WALL-E

Azt hiszem, egy kiváló mesefilmhez először is elhivatottság kell. Ha lekövetünk egy listát a szükséges technikai szempontokról és a modern történetmesélés kritériumairól, már kompetens mozit lehet összeállítani. De ha valami időtállót és kivételeset akarunk - főleg gyerekorientált műsor esetén -, olyasféle kreativitásra van szükség, mint amit Andrew Stanton és alkotótársai tanúsítottak itt.


A WALL-E minden téren működik. De amivel leginkább hengerel, hogy minden általa érintett műfajban megállja a helyét, tudományos fantasztikumtól a romantikus vígjátékig. Nem érződik úgy, mintha csak gyerekeknek szánták volna. A gondolkodó embernek szánták. Olyanoknak, akik egy jó drámára vágynak, érthető és hihető érzelmi tapasztalatokra, amely révén érdekel minket az érintett karakterek sorsa, és magába szippant az univerzum, melyet látunk és hallunk magunk előtt.


Nem biztos, hogy sikerül a nézőnek átvennie a WALL-E sajátos, kicsit naiv atmoszféráját. Nem végig egyforma a tónusa, és hol melyik műfaj képezi a hangsúlyosabb oldalát. De bármilyen ízlése is legyen a nézőnek, a movie nagyon sok szívvel és lélekkel készült, és sokoldalú. Korosztálytól függetlenül bárki találhat olyan aspektust, ami szórakoztatja, vagy legalább felkelti az érdeklődését:  

1. egy érdekes és szeretetreméltó protagonista, jól kikevert személyiségjegyekkel;
2. a posztapokaliptikus jövővízió, ritka éles és nyílt kritikával a mai fogyasztói társadalomra nézve;
3. hogy úgy működik, mint egy romantikus vígjáték és egy disztópia-sci-fi kombinációja, amely legtöbbször nem csupán szellemes és fantáziadús, de bájos és akciódús is.

Mindig problémás kiválogatnom, hogy egy kultmű óriási háttéranyagából mit emelek be, és mit hagyok ki. Evidens, hogy mindent nem lehet, mert abban elveszlik az egyéni vélemény. Nem leszek mohó: ami érinti és kiegészíti saját benyomásaimat a filmről, elraktározom, ami pedig nem, azt kiselejtezem. Kb. úgy, amiként a címszereplő programja szól.

WALL-E (= "Watt-takarékos Lánctalpas Lomkezelő E-gyártósor"), a kis gépremete egy multicég sokadik takarítórobotja, akin keresztül egy bizarr jövőképet fedezhetünk föl otthonunkról. 700 évvel később a Föld egy teljesen evakuált hulladékbolygó, alkalmatlan az élet ismert formáira. WALL-E az utolsó intelligens lény a planétán már évszázadok óta, és ezalatt képessé várt az emberközeli gondolkodásra és érzelmekre. Olyan, mint egy gyermek: fejlődik, tanul, kutat. Igényei még nem annyira fejlettek, hogy kitörjön a saját kis világából, de erre a gondviselés helyette is alkalmat ad neki.

Bármelyik Pixar-alkotás közül talán a stúdió legsajátságosabb vizuális látomása tárult elém, és azonnal megragadott. A sűrű barnás porfelhőből kirajzolódik egy egész városnegyednyi torony: mindegyik csupa kockává átdolgozott szemétből áll. 700 év munkájának eredménye. És rögtön utána a valódi város, az emberi civilizáció maradványai. Reménytelen, metsző tájkép, aminek először a főszereplő is mintha csak egy mozgó darabkájának tűnne. És mindeközben egy nagyon cinikus választásnak tűnő, nagyon nem-odaillő dal hallatszik egy rádióból.

Sokat tiltakozom a nem valószerű animáció miatt mesemoziknál, és ez egy nagy kivétel a számomra. Részletgazdag, bőkezűen kísérletezik a geometriai formákkal, mégis végig fizika- és retinabarát marad, rikító és túlcsicsázott tárgyrajzok nélkül. Bármelyik képi elem, zegzug vagy fémkocka rejthet valami rejtett kincset úgy a nézőnek, mint a főhősnek. Aki maga is beleolvad abba a közegbe, egy lánctalpas doboznak néz ki, távcsővel a fején fejének. Még az emberszereplők torz mivolta is illeszkedik a WALL-E koncepciójába, pedig ez általában kizökkentően hat.

A WALL-E első fele leginkább a Legenda vagyok-ot idézi: egyetlen valaki teszi a dolgát az elhagyatott metropoliszban, saját lakhelyét és személyiségét őrizgetve, a halvány reménnyel, hogy munkája valami kis javulást hoz a világra. Mindkettejüknek akad 1 nem emberi kísérője akad: míg Robert Neville-nél ez a kísérő a kutyája, addig WALL-E egyedüli társasága egy csótány (az állatok egyik legnagyobb túlélője). És mindketten kísérőik ellen fordulnak majd a későbbiekben: Neville a fertőzött bajtársát kénytelen elpusztítani, és ezzel teljes némaságra ítélve magát. WALL-E-ból pedig a sztori egy pontján a puszta lelke, összekapart individualitása törlődik majd ki, és rezignáltan keresztülhajt a csótánybarátján (nem hal meg tőle).





Ám WALL-E helyzete 1 fokkal még mostohább Neville-étől. Ő, a robot kezdettől némaságban él, kivéve 1-2 szavas hangkészletét, köztük a "nevét". Dialógus vagy monológ egyáltalán nem hangzik el az első fél órában (ahogy véleményem szerint a Tom & Jerry-movie-nál is lennie kellett volna). A 2. félidőben is csak kevés szöveg hangzik el, úgyhogy nem fogjuk úgy érezni majd az Axiom űrhajón, mintha egy másik rajzfilmre ültünk volna be. A kietlen tájkép mindenesetre komolyan megborzongtatja a nézőt. Ez lenne a jövőnk? Ez a lakatlan szeméttenger, a civilizációnk romjai között?
Ugyanakkor a robot viselkedése pozitív értelemben megmosolyogtató. Szándékon kívüli komikus pillanatai kiegyensúlyozzák a pesszimista alaphelyzetet. WALL-E a fajtája utolsó darabja, minden értelemben a reménytelen magány veszi körül, mégis mindennap eleget tesz a fő programjának, függetlenül a környezeti viszonyoktól, vagy hogy per pillanat éppen mit érez. Helytállása őszinte rokonszenvet ébreszt a kívülállóban.


Még ami miatt működik WALL-E számomra karakterként, az szélsőséges helyzete mellett a nagyfokú önkifejező-készsége. A szerelmi vonzalom tapasztalásakor a kiszemelt női robotot ugyanúgy próbálja lenyűgözni, mint bárki más, mikor először lesz szerelmes. 700 év alatt nemcsak képessé vált érezni, de azokat megtanulta társítani bizonyos cselekedetekhez és mozdulatokhoz: pl. összecsukható szeme és pupillái mozgatása, amik többnyire görbén állnak, szomorkás arckifejezésként. Stanton 2 fő ihletforrást nevezett meg arról, miként képzelte el WALL-E-t kezdetben: egyrészt R2-D2 a Star Wars-ból, másrészt - főleg kinézetre - Johnny-5 a két Rövidzárlat-movie-ból. Utóbbiakat a rendező állítólag mindössze egyszer látta addig.

A cselekmény gyújtópontja 3 betűvel leírható: EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló), az Axiom űrhajó egyik szondarobotja, mely évszázadok óta először vizsgálódik az anyabolygón, "fotoszintetizáló életforma" után kutatva.  A bonyodalom során a 2 robot között idővel kölcsönös kötődés jön létre, ám ez csak WALL-E részéről történik első látásra, EVA-nál csak fokozatosan alakul ki. Ebben a világban a robotok mind emocionálisan, mind cselekvésben sokkal proaktívabbak az emberektől. Így miután WALL-E EVA után szökik az Axiomra, szokatlan viselkedése nemcsak EVA-ból, de a többi robotból is előnoszogatja az individuumot, az önálló tudatosságot.



Egyáltalán nem a megszokott értelemben "romantikus szál" ez, hisz EVA először figyelemre sem méltatja WALL-E-t. Amint egyik ajándékában, egy nemrég talált növényhajtásban felismeri küldetése tárgyát, deaktivál, és várja a hajót, miközben WALL-E a maga stílusában őrzi őt addig. Ez reflektál arra, amit mi magunk is rengetegen megtapasztalhatunk: a kiszemeltünk közönye, érzéseink viszonzatlansága. Folyamatosan változik a felállás a 2 géplény között a bonyodalom során, hogy mikor melyikük miként viszonyul a másikhoz. És a közös jeleneteik tónusa is váltakozik: hol a komédiára, hol az érzelmességre gyúr rá jobban.
A legkomorabb felállás akkor érkezik, amikor WALL-E-t egy sérülés miatt átmeneti memóriazavar éri. Ezáltal ugyanis minden elvész, amit az érzelmekről megtanított önmagának, korábbi "kincsei" visszaváltoznak a tudatában egyszerű hulladékokká, amiket ugyanúgy kockává kell préselni. Szívszorító látni, hogy a főszereplő most ugyanaz a rideg mechanika, mint aminek teremtették, míg EVA küszködik eszébe juttatni azt az empatikus személyiséget, akinek megismerte őt. És mikor sikerül, jogosan örülhetünk velük mi, a közönség is. Márcsak az ilyen pillanatok miatt se érzem, hogy ez a mese akár poénmérték, akár érzelmesség terén elvétené a mennyiséget.

A többi robot közül az antagonistát lehetne a legizgalmasabb figurának nevezni. AUTO az Axiom robotpilótája és a robotszemélyzet felügyelője. Kinézete hasonlít egy szemgolyóra, vörösen világító pupillával: tisztán felismerhető asszociáció HAL-re a 2001: Űrodüsszeiából.
Sok utalás található más klasszikus sci-fi-k emblematikus szereplőiről vagy mozzanataiból is. Mint az E.T. vagy a Star Wars. A fedélzeti számítógép eredeti hangját Sigourney Weaver, az Alien-filmek sztárja adja.

Bevált sci-fi-s fordulat, hogy az intelligens robotagy az őt létrehozó ember ellen fordul. AUTO-ról kiderül, hogy elsődleges programja egy titkos kód, ami tiltja az Axiom visszatérését a Földre. Leplezett módon, de voltaképp teljhatalommal bír a hajó fölött. Mikor EVA elhozza a WALL-E-tól kapott növényt, bizonyítva a Föld újbóli lakhatóságát, AUTO kimutatja valódi természetét: előbb még titkolni és elkendőzni próbálja az igazságot, ami aligha lehet a programja része. Ezt önálló lényként teszi, hogy ezzel is kevesebb legyen a rendbontás, a rizikófaktor.

Majd mikor nem sikerül eltüntetni a bizonyítékokat - köztük WALL-E-ékat -, a géplény nyíltan a szereplők vesztére tör. Hasonlóan, mint az első Alien androidja.

Az emberkép, amit a WALL-E prezentál, teljesen idealizálatlan, hovatovább lesújtó. És ez jól áll neki! A New York Post írója, Kyle Smith úgy jellemzi az itteni emberalakokat, mint "penyhüdt tömege borsóagyú félnótásoknak". Itt már kikerülhetetlen a társadalomkritika: az emberek lusta, elhízott, elkényelmesedett gnómok. Csontozatuk az állandó igénybevétel hiányában elsorvadt, így mozgó székekkel közlekednek a saját lábuk helyett. AUTO befolyását ők maguk tették teljessé azzal, hogy ignorálták fogyatékosságaikat. Ez még offenzívabb, még támadóbb hangvételű kritizálása a környezetet nem kímélő, pazarló emberiségre. Különösen egy Disney forgalmazta mesénél.
Első ránézésre még a kapitány, McCrea is csupán egy túlsúlyos baleknak tűnik. Aztán, mikor AUTO be nem zárja őt, feladva a taktikázást, a parancsnok rákényszerül némi leleményességre. Örülök, hogy karikatúra létére nem szabták irritálóra vagy gügyére, főleg nem a szembenállás éleződésekor. Nagyon tetszett, ahogy AUTO-t félrevezeti, hogy épp nála van a növény: "Kell neked? Gyere és vedd el!"

Fontosabb robotszereplők közül említeném még M-O-t, a hajó takarítórobotját. Ő távolítja el a hajólakók után a hátramaradó szennyeződéseket. A fedélzetre nagynehezen bejutott WALL-E úgy hat M-O-ra, mint egy riasztócsengő: piszkos, és állandóan sietősen változtatja a helyét (hogy EVA-t és a növényt próbálja megóvni). Azzal, hogy őrhelyét elhagyva WALL-E nyomába ered, rászokatja magát az önálló cselekvésre. És egy ponton még meg is menti őt.
A robotok és emberek közös fellépése AUTO ellen egészen izgalmasra sikeredett. A műsoridő közepétől már bőven akadnak akciójelenetek, de azok teljesen a történetnek vannak alárendelve. Mindeközben pedig bárhol előfordulhat egy kis stresszoldó helyzetkomikum, hogy ne váljon túl komorrá. Más animációs filmben olcsó tompításnak éltem volna ezt meg, de ezesetben remekül működik, és kiegészíti a hangulatvilágot.

Nem sok hibát tudok felróni ennek az alkotásnak. A kapitány első lábra állása a szükség percében például menthetetlenül klisé. Ahogy a tömegek nagy világsegítő szándéka is a legvégén, ami hirtelen beléjük csap. Érthető, hogy fellelkesíti őket, ahogy McCrea hatástalanítja AUTO-t, és ezzel szabaddá válnak. De hogy a velük született technikai luxus után egyből nekikezdenének lakhatóvá tenni a Földet, az így magában még mindig olyan légből kapottnak tűnik.
A mondanivaló végig tisztán kivehető: az emberi nemtörődömség határtalan. Ha túlságosan a gépekre hagyatkozunk a mindennapjainkban, az leépít és biológiai minőségünkben leront minket is, a környezetünket pedig tönkreteszi. Egyszerű és rengeteget hangoztatott tanulság ez, valahogy mégse érződik elcsépeltnek itt, ellentétben mondjuk az Avatarral. Illusztrisabban nem is lehetne kifejezni, mint ahogy a szimulációs székeikből felrázott sokaság úgy csoszog a hasán a krízisben, mint a piros színű rozmárok.

A népszerű közvélemény ezúttal egyezik az enyémmel. Az eddig látott legokosabb, legigényesebb tisztán-CG meseként tekintek a WALL-E-ra. Látványtervezése jó értelemben ötlethajhász, a figurák hirtelen mozgása pedig energizált és ingergazdag. A kiszámítható végkimenetel rászorítja a forgatókönyvet, hogy végig gyorsan haladjon, minél kevesebb céltalan üresjárattal. Ügyesen időzített karakterinterakciók jellemzőek, egyensúlyban a dráma és a humor, illetve a hihető fizikaiság a fantasztikummal. És egyáltalán, ha a lényegét nézzük: egy aranyos, őszinte és üdítően cinikus, ámde elmés és visszafogottan tanító űrmonda. 2008. egyik örökzöld jövevénye.