Kitörés (Vírus)

A 1995-ös Vírus talán a legismertebb alkotás a kórházi, tömegbetegségekről szóló katasztrófafilmek szubzsánerében. Ismérve, hogy külön hatásfokozó eszközök (sötétített képek, hangulatfestő zenetéma, flashback-ek, etc.) nélkül, tisztán az jól megírt forgatókönyve és A-listás színészei által teremti meg mindazt a feszültséget, amit egy ebola-szerű kórokozó teremthet. És bár - pl. a Fertőzéssel szemben - még túlnyomórészt az Egyesült Államokban gondolkodik a konfliktus színtereként, a világjárvány kitörése végig ott lóg a levegőben. Szó szerint.

Az a különös helyzet állt elő, hogy nem nagyon találok pro és kontra érveket az Outbreak kapcsán. Amikor néhány évente megtekintem a televízióban, időről időre ugyanazt a benyomást kelti: tempós, üresjárat-mentes. Annyira folyamatosan áramlik az egész cselekmény lefutását 2 óra alatt, mint kevés mozidarab esetében, fennakadások nélkül. Tudom, hogy nem a legnagyobb mozivívmányok egyike, kategóriájának viszont egyik legjobban sikerült darabja.

A benne szereplő karakterek hátteréről épp csak annyit tudunk, aminek relevanciája van a mostani eseményekkel:

1. hogy Sam Daniels a hadsereg tiszti orvoskutatója,
2. hogy fő szövetségese az exneje, Robby, aki feledékeny, lézengő alaknak tartja Samet.
3. vagy hogy közvetlen felettese, Billy Ford többé-kevésbé baráti viszonyban áll vele.

Mindenki profin alakít egy megfogható egyéniséget, akik belesimulnak az események sodrásába. Igaz, hogy nem túl mély a személyiségrajzuk, és motivációik egyetlen szemléleti ponttal leírhatóak. Ugyanakkor kritikus pillanatban új arcukat képesek mutatni, és tetteik radikalizálódásával sem válnak ostobává vagy pánikolóvá a döntéseik.

Milicisták kritizálták a movie-t, hogy öncélúan romlottnak mutatja be őket a fő negatív szereplő, McClintock vezérőrnagyon keresztül. McClintok szerintem inkább szélsőséges eset, mintsem burkolt jellemzés a tisztikarról (nem is egyedüli tiszt a főszereplők között). Ő és Ford tudják, hogy a Cedar Creek-ben megjelent kórokozó megegyezik azzal, amelyik 30 éve egy zaire-i falut pusztított ki. Mivel nem Amerikában történt az eset, a hadsereg még úgy gondolkodik, hogy a potenciális biofegyvert látja a Motaba-vírusban, nem az elképzelhető legnagyobb veszélyt.

McClintock tényleg a legrosszabb arcát mutatja a milíciának. Pozicionista, mindent és mindenkit feláldozhatónak tart, és aki ellenszegül neki, azt kemény szankciókkal illeti. Mégse tudom archetípusnak leminősíteni, mert annyira feszültségkeltő az a higgadt, de arrogáns eltökéltség, amivel intézkedik: ahogy Danielst üldözi és üldözteti, miután az orvos a parancsa ellenére keresni kezdi a mindkét vírusfajtát hordozó majmot. 

Ahogy az események kibontakoznak, a feszültség forrása már nemcsak a kór. Az eredeti vírus mutáción esik át, ami levegőben is terjedni tud, és így persze a hadsereg saját, kísérletinek hazudott ellenszéruma nem működik. Tipikus mi-történik-ha-egy-tisztségviselő-kezébe-túl-sok-hatalom-kerül-helyzet: McClintok a város elpusztítására ad parancsot, hogy a járvány ne tudjon továbbterjedni. Négyszeresen is kompromittálja magát:

1. az ottani emberek miatt, akiket "háborús áldozatnak" nevez;
2. fontos bizonyítékok eltüntetése és az elnök félrevezetése;
3. kihasználja a kórokozó miatti rendkívüli állapotot, holott részben ő tehet a létrejöttéről.
4. és hogy a bombázás elrendelésekor már tud a

Forszírozottnak mondható a végén a bombázási parancs megismétlése. Miután Sam utolsó rimánkodásaira a bombát szállító kadétok direkt "mellélőnek", McClintok kapásból új támadást parancsol. Súrolva, de talán még belefér: egy alantas ember ilyetén viselkedése, elnöki felhatalmazást bírva nem szürreális, hanem alaphangon is fenyegető.
Ford képviseli vele szemben a katonai szabályzati szigor igazi arcát. Korábban ő is a szabályzat betartására utasította Danielst, elfogatást rendelt el ellene parancsszegéskor. Inkább kötelező fordulatnak, semmint drámainak éreztem, mikor a végén elrendeli felettese letartóztatását. Ha a főnökünk már éppoly kártékonnyá válik a döntéseiben, mint maga a krízishelyzet, pusztán, hogy a saját sarát takargassa, akkor a kötelességtétel iránya értelemszerűen megfordul. Egy olyan lélektani háromszög jön létre a Daniels-Ford-McClintok hármas között, hatásosan megjelenítve.

Az ellenszérum kinyerési sebessége még az, ami nagyobb kihágásként fölróható a sztoriban. Még egy fiktív kisvárosba  is literszámra kellene az ottaniaknak gyártani a szert, egyetlen kisállat véréből, mindössze néhány óra alatt. Nem tudjuk meg pontosan, hányakat nem sikerült megmenteni a fertőzöttek közül. Csak azt tudjuk biztosra venni, hogy a két főszereplő megúszta.

A legérzelmesebb percek akkor következnek, mikor Robby is infektálódik az albínó-vírussal. Maga a fertőződés pillanata nehezen lenyelhető a számomra: a közös barátjuk rohamot kap, és felszakítja a nő védőruháját. Nem banális kicsit, hogy ez történik? Érdekesebb és korrektebb megoldás lett volna, ha valami miatt terepen vagy valamilyen speicális laboratóriumban kénytelenek felvenni a védőruhát, és úgy rongálódik meg.

Rene Russo és Dustin Hoffman párosa is a "megfelel"-szintig eljut elvált házastársakként. Valójában a legtöbb aspektusa a történetnek ilyen: stabilan jó, bár semmi extra. Miközben Robby elkezdi észlelni magán a tüneteket, Sam fejvesztett sietséggel keresi azt az 1 bizonyos majmot, nyilvános tévéadásba betörve, hogy leírást közöljön a kinézetéről.

A szál működik, csak nem mentes az érzelgősségtől. A beteg nő mellett ülő férfi látványa megindító közjáték. De hogy Sam direkt leveszi a védőöltözetet, hogy bátorítsa ex-nejét, az már túlcsorduló melodráma. Ellenszérum ide vagy oda, legalábbis meggondolatlanság ekkora kockázatot vállalni potyára, pusztán azért, hogy szolidaritást mutassunk. Főleg egy olyan kórnál, ami szó szerint felzabálja a test sejtjeit, majd szerveit.

Tudom, hogy 2011-ben a Fertőzés kapcsán sokan példálóztak pont ezzel az alkotással. Hogy mennyire nem ér ennek a nyomába. Nekem őszintén szólva egálban van a 2 film értéke: másmilyenek, más a hibáik természete. A Vírus egy határozott, régi vágású film, ami elég komolyan veszi magát, hogy sokkolni tudjon. És egészen elképesztő véletlen, hogy egy valódi ebolajárvány tört ki alig pár hónappal a mozipremier után, szintén Zairéban.

A bombák földjén

Ahogy ezt a tűzszerészt a képen, ahhoz hasonló helyzetbe juttatott engem A bombák földjén, mint soron következő cikkalany. A 82. Oscar-gála győztesét már mindenféle perspektívából tárgyalták, vitatták és kielemezték. Alig maradt bármi érintetlen témaaspektusa. Ugyanakkor egy ennyire nézők, díjbizottságok, sőt kritikustöbbség által elismert művet nem a köznépi mértékben méltatni veszedelmes. Maradva az előbbi metaforánál: egy tematikailag kipucolt/evakuált veszélyzónában kell deheroizálnom/hatástalanítanom egy sikerfilmet/bombát, ami könnyen "darabokra szedhet" engem.

Most, hogy egy tisztáztam, nekikezdek a drótvágáshoz a review-hoz.

Kathryn Bigelow célkitűzése feltehetően az volt, hogy egy, a megszokottól hihetőbb háborús mozit hozzon létre. Ha nem is ítélkezni, de kijózanítani próbálja Hollywood-ot a szokásos háborúdicsőítő szólamoktól és érzékeltető eszközöktől. Mint a tudatosan heroikus főhősök, az amerikai zászló vagy egyéb nemzeti jelképek mutogatása, illetve az USA haderejének és a katonaélet dicsőítése nélkül.
Szemben a M.A.S.H. szatirikus vagy a Támad a Mars! parodizáló felhangjával, A bombák földjén a realizmust használja a háború kritikájának eszközeként. Betekintést adva az amerikai bombaszakértők idegőrlő, szünet nélküli életveszéllyel járó hivatásába. Tulajdonképpen egy 2 órás lesifelvételt kínál kiégett, mindennap a sivár pokolban szolgáló katonákról, akik bárhol áldozatául eshetnek 1-1 robbanótöltetnek. Minden élő és élettelen tárgy potenciális rejtekhely egy pokolgépnek, és a pillanatnyi figyelemkihagyás is herpeszesőt vagy fejgolyót jelenthet.


Mint korábban írtam, tagadom, miszerint ez lenne az egyik legjobb dráma. Saját szubzsánerén belül sem mernék megesküdni rá. Ezért aztán nem is ígérhetek semmit akár méltatóinak, akár azoknak, akik szerint ez az egyik legtúlértékeltebb Oscar-jutalmazott. Ami biztos: tisztán a benyomásaim alapján sosem húzok le egy ekkora presztízsű moziművet. Indokaimat pedig megkísérlem újfent a sztori, a cselekmény felépítése és a karakterpaletta szemszögéből elmagyarázni.
Ami először feltűnik, az az émelyegtető kietlenség, a fárasztó és idegtépő megfelelési kényszer hangulata. Nem egy nagy konfliktust kell megoldani, hogy napi melók végtelennek tűnő sorozatát. A forgatókönyvet úgy állították össze, hogy rövidfilmek katalógusának tűnjön: Mark Boal újságíróként végzett anyaggyűjtést az iraki fronton egy amerikai bombaosztaggal tartva. Főként traumatológiai szempontok alapján akarta Bigelow-val bemutatni, min mennek keresztül a katonák, idegtépő bevetéseik közepette, 50 fokos fülledtségben, a hirtelen halál állandó fenyegetése mellett.

A szituáció és a katonák megviseltsége valóban átérződik a nagyvászonról. Az atmoszféra kietlen és horrorközelien kiszámíthatatlan. A téma izgalmas, a tálalásban vajmi kevés a cukormáz. Értem tehát, miként tudta ez a movie leiskolázni az Oscar-gálán a könnyedebb Avatart, minden idők legnagyobb bevételű művét (Nem véletlenül írt az amerikai sajtó "Dávid és Góliát harcáról" a legjobb film és rendező díjak kapcsán. És szórakoztatónak találom a tényt, hogy annak a filmnek a rendezője az itteni rendezőnő exférje.).



Azonban bármennyire is tisztelem a rengeteg díjat és a témában tanúsított szemléletváltását, maga a film jóval mérsékeltebb élményt nyújtott nekem, mint a jelek szerint az átlagnak. Igen: most direkt aknára lépek, kijelentve, hogy nem sorolom a The Hurt Lockert a legfelemelőbb mozgóképes tapasztalataim közé. Nagyon egyenlőtlen súlyozású, gyakran túlegyszerűsített és távolságtartó műnek értem meg, ahol a katonák sokszor olyan vétéseket engednek meg maguknak, melyek alaphangon nem célszerűek. Elsősorban a fő karakter, William James.

Az itteni félig-meddig dokumentalista ábrázolásmód nem leplezi el a sztori gyakori egyhangúságát. És ez se mindig fogható arra az élethelyzetre, az iraki sivatagos és szegény városrészek kietlen hangulatvilágára. Alig történik a cselekmény egésze szempontjából is érdemi fejlemény. Úgy vélem, azt sugallják az alkotók, hogy mivel James és a Bravo század állandó életveszélyben él és dolgozik, elvileg bármilyen történés fontos lehet. Mégha csak 1 bombát is hatástalanítanak, vagy pusztán gyanús mozgást ellenőriznek. Alap-felállásként ez tényleg működik: valóban létrejön a feszültség és a veszélyérzet, de a történet nem halad határozott irányba. Egyszerűen egymást követik a strapás napi műszakok a bázis lakóinak életében.

A film egyszerre próbál működni mint realista terepkrónika, és mint az ember szívét megérintő hadi dráma. Egyikhez azonban nem elég alapos, másikhoz pedig nem elég karaktercentrikus. Hamar töredezetté, epizodikussá válik a történet, mivel nem hordoz az egész cselekményen átívelő, központi szálat.
Személyes konfliktus még található: társai nemtetszése James könnyelmű munkastílusa felé, a férfi beidegződött veszélyfüggősége, valamint barátságkötése egy helyi DVD-árus kölyökkel, Beckhammel. Kockázatos közjáték, tekintve, hogy hol és milyen fegyelmi követelményeknek kell megfelelniük. És vissza is üt Jamesre, mikor talál egy hozzá hasonló holttestet, a szerveibe ágyazott bombával. De ezek mind mellékszálak, amik egyedül mindössze egy eseménynaptárat adnak ki - kezdve a Bravo csapat régi parancsnokának halálával, a szolgálati idejük lejártáig.


Fő konfliktus híján a szereplők személyiségének kellene egybetartó erőt képeznie. Amit itt egyszerűen nem éreztem, hogy végig megvolna. Na most: nem feltétlenül az embereknek kell fenntartani a folyamatosságot.  Időnként a helyszín is lehet önmagában főszereplő (mint Frank Miller Sin City-je), saját jellegzetességekkel és változásokkal. Itt viszont tipikus kétdimenziós katonaférfiakat találunk: minden érzésük és gondolatuk a harctér körül forog. Abszolút jogos az ő szemszögükből, de az ábrázolása ennek annyira rozsdás és fantáziaszegény.


A színészválogatás elsődleges kritériuma eleve az volt, hogy ismeretlen arcok játsszák el a szerepeket, akiktől nem tudjuk, mit várjunk, akiktől lövésünk sincs, mikor fogunk megválni. Ez mondjuk egy okos döntés volt Bigelow-tól. Büszkén tagadja a "sztárerőt". A Thompson parancsnokot alakító Guy Pierce a legismertebb arc a színészek közül. Mégis tőle válunk meg először, már az első negyedóra után, mikor Thompsonnal végez egy távirányítású bomba, amit az egyik helyi lakos aktivált. Alighanem jellegzetességeik hiánya is azt az érzetet hivatott erősíteni, hogy ezek egyszerű, kiképzett harcosok, bármelyikük bármikor meghalhat odakint.

Nem kérem számon egy drámától se, hogy nem pont úgy ábrázol hivatásokat és eseményeket, mint ahogy a valóságban előfordultak. Csak logikailag maradjanak állóképesek. Magamtól is kiszúrtam néhány alaphangon szakszerűtlen részletet az alakulat bevetésein: pl. hogy aligha lehet hatékony 3-4 fős alakulatok kivezénylése, hogy túl sokat társalkodnak szemtől szembe. (Vagy hogy az egyik katona obszcén dolgot mutogat a másiknak.)

James nekem valahogy nem túlfeszült ember benyomását kelti, hanem túl dicsekvőét. Legalábbis az első félidőben. Morálja félúton rostokol a valódi katona és a western-cowboy diszciplínája között, ahogy többször oktalanul veszélyezteti az alá tartozók fizikai épségét. Ez fölösleges. A karakter adrenalinfüggősége enélkül, a lazáskodásai (munkaruháját leveszi, csak a súlya és a hőség miatt, visszaiszkol az ottfelejtett kesztyűjéért egy robbantási ponthoz) nélkül is kellően megmutatkozik. Erre majd mindjárt visszatérek.

De az igazi meglepetés az volt számomra, mikor iraki tudósítók és veterán katonák  véleményezéseit nézegettem. Egyesek közülük a filmben látottak alapján nem "nem valószerűnek", hanem egyenesen kivitelezhetetlennek mondták az itteni bombaosztag - röviden: EOD - küldetéseit. Olyan részleteket tettek szóvá, mint

• a rossz egyenruha,
• a főszereplő "legyőzhetetlenség-komplexusa", ami hamar felmentést vonna maga után;
• hogy a katonák nem tartanak rádiókapcsolatot a bázissal, néha egymással se;
• a többszöri szabálysértések következménytelensége;

stb.

Ami emberileg kifejezetten megérintett A bombák földjénben az, hogy ügyesen mutatja a főszereplőn - nem nézve a felvágós perceit - a veszélyfüggőség jeleit. A fő téma, hogy a háború drog, és nemcsak az egyéni fegyveresnek. Egyre többen látják be a tengerentúlon, hogy az USA közel-keleti háborúi főként gazdasági indíttatásúak, amihez 9/11 márcsak az utolsó csepp, a hatható startjel volt (direkt nem nevezem "ürügynek" az áldozatok iránti tiszteletből). A háború és a külföldi nyersanyag szükségletet jelenet számos iparág számára, amiket inkább meg se próbálok felsorolni.


Tehát James nyughatatlan profi. Állandósultan kell valami, ami a munkájához nagyjából hasonló, és leköti. Mint a harci videójáték, vagy mikor eljátssza a fegyverével, hogy ő is úgy jár, mint Thompson. "Így halott; így meg él! Így-halott-így-él...!!". Sanborn karaktere fedezi föl a legfurcsább szokását: egy dobozt, melyben a valaha szétszedett bombái darabkáit őrzi: "Ebben van minden, ami majdnem megölt."

Helyenként profibbnak akarják láttatni a kelletétől: felettese nem marasztalja el szabályszegéskor, sőt lenyűgözi, hogy az őrmester 873 bombát szedett szét. Pont mert Irakról beszélünk, ez a felfogás nem szimplán "könnyelmű" vagy "felelőtlen". Hanem be nem következett emberölés. Jogosnak éreztem épp ezért, mikor Eldridge - a társuk, akit előző éjjel véletlenül lábon lőtték, James "kibaszott adrenalinját" okolja, hogy talán nem fog többé járni.

Az utolsó 10 percben aztán látszólag minden véget ér. A főszereplő hazamegy, a saját családféleségéhez. Korábban beszélt róla Sanbornnak, hogy régebben teherbe ejtett egy nőt, elvette, s elváltak. Ahogy Randy A pankrátorban, James se találja a helyét, ahogy évek óta először a civil életbe csöppen. Nincs már mi ellen harcolni, ellenben a szüntelen extrém életmód után jó apává és normális polgárrá kellene vedlenie.
És mint Randy esetében, ő is feladja. Mint bevallja a kisgyerekének: csak a munkája jelent igazi értelmet és hajtóerőt az életének. Még a befejezés is hasonló A pankrátoréhoz: a főszereplőt látjuk, amint visszatért a hadszíntérre. Újabb szakasz, újabb harc. És ez valószínűleg így marad, amíg lélegzik.

Összegezve: az Avatartól tényleg jobb, de nem tudom magasztalni. Leginkább zavaró benne a túl ráérősen felvezetett, igen fókuszálatlan cselekmény. Feszes és tömören ez egy 90-100 perces alkotás volna. Díjai közül egyértelműen jogtalannak tartom a Legjobb vágás Oscarját: a forgatókönyv tetemes műsoridőt úgy áldoz fel a hangulatnak úgy, hogy érdemben nem építkezik velük.

Másrészt atmoszférája, a kadétok pszichológiai látképe és a detonációk ábrázolásai hatásosak. A számomra igazán érdekes szcénák és karakterjegyek túlnyomó többsége a második felében tűnik fel. Egyértelműen háborúellenes felhangot üt meg, és bár nem próbálja szájbarágós vagy propagandista módon tálalni, a formaújító címkétől messze marad.

Kung Fu Panda 2.

"Szerintem te vonzod a kalandokat, a veszélyes helyzeteket. Úgy értem, körülötted mindig történik valami."
"Azt hiszem, igazad van..."

(A kicsi kocsi újra száguld)

  

A Kung Fu Panda 2.-nek egy némiképp sötétebb tónust sikerült megütnie elődjéhez képest, ám azzal így is egyenértékű alkotás. Hasonlóképp, mint a Beverly Hills-i zsaru komikusabb 1. részével egyenrangú a már komorabb folytatása. Ugyan humoros pillanatból kevesebbet kapunk, helyette a főhős múltját övező dráma - helyenkénti körkörössége ellenére - maradéktalanul kitölti a helyét. Amellett, hogy Po eredettörténete kellően hatásos, erőltetettség érzete nélkül egészíti ki azt, amit eddig tudtunk a Sárkányharcos történetéről.

Messze nem én mondom először, hogy ha egy protagonista, aki a küldetése elvárható paramétereinek híján próbálkozik, eleve könnyebben esik át vicces szituációkon és/vagy karakterfejlődésen. Meg kellett felelnie egy számára teljes új élethelyzetben, egy nagyobb formátumú hivatásban, de kedvelhető bolondos egyénisége megtartásával. Po esetében mindkettőre sor került, ezért működött a stílusos látványvilág mellett a sztori is az előző részben. Ugyan rendezőváltásra került sor, Jennifer Yuh Nelson kompetens direktor, és többnyire ügyesen összetartja alkotását.

Ahogy a Ping-Pong c. paródia cselekménye, ezé a rajzfilmé is a régi harcművész-filmekben kedvelt sémát használ: egy gonosz hadúrnak megjósolják, hogy egy panda buktatja meg hatalmát, ezért mészárlást rendez a világ azon részén a pandák között. A vak Sors persze kivételt tesz a Kiválasztottal, midőn egy szegény fickó rátalált és felnevelte. És a fiú felnővén megküzd a főgonosszal, hogy felszabadítsa a gonosz alávetettjeit. Ismerős történetformula, ugye? Azt meg, hogy Po hogyan lett a környék hivatalos védelmezője, már tudjuk az előzményből. 

Utólag hozzákölteni egy eredetsztorit a főhős múltjához könnyen lerombolhat már bejárt jellemfejlődési utakat. Itt viszont az eredetsztori működik, mert a Po múltjának több homályos foltját betömi, miközben kerek egészet alkot a korábbi eseményekkel. Tudtuk, hogy Shifu bukott tanítványa, Tailung hitte magát a Sárkányharcosnak, és az igazi végül leiskolázta őt. De hogy a Sárkányharcos desztinációja mire is irányul; mi az, ami csak ő tehet meg, és ami vélhetően az ő életét teljesíti majd ki, az nem került tisztázásra (maradt helyette a közhelyes "a titkos összetevő te magad vagy"-frázis.)

A korábbi hangszínészek ugyanúgy remekelnek, mint eddig, az újak közül pedig Gary Oldman a legjobb Shen, a gonosz pávavezér szerepében. Shen közel állt ahhoz, hogy teljesen kikerekített karakter legyen, de mégse nőtt odáig. Felismerhető a stílusa: egy fennhéjázó diktátorjelölt - szó szerint páváskodó alkat - akinek tollai akár a dobótőrök. Tudjuk, a hátterét: szülei uralkodtak a kínai Gonmen fölött, és száműzték fiukat a pandák elleni vérengzéséért.
Shen egyértelműen másféle gonosz, mint Tailung, bár ő is ért valamennyire a harchoz. Egy kicsit Jaffarra emlékeztet engem: aljas és tántoríthatatlan, ugyanakkor igényes, kényelmeskedő személy, 1-2 zsengén komikus pillanattal (pl. ahogy minél előkelőbben próbál bemutatkozni Po előtt). Illeszkedik a Kung Fu Panda világába stilisztikailag és a történetbe is. Kettős motivációjának az érthetőbbik fele, hogy a szülei uralta Gonment visszaszerzi, és azon a trónon ülhet, ami gyerekként is várt rá.

A másik, ám végül el nem ért célja a "kung-fu eltörlése" egész Kínából. Ezt a visszatérő terminust használja majd' mindegyik főszereplő. Kissé bizonytalan az a kifejezés előttem, hogy "a kung-fu végét jelentheti". Szóval azért akarja Shen megszüntetni a kung-fut, mert veszélyes eszméket tanít? Vagy mert aki a kung-fu mestere, az hatalmára automatikusan fenyegetést jelent? Felteszem, erről lehet szó. Annyi biztos, hogy Shen kivégzi a Gonment védelméért felelős őrharcost, és hőseinknek el kell utazni a távoli városba.

Po múltjának feltárása köré épül az egész cselekmény. A film elején, mikor Po az Őrjöngő Öttel megfékez egy farkasbandát, egyikükön meglát egy jelet, ami emlékfoszlányt mozdít meg benne édesanyjáról. Apja, Ping felfedi előtte a - valljuk be: nyilvánvaló - igazságot: adoptált gyerek. És miután Gonmenben szembekerül Shennel, őrajta is felfedezi ugyanazt a szimbólumot.
Pingen egyébként képtelenség nem észrevenni az elkeseredést. Míg Po kiképzése büszkeséggel töltötte el, addig mostani missziója félelmet: hogy elveszíti vagy mert Po esetleg nem jár sikerrel, vagy ami még rosszabb: hogy már nem érzi őt többé valódi apának:
"Ha nem teszem meg, mégis ki lennék?"
"Az én fiam. Vagy nem...? 
"Mennem kell..."

Po esendősége az egyik oka annak, hogy szerethető fickó, ezt könnyű belátni. Eltúlozzák viszont a naivitását, mikor a múltjáról faggatja Shent. Egy ártó szándékú, különösen veszélyes gyilkost faggat kérlelően és harc közben, hogy ismeri-e őt és a múltját. Shen azt hazudja: nem szerették a szülei, ezért eldobták. Nyilvánvalóan látszik a páván, hogy csak össze akarja zavarni, hogy sebezhetőbb legyen. Se nem vicces, se nem drámai az, hogy Po épp attól vár választ, akinek a legkevésbé bízhat a szavában.

Egész ügyes párhuzam bontakozik ki Po és Shen között, ahogy haladunk előre a történetben. Bár kétségkívül Shen tehet minden szörnyűségről, ami a csecsemő Póval történt, tisztán kivehető a múltjaik között az átfedés. Mindketten megszenvedték a maguk módján a hajdani tragédiát: Po eredeti szülei meghaltak, Shent pedig a saját szülei elűzték, elhagyták. Vagyis lényegében azt hazudja oda Pónak, ami saját magával történt.
Ezek ketten tökéletes ellentétpárt alkotnak: az egyik őszinte humorral és rendkívüli toleranciával közelít mások felé, míg a másik hatalomittas és minden akadályozó tényezőt ki akar iktatni. Erejük és eszközeik is teljesen másak: Po a pusztakezes harcban és a Shifutól tanult "belső béke"-tanában hisz, bár még nem érti azt. Shen a kézi fegyverekben hisz, főként különleges harcászati ágyúiban, amik ellen a harcművészet kb. annyit ér, mint az ima.


Bármennyire lehet tudni, hová szövik a cselekményt, a feltárt emlékek tálalása igazán felnőttes. Az emlékképek Po lángoló szülőfalujáról, és ahogy kifáradt anyja elhagyja, hogy az őket üldöző farkasoknak feláldozza magát, szívbemarkoló pillanatok. Nem sinkófálták el annak mutatását sem, ahogy maga Po is megsebesül Shen ágyújától. Ez a mese a család minden korosztályának akar nyújtani valamit, nemcsak a gyerekeknek. Az elején Shifu egy vízcsepp mozgatásával bemutatta Pónak, mire képes a "belső béke" állapotában egy kung-fu-mester.
Később, mikor Po ismét kiáll Shen ágyúi ellen, hogy kiszabadítsa az Ötöket, ugyanazt csinálja meg... az ágyúk lövedékeivel. Könnyű átlátni a logikáját, miként vált képessé erre. Átfedés a 2 movie között, hogy a panda megosztja a főgonosszal a felfedezett tanulságot: a jövő számít, nem a múlt. Ha tényleg csak ennyi lenne a tanulság, mint amit a protagonista kinyilatkozik, csalódott lettem volna, hogy megint közhelyet nyomnak le a torkunkon a DreamWorks-től. 

Illetve, talán mégse akkora közhely... Úgy vélem, Po nem a múltjától félt igazán, hanem az igazságtól. Talán tényleg nem kellett a szüleinek. És talán jogosan neheztel rá Tigris, amiért több kritikus helyzetben bénázott, csak mert emlékek piszkálják az agyát. Tigris Póval szemben mindig határozott és acélos (mint mondja: 20 éve vasat ütve edzi a testét). Póból ez a nagyfokú önfegyelem hiányzik: hogy félre tudja tenni vészhelyzetben, ami nyomasztja. Sose jellemezték a karaktert elfojtott frusztrációk, így kezelni se tanulta meg azokat. Ez egy újfajta konfliktus a számára. 
A dramaturgia tehát nem kevés házi feladatot ad ki a protagonistának. Az 1. film önmaga becsüléséről szólt, míg a 2. a belső konfliktuskezelésről. Azzal, hogy Pónak sikerül a múltjára egyetlen összefüggő láncban visszaemlékeznie, elhárítja a fő akadályt saját "belső békéje" útjából. Onnantól pedig már csak alkalmaznia kell a tanultakat - részben Shifutól - a mostani ágyús esetre.

A vizualitás cseppet sem romlott az eredeti Kung Fu Pandához viszonyítva. Ahhoz képest még intenzívebb látványelemekkel is kockáztat a mese. Po nagyobbakat zuhan a hegyekben, mint eddig valaha. Kiválasztott vagy sem, tutira kitörné a nyakát, ha madár-társa az Ötökből nem fogná meg mindig, éppcsak a talaj fölött. A vizuális panorámát a Kung Fu Pandában egyértelműen 3D-re méretezték, viszont nincs agyontömve szín- vagy mozgáskavalkáddal. Gazdagon és sokrétűen alkalmazzák, de ugyanakkor átgondoltan is, nem bántja a szemet.

Végül rátérnék a humorkészletre, mivel mindenek előtt vígjátékról van szó - mégha egy komorabb fajtáról is. Továbbra is Po alkata + étvágya a humor fő forrása, de már a csetlő-botló aspektus nélkül. Újkeletű flashback-jei miatt se "bénázik" hanem mintegy pszichésen megbénítódik, leblokkol (megértem a szituációját, mivel jómagam az idegen nyelvtanulás közben nem egyszer megtapasztaltam ugyanezt az érzést).

A 2 legjobb viccsor talán a barlangnál hangzik el az elején:

"Amikor téged Sárkányharcossá neveztek meg, az volt életem legrusnyább napja. Messze."

"Ne aggódj, Shifu; végzek, és nyomatom a belső békét...!"

Ha szabad ezt mondanom, valamilyen szinten még büszke is vagyok erre a rajzfilmre. Folytatásfilm, mese, 3D-t használ és ronggyá használt panelekből építkezik, és mind a 4 típusban elkerülte az ellaposodást. Egy szórakoztató, érzelmes és tanulságos mondát adott ki a számomra, tartva az első rész által megkezdett revitalizáló hatást a hollywood-i animációs mozikra. Nem különösebben formaújító, de érett alkotás.

Erős négyest kap.

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

Harrison Ford:  „Indiana Jones titka nem a fiatalságában, hanem a képzelőerejében, a leleményességében rejlik.”

.

Trilógiabontó epilógusmozi, időben sok évvel utána készített 4. rész, ugyanazzal a nyugdíjaskorú, legendaközeli akciószínésszel a főszerepben. Ismerős formula? Természetesen. Halálos fegyver 4.; Die Hard 4.; Terminator - Megváltás; John Rambo. Mindegyik utólag próbálta öregbíteni egy már lezárt hármas egység hírnevét, eredeti stílusa és legenergikusabb percei újbóli megidézésével.

Ez mind működhet! Feltéve, ha a régi varázst nemcsak a régi ütős pillanatok leutánzásától várják, normális cselekmény, dialógusok és interakciók nélkül. Ezért nem kedvelem én a John Rambót és a Die Hard 4.-et: azokban a sztorit ténylegesen egyedül az öncélú akciózás vitte előre. (A nemrég érkezett Die Hard 5.-öt még annyi sem.)

 

A Kristálykoponya Királysága két fő célkitűzéssel készült: egy méltó, minden ízében Indiana Jones-filmet készíteni, és épphogy csak a kellő mértékben alkalmazkodni a generációváltáshoz. Például hogy a valós időkihagyással egyezően 19 év telt el a The Last Crusade óta, hogy Indianának létezik egy felnőtt fia. Továbbá Steven Spielberg kívánsága, hogy a lehető legtöbb jelenet díszletek és kaszkadőrmunka révén készüljön, minimalizálva a CGI-használatot, szigorú információs titoktartás mellett a premierig. Köztudott védjegyei ezek az újabb rendezőgenerációból Chris Nolan project-jeinek.

Harrison Ford példás elhivatottsággal készült az ezredforduló óta tologatott filmre. Nem akarta, hogy külsejét fiatalítani próbálják, ellenben - hatvanon fölüli kora ellenére! - napi 3 órás edzéssel és 2 hét ostorgyakolatozással rázta magát formába a szerepért. A kaszkadőrmutatványok nagy részét ő maga vállalta be, és megtagadta, hogy kisebb sérülések esetén csússzanak az ütemtervvel.

1957. a McCarthy-korszak után: a hidegháború alatt a szovjet kémek és kommunisták üldözése folyt minden téren. Bizonytalan és elidegenítő idők voltak, és örülök, hogy legalább ezt a korszellemet az IJATKOTCS-nak sikerült megragadnia. Szabványos darab tisztán funkciókarakterekkel, kalandfilmes vonásai nem mind működnek, és cselekménylyukak sora róható fel a hangulatteremtés látható igyekezetének. Valóban Indiana Jones-mozit kapunk, ami küllemében illik is a 80-as évekbeli előzményeihez. Nem mondhatnám, hogy lenyűgöző vagy eredeti - a realizmus eleve kizárt -, de a könnyed szórakoztatásra és a korabeli hangulat megidézésére alkalmas.

Ha a Roswell-i idegenhez hasonlóan felboncolnám ezt a movie-t, akkor kb. fele-fele arányba oszthatnám el a hasznos és a ficamos részleteket. "Ficamos részletnek" pedig - konzervatívabb alkat révén - az Indy-művek néhány visszatérő vonását is beleszámítom. A szovjeteket például ugyanolyan kockaarcú pribékeknek ábrázolják, mint anno a nácikat. Ugyanolyan irracionális kunsztok és mutatványok tarkítják Indiana nyomozását a titokzatos ereklye után. A mellékszereplők lételeme pedig mintha kötelezően a főhős segítése vagy gáncsolása volna.

Néhány áthallás nagyon könnyen kiszúrható az előző három movie-val:

• a repülőutak mutatása egy nagy térképen;
• a lehajtott kalappal szunyáló Indy;
• a bennszülöttek elől rohanó Indy;
• a fotó az első Henry Jones-ról;
• és a tény, hogy az egyik főszereplő egy kutyáról kapta a nevét.

Összekapcsolni a 13 kristálykoponya és El Dorado mítoszát - és érintőlegesen a Nasca-vonalak rejtélyét - ideális választás a legújabb epizód küldetéséül. Éppolyan izgalmas téma, mint a Szent Grál. És annyiban még jobb is, hogy az ereklye ezúttal több ponton kapcsolódik Jones életéhez. Amott apja kutatásai kötötték a mítoszhoz, most viszont egyre több ismerőséről tudja meg, hogy belekeveredett ebbe az ügybe:

1. Mutt Williams, a 18 éves punk az anyja miatt;
2. Aki nem más, mint Marion Az elveszett frigyláda fosztogatóiból;
3. Rég látott kollegája, Oxley megőrült a koponya erejétől, mikor rátalált Peruban;
4. Mac, Indy régésztársa elárulta őt, kompromittálva ezzel az FBI előtt.

Tényleg érezni az igyekezetet a szkript és a karakterek hátterének megírásán. Jellemrajzuk az, ami miatt - talán szándékosan - egysíkú matinéfiguráknak tűnnek, a címszereplő kivételével.


A leglaposabb közülük a szovjet női parancsnok, Irina Spalko. Cate Blanchett lelkesedéssel formálja meg, erős akcentust használ, áhítattal beszél arról, amiben hisz. Számomra pont ezért hat unalom tárgyának ez a nő. Elvileg a koponyák rejtélyének megoldásától valami rendkívüli tudást remél, melynek eredete földönkívüli.
Gyenge motivációja mellett a karizma is hiányzik belőle, bár ez szintén nem Blanchett hibája. Első találkozása Jones-szal a nevadai sivatagban még felruházza némi tekintéllyel, mint a néhai Sztálin egyik kedvenc tudósát, és odaadó hívét. Mikor viszont már Indiana is tud a koponyáról, az események sodrásában egy eldobható rajzfilm-főgonosszá degradálódik, aki hol fogságba ejti őket, hol hagyja megszökni.

Egyszerűen szánalom az a jelenet, ahogy Indynek megmutatja a kristálytárgy erejét! A tárgy valahogy "stimulálja az emberi agy egy nem használt régióját", így aki hosszan belenéz, beleőrül. Ennek magyarázata inkább érdekelt volna, mint maga a felállás:

• egy kiszúrhatóan parókahajú női smasszer
• hamis akcentussal és pózoló járkálással
• arról szónokol, hogy a koponya mágikus erejével leigázhatják tömegek elméjét,
• ha ők is olyan hosszan és bambán belebámulnak a koponya szemeibe, mint Indy és Oxley
• ami egy gyík fejcsontjának néz ki, szilikonból.

Sztálin említése 2 nagy okból bökött engem bordán. Egy az, hogy nem mutatják őt magát, és ez hiányérzetet kelt. Hitler "cameója" Az utolsó keresztes lovagban a 4 mű legerősebb szcéjánaként vonult be számomra a mozitörténelembe. Ehhez képest a másik nagy diktátort csak elemlegetik 1 vagy 2 jelentéktelen párbeszédrészletben. Csalódást keltő.
A másik maga az ötlet. Tudomásom szerint Joszif V. Sztálin meglehetősen fölhözragadt ember hírében állt, akit vajmi kevéssé érdekelt az okkultizmus és a szent tárgyak. Ez az érdeklődési kör egyértelműen a másik szélsőoldal sajátjának számított.



Sziluettje talán kivehető annak a mellékszálnak, ami a 3. rész egyik fő témáját adta. Az apa-fiú viszonyt. Spielberg és Lucas felajánlottak egy cameót Sean Connerynek, amit visszautasított (bár később azt nyilatkozta, tetszett neki a Kristálykoponya Királysága). Szerencsére legalább láthatjuk I. Henry Jonest egy régi asztali fotón, annak jeleként, hogy az idősödő Indy sokat gondol rá.
Connery hiánya zavart leginkább a szereplőválogatás terén. A létező legrosszabb választásnak tartom Shia Labeuf-ot III. Henry Jones, Indiana fiának szerepére. Azért emelték be, mert 1 éve, a Transformers óta húzónévnek számít a fiatal nemzedék szemében? De mégha így is lenne, a lényegen nem ez változtat. Nem látunk mást, csak szürke, topis, fekete bőrcsekis kölyköt, aki néhány laza egysorossal próbálja magát a fiatalabb, még lázadóbb generáció képviselőjeként feltüntetni.


Koncepcióhiba, hogy a 3. részbeli apa-fia konfliktust akarják ráhúzni erre a párosra is. A körülmények csak madártávlatból ugyanazok. Az utolsó keresztes lovagban ifjabb Henry Jones azért neheztelt édesapjára, mert maradi akadémistának tartotta, aki szenvedélyéért elhanyagolta a családot. Évekig nem is találkoztak, ám a legnagyobb rejtély, amit végül közösen feltártak, mindkettejüknek segített megérteni a másik látásmódját az ereklyekutatásról, és általában a hitről. Ott jellemfejlődés kapcsolódott mind az ereklyéhez, mind a két férfi főhős kapcsolatához.
Nem működik a párhuzam a mostani duóval, és nemcsak mivel "III. Henry Jones" sehol nincs karakterként az apjához képest. Indianának fogalma sem volt róla, hogy létezik egy gyereke. Ezt Marion csak akkor fedi fel előtte, mikor a futóhomokba süllyednek. Addig pedig talán 3 vagy 4 közös jelenetük volt, és azok semmi érzelmet nem generálnak. Nincs meg a szülő-gyerek kémia közöttük; mindössze Ford csibészes vigyora, és az örökölt "fiatalúr" megszólítás kozmetikáz rajta egy keveset. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat, kit is játszik LaBeuf, annyira nincs semmi személyisége.



Egyetlen okból üdvözöltem az elképzelést. Nem a humor, nem a "családi kalandfilm"-zsáner, és végképp nem a nádvékony nosztalgiaromantika miatt Indy és Marion között. Hanem mert egy kedvelhető protagonista kap tisztességes befejező kört a történeten belül (hogy a film maga jó szériazárás-e, az más lapra tartozik). Akárcsak a Halálos Fegyver 4., a Kristálykoponya Királysága is az időskori családalapítás örömével honorálja a sok strapát, amin a főhőst keresztülvitte választott életmódja. Indianát a végén dékánhelyettessé nevezik ki, illetőleg összeházasodik Marionnal.
Sokatmondó közjáték, mikor Indy kint hagyott kalapja besuhan a templomba, Mutt felveszi, de Indy kiragadja a kezéből, és a saját fejére rakja távozáskor. Vannak olyan attribútumok, amiket nem lehet átadni az új nemzedéknek, sugallja a jelenet. Amik örökre egy bizonyos emberalak saját tulajdonságai maradnak. Indiana Jones egy bizonyos személy, nem egy átadható címer. Tekintve, hogy kit is casting-oltak a fiú szerepére, még inkább örültem ennek.

A látványvilág oroszlánrészt passzol az elődökhöz. Spielberg és operatőre, Janusz Kaminsky képes volt visszahozni Az utolsó keresztes lovag hangulatvilágát. Nincs teletömve speciális effektusokkal, mint Lucas saját Star Wars Előzmény-trilógiája. Néhol ugyan gyenge a CGI minősége (pl. az ugráló majomsereg tiszta Avatarnak nézett ki!), vagy egyszerűen illogikus történésekből áll (pl. Mutt és Irina vívópárbaja két mozgó járművön). A sehonnan előbukkanó gyilkos hangyák, a sivatagi rakétaszán már elvárható furcsaságok Inidana Jones világában. És személy szerint jópofának tartottam azokat a röpke pillanatokat, ahol mormoták kísérik figyelemmel Indy mozdulatait.

Az egyetlen elem, ami akarva-akaratlanul kilóg ebből, az az idegenek ábrázolása. A számtalan íráselemzés, helyszínváltás, és a templom megtalálása után megelevenedik egy földöntúli kreatúra, bántóan kidolgozatlan kontúrú, nyilvánvalóan CG teremtmény. Állítólag Lucas győzte meg Spielberget, hogy ne "idegennek", hanem "interdimenzionális lényeknek" nevezzék ezeket az entitásokat, akiktől az ősi maják a felsőbbrendű tudásukat kapták.

Nem egészen világos, hogy ez a rendkívüli tudás ugyanaz-e, amit Irina is akar, és amit megkapva elporlad-e. Szóval ezt nevezik a lények "nagy ajándéknak"? Elég bizarr lenne. Határozottan az X-akták mozifilmre hasonlít a tetőpont bevégzése, ahogy a főhős előbb megmenti a nőbarátját, aztán a világtól elzárt helyszín pusztulásával együtt figyelheti, hogyan távozik egy korong alakú csészealj az égbe. 

Spielbergnek semmi önvizsgálata a kristálykoponya szerepének meghatározásban. Nemcsak, hogy a sokáig nézése megőrülést okoz, de ezenfelül

• kulcsként funkcionál a sírkamra bejáratába;
• egy földönkívüli lény hüllőszerű fejét ábrázolja;
• 13 kristálycsontváz egyikének a koponyarésze;
• amihez közel érve a csontváz magához szippantja a koponyát;
• a 13 kristálycsontváz egy örvényben összeolvad;
• és megelevenedik belőlük az eredeti interdimenzionális lény.

Ez a folyamat sokkal inkább elmosódott, semmint kreatív.

De mit várhatnánk azok után, hogy a tapasztalt professzor egy próbababákkal teli célpont-város közepére megy, ahol egy atombomba-detonációt az ólomból készült hűtőgépben szánkázva sikerül túlélnie?

A 4. Indiana Jones-film tehát ha látvány és hangulat terén nem is, de karakterrajzában és forgatókönyvében néhány fatális hiányosságot illetve banális képtelenséget engedett meg magának. Nem is kockáztatott annyit, mint A végzet temploma; másrészt mindaz, amit beemelt a történetébe, az legalább egy átlagos kalandtúra élményét kiadta. És ahhoz viszonyítva többet is árult el a főszereplőről, minthogy nem bírja a kígyókat.


George Lucas: „Mindannyiunkat dobálnak paradicsommal. De jó móka volt elkészíteni.”

Lopott idő

Kedvenc mozialkotásaimnak majdnem a fele a tudományos fantasztikum kategóriájába esnek. Egy igényesen megálmodott, kidolgozott és érzelmesen megelevenített sci-fi többet ér számomra akármilyen robbangatós akciófilmnél. Szemben a fantasy-műfajjal, úgy ragadja magával az ember fantáziáját, hogy nem próbálja tagadni vagy elfelejteni a valóságot, hanem szembenéz annak korlátaival, és innovatívan törekszik kiterjeszteni azokat. Lehetőleg újabbféle gondolati és érzelmi lehetőségek spektrumát kibontakoztatva. (A Star Wars-t például minden fantasy-vonása mellett is elsősorban sci-fi-eposznak tekintem.)

Egyes sci-fi-ötletek azonban annyira igyekeznek újat mutatni, hogy az alapvető logika is kibicsaklik bennük. Ez a helyzet sajnos a Lopott idővel is. Ez egy szélsőséges utópia-thriller, amely a szabályozható életkor mint olyan árnyoldalait próbálja ábrázolni. Ebben a világban az életidő a pénzként használt csereeszköz, sőt tápanyag! Betölthető, átadható, és pontosan 25 éves kor fölött nélküle meghalsz. 1 pillanat alatt.
A társadalomkép a lehető legegyszerűbb: léteznek gettón kívüli újgazdagok, akik századokra elég életkor-vagyont keresnek meg. Míg a szegények gettókban robotolnak 1 napi életidőért. És mint kiderül, mind gyakrabban emelkednek az élettartamban kért árak minden árucikkért, ahogy az adók is.

Két típusát figyeltem meg az olyan antiutópiáknak, ahol az emberek nem számítanak többnek holmi egységeknél:

1. ha egy felsőbbrendű hatalom az emberek elméjét és személyiségét teljesen uniformizálja, (pl. a Mátrix, vagy a Dark City);
2. vagy ha csak a technika előretörése miatt torz normák és társadalomszemlélet válik elfogadottá, ahol a büntetést szükségtelenül hipermodern eszközökkel mérik ki a rendszer megsértőire (pl. A pusztító, vagy a Knight Rider 2000).

Rosszat sejtettem már akkor, mikor leszűrtem az alapkoncepciót. A Lopott időben elvileg a gazdaság, a törvény, a jog, minden arra épül, hogy a bioidő funkciójában étel és pénz egyszerre. De mialatt magát az ötletet ígéretesnek találom, a movie az égvilágon semmit nem kezd vele. Egy értelmetlen gabalyodássá áll össze, ami szembeszökően utánozza a James Bond-filmeket.
Egész cselekménye összefoglalható annyival: a gettó egyik civile, Will Salas kap több mint 100 évnyi életidőt egy Hamilton nevű öngyilkos-jelölttől, megszökik a gettóból, de ez irritálja az ottani rendészeket. Egy Sylvia nevű dögös hölggyel végigkínlódja a várost, ki hol szív le mikor mennyi életidőt kitől kinek szánva, míg a végén a rendszer összeomlásáról tudósítanak a híradóban.

Megcélzott kategóriája dacára sima C-akciófilm a Lopott idő, és nem valódi sci-fi. Témája rengeteg ötlet csíráját hordozza, amit bele lehetett volna szőni a cselekménybe. Nem próbálja végigvizsgálni azokat az ötleteket, egyszerűen elfantáziál rajta, milyen menő lenne, ha létezne expanzív fiatalság. Egy olyan emberfajta, aki nem öregszik, nem kell szorosan megtervezze minden percét, csak nyugisan unatkozhat bele a nagyvilágba.

Vagyis kábé ugyanazt a vágyképzetet eteti be az igénytelenebb nézőknek, mint a Twilight- vagy a Highlander-franchise-ok. Á, minek agyalni annyit ezen, hisz tök állat az örök fiatalság! Nem kell annyi "szabály-megkötés" meg "következmény", azok folyton csak piszkálják az ember orrát, nem? HÁT NEM! Akkor nem, ha nekünk XX. századi nézőknek külön pénzt kellene ráfordítanunk erre mozikban, illetve megvásárolván DVD-n vagy Blu-ray-en!

Tekintve, hogy mennyire megfojtja a személyiségrajzokat a nonszensz forgatókönyv, inkább magát a jövőbeli világ struktúráját venném górcső alá. Néhány dolgot sorolnék csak fel, ami tátongó hasadékot képez a fő koncepcióban, és ami miatt üressé és érdektelenné válik, hogy mikor mi történik a világgal és lakóival.

1. keresztkérdés: Hogy jött létre ez a rendszer, illetve hogy tették globálisan általánossá?


Nagylelkűen elhallgatják az írók, hogy mi miatt volt szükség egy ilyen drasztikus rendszerváltásra. Mindössze néhány hangsúlytalan, filozófikusnak szánt megjegyzés a halhatatlanságról ural az evidens okra: a túlnépesedés. És bár tény, hogy ezzel hatékonyan csökkenthető a globális népesség, nem veszem be, hogy fennakadás nélkül tudták ezt bevezetni a Föld összes létező országában. Egy ilyen tervezet nemzetközi kiépítése legalább világégést okozna a globalizált pénzgazdaságban. Vagy a Star Trek-hez hasonlóan itt is egy 3. világháború zajlott le, és azután jöhetett létre az életidő-gazdaság?

2. keresztkérdés: Hús-vér szöveten hogy létezhet másodpercenként módosuló írás?


Magából a filmből nem derül ki, hogy miféle biomechanikai bélyeg vagy implantátum akar lenni a jelzés, amin az emberek épp hátralevő élettartama leolvasható. Digitális óraként jelzi a számok változását másodpercről, másodpercre. Maga a gondolat, hogy már csecsemőkorban a részünkké teszik, még hátborzongató is lehetne. Az időjelzés kiviláglása a bőrön át valahogy akkor se látszódik természetesnek, túl nyilvánvalóan effekt. És semmi magyarázat arra sem, hogy a kijelző-szerkezet esetleg eltávolítható-e - függetlenül attól, hogy törvényen belül vagy kívül. Mi van akkor, ha egy ember nem is tudom, normálisan megöregszik, és nincs ráutalva a törvény betartására?

3. keresztkérdés: Hogy nem emlékszik senki a pénzre, mint olyanra, sem (szemmel láthatóan) a világtörténelemre, amiben évezredekig használták?


Ebben a jövőbeli világban minden lakos úgy tesz, mintha időtlen idők óta nem létezne pénz, mintha a feledés homályába merült volna őskövületként. Emiatt sem tudom komolyan venni ezt a világrendet. A Star Trek-univerzumban sem adtak részletes magyarázatot arra, hogy pénz nélkül, a "tisztán egyéni igények szerinti" gazdaságmodellnek pontosan mi a mechanikája. Hogy biztosítja a megélhetést, a komfortot. De ott ez annyiban hihető volt, hogy léteztek háttérismeretek a XXI., XXII., sőt a XXIII. század eseményeiről. Mégcsak nem is egyidőben találták ki a különböző írók ezeket az adatokat, de a folyamat maga érthető volt: a 3. világháborúba lépőkből űrfelfedezők, majd egy nagyobb, bolygóközi államalakulat tagjai lettünk. A Lopott időben a pénz és objektális vagyon fogalma is ismeretlennek tűnik... mi történt a mi korunk több trilliárd dollárnyi pénzmennyiségével?

4. keresztkérdés: Miért nem tudjuk meg soha, milyen technológia képes friss életidőt generálni az embereknek, és az a technológia milyen hatalom ellenőrzése alatt áll?

Úgy képzelik el a készítők, hogy elég behelyettesíteni a mi papírpénzünk helyett az életidő-t, és kész az utópisztikus jövő. A többi másság csak 1-2 látványkellék, mint a zöld időjelzés is. Csupán annyit tudunk meg az életidő anyagi természetéről és tárolásáról, hogy ugyanúgy banképületekben tartják a tárolóit, mint a készpénzt. És hogy nincs személyi adatokhoz vagy biztonsági kódhoz kötve a tárolók használata. Így persze fennakadás nélkül akárki és akárhányan hozzájuthatnak az életidőhöz, feltéve, hogy valaki elrabolja a készleteket, és szétosztogatja. Mint ahogy - a kellő tudás birtokában - elvileg akárki időutazhatna a Star Trek - Hazatérésben. (Nem direkt hozom föl folyton a Star Trek-et ebben a review-ban.)

5. keresztkérdés: Hogy lehet az, hogy csak 1 szál ember szánja el magát egy ilyen irreális rendszer megingatására?

Egy ennyire létidegen, szociálisan intoleráns és abszolutista államrend mindig feszítőerőket hív életre a társadalom rétegeiben. És nem lehet pusztán arra fogni a fennmaradását, hogy: bocsi, most épp nem a népnél a hatalom. Alaphangon életszerűtlen az, amiként az emberek agymosott birkaként mindent eltűrnek, és még ha valami kedvező dolog történik is, azt képtelenek súlya szerint kezelni. Ugyanúgy állandó és közvetlen életveszélyben élnek, mint a náci és kommunista terror idején. Egyedül az természetes, ahogy az osztogatott életidő-ért elkezdenek tolongani az utcán.  

3 személyre szabott példa is található rá, mennyire nem konzekvensek a XXII. századi utódaink:

1. Miután Hamilton karaktere öngyilkos lett, Will újonnan felfedezett ajándékából ad egy ismerősének 10 évet. Később az ürge felesége tudatja Will-lel, hogy a 10-ből több mint 9 évnyit elivott egy kocsmában. Félelmetes idiotizmus.
2. Leon karaktere, akit Cillian Murphy játszik. Az ír színész szerintem csak azért szerepel itt, mert 1. hangzásra még tetszett neki az elgondolás. Leon a létező legsztereotipebb fogdmeg, egy tökéletesen igénytelen, szolgai és fantáziátlan végrehajtó a rendszerben. Mindenáron Hamilton gyilkosának akarja látni az ártatlan Willt, mondván: "Rossz kezekbe került az idő." És a végén úgy hal meg, hogy nem figyelt oda az életidő-mennyiségére. Will anyjától még talán elnézem, hogy erre nem számít (egy be nem jelentett áremelés indokán), de egy profi rendfenntartótól? Aki elmondása szerint már 50 éve van a szakmában?
3. És miután több lopáson túl vannak, Will és Sylvia szembesülnek vele, hogy a gazdagok gond nélkül megdrágíthatják az árucikkeket és adózást a gettókban. Vagyis visszakompenzálják a népnek adott ajándékukat. Hogy lehet az, hogy ez az eshetőség váratlanul éri őket? A movie elején magát Will is rávezették - Hamilton -, hogy szerinte miért egyszerre változnak az árak és az adók. Mert a jelenlegi helyzet biztosítja nekik, hogy több életidő jusson nekik.  

A karakterekről röviden annyit, hogy az Equillibriumban életszerűbbek, mint ebben a movie-ban. Justin Timberlake Willje annyira semmilyen főszereplő, hogy másik, nem éppen kaméleon színészt kell odaképzelnem a helyére (Mondjuk Tom Cruise-t, vagy Jason Statham-ot).

Az akciómontázsok közül egy emlékezetes szcénát sem tudnék kiragadni. A hirtelen összerogyó emberek látványa sem sokkolónak hat, hanem megjátszottnak - bármennyire tudom, mi lenne elméletileg az oka. A Death Note-ban legalább küszködtek 1-2 másodpercet azok a szerencsétlenek, akiket utolért a végzetük.

Az akkori év sereghajtói közé sorolom ezt a produkciót, a Cowboyok és Űrlények szomszédságában. Címéhez hűen lopott időt jelent a nézőnek: nem érződik halvány elhivatottság sem azon, amiként alkotói megálmodták az élettel tárgyi eszközként fizető állam futurisztikus képét. Sablon sablont követ, de a feszültség és a humánum teljesen hiányzik. Ez nem alternatív jövőkép, hanem a Sliders egyik részének párhuzamos világegyeteme.

Rongyos 1 pontot adok rá. Hogy ez életidőben mennyit jelentene ez a stábnak, azt döntsék el ők.

Alien vs. Predátor

Monogramnevén AVP. Ez az a film, amivel definiálni lehetne az ún. "C-kategóriát" a hollywood-i mozifilmeknél. Ha abból indulunk ki, hogy A-kategória a minél valósabbra törekvő fősodor, a B pedig a  laza szórakozásra szánt, de még mindig nagyvolumenű alkotások halmaza, akkor a C-t nevezhetnénk a kísérleti zónának, amitől még lejjebb már az Asylum-produkciók és egyéb kisköltségű trash-ek következnek. Nem matekegyenletként kell ezt elképzelni. Inkább olyan, mint egy parabola, ahol a szintek határa elmosódik, minél lejjebbre megy valaki a megcélzott színvonalig.

Az Alien vs. Predator egy kísérlet volt. Egy kísérlet, amely évekig tartó előkészületek és több tucat kukába vetett próbaszkript után landolt Paul Anderson kezében. A rendező állítása szerint ő mindkét címszereplő rajongója és alapos ismerője. Ennek tükrében még kiábrándítóbb, hogy hagyhatott jóvá egy olyan bóvli, elcsigázott forgatókönyvet, ami inkább improvizált jelenetek halmaza, semmint előre megírt sztori menetterve.

A dióhéj, amit cselekménynek mutatnak: egy antarktiszi expedíció földönkívüli hullámok vizsgálatára indul egy rejtett, ősi piramisba. Többségüket lemészárolják vagy a Predátorok, vagy a véletlenül felélesztett Alien-királynő. 1 emberi és 1 Predátor marad, akik végül együtt küzdenek a királynővel, és elpusztítják a helységgel és az ivadékaival együtt.

Ne is álmodjunk előzményfilmről. Amellett, hogy egy sztorinak csak a héját hordozza a mű, vajmi kevés köze van az eredeti franchise-kettőshöz. A mi időnkben játszódik, a jövő szörnyeivel azok teljes valójában, és mégsem eredettörténetnek, sőt mintha nem is ugyanabba az idővonalba tartozna. Az egész a viaskodásra hegyeződik a két szuperkreatúra között.
Nem értem, miért fárasztja magát Anderson, hogy előzményfilmnek tűnjön a tákolmánya. Charles Bishop Weyland neve, munkahelye neve és az őt harmadszor alakító Lance Henriksen. Ennyi a sztoriból az, ami elvileg fenntartaná a kapcsolódást az Alien-franchise-zal. A Predátorral még ennyi se. Ami még rosszabb: Anderson saját rajongói mivoltát hazudtolja meg az időmértékek eltévesztésével: az alien-lárvák kikelése percekbe telik napok helyett, illetve mikor a végén az egyik Predátor vált alien-gazdatestté, társai műszerei ezt nem jelzik. Stílusos befejező kép, csak abszolút előkészítetlen.

Figyelemreméltó kongás jellemző karakterek terén. Személyisége ugyanis alig a semmivel van több az ittenieknek, mint pl. a Titanic 2. utasainak. Némelyikük dialógusában elhangzik egy-két tudományos szövegsor, mint amikor lefordítják egy rejtett piramis ősi falírásait. Tettetettebb nem is lehetne, hogy ezek az emberek felkészültek, dacára a bőséges techno-felszereléseiktől, melyet a Weyland-Yutani Társaságtól kaptak. Az egyetlen emberegyed, akit végül egyik űrfaj se kínhaláloztat el, az egy Alexa nevű tudósnő, aki elvileg a legképzettebb tudósként közülük. 


Anderson a Predátor-folytatások egyik sose kiteljesedő történetpontját is beépítette a koncepciójába. Első jeleneteiket leszámítva egyértelműen a Predátorok álnak közelebb hozzánk: fejlett eszközökkel vadásznak, űrutazók, ismerik a harcostársi köteléket. Ez az a szokás, ami számomra sosem nyert érdemi okfejtést az eredeti szériában: az első Predatorban még nem számított fontosnak, meg egyszeri rejtély volt a szörny de facto mivolta. Folytatásai sosem építették tovább a Ragadozó világát; egyszerűen leismételték az első részt, csak más helyszín és főszereplő mellett.
A nagy titok az lenne, hogy Predátorok évezredeken át, ciklikusan látogatták a bolygónkat. Mintegy sportként emberáldozatokba ültettek alien-lárvákat, amiket levadászhattak. Az emberáldozatok szokása innen ered kínai, babiloni és egyiptomi kultúrákban egyaránt, sőt ők tanítottak minket a piramisépítésre is... persze! Valószínűleg ők honosították meg egy másik dimenzióban a goaudokat is, nem?!

A legnagyobb erőssége az Alien vs. Predators-nak tényleg a marcangolásokban rejlik. A kimondottan horror- és/vagy sci-fi- rajongók egyaránt mind a tíz ujjukat megnyalhatják azon a nyers, vadállatias küzdelmen, amit a Predator és az Alien-királynő vívnak meg két ízben is: velőtrázó, ahogy a Predátor mellkasát felhasítja egy két méteres nyárs-végtag (mint az android-Bishopot az Aliens-ben). Lerí, hogy Alexa csupán dísznek téblábol a két nemezis párbajánál, illetőleg azért még, hogy emberoldalról legalább hírmondó maradjon a borzalmakról.

Egynél többször nem ajánlom senkinek, hogy végigülje ezt a movie-t. Tulajdonképpen össze lehetne vágni egy 8-10 perces rövidfilmet a vérengzős-mészárolós részletekből, és akkor nem éktelenkedne a rengeteg vontatott töltelékperc a valódi show-műsor nyakán.

Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron

 

Voltaképp egyetlen nagy kérdésem volna a Tudom, mit tettél tavaly nyáron folytatásáról: jobb-e bármiben is? Természetesen próbál folytonosságot felhozni az előző résszel: Julie-t még mindig a véres nyár emlékei kísértik, Ray pedig szimplán az egyetlen másik fiatal, aki túlélte a kampós gyilkos aratását. És mint kiderül: fent nevezett gyilkosnak él egy nagykorú fia, aki Julie barátjának mutatkozik, miközben a bosszú fűti.

Minden eleme a sztorinak megegyezik az előző részével: Julie rémálmai, hogy csak a film végén bízik Ray-ben, a havercsapat esetlen próbálkozása, hogy leállítsák a gyilkost, és aztán egyenként kidőlnek a sorból.
Különösen Karla karakterét éreztem túlpörgetettnek. Rendre próbálja Julie-t visszarángatni a normális bulizós életmódba, és mikor végre sikerül egy diszkóba elrángatnia, megint rátörnek a rémképek.

Nemcsak hogy az új főszereplők nem jobb személyek fikarcnyival sem a már elhunytaktól, nem tudott meghatni Julie kálváriája sem. A lány sikertelenül próbál továbblépni, immár 2 nyár rémségei vonják el figyelmét a tanulmányaitól és az emberi kapcsolatépítés esélyétől.
Idáig még rendben is volna a szál, de a történések a két filmben végig csak a pszichéjére hatnak, a személyiségét nem fomálják. Egyáltalán nem. Értem, hogy nem tudta feldolgozni traumáját, és senki nem érti meg igazán. De a mindennapi viselkedése inkább az ingerültséget, mint a félelmet, inkább a megunt strapásságot, mintsem az elfojtott frusztrációt láttatja. Egy jelenetben Julie a legjobb barátnője, Helen fotóját nézegeti. Ez az egyetlen megnyilvánulás, ami Julie iránt szimpátiát keltett bennem. Mikor elutasítja Ray invitálását, és az sértődött elgyalogol, a lány csak annyit dünnyög maga elé: "Én csak félek". Nem; ez itt arrogancia, nem félelem.



Hírhedten ostoba már a bonyodalom nyitánya: Julie és bulis barinője, Karla egy rádiós kérdést válaszolnak meg: mi Brazília fővárosa? Rio de Janeiro! És nyertek egy ingyen utat egy trópusi szigetre. Persze kiderül, hogy nem a nyári kánikula, hanem a monszun idején érkeztek, és hogy veszélyben forognak, etc.
Nem érdekelt egyik fiatal szereplő sorsa sem, mivel elejétől fogva tudtam, hogy Julie életben fog maradni, társai pedig nem, hiába próbálnak el rejtőzni a luxusszállodában, illetve pisztolyt bevetni a gyilkos ellen. A leg-megjegyezhetőbb vonásuk a puszta szexepiljük: férfiaknak külön eye-candy Jennifer Hewitt, amint fehérneműben pihen a szoláriumban.

Sajnos nagyon önnyű megválaszolnom az eredeti kérdésemet: a folytatás semmiben nem tesz túl elődjén, és még a rozoga rejtély sincs adva a gyilkos személye körül. Ijesztgetés tinimódra.