Holdhullás (Moonfall)

Javíthatatlan eset Roland Emmerich: évtizedek óta feszt vagy a világvégéből vagy esetleg egy másik világbéli kiruccanásból próbál méregdrága akció-sci-fi-ket rittyenteni, amik aztán valahogy mindig beintenek a nézők értelmi-érzelmi kapacitásának. Notórius, mennyi látványosan esztelen-szagtalan katasztrófafilmet hívott már életre ez az ember – sőt egyiküknek még egy kései 2. részt is csinálhatott, ami ma már a század egyik legrosszabb folytatásának számít.
 

És akár A függetlenség napja - Feltámadás, a Moonfall is mintha a minél nagyobb ívű fejesugrásra törekedne úgy, hogy nincs alatta medence. Minden szempontból sikerül elmeszelnie magát: szétfolyó cselekmény, nonszensz sztori, silány ütemezés, rémfakó szereplők, gépre kötött dráma, agyölő párbeszédek, felemás látványvilág, erősen kérdőjeles effektek... kimaradt valami? Vadabbnál vadabb ötletei nemhogy súlyozott egésszé nem tudnak egyesülni, de oly messzire repíti őket egymástól a nehézségi erő, amennyire csak bírja! Lehet esetleg mentegetni azzal, hogy épp ez a kapkodó, bármi áron célba érési láza ad egyfajta abszurd érdekességet a filmnek: nagyot mer álmodni és magasra repül... épp csak alatta dől össze a talapzat, mielőtt spirálban a pokolba pörögne. 
 

 

10 évvel ezelőtt egy űrküldetésen Brian Harper és Jo Fowler és egy harmadik társuk tanúi voltak egy rajzásra emlékeztető lény feltűnésének, az ügyet mégis eltussolták, Harpert pedig hiteltelenítették és kirúgták. Ám egy renegát tudós, K. C. Houseman rájön, mi hazudott el a NASA: a Hold valójában egy ősi mesterséges objektum, amelyet az idegen szörny gallyra vágott. A Föld gravitációja pedig egyre csak beljebb vonzza égi kísérőjét, ami a végső szétszakadással teljes világkatasztrófát fog előidézni – hacsak Jo, KC és Brian nem űrutaznak oda, és „javítják” meg valahogy a Hold energiaforrását.
 

Gimis koromban, a legbukdácsolóbb félévemben hihetőbbre tudtam volna egy olyan filmet körülírni, ahol a Föld egy égitesttel ütközik össze. Pedig én simán el tudok képzelni olyan dolgokat, amiket a „hivatalos” tudomány ma még a büdös életbe nem vallana be, ha igazak is volnának… teszem azt, hogy a Hold tényleg egy mesterséges égitest. Vagy azt, hogy a földi ember valóban kozmikus eredetű, egy másik értelmes faj genetikai kísérletének a gyümölcse. Ez a két alapgondolat értékesebb a szememben, mint az összes a témáról életem során látott ismeretterjesztő műsor a TV-ből, ahol örökké csak előemésztett infókkal és űrfotókkal etetik a parasztot! Pont ezért sajnálom, hogy Emmerich ilyen elképesztően ostoba, félút előtt széteső roncsot tákolt e két alapgondolat köré.
 

 

Történetet vezetni biztos, hogy nem így kell: egy máris filmhosszúságú időn át olyan megjegyezhetetlenül fakó, antiérdekes figurák magánéletén rágódunk és vánszorgunk, hogy legszívesebben a képükbe ordítaná az ember az unalmasságukat! Aztán valahol félút után a rendező kioldja a biztonsági övet, és gyorsulva beleszáguld ólomkatonáival a kakofónia mély szakadékába. Minden van itt, mi átlagon aluli: elvált–leégett ex-űrhajós az épp lesittelt huligán fiával, irodába tolt ex-kolléga Halle Berry a hánycsillagos tábornok férjével meg egy ázsiai bébiszitterrel. És vajon hogy lehet, hogy soha senki nem hisz egy olyan szakállas dagi kutatónak, aki a kijelentéseit mindig ilyen Jar-Jar-Binks-es attitűddel adja elő? Ott vannak még a főhős ex-neje, a rögtönzött civil alakulattal a hegyekben, egy kis futó Donald Sutherland-cameo, plusz a rettenthetetlen oxigéntankvadász, Michael Pena. Karizmatikus gárda, nemde?
 
 

Az egész történetet mintha útközben hordták volna össze ilyen-olyan összeesküvés-elméletekből, amiket a rendező maga is csak annyiként fog föl, illetve kezel. Holott épp ezt a tudományos talajt kéne hihetővé formázni ahhoz, hogy a katasztrófa tétje ne csak szavak és látványtrükkök formájában létezzen! Kiszúrja az ember szemét, hogy Emmerich fantáziáját mennyire nem a témakör, hanem csak a kísérőjelenségek teatralitása ragadta meg.

• Van a szuperközeli Hold az égen, ami hol hatással van a földfelszín gravitációjára, hol nem;
  
• a közelsége miatti gravi-lökéshullámok, amik elől el lehet futni (?!);
  
• a gigacunamik, amik egy felszálló űrsiklót elöntve se oltják ki annak hajtóműveit (?!!);
  
• Alaktalan, intelligens csáplények, amik évmilliárdokkal ezelőtt kinyírták a Hold építőit – plusz a többi holdbázist –, de az ajtóik feltörésével még ma is gondjuk akad (?!?);
  
• A Hold monumentális szerkezetei (ami a film egyetlen tényleg mutatós látványossága);
  
• a Hold belső, oxigénnel ezermillió évek után is (!!?) ellátott folyosói;
  
• nem beszélve a működőképes és random földi embernek kisujjból elvezethető űrhajói (:D), stb. 
  

S mindezt a végén – akárha holmi ősi rejtély aranytekercsbe írt megoldása volna –, ellátja egy felemelőnek szánt, valójában elnagyolt, butított magyarázattal a földi élet eredetéről. Vagy ha már itt tartunk: az az intelligens nanotech-alapú gépszörnyfaj, amit egy egész, a miénktől jóval fejlettebb megacivilizáció nem tudott megfékezni, és ami megsemmisített egy egész mesterséges holdak álló kozmikus flottát, azt 3 űrhajós egy rögtönzött tervvel egy csapásra legyőzi?! 

És miközben a két veterán ott szemlélődnek büszkén a hóban a többi túlélővel – holott a Hold szépen leápolta az egész bolygót a mi civilizációnkkal együtt – ottmaradt társuk tudatát az ősi emberek programja a Hold adatbázisába föltöltötte?!!

Hjaj, Roland, szedd már össze magad, édes fiam…!
 

Hollywood egyik leghírhedtebb filmszakácsa 146 millió dollárt költött arra, hogy teljesen hülyét csináljon magából a nagyérdemű előtt. Ez sajnos az anyagilag és kritikailag is elbukott Moonfall legnagyobb diadala. Sokkal komolyabbnak mutatja magát, mint amilyen a köntöse alatt: satnya bábemberkékkel üljük le a bevezető bő felét, majd bő órát egy világkatasztrófán "izgulhatunk", amely méreteihez képest valahogy mégis olyan bagatellnek érződik. A tudományos körítés pedig 2 obeliszkméretű középujj a logikának; akad egy-két elgondolás, ami okos műben akár még inspiráló is lehetne – a fajunk geneziséről, genetikánk összetettségéről és civilizációnk kilátásairól. De ezeket éppen itt meglelni olyan, mint ékkő-szilánkot keresgélni a trágyadombon.

 

Kiszenvedett előttem 1/5-ös moziműként. 

Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.

Ad Astra

Évente kerüli meg pályáján az űr-sci-fi műfaja a moziszínházat: minden éven kijut egy sokmiliós, erős reklámú, a 2001 babérjait megcélzó űreposz – mikor hogyan elsülve. Az Ad Astrán is látni az igyekezetet: néhány igen mutatós látványelem, a visszafogott dráma hatásosabb percei, plusz egy pár torokszorító szituáció is elég erőt visz bele, hogy legalább az őszinte szándék felismerhető legyen rajta. Ettől messzebbre azonban nem jut el; mintha félne elengedni a biztonsági paneleket, így az eposzi zónát sem sikerül elérnie.

 

Roy McBride őrnagy az évekkel ezelőtt eltűnt apja, Clifford McBride példáját követve lett űrhajós. Clifford annak a Lima-Projekt-nek volt a vezetője, mely a lakható, illetve más értelmes fajok által már lakott világok után kutatott, és lehet, hogy a férfi még él a Naprendszer túlfelén. Clifford egy régi kollégája, Pruitt is csatlakozik Roy küldetéséhez, de komoly megpróbáltatások kísérik az asztronauta útját.

Meglehetősen kiábrándító, közhelyes film lett az Ad Astra. Megannyi okosabb üzenetű, szívpumpáló sci-fi után már keményebben kell gyúrnia nálam egy történetnek, hogy átérezzem, ha tényleg a civilizált világ jövője forog kockán, a végkifejlet meg kell térítse a figyelmünket, amit a dramaturgia követésének szentelünk. Író-rendező James Gray és színész-producer Brad Pitt nem tudtak erős fogást találni a témán, és ezt nagyon sajnáltam. Nemcsak az eredeti és kiélezett mondandó hiánycikk itt, ahogy az intelligens élet kereséséről szövegelnek, de az események olykor a fizika törvényeit is kikezdik, pl. a villámgyors bolygóközi adásvétel, vagy a vákuumtól szétrobbant majomfej. 

Túl sokszor láttam az apai példaképhez felnőni akaró, azonos pályát választó férfiú lelkizését, aki aztán találkozhat is a szülővel, szembesülve annak árnyoldalával. Clifford és Roy valahogy nem adtak nekem Vader-Luke-szintű apa-fia-dinamikát – pedig a párbeszédek ott sem voltak magasabb színvonalúak. És hiába szívszorító maga az elválás, rohadtul elcsépelt is, hogy végül csak azért szelte át Roy a fél naprendszert apja után, hogy "elengedje". Sehová nem fut ki érdemben a fő történetszál: Clifford - aki fia szemébe mondta, hogy küldetését többre tartotta, mint Roy-t és egész eldobott életét együttvéve - ellebeg a kozmoszba, Roy pedig takaríthatja utána az "örökségét". 

Látványban az Ad Astra hozza a rutint, de többet aligha; a helyszínek – a kozmosz, a Föld szomszédsága, a külső bolygók, az állomáshelyek – változatosak, van hangulata, légköre. De őszintén szólva jobban megfogott eleve a tény, hogy egy fősodratú sci-fi közeljövőjében a Hold és Mars földi kolóniáknak ad otthont. Tudom, hogy ma már tartunk itt – csak még nem dicsekednek vele a nyilvánosság előtt. 

Visszavesz az egésznek a hatásfokából ez a túlzásba vitt lamentálás a filmben és a főszereplő monológjaiban. Roy nem elég érdekes és rétegelt karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes dramaturgiát, és ezen azok a pillanatok se változtatnak, ha épp hullák, vagy a teljes magány veszi őt körül. Több hónapi sodródása a Neptunusz felé, ahogy felvételeket néz a feleségéről és az apjáról, a Csillagok között másolásának tűnt nekem. Miután a a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha egy túlbonyolított tanmesét láttam volna arról, hogy soha ne adjuk föl, leárazott sci-fi-köntösben.

Brad Pitt-nek jól áll, hogy változatos műfajú filmekben próbálja ki magát. Amilyen kedvelhető és jellegzetes figura volt idén a Volt egyszer egy Hollywood-ban, annyira feledhető családi űrutazó volt az Ad Astrában. Ez az űrdráma annyira sallangokból épül föl, úgy túlhangsúlyozza a személyes hányódást éles üzenet és érvütköztetés nélkül, hogy elveszíti a kapcsot a nézőhöz, így nem tud katarzist se teremteni. A hatásosabb percei dacára inkább menetrendszerű, mintsem okos műfaji jövevény.

 

Az Ad Astra tehát egy középmezőnyös alkotás, amin simán keresztül lehet nézni 2019. kínálatában.

Az Éhezők Viadala - Futótűz

Tisztelt Közönség!

Nagy szeretettel mutatjuk be önöknek a John McIntyre-féle Fekete Kapszulát:

Ez a forradalmian új képzeletbeli készítmény hatékony védelmet nyújt a forrásművekhez való viszonyítgatási kényszer ellen.

Klinikailag tesztelt hatóanyagai csökkentik a könyvrajongás élménybefolyásoló tényezőjét, továbbá 

segít megelőzni a regény ismeretének hiánya miatti kellemetlen kisebbségérzetet.

Így Ön mindig nyugodt közérzettel nézheti végig még a kifejezetten könyv-feldolgozásokat is a mozikban.

McIntyre Fekete Kapszula

Csak a filmből indulj ki!

(A kockázatokról olvassa el a kritikai útmutatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát.)

Örök ellensége maradok a tévhitnek, hogy egy könyv filmváltozatát nem lehet tisztességesen felmérni a forrásmű elolvasása nélkül. Igenis lehet!
Ugyanezt vallom a folytatásokról: legyen önmagában nézve kidolgozott, kerek és állóképes az az 1 mákszemnyi movie - akárhanyadik tagja is legyen ugyanannak a mozifilm-csokornak.

Amikor ezeket a sorokat írom, még nem láttam az 1. Éhezők Viadalát 2012-ből. Utánanéztem, megtekintettem néhány jelenetét, de csak a háttérismeret kedvéért. A folytatását véleményezem most, nem a prequel-t. Előtanulmány nélkül ültem be a 2. részre napokkal ezelőtt, a Cinema City Allee-ben. Ezért aztán én is igyekszem nem sokat érinteni az elődfilm vagy az írott művek tartalmát.

Most, hogy ezt tisztáztuk: ismertető.

Katniss Everdeen, Panem országának 12. lakókörzetéből megnyerte a 74. Éhezők Viadalát barátjával, Peetával. A jövő gladiátorjátékában a kisorsolt résztvevők egymás megölése árán "juthattak tovább". Épp ezt a tapasztalatot nem képes azóta se feldolgozni a tinédzser lány: az állandó veszélyérzet és a hirtelen kioltott élet emlékét.

Esélye sem marad a normális életre, mikor Snow elnök, a Panemet vezető Kapitólium feje meglátogatja őt. A Kapitólium diktatórikus rendszere évtizedek óta tartja igában a körzetek népét, akik szemében Katniss egyfajta reményszimbólum lett a viadal óta. Snow tehát azt teszi, amit egy kétszínű zsarnoktól ilyenkor várni lehet: családjával zsarolva ráveszi Katnisst, hogy legyen a Kapitólium propagandabábja, Peetával együtt. Mikor ez nem működik, újabb viadalba kényszeríti őket, "legitim" körülményeket teremtve a meggyilkoltatásukhoz.

A lényegre térek: erősen felemás kreációnak találom a Catching Fire-t. Egyfelől már az indító képeinél sötét, nyomasztó tónust használ, ami egy ilyen komor témánál elengedhetetlen. A Futótűz fő erénye, hogy erősen kihangsúlyozza az alapfelállásban a paradoxont: embert ölni TV-látványosság. Egy kivéreztetős élet-halál vadászatot tradicionális médiaszenzációként állít be a hatalom, miközben itt random fiatalokat kényszerítenek a vágóhídra.

A folytatásban megkettőződik ez az ellentét. Katniss és Peeta immár maguk is a cukormáz részeivé válnak: élethossziglan kell játszaniuk a szerelmespárt, bizonygatva a nyilvánosság előtt hűségüket a Kapitóliumhoz. Közben Snow állandósultan üldözteti az ellenállás bármily csekély jelét Panemben. Mikor Katniss a viadalon elhunyt társairól emlékezik meg, a tömegből egy öreg a 12. körzet kéztartásával üdvözli, amiért a rendfenntartók helyben agyonlövik. Ugyanez ismétlődik meg minden nyilvános "szereplésekor": erőltetett színjáték, ami mögül kilóg a véres disznóláb.  

Visszatérő panaszom, hogy ezek a mozis disztópiák mindig lazán veszik, hogy fel is építsék a prezentált világukat, és leragadnak a külsőségeknél. Panemet egy szokványos elnagyolt víziónak találtam, ami áll egy sémából, és 2-féle lakosból: gazdagok és pórnép. Csak részben tudom ezt az állapotot a Kapitólium vaskezű uralmával indokolni. Ez a posztapokaliptikus, germán-római-szerű világ egy kasztmerev társadalomképet mutat, ahol nincs is más kapocs falu és főváros között, mint a Viadal. Mikor majd az 1. részt egybe megtekintem, furcsállnám, ha már félidőnél nem látom jelét valami titkos konspirációnak az államrend ellen.



Kicsit már unom, hogy egy diktatúra ostobaságát mindig mindenkor a kegyetlenségével magyarázzák. Snow elnök intoleranciája a filmben Hitlerével vetekszik: rögvest ártatlanokat ölet zsinórban az utcákon egyetlen mozdulatért, egész körzeteken vezettet be statáriumot közvetlen vészhelyzet nélkül, illetve - mint elhangzik - porig is bombáz olykor egyet (hajdan a 13. körzet, és a 12. az utolsó jelenetek idejekor). Forradalom nélkül az ilyen "tisztogatások" inkább 2 esetben jellemzőek:

1. egy frissen bevonult, megszálló hatalom hadseregére, amely épp berendezkedik,
2. vagy egy már omlatag, realitásérzékét elvesztett rezsimre, amely vakon siet a bukásba.

A főszereplők mégis mind úgy tesznek, mintha a birodalom (nevezzük annak) még élhető hely volna, mely éppcsak megrendült. Katniss és Peeta mentora, Haymitch úgy fogalmaz: ők ketten mostantól "elterelések", "Hogy az emberek elfelejtsék, mik a valódi problémák." Bár ezt Haymitch megtévesztésből mondja, akkor is nevetségesen hangzik. Az ilyen kirakatpolitikának akkor lehet esélye működni, ha a diktatúra következetesen ügyel a népszolgálat látszatára, az "Oszd meg és uralkodj!" elvére. Nem pedig minden apróságért golyót ereszt az éhező, passzív lakosok fejébe. Kötve hiszem, hogy ebben a térségben már 75 éve nem tört ki lázadás vagy akár polgárháború.

Maga a változás, amit Katniss és Peeta akaratán kívül elindított, könnyen követhető folyamat, és helyeslem, hogy a történet erre próbál továbbmocorogni. Az 1. Éhezők Viadala-mozi egy rendhagyó alkalmat prezentált, mikor főhős és társa megtagadták egymás leölését, és látszólag inkább öngyilkosságot követtek el, hogy a viadalnak ne legyen győztese. Nyílt ellenszegülés volt ez, amit Snow megpróbál elsimítani, szerelmi cselekedetként propagálva azt.

A Catching Fire 1. fele azt ábrázolja, ahogy az elnyomott közösség fogadja az ilyen helytállást. Katniss nem példakép vagy idol lett, hanem egy hivatkozási alap: ha minden ellened szól, akkor is győzhetsz. Ez a remény. Az emberek Katniss helyzetét az arénában saját helyzetükkel feleltetik meg Panemben. Érdemi propaganda-gépezet híján pedig semmi nem kendőzi el a tényt, hogy a Kapitólium vadászik a gyerekeikre a viadallal. Így egyre többen jutnak el oda: ne hagyják ők se, hogy a hatalom játszadozzon az életükkel.


Sajnálom, hogy ez a gondolatmenet nincs igazán kibontva. Hiába hangzik el többször is, hogy Katniss "reményt adott" a népnek: mutatni a Catching Fire csak 1-1 röpke montázst mer az utcai zavargásokról (ugyanúgy, mint a V mint Vérbosszú is).
Persze sejthető, hogy valami átgondoltabb, szervezettebb ellenállás is készülődik a háttérben. De ezt a produkció túl későn, akkor is leghatásvadászabb módon igazolja: az arénából Katnisst Haymitch és társai kiragadják, hírt hoznak a forradalomról, és a movie félbeszakad. Ennyi. Én ebből azt szűröm le, hogy az egész népi visszhang be-bevillantása csak trükk a Lionsgate producereitől, hogy a folytatást szélesebb közönségnek is el tudják adni (muszáj nekik, hisz a 2. rész büdzséje duplája volt az elődének!).

Szereplőfronton csak a 2 központi figura volt képes lekötni a figyelmemet, így rájuk térnék ki részletesebben.

Jennifer Lawrence alakítása visszafogott, de stabil. Remekül áll neki az a fajta szelíd komolyság és egyszerűség, ami Katniss Everdeen személyiségét jellemzi. Nem egy eltökélt hősalakot vagy népvezér-nyersanyagot látunk, hanem egy borzalom túlélőjét, aki minden újabb halált a szemeiben hordoz, újabb sebhelyek a lelkére. Karakterfejlődése ugyan elég lassan, kerülgetve indul meg, ám amit átél, az hihetően fájdalmas, nagyon könnyű vele azonosulni. Míg az 1. részben minden a túlélésről szólt, Katniss itt már összetettebb problémával találkozik, amivel szemben végképp tanácstalan. "Nem tudok segíteni rajtuk!"  

Okos húzás, hogy a sok extravagáns jelmez legszebbike egyben fordulópontot is jelez a lány lelki fejlődésében. Mikor a versenyzők a viadal előtti showműsoron felvonulnak, a Katniss-re adott menyasszonyi ruha egy sötétszínű, madárszárnyakkal ellátott ruhává módosul - asszociálva a viadal logójára, a tűzposzátára. Már ezt sem lehet félreérteni. De a többi versenyző kézfogója egyértelművé teszi Snow számára: Katniss immár kész arra, hogy rebellis ikon legyen.  
Ezért sem értem, hogy a férfi miért elégszik meg pár vadász és kikerülhető csapda beszórásával - bármilyen félelmetes külsőt kaptak -, amiket nem is ő, hanem az új játékmester, Plutarch felügyel. Lelövöm a poént: Plutarch is Haymitch titkos szövetségese az elemlegetett ellenállási mozgalomban. 

Donald Sutherland prímán teljesít Snow elnökként. Főleg a finom eleganciával párosult kisugárzása fogott meg a vásznon. Vezetőként viszont igen korlátolt az észjárása. Egy türannosznak, aki úgy vizslatja a nép reakcióit, mint ő, politikai tudással is kellene, hogy rendelkezzen. Egyetlen árva taktikai döntése Katniss belezsarolása a szerelmi színjátékba. Aminek a nép kezdettől nem dől be, így az elnök rögtön átmegy hóhérba, de éberebb vagy ravaszabb nem lesz tőle. 
Ugyanaz történik a karakterrel, mint Az Oroszlánkirályban Zordonnal: miután úgy véli, kiiktatta ellenségeit, és győztesnek érzi magát, megszűnik a taktikai érzéke, és átmegy egy sima kényelmeskedő akarnokká, aki elképzelni se tudja, hogy valami ne az ő (ön)kénye-kedve szerint történjen. És mikor a főhős visszavág neki (ahogy Katniss a villám töltését belenyilazza az aréna hálózatába), persze, hogy meg van döbbenve. Félelmetes alak, szó se róla, csak nem elég agyafúrt ahhoz képest, hogy ő egész Panem 1. embere, a mindenható oligarcha. 


Kettejükön kívül úgyszólván senkit nem tudnék név szerint kiemelni; a többiek egyszerűen túl jellegtelenek színészi játék és a karaktereik személyisége szerint.

A mellékszereplők a történetvezetés legnagyobb vesztesei. Az újakat éppcsak a viadal előtt rikkantják oda, így nem jut idő megismernünk őket. És amit menetközben tesznek, az se igazán tükröz jellemet vagy szakértelmet. Egyiküket se látom valódi embernek. Johanna alakja talán a legszívósabb a csoportból: cinikus, modortalan, illúziók nélküli nőszemély, aki éppcsak nem hagyja megdögleni azt, akit kedvel.

Ami a visszatérő szereplőket illeti, nagyjából megbékültem velük. Nem untattak, egyszerűen csak engedtem, hogy ellássák dolgukat a cselekményben. Túlzás volna érdekesnek nevezni őket, pedig 1-2 közülük kimondottan harsány egyéniség. De legalább mind kapnak 1-1 pillanatot, amikor megcsillantanak némi talpraesettséget.

• Mikor Gale korbács hasította sebeit ellátják az Everdeen-házban, Katniss húga, Prim átveszi remegő kezű anyjától a fájdalomcsillapítót, Katniss-nek pedig tárgyilagosan megmondja: nem tehet úgy, mintha elég lenne, hogy "ő majd vigyáz rájuk". (Emlékeztető: Katniss korábban Prim helyett állt be az előző viadalba).
• Peeta a show-ban álhírként bedobja, hogy Katniss-szel nemcsak eljegyezték egymást - a médiának szánt love-story hihetőbbé tétele miatt -, de titokban összeházasodtak, volt nászéjszaka, és a lány terhes. Bár a viadalt végül nem szakítják meg, a tömegből többen ezt követelik. Ez ügyes húzás: előnyt kovácsolni a rájuk kényszerített színjátékból.

Az alapján, amit a könyvekről tudok, a történet részét képezi a tinédzser-románc jól bevált formulája is. Katniss életében adott 2 fiatalember, Gale és Peeta. Peeta a médiának felmutatott ál-szerelme, Gale pedig a talán-szerelme a színfalak mögötti életében. Ez a szerelmi háromszög nekem semmivel nem meghatóbb, mint az Alkonyat enervált műrománca - legfeljebb tolerálhatóbb. Bellához hasonlóan Katniss is hagyja, hogy az őt szerető 2 férfi elhalmozzák a törődésükkel, mikor támaszra van szüksége. Kb. annyi kémiát sikerül generálniuk, mint az Anakin-Padmé, vagy a Peter-Mary Jane párosoknak.
Döntő különbség azonban, hogy ez a női tinihős kedvelhető, őszintébb és önállóbb személyiség. Sőt aktívan vigyáz a fiúkra, közvetlenül az életüket óvja. A 2 srác inkább formulatartozék, mintsem érett férfi, de legalább a lány nem hitegeti őket. 

Illetve egyszer mégiscsak: Miután Peeta-nak korábban leállt a szíve egy elektromos csapda miatt, órákkal később csókot ad neki a parton. Ha ez érzelemkitörés akart lenni (csak Peeta-ban bízhat 100%-ig), igencsak megkésve jelentkezett.

Gale karakterével egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nemcsak azért, mert alapból nem veszem be az érzelmi kötődést közte és Katniss között. Komoly srácnak mutatja magát, erre majdnem halálra korbácsolják a főtéren, amiért az egyik katonát a földre teperte. Heveskedésének hála pedig Katniss még egyszer utoljára következmény nélkül tanúsíthat hősre jellemző magatartást utcai tömeg előtt.
Erre utaltam azzal, hogy kicsit lassú a pálfordulása: végsőkig odázza az ellenállásnak még a gondolatát is, inkább nyel, kínlódik, hárít és színészkedik. Egész addig, amíg maga a fő antagonista el nem lehetetleníti a helyzetét - másodjára. Tudom, hogy csak egy 16 éves lány, de Snow tényleg ennyire nem ismeri föl, hogy gyártja magának az ellenséget?

Egyensúlyhiányt éreztem, miközben a mű tartalmán tanakodtam. A Catching Fire tulajdonképpen 2 igen eltérő részfilmre bontható:

1. adott egy "elmélyülős" rész a néptiprás kezdeti képeivel, ahol Katniss karakterének esélye nyílik a rászakadó dilemmák súlya alatt formálódni;
2. utána viszont a teljes 2. félidőt odadobják az újabb viadalnak, amire kötelezően összpontosulnia kell a cselekmény figyelmének. A célközönség miatt.

És meg kell, hogy mondjam: az új viadal igencsak mesterkélt. Snow ugye Katniss halálcsapdájául hirdeti ki a 75. Éhezők Viadalát, melynek résztvevői a jubilleum alkalmából korábbi viadalgyőztesek lesznek. Miután a cselekmény kellőképp felfokozza a néző elvárásait, a tényleges küzdelem ennyiből áll össze:

1. rengeteg virtuskodás a résztvevők jelmezeinek megtervezésében, még az aréna előtt;
2. az aréna színtere egy, a Jumanjira emlékeztető trópusi akadálypálya;
3. a résztvevő exbajnokok pedig archetípusok, akik semmivel sem életszerűbbek, mintha egy videójátéknál választanánk ki őket a Menü sorból;

Több okot is meg tudok nevezni, ami miatt félvállról vettem a 75. Hunger Game végkimenetelét. Az egyiket most hoztam föl: Katniss-t leszámítva 1 komplex karaktert se találni a gyilkos társaságban. Pedig maga a szitu érdekfeszítő: Peeta-nak és neki szövetségeseket kell találniuk olyanok között, akiket elvileg egymás kiirtására tereltek össze, mint a betanított vadállatokat.

Ezt az izgalmat utólag semmivé foszlatja, mikor a viszontagságok után megtudjuk, hogy a fél társaság Haymitch beavatottja volt egy titkos szervezkedésben. Vagyis az arénajelenetek legalább felében potyára izgultunk mi is és Katniss is. De még mielőtt ez kiderül: tudva, hogy a konfliktus érdemi színtere az arénán kívül, az utcákon történik, az egész Éhező-Viadal hamar jelentőségét veszti a számomra. Mintha a mozinézők felé is elterelés volna, hogy ne gondoljunk a háttérben zajló összefüggésekre, csak élvezzük az akciót és a vizuális effekteket.

Te jó isten, az effektek...!

Nem a Katniss és Peeta ruháihoz adott tűzszikrák akasztottak ki: azok egyszerű, ízléses látványkellékek, tetszettek. (Egyébként nem lepne meg, ha a jelmeztervezést Oscar-ra jelölnék.)  

Az aréna viszont kiábrándító. Soha nem hittem el a csapdákat, ha CGI-t is adtak hozzájuk. A gyilkos mandrillokról például egyből lerí, hogy animációval növesztették őket tigrisméretűre. 
Katniss, Peeta és sebtiben talált szövetségeseik rájönnek, hogy a csapdák óramű-pontossággal váltakoznak, és fel is használják az egyiket, a villámlást. Ettől körmönfontabbnak gondoltam az aréna tervezőit. Ha pedig Katniss-ék dzsungeljárását úgy összességében nézem, az egész ijesztgetésből (pl. hallucináció, kisebb szökőár) és a látszólag velük tartók iránti gyanakvásból áll. Nem jön létre intenzív feszültség, csak mintha a Lost egyik epizódját néznénk délután a TV-ben.




Az összes csapda közül a "mérgező" köd a legbénábban elgondolt veszélyforrás. Ha a fehéres szmog érinti a bőrt, 1 másodperc alatt égető, lepraszerű fehér gennyesedések lepik el azt a bőrfelületet... ami vízben megmosva nyomtalanra eltüntethető!
Az is különös, hogy a köd nem úgy viselkedik, nem finoman terjed, fullaszt - esetleg bénít -, mint egy "átlagos" mérgező gáz. Sokkal inkább egybefüggő, alaktalan gázlénynek néz ki, mintha egy gigászi kísértet téblábolna Katniss-ék felé. Csak akkor éget, ha a felhő közvetlenül érinti az illető testét, és különös módon mindig éppcsak centikkel marad el a menekülők nyomában. Ilyesmit én a Tomb Raider-videójátékokban várnék, hogy megjelenjen, nem egy több mint százmilliós block-buster-ben, ami állítólag nemcsak a látványosságra helyezi a hangsúlyt.

 

(A hírek szerint a Lionsgate ugyanúgy sorakoztatja fel Az Éhezők Viadal epizódjait, ahogy a Summit tette az Alkonyattal, vagy a Warner a Harry Potterrel. Azaz: minden epizódot más-más rendezőre bíznak, ezáltal ki-ki a maga új stílusával frissen tartva az érdeklődését. Az egyes felvonásokat évente szállítják, végül a befejező kötetet pedig kettébontva filmesítik meg. Nemcsak azért helytelenítem a módszert, mert pénzhajhásznak gondolom, de úgy vélem, az egyes részek befejezetlensége rossz reklám a könyveknek is.
Ennek ellenére: ha választanom kellene a 3 regényszéria elolvasása közül, bizonyosan a Hunger Games-re tenném a voksom.) 

Kényelmes médiakritikába öltöztetett, közép- és főiskolásoknak szánt túlélő-túra a Futótűz, melyet a formaságok tartanak vissza, hogy kerekké és maradandóvá érlelődjön. Borongósabb témát vállal, mint az ugyanennek a korosztálynak címzett fantasy-könyvek. De azokhoz hasonlóan nem tud túllépni a forrásmű korlátain, tele van csak a rajongók tűzbe hozását célzó kompromisszumokkal.


Az idei középmezőny legizmosabb darabja. De attól még közepes.