Robin Hood, a tolvajok fejedelme

Robin Hood több száz éves népmondája Hollywood-ot ciklikusan látogatja. Maga Robin Hood alakja afféle történelmi karácsonyfa. Akárcsak valószínűleg Arthur király alakját, Hood-ot is egyes történelmi személyek adatait, plusz a szájhagyomány költéseit aggatták rá, így lett egyre díszesebb és szerteágazóbb. Ez az oka, hogy a balladák visszatérő elemei és személyei nem voltak még jelen a kezdeti, XIII.-XIV. századi történetekben. (Tudomásom szerint a "legfiatalabb főkarakter" a Robin Hood-mitológiában Tuck barát.)

Kevin Costner játssza őt a mese talán legszélesebb körben elfogadott változatában, ahol a Locksley nemescsalád ifja, a keresztes hadjáratok veteránja. A mondakör összes népszerűbb figurája megtalálható, és a történet kerek utat rajzol Robinnak, miért vált Notthingham íjas hősévé. Kerek utat, ami ugyanakkor merő tejszínhab-költemény, és nem igazán dönti el saját magáról, hogy komoly mű vagy inkább vígjáték szeretne lenni. És ez a különbözet számomra igenis fontos: meghatározza az egész hozzáállásomat arról, hogy milyen élményként rögzül bennem az adott mű.

Mint kitalálható az előbbi szavaimból, nem tett rám mély benyomást a film. Tagadhatatlanul hollywood-i, belesző jóformán minden ismert klisét a lovagkori hős és a hercegnő fogalomköréből, csipetnyi öniróniával fűszerezve. Élvezhető bármely korosztálynak, de azt hiszem, ez a movie leginkább a hagyományos, vidám leányregény miliőjén működik. 

Mivel maga a sztori olyan sima és romos, mint egy hibás matekegyenlet, sokkal érdekesebbnek találtam a színészek kiválasztását. Kezdve a cameót vállaló Sean Conneryvel mint Oroszlánszívű Richárd. Régen Errol Flynn nyomdokaiba lépve maga is megformálta a legendás angol íjászt, így ez amolyan tiszteletlátogatás volt részéről, miközben régi szerepébe új arc került. Olyan ez, mint pl. Christopher Reeve szereplése tudósként a Smallville epizódjában, amint tanácsot ad Clarknak - ehm; az ottani Clarknak. :)

 

Mielőtt rátérnék Costnerre, egy picit még rajtamaradnék ezen a Superman-es hasonlaton. Anno 1977-ben a Warner Brothers még Robert Redfordot akarta, hogy eljátssza Supermant. A 40 éves színész szereplése a siker zálogának tűnt a szemükben. Richard Donner rendező azzal ellenérvelt, hogy akkor az emberek nem Supermant látnák, csak Robert Redfordot, kosztümben pózőrködni. Szupersztár a szupergatyában, ha úgy tetszik.

Pontosan ugyanezért hittem el Costnert a legkevésbé annak, akit megformált. Természetesen egy nagyvolumenű, epikus meséhez Robin Hood több kell, hogy legyen egyszerű erdei haramiánál, vagy kisbirtokosnál. És ez egy erősen idealizált valóság, mint pölö a Zorro álarca: legyen jóképű, vicces, sármos és hetyke. Mégis úgy találtam, hogy Costner inkább a sztárerőt szolgálja, mintsem hogy ő lenne a jó választás a szerepre. Néhol pedig könnyen kiszúrható, hogy nem találja a megfelelő reakciót egy szituációra.

És ez most csak részben Costner hibája, de nem látom, mi mozgatja a nép kitaszítottjait: John Little-t, Will Scarlet-et és a többit. Arra kényszerültek, hogy családostul bujdossanak a sherwood-i rengetegben. Mégha el is hiszem, hogy teljesen elégedettek erdei életükkel, egy ficsúr, mint Robin messze kevés, hogy felrázza őket a status quo-ból. Tetszik ugyan, hogy mikor a folyónál viaskodnak Johnnal, Robin gúnyosan említi a közismert névvariációját: "Kicsi John".  
Mint vezetőből, Costner Hood-jából hiányzik a karizma és a meggyőzőerő. Szónoklatai közhelyesek; olyan dolgokkal érvel ("az erdő mindent megad", "utánatok jönnek itt is", "raboljunk a gazdagoktól, és adjuk a szegényeknek", etc.), amit Johnék sokkal jobban tudnak nála. Évek óta ott élnek, míg Robin csak nemrég vetődött közéjük. Minek hagynák egy ilyen jöttment úrifiúnak, hogy "vezesse őket", főleg, hogy nyílt titok a saját indítéka? Mert ő a címszereplő, neki kell mesterien bánnia az íjjal. Mi sherwoodiak meg a mosolygós barmok, akik maguktól nem látnak tovább az eléldegélésnél - gondolom én.

 

A többi színész közül Morgan Freeman az, akiről fogalmam sincs, miért került a történetbe. Azeem, a muzulmán harcos az írók saját teremtménye, nem szerepelt a balladákban. Hihetőnek tartottam, hogy  mórként szerepel (ellentétben Martin Laurence-szel egy másik movie-ból). Figuráját ellenben semmi nem legitimálja: annyit tesz, hogy kíséri "a hitetlent" mindenhova, és harcol mellette, hálából, amiért a Szentföldön megsegítette.
Vegyük csak ezt végig: az ismert óvilág egyik durván messzi, vadidegen, hideg vidékén bujdosik hónapokig, állandó életveszélyben, ahelyett, hogy hazájában élné a sajtá életét. S mindezt pusztán hálából, amit elég egykedvűen mutat ki. Mi a célja ennek a szereplőnek? Morgan Freemant tavaly Glóbusszal díjazták a Miss Daisy sofőrjéért, úgyhogy nem árthat, ha ő is erősíti a szereplőgárdát! - gondolom én.

Alan Rickmant az első Die Hard legfőbb pozitívumának tartottam. Ott igazi antagonistát jelenítet meg, aki hideg, kalkulatív, ugyanakkor remekül improvizál és tudja, mit miért akar. Itt viszont karaktere, hát hogy is mondjam... egy pukkancs. A sztoriban Notthingham seriffje kihasználja Richárd király távollétét, és harácsol a néptől, sőt nemeseket foszt meg javaiktól, és tartja meg magának. Robin bosszúját is azzal váltja ki, hogy:

• apját felkötteti,
• szolgáját megvakíttatja,
• hírnevét bemocskolja,
• birtokát elfoglalja,
• vagyonát elkobozza.

Ehhez képest Rickman nagyon túljátssza a szerepét. Nem egy önkényes, kegyetlen hadurat véltem a játékában felfedezni, hanem egy teljesen intoleráns piperkőcöt, aki harapós kutyaként morog, dúl-fúl és félagresszíven akarnokoskodik. Robin of Locksley még él?  Emeld a vérdíjat 25.000-re! A nép szereti őt? Akasztgassunk! A hercegnő nem szeret engem? Tegyünk úgy a pappal, hogy igent mondott az oltárnál! Népharag? Megölni mindet!

Mégha azt is vesszük, hogy Angliában kaotikus állapotok uralkodnak, és ő felügyeli a környéken a törvényt és adókat, nem tehetné meg, hogy egyébként csak lógatja a lábát egy várban, és hőbörög, ha valami nem jön össze. Seriffünknek se tekintélye, se intelligenciája, se realitásérzéke. A helyi papságot megnyeri magának arannyal, ám hogy mások miért támogatnák, az számomra rejtély. Saját rokonát is pókerarccal keresztüldöfi egy karddal, mikor kudarcot vall Robinnal szemben. Eltörpengek, vajon milyen gyakran csinálja ezt. Egy ilyen békétlenkedő seriff szerintem János királynak is szúrná a szemét, nemcsak Richárd királynak - gondolom én.

Ó, és igazán bírom a boszorkány Mortiannát, akit Azeem a cselekmény tetőpontjakor átdöf egy pallossal. A látvány, ahogy a bősz boszorka egy lándzsával rohamoz és rikácsol, hangos nevetésre késztetett. :D

Meséről révén szó, nem hiányozhat a bajbajutott hölgyemény se. Lady Marion talpraesett és emberbarát hercegnő, aki gyerekkora óta ismeri a főhőst, és annak éretlen komiszsága dacára beleszeret. Azt hiszem, lényegesen gyérebbnek látom a dolog romantikus oldalát, mint a legtöbbünk. A hangzatos nevű Mary Elizabeth Mastrantonio tűrhető színészválasztás, nem arról van szó. De az egész szerelem annyira súlytalan és tettetett - sőt a végére már nyálas -, ami erősen közelít a Fantaghiro romantikafaktora felé. Ugye nem azt akarja mondani a rendező, hogy Robin a legjobb hapsi, akivel Marian egy fél élet alatt találkozott?

Michael McShane pedig az egyetlen, akit a szkript kimondottan vicces karakternek ír elő, és mint olyan működik is. Akárcsak a Richi Rich-ben.

Ártalmatlan, feledhető, néhol egészen drámai pillanatokat okozó mesefilm a '91-verzió. De hasonló gondom van vele, mint tucatnyi más mozival: nem tudja eldönteni magáról, hogy komoly vagy humorcentrikus akar-e lenni. Nincs egyensúlyban humor és dráma, a karakterek gyakorta féleszűekként viselkednek, a történet pedig annyira olcsó, hogy nincs 1 igazán emlékezetes/megragadó pillanata. Legtöbb vicces momentuma szándékon kívüli, az érzelmek pedig sosem fejlődnek túl egy tündérmese-könyv lapjain.