakozik ki Po és Shen között, ahogy haladunk előre a történetben. Bár kétségkívül Shen tehet minden szörnyűségről, ami a csecsemő Póval történt, tisztán kivehető a múltjaik között az átfedés. Mindketten megszenvedték a maguk módján a hajdani tragédiát: Po eredeti szülei meghaltak, Shent pedig a saját szülei elűzték, elhagyták. Vagyis lényegében azt hazudja oda Pónak, ami saját magával történt.
Ezek ketten tökéletes ellentétpárt alkotnak: az egyik őszinte humorral és rendkívüli toleranciával közelít mások felé, míg a másik hatalomittas és minden akadályozó tényezőt ki akar iktatni. Erejük és eszközeik is teljesen másak: Po a pusztakezes harcban és a Shifutól tanult "belső béke"-tanában hisz, bár még nem érti azt. Shen a kézi fegyverekben hisz, főként különleges harcászati ágyúiban, amik ellen a harcművészet kb. annyit ér, mint az ima.


Bármennyire lehet tudni, hová szövik a cselekményt, a feltárt emlékek tálalása igazán felnőttes. Az emlékképek Po lángoló szülőfalujáról, és ahogy kifáradt anyja elhagyja, hogy az őket üldöző farkasoknak feláldozza magát, szívbemarkoló pillanatok. Nem sinkófálták el annak mutatását sem, ahogy maga Po is megsebesül Shen ágyújától. Ez a mese a család minden korosztályának akar nyújtani valamit, nemcsak a gyerekeknek. Az elején Shifu egy vízcsepp mozgatásával bemutatta Pónak, mire képes a "belső béke" állapotában egy kung-fu-mester.
Később, mikor Po ismét kiáll Shen ágyúi ellen, hogy kiszabadítsa az Ötöket, ugyanazt csinálja meg... az ágyúk lövedékeivel. Könnyű átlátni a logikáját, miként vált képessé erre. Átfedés a 2 movie között, hogy a panda megosztja a főgonosszal a felfedezett tanulságot: a jövő számít, nem a múlt. Ha tényleg csak ennyi lenne a tanulság, mint amit a protagonista kinyilatkozik, csalódott lettem volna, hogy megint közhelyet nyomnak le a torkunkon a DreamWorks-től. 

Illetve, talán mégse akkora közhely... Úgy vélem, Po nem a múltjától félt igazán, hanem az igazságtól. Talán tényleg nem kellett a szüleinek. És talán jogosan neheztel rá Tigris, amiért több kritikus helyzetben bénázott, csak mert emlékek piszkálják az agyát. Tigris Póval szemben mindig határozott és acélos (mint mondja: 20 éve vasat ütve edzi a testét). Póból ez a nagyfokú önfegyelem hiányzik: hogy félre tudja tenni vészhelyzetben, ami nyomasztja. Sose jellemezték a karaktert elfojtott frusztrációk, így kezelni se tanulta meg azokat. Ez egy újfajta konfliktus a számára. 
A dramaturgia tehát nem kevés házi feladatot ad ki a protagonistának. Az 1. film önmaga becsüléséről szólt, míg a 2. a belső konfliktuskezelésről. Azzal, hogy Pónak sikerül a múltjára egyetlen összefüggő láncban visszaemlékeznie, elhárítja a fő akadályt saját "belső békéje" útjából. Onnantól pedig már csak alkalmaznia kell a tanultakat - részben Shifutól - a mostani ágyús esetre.

A vizualitás cseppet sem romlott az eredeti Kung Fu Pandához viszonyítva. Ahhoz képest még intenzívebb látványelemekkel is kockáztat a mese. Po nagyobbakat zuhan a hegyekben, mint eddig valaha. Kiválasztott vagy sem, tutira kitörné a nyakát, ha madár-társa az Ötökből nem fogná meg mindig, éppcsak a talaj fölött. A vizuális panorámát a Kung Fu Pandában egyértelműen 3D-re méretezték, viszont nincs agyontömve szín- vagy mozgáskavalkáddal. Gazdagon és sokrétűen alkalmazzák, de ugyanakkor átgondoltan is, nem bántja a szemet.

Végül rátérnék a humorkészletre, mivel mindenek előtt vígjátékról van szó - mégha egy komorabb fajtáról is. Továbbra is Po alkata + étvágya a humor fő forrása, de már a csetlő-botló aspektus nélkül. Újkeletű flashback-jei miatt se "bénázik" hanem mintegy pszichésen megbénítódik, leblokkol (megértem a szituációját, mivel jómagam az idegen nyelvtanulás közben nem egyszer megtapasztaltam ugyanezt az érzést).

A 2 legjobb viccsor talán a barlangnál hangzik el az elején:

"Amikor téged Sárkányharcossá neveztek meg, az volt életem legrusnyább napja. Messze."

"Ne aggódj, Shifu; végzek, és nyomatom a belső békét...!"

Ha szabad ezt mondanom, valamilyen szinten még büszke is vagyok erre a rajzfilmre. Folytatásfilm, mese, 3D-t használ és ronggyá használt panelekből építkezik, és mind a 4 típusban elkerülte az ellaposodást. Egy szórakoztató, érzelmes és tanulságos mondát adott ki a számomra, tartva az első rész által megkezdett revitalizáló hatást a hollywood-i animációs mozikra. Nem különösebben formaújító, de érett alkotás.

Erős négyest kap.

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

Harrison Ford:  „Indiana Jones titka nem a fiatalságában, hanem a képzelőerejében, a leleményességében rejlik.”

.

Trilógiabontó epilógusmozi, időben sok évvel utána készített 4. rész, ugyanazzal a nyugdíjaskorú, legendaközeli akciószínésszel a főszerepben. Ismerős formula? Természetesen. Halálos fegyver 4.; Die Hard 4.; Terminator - Megváltás; John Rambo. Mindegyik utólag próbálta öregbíteni egy már lezárt hármas egység hírnevét, eredeti stílusa és legenergikusabb percei újbóli megidézésével.

Ez mind működhet! Feltéve, ha a régi varázst nemcsak a régi ütős pillanatok leutánzásától várják, normális cselekmény, dialógusok és interakciók nélkül. Ezért nem kedvelem én a John Rambót és a Die Hard 4.-et: azokban a sztorit ténylegesen egyedül az öncélú akciózás vitte előre. (A nemrég érkezett Die Hard 5.-öt még annyi sem.)

 

A Kristálykoponya Királysága két fő célkitűzéssel készült: egy méltó, minden ízében Indiana Jones-filmet készíteni, és épphogy csak a kellő mértékben alkalmazkodni a generációváltáshoz. Például hogy a valós időkihagyással egyezően 19 év telt el a The Last Crusade óta, hogy Indianának létezik egy felnőtt fia. Továbbá Steven Spielberg kívánsága, hogy a lehető legtöbb jelenet díszletek és kaszkadőrmunka révén készüljön, minimalizálva a CGI-használatot, szigorú információs titoktartás mellett a premierig. Köztudott védjegyei ezek az újabb rendezőgenerációból Chris Nolan project-jeinek.

Harrison Ford példás elhivatottsággal készült az ezredforduló óta tologatott filmre. Nem akarta, hogy külsejét fiatalítani próbálják, ellenben - hatvanon fölüli kora ellenére! - napi 3 órás edzéssel és 2 hét ostorgyakolatozással rázta magát formába a szerepért. A kaszkadőrmutatványok nagy részét ő maga vállalta be, és megtagadta, hogy kisebb sérülések esetén csússzanak az ütemtervvel.

1957. a McCarthy-korszak után: a hidegháború alatt a szovjet kémek és kommunisták üldözése folyt minden téren. Bizonytalan és elidegenítő idők voltak, és örülök, hogy legalább ezt a korszellemet az IJATKOTCS-nak sikerült megragadnia. Szabványos darab tisztán funkciókarakterekkel, kalandfilmes vonásai nem mind működnek, és cselekménylyukak sora róható fel a hangulatteremtés látható igyekezetének. Valóban Indiana Jones-mozit kapunk, ami küllemében illik is a 80-as évekbeli előzményeihez. Nem mondhatnám, hogy lenyűgöző vagy eredeti - a realizmus eleve kizárt -, de a könnyed szórakoztatásra és a korabeli hangulat megidézésére alkalmas.

Ha a Roswell-i idegenhez hasonlóan felboncolnám ezt a movie-t, akkor kb. fele-fele arányba oszthatnám el a hasznos és a ficamos részleteket. "Ficamos részletnek" pedig - konzervatívabb alkat révén - az Indy-művek néhány visszatérő vonását is beleszámítom. A szovjeteket például ugyanolyan kockaarcú pribékeknek ábrázolják, mint anno a nácikat. Ugyanolyan irracionális kunsztok és mutatványok tarkítják Indiana nyomozását a titokzatos ereklye után. A mellékszereplők lételeme pedig mintha kötelezően a főhős segítése vagy gáncsolása volna.

Néhány áthallás nagyon könnyen kiszúrható az előző három movie-val:

• a repülőutak mutatása egy nagy térképen;
• a lehajtott kalappal szunyáló Indy;
• a bennszülöttek elől rohanó Indy;
• a fotó az első Henry Jones-ról;
• és a tény, hogy az egyik főszereplő egy kutyáról kapta a nevét.

Összekapcsolni a 13 kristálykoponya és El Dorado mítoszát - és érintőlegesen a Nasca-vonalak rejtélyét - ideális választás a legújabb epizód küldetéséül. Éppolyan izgalmas téma, mint a Szent Grál. És annyiban még jobb is, hogy az ereklye ezúttal több ponton kapcsolódik Jones életéhez. Amott apja kutatásai kötötték a mítoszhoz, most viszont egyre több ismerőséről tudja meg, hogy belekeveredett ebbe az ügybe:

1. Mutt Williams, a 18 éves punk az anyja miatt;
2. Aki nem más, mint Marion Az elveszett frigyláda fosztogatóiból;
3. Rég látott kollegája, Oxley megőrült a koponya erejétől, mikor rátalált Peruban;
4. Mac, Indy régésztársa elárulta őt, kompromittálva ezzel az FBI előtt.

Tényleg érezni az igyekezetet a szkript és a karakterek hátterének megírásán. Jellemrajzuk az, ami miatt - talán szándékosan - egysíkú matinéfiguráknak tűnnek, a címszereplő kivételével.


A leglaposabb közülük a szovjet női parancsnok, Irina Spalko. Cate Blanchett lelkesedéssel formálja meg, erős akcentust használ, áhítattal beszél arról, amiben hisz. Számomra pont ezért hat unalom tárgyának ez a nő. Elvileg a koponyák rejtélyének megoldásától valami rendkívüli tudást remél, melynek eredete földönkívüli.
Gyenge motivációja mellett a karizma is hiányzik belőle, bár ez szintén nem Blanchett hibája. Első találkozása Jones-szal a nevadai sivatagban még felruházza némi tekintéllyel, mint a néhai Sztálin egyik kedvenc tudósát, és odaadó hívét. Mikor viszont már Indiana is tud a koponyáról, az események sodrásában egy eldobható rajzfilm-főgonosszá degradálódik, aki hol fogságba ejti őket, hol hagyja megszökni.

Egyszerűen szánalom az a jelenet, ahogy Indynek megmutatja a kristálytárgy erejét! A tárgy valahogy "stimulálja az emberi agy egy nem használt régióját", így aki hosszan belenéz, beleőrül. Ennek magyarázata inkább érdekelt volna, mint maga a felállás:

• egy kiszúrhatóan parókahajú női smasszer
• hamis akcentussal és pózoló járkálással
• arról szónokol, hogy a koponya mágikus erejével leigázhatják tömegek elméjét,
• ha ők is olyan hosszan és bambán belebámulnak a koponya szemeibe, mint Indy és Oxley
• ami egy gyík fejcsontjának néz ki, szilikonból.

Sztálin említése 2 nagy okból bökött engem bordán. Egy az, hogy nem mutatják őt magát, és ez hiányérzetet kelt. Hitler "cameója" Az utolsó keresztes lovagban a 4 mű legerősebb szcéjánaként vonult be számomra a mozitörténelembe. Ehhez képest a másik nagy diktátort csak elemlegetik 1 vagy 2 jelentéktelen párbeszédrészletben. Csalódást keltő.
A másik maga az ötlet. Tudomásom szerint Joszif V. Sztálin meglehetősen fölhözragadt ember hírében állt, akit vajmi kevéssé érdekelt az okkultizmus és a szent tárgyak. Ez az érdeklődési kör egyértelműen a másik szélsőoldal sajátjának számított.



Sziluettje talán kivehető annak a mellékszálnak, ami a 3. rész egyik fő témáját adta. Az apa-fiú viszonyt. Spielberg és Lucas felajánlottak egy cameót Sean Connerynek, amit visszautasított (bár később azt nyilatkozta, tetszett neki a Kristálykoponya Királysága). Szerencsére legalább láthatjuk I. Henry Jonest egy régi asztali fotón, annak jeleként, hogy az idősödő Indy sokat gondol rá.
Connery hiánya zavart leginkább a szereplőválogatás terén. A létező legrosszabb választásnak tartom Shia Labeuf-ot III. Henry Jones, Indiana fiának szerepére. Azért emelték be, mert 1 éve, a Transformers óta húzónévnek számít a fiatal nemzedék szemében? De mégha így is lenne, a lényegen nem ez változtat. Nem látunk mást, csak szürke, topis, fekete bőrcsekis kölyköt, aki néhány laza egysorossal próbálja magát a fiatalabb, még lázadóbb generáció képviselőjeként feltüntetni.


Koncepcióhiba, hogy a 3. részbeli apa-fia konfliktust akarják ráhúzni erre a párosra is. A körülmények csak madártávlatból ugyanazok. Az utolsó keresztes lovagban ifjabb Henry Jones azért neheztelt édesapjára, mert maradi akadémistának tartotta, aki szenvedélyéért elhanyagolta a családot. Évekig nem is találkoztak, ám a legnagyobb rejtély, amit végül közösen feltártak, mindkettejüknek segített megérteni a másik látásmódját az ereklyekutatásról, és általában a hitről. Ott jellemfejlődés kapcsolódott mind az ereklyéhez, mind a két férfi főhős kapcsolatához.
Nem működik a párhuzam a mostani duóval, és nemcsak mivel "III. Henry Jones" sehol nincs karakterként az apjához képest. Indianának fogalma sem volt róla, hogy létezik egy gyereke. Ezt Marion csak akkor fedi fel előtte, mikor a futóhomokba süllyednek. Addig pedig talán 3 vagy 4 közös jelenetük volt, és azok semmi érzelmet nem generálnak. Nincs meg a szülő-gyerek kémia közöttük; mindössze Ford csibészes vigyora, és az örökölt "fiatalúr" megszólítás kozmetikáz rajta egy keveset. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat, kit is játszik LaBeuf, annyira nincs semmi személyisége.



Egyetlen okból üdvözöltem az elképzelést. Nem a humor, nem a "családi kalandfilm"-zsáner, és végképp nem a nádvékony nosztalgiaromantika miatt Indy és Marion között. Hanem mert egy kedvelhető protagonista kap tisztességes befejező kört a történeten belül (hogy a film maga jó szériazárás-e, az más lapra tartozik). Akárcsak a Halálos Fegyver 4., a Kristálykoponya Királysága is az időskori családalapítás örömével honorálja a sok strapát, amin a főhőst keresztülvitte választott életmódja. Indianát a végén dékánhelyettessé nevezik ki, illetőleg összeházasodik Marionnal.
Sokatmondó közjáték, mikor Indy kint hagyott kalapja besuhan a templomba, Mutt felveszi, de Indy kiragadja a kezéből, és a saját fejére rakja távozáskor. Vannak olyan attribútumok, amiket nem lehet átadni az új nemzedéknek, sugallja a jelenet. Amik örökre egy bizonyos emberalak saját tulajdonságai maradnak. Indiana Jones egy bizonyos személy, nem egy átadható címer. Tekintve, hogy kit is casting-oltak a fiú szerepére, még inkább örültem ennek.

A látványvilág oroszlánrészt passzol az elődökhöz. Spielberg és operatőre, Janusz Kaminsky képes volt visszahozni Az utolsó keresztes lovag hangulatvilágát. Nincs teletömve speciális effektusokkal, mint Lucas saját Star Wars Előzmény-trilógiája. Néhol ugyan gyenge a CGI minősége (pl. az ugráló majomsereg tiszta Avatarnak nézett ki!), vagy egyszerűen illogikus történésekből áll (pl. Mutt és Irina vívópárbaja két mozgó járművön). A sehonnan előbukkanó gyilkos hangyák, a sivatagi rakétaszán már elvárható furcsaságok Inidana Jones világában. És személy szerint jópofának tartottam azokat a röpke pillanatokat, ahol mormoták kísérik figyelemmel Indy mozdulatait.

Az egyetlen elem, ami akarva-akaratlanul kilóg ebből, az az idegenek ábrázolása. A számtalan íráselemzés, helyszínváltás, és a templom megtalálása után megelevenedik egy földöntúli kreatúra, bántóan kidolgozatlan kontúrú, nyilvánvalóan CG teremtmény. Állítólag Lucas győzte meg Spielberget, hogy ne "idegennek", hanem "interdimenzionális lényeknek" nevezzék ezeket az entitásokat, akiktől az ősi maják a felsőbbrendű tudásukat kapták.

Nem egészen világos, hogy ez a rendkívüli tudás ugyanaz-e, amit Irina is akar, és amit megkapva elporlad-e. Szóval ezt nevezik a lények "nagy ajándéknak"? Elég bizarr lenne. Határozottan az X-akták mozifilmre hasonlít a tetőpont bevégzése, ahogy a főhős előbb megmenti a nőbarátját, aztán a világtól elzárt helyszín pusztulásával együtt figyelheti, hogyan távozik egy korong alakú csészealj az égbe. 

Spielbergnek semmi önvizsgálata a kristálykoponya szerepének meghatározásban. Nemcsak, hogy a sokáig nézése megőrülést okoz, de ezenfelül

• kulcsként funkcionál a sírkamra bejáratába;
• egy földönkívüli lény hüllőszerű fejét ábrázolja;
• 13 kristálycsontváz egyikének a koponyarésze;
• amihez közel érve a csontváz magához szippantja a koponyát;
• a 13 kristálycsontváz egy örvényben összeolvad;
• és megelevenedik belőlük az eredeti interdimenzionális lény.

Ez a folyamat sokkal inkább elmosódott, semmint kreatív.

De mit várhatnánk azok után, hogy a tapasztalt professzor egy próbababákkal teli célpont-város közepére megy, ahol egy atombomba-detonációt az ólomból készült hűtőgépben szánkázva sikerül túlélnie?

A 4. Indiana Jones-film tehát ha látvány és hangulat terén nem is, de karakterrajzában és forgatókönyvében néhány fatális hiányosságot illetve banális képtelenséget engedett meg magának. Nem is kockáztatott annyit, mint A végzet temploma; másrészt mindaz, amit beemelt a történetébe, az legalább egy átlagos kalandtúra élményét kiadta. És ahhoz viszonyítva többet is árult el a főszereplőről, minthogy nem bírja a kígyókat.


George Lucas: „Mindannyiunkat dobálnak paradicsommal. De jó móka volt elkészíteni.”