A bombák földjén

Ahogy ezt a tűzszerészt a képen, ahhoz hasonló helyzetbe juttatott engem A bombák földjén, mint soron következő cikkalany. A 82. Oscar-gála győztesét már mindenféle perspektívából tárgyalták, vitatták és kielemezték. Alig maradt bármi érintetlen témaaspektusa. Ugyanakkor egy ennyire nézők, díjbizottságok, sőt kritikustöbbség által elismert művet nem a köznépi mértékben méltatni veszedelmes. Maradva az előbbi metaforánál: egy tematikailag kipucolt/evakuált veszélyzónában kell deheroizálnom/hatástalanítanom egy sikerfilmet/bombát, ami könnyen "darabokra szedhet" engem.

Most, hogy egy tisztáztam, nekikezdek a drótvágáshoz a review-hoz.

Kathryn Bigelow célkitűzése feltehetően az volt, hogy egy, a megszokottól hihetőbb háborús mozit hozzon létre. Ha nem is ítélkezni, de kijózanítani próbálja Hollywood-ot a szokásos háborúdicsőítő szólamoktól és érzékeltető eszközöktől. Mint a tudatosan heroikus főhősök, az amerikai zászló vagy egyéb nemzeti jelképek mutogatása, illetve az USA haderejének és a katonaélet dicsőítése nélkül.
Szemben a M.A.S.H. szatirikus vagy a Támad a Mars! parodizáló felhangjával, A bombák földjén a realizmust használja a háború kritikájának eszközeként. Betekintést adva az amerikai bombaszakértők idegőrlő, szünet nélküli életveszéllyel járó hivatásába. Tulajdonképpen egy 2 órás lesifelvételt kínál kiégett, mindennap a sivár pokolban szolgáló katonákról, akik bárhol áldozatául eshetnek 1-1 robbanótöltetnek. Minden élő és élettelen tárgy potenciális rejtekhely egy pokolgépnek, és a pillanatnyi figyelemkihagyás is herpeszesőt vagy fejgolyót jelenthet.


Mint korábban írtam, tagadom, miszerint ez lenne az egyik legjobb dráma. Saját szubzsánerén belül sem mernék megesküdni rá. Ezért aztán nem is ígérhetek semmit akár méltatóinak, akár azoknak, akik szerint ez az egyik legtúlértékeltebb Oscar-jutalmazott. Ami biztos: tisztán a benyomásaim alapján sosem húzok le egy ekkora presztízsű moziművet. Indokaimat pedig megkísérlem újfent a sztori, a cselekmény felépítése és a karakterpaletta szemszögéből elmagyarázni.
Ami először feltűnik, az az émelyegtető kietlenség, a fárasztó és idegtépő megfelelési kényszer hangulata. Nem egy nagy konfliktust kell megoldani, hogy napi melók végtelennek tűnő sorozatát. A forgatókönyvet úgy állították össze, hogy rövidfilmek katalógusának tűnjön: Mark Boal újságíróként végzett anyaggyűjtést az iraki fronton egy amerikai bombaosztaggal tartva. Főként traumatológiai szempontok alapján akarta Bigelow-val bemutatni, min mennek keresztül a katonák, idegtépő bevetéseik közepette, 50 fokos fülledtségben, a hirtelen halál állandó fenyegetése mellett.

A szituáció és a katonák megviseltsége valóban átérződik a nagyvászonról. Az atmoszféra kietlen és horrorközelien kiszámíthatatlan. A téma izgalmas, a tálalásban vajmi kevés a cukormáz. Értem tehát, miként tudta ez a movie leiskolázni az Oscar-gálán a könnyedebb Avatart, minden idők legnagyobb bevételű művét (Nem véletlenül írt az amerikai sajtó "Dávid és Góliát harcáról" a legjobb film és rendező díjak kapcsán. És szórakoztatónak találom a tényt, hogy annak a filmnek a rendezője az itteni rendezőnő exférje.).



Azonban bármennyire is tisztelem a rengeteg díjat és a témában tanúsított szemléletváltását, maga a film jóval mérsékeltebb élményt nyújtott nekem, mint a jelek szerint az átlagnak. Igen: most direkt aknára lépek, kijelentve, hogy nem sorolom a The Hurt Lockert a legfelemelőbb mozgóképes tapasztalataim közé. Nagyon egyenlőtlen súlyozású, gyakran túlegyszerűsített és távolságtartó műnek értem meg, ahol a katonák sokszor olyan vétéseket engednek meg maguknak, melyek alaphangon nem célszerűek. Elsősorban a fő karakter, William James.

Az itteni félig-meddig dokumentalista ábrázolásmód nem leplezi el a sztori gyakori egyhangúságát. És ez se mindig fogható arra az élethelyzetre, az iraki sivatagos és szegény városrészek kietlen hangulatvilágára. Alig történik a cselekmény egésze szempontjából is érdemi fejlemény. Úgy vélem, azt sugallják az alkotók, hogy mivel James és a Bravo század állandó életveszélyben él és dolgozik, elvileg bármilyen történés fontos lehet. Mégha csak 1 bombát is hatástalanítanak, vagy pusztán gyanús mozgást ellenőriznek. Alap-felállásként ez tényleg működik: valóban létrejön a feszültség és a veszélyérzet, de a történet nem halad határozott irányba. Egyszerűen egymást követik a strapás napi műszakok a bázis lakóinak életében.

A film egyszerre próbál működni mint realista terepkrónika, és mint az ember szívét megérintő hadi dráma. Egyikhez azonban nem elég alapos, másikhoz pedig nem elég karaktercentrikus. Hamar töredezetté, epizodikussá válik a történet, mivel nem hordoz az egész cselekményen átívelő, központi szálat.
Személyes konfliktus még található: társai nemtetszése James könnyelmű munkastílusa felé, a férfi beidegződött veszélyfüggősége, valamint barátságkötése egy helyi DVD-árus kölyökkel, Beckhammel. Kockázatos közjáték, tekintve, hogy hol és milyen fegyelmi követelményeknek kell megfelelniük. És vissza is üt Jamesre, mikor talál egy hozzá hasonló holttestet, a szerveibe ágyazott bombával. De ezek mind mellékszálak, amik egyedül mindössze egy eseménynaptárat adnak ki - kezdve a Bravo csapat régi parancsnokának halálával, a szolgálati idejük lejártáig.


Fő konfliktus híján a szereplők személyiségének kellene egybetartó erőt képeznie. Amit itt egyszerűen nem éreztem, hogy végig megvolna. Na most: nem feltétlenül az embereknek kell fenntartani a folyamatosságot.  Időnként a helyszín is lehet önmagában főszereplő (mint Frank Miller Sin City-je), saját jellegzetességekkel és változásokkal. Itt viszont tipikus kétdimenziós katonaférfiakat találunk: minden érzésük és gondolatuk a harctér körül forog. Abszolút jogos az ő szemszögükből, de az ábrázolása ennek annyira rozsdás és fantáziaszegény.


A színészválogatás elsődleges kritériuma eleve az volt, hogy ismeretlen arcok játsszák el a szerepeket, akiktől nem tudjuk, mit várjunk, akiktől lövésünk sincs, mikor fogunk megválni. Ez mondjuk egy okos döntés volt Bigelow-tól. Büszkén tagadja a "sztárerőt". A Thompson parancsnokot alakító Guy Pierce a legismertebb arc a színészek közül. Mégis tőle válunk meg először, már az első negyedóra után, mikor Thompsonnal végez egy távirányítású bomba, amit az egyik helyi lakos aktivált. Alighanem jellegzetességeik hiánya is azt az érzetet hivatott erősíteni, hogy ezek egyszerű, kiképzett harcosok, bármelyikük bármikor meghalhat odakint.

Nem kérem számon egy drámától se, hogy nem pont úgy ábrázol hivatásokat és eseményeket, mint ahogy a valóságban előfordultak. Csak logikailag maradjanak állóképesek. Magamtól is kiszúrtam néhány alaphangon szakszerűtlen részletet az alakulat bevetésein: pl. hogy aligha lehet hatékony 3-4 fős alakulatok kivezénylése, hogy túl sokat társalkodnak szemtől szembe. (Vagy hogy az egyik katona obszcén dolgot mutogat a másiknak.)

James nekem valahogy nem túlfeszült ember benyomását kelti, hanem túl dicsekvőét. Legalábbis az első félidőben. Morálja félúton rostokol a valódi katona és a western-cowboy diszciplínája között, ahogy többször oktalanul veszélyezteti az alá tartozók fizikai épségét. Ez fölösleges. A karakter adrenalinfüggősége enélkül, a lazáskodásai (munkaruháját leveszi, csak a súlya és a hőség miatt, visszaiszkol az ottfelejtett kesztyűjéért egy robbantási ponthoz) nélkül is kellően megmutatkozik. Erre majd mindjárt visszatérek.

De az igazi meglepetés az volt számomra, mikor iraki tudósítók és veterán katonák  véleményezéseit nézegettem. Egyesek közülük a filmben látottak alapján nem "nem valószerűnek", hanem egyenesen kivitelezhetetlennek mondták az itteni bombaosztag - röviden: EOD - küldetéseit. Olyan részleteket tettek szóvá, mint

• a rossz egyenruha,
• a főszereplő "legyőzhetetlenség-komplexusa", ami hamar felmentést vonna maga után;
• hogy a katonák nem tartanak rádiókapcsolatot a bázissal, néha egymással se;
• a többszöri szabálysértések következménytelensége;

stb.

Ami emberileg kifejezetten megérintett A bombák földjénben az, hogy ügyesen mutatja a főszereplőn - nem nézve a felvágós perceit - a veszélyfüggőség jeleit. A fő téma, hogy a háború drog, és nemcsak az egyéni fegyveresnek. Egyre többen látják be a tengerentúlon, hogy az USA közel-keleti háborúi főként gazdasági indíttatásúak, amihez 9/11 márcsak az utolsó csepp, a hatható startjel volt (direkt nem nevezem "ürügynek" az áldozatok iránti tiszteletből). A háború és a külföldi nyersanyag szükségletet jelenet számos iparág számára, amiket inkább meg se próbálok felsorolni.


Tehát James nyughatatlan profi. Állandósultan kell valami, ami a munkájához nagyjából hasonló, és leköti. Mint a harci videójáték, vagy mikor eljátssza a fegyverével, hogy ő is úgy jár, mint Thompson. "Így halott; így meg él! Így-halott-így-él...!!". Sanborn karaktere fedezi föl a legfurcsább szokását: egy dobozt, melyben a valaha szétszedett bombái darabkáit őrzi: "Ebben van minden, ami majdnem megölt."

Helyenként profibbnak akarják láttatni a kelletétől: felettese nem marasztalja el szabályszegéskor, sőt lenyűgözi, hogy az őrmester 873 bombát szedett szét. Pont mert Irakról beszélünk, ez a felfogás nem szimplán "könnyelmű" vagy "felelőtlen". Hanem be nem következett emberölés. Jogosnak éreztem épp ezért, mikor Eldridge - a társuk, akit előző éjjel véletlenül lábon lőtték, James "kibaszott adrenalinját" okolja, hogy talán nem fog többé járni.

Az utolsó 10 percben aztán látszólag minden véget ér. A főszereplő hazamegy, a saját családféleségéhez. Korábban beszélt róla Sanbornnak, hogy régebben teherbe ejtett egy nőt, elvette, s elváltak. Ahogy Randy A pankrátorban, James se találja a helyét, ahogy évek óta először a civil életbe csöppen. Nincs már mi ellen harcolni, ellenben a szüntelen extrém életmód után jó apává és normális polgárrá kellene vedlenie.
És mint Randy esetében, ő is feladja. Mint bevallja a kisgyerekének: csak a munkája jelent igazi értelmet és hajtóerőt az életének. Még a befejezés is hasonló A pankrátoréhoz: a főszereplőt látjuk, amint visszatért a hadszíntérre. Újabb szakasz, újabb harc. És ez valószínűleg így marad, amíg lélegzik.

Összegezve: az Avatartól tényleg jobb, de nem tudom magasztalni. Leginkább zavaró benne a túl ráérősen felvezetett, igen fókuszálatlan cselekmény. Feszes és tömören ez egy 90-100 perces alkotás volna. Díjai közül egyértelműen jogtalannak tartom a Legjobb vágás Oscarját: a forgatókönyv tetemes műsoridőt úgy áldoz fel a hangulatnak úgy, hogy érdemben nem építkezik velük.

Másrészt atmoszférája, a kadétok pszichológiai látképe és a detonációk ábrázolásai hatásosak. A számomra igazán érdekes szcénák és karakterjegyek túlnyomó többsége a második felében tűnik fel. Egyértelműen háborúellenes felhangot üt meg, és bár nem próbálja szájbarágós vagy propagandista módon tálalni, a formaújító címkétől messze marad.