Leon, a profi

Félő, hogy Luc Besson már mindent megmutatott abból, ami filmes mesélőként lakozott benne. A Leon, a profi lett és maradt máig a legeredetibb, történetében leggazdagabb munkája, és alighanem a legnépszerűbb is a filmkedvelők körében. Ezután valahogy sem rendezései (Az ötödik elem, Jeanne d'Arc, Lucy, stb.), sem az írásai nyomán készült kasszasikerek (Elrabolva- és A szállító-trilógia, Wasabi, stb.) nem vették be többé azt a magas hegycsúcsot a közönség szívében, mint amelyet ennek az egyszerű, érett és igazán emberi darabnak sikerült.  

Leon Montana New York legjobb bérgyilkosa, aki legújabb megbízása után otthon megismerkedik a 12 éves szomszédjával, Mathildával. A lány apja egy Stansfield nevű korrupt zsarunak dolgozik, ám amikor a tag megpróbálja átverni őt, a félőrült nyomozó másnap a teljes családot lemészárolja - kivéve Mathildát, aki épp bevásárol. Leon vonakodva maga mellé veszi a lányt, de annak bosszúját nem hajlandó beteljesíteni. Kompromisszumos megoldás születik: Leon kitanítja Mathildát a szakszerű emberölés rejtelmeire...

Besson szereti keverni a műfajokat, ezt már megfigyeltem nála.

• The Messenger: történelmi dráma, lélektani thrillerrel keverve.
• The fifth element: űr-fantasy, szatíra és kalandfilm egybe gyúrva.
• Lucy: sima üdözéses akciómatiné, sci-fi alapsémára ráépítve.

De míg a többi filmjén a társítás rendre lötyögni szokott, addig itt egyedi színt tudott általa kikeverni. A Leon, a profi akciókriminek álcázott dráma: a 2 főszereplő, Leon és Mathilda kapcsolata áll a középpontban, nem a gyilkosságok vagy a bosszú. Mathilda csupán a revanshoz akarja Leon képességeit, családjából pedig egyedül a kisöccsét gyászolja, míg apja, mostohája és nővére szemétládák voltak (egyébként Natalie Portman a kisöccsről szóló monológot előadva győzte meg Bessont, hogy kapja meg a szerepet). A krimiszál adja a teret a drámához, ami egyrészt nagyon életszerű és őszinte, másrészt a forgatókönyv sem hagyja ellaposodni, végig szem előtt tartja az eredeti konfliktust.

Cefettül hasonlít nekem a film légköre az egyidős Ponyvaregényhez. A két projekt-nek semmi köze egymáshoz, de az a földön járó, mégis gengszterszerű stílusuk hasonlít. Alvilági életközegük ellenére mindkettő friss, könnyed és veszettül szórakoztató; képesek izgalmassá varázsolni 1-1 nem-gyilkos figura kinyiffanását, ami ritka bravúr! Mindkettő színes karakterekkel büszkélkedhet - köztük 2 humorképes bérgyilkossal, akik közül az egyik végül meghal, a másik pedig egy új élet esélyét kapja meg a sorstól.
Azonkívül: mindkettő egyszerre érződik amerikai és európai szerzeménynek. Besson szándékosan olyan produkciót akart, ami könnyen befogadható a tengerentúli nézőtábornak, de azért még felismerhetően francia vívmány. Ezért van az, hogy a 3 központi karakterből 2-t amerikai színész játszott, a szövegeket angolul rögzítették és külső helyszínek New York-ban készültek. Ugyanakkor 2 hónapos késéssel mutatták be a filmet Amerikában a francia premierdátumhoz képest.

Szóval Leon egy olyan fickó, aki sose nőtt fel egészen. Emberi kapcsolat és káros szenvedély nélkül éli az életet, és nagy gondot fordít mindenre, amit csinál. Legyen az munka, házimunka, a kedvenc cserépvirágjának gondozása vagy a fegyverei. Egyetlen hobbija, amelynél képes teljesen lazítani, az a mozi. A Gene Kelly-musical szöges ellentéte a munkája természetének, megmutatva, hogy Leon lelke nem annyira sivár, mint inkább hiányos, nincs, ami kitölthetné. És hogy a magányt - bár hasznos a szakmájában - csak részben választotta, részben a városi élet természetes velejárója.

Mathilda a leglüktetőbb gyereklány-karakter, akit mozifilmben eddig láthattam. Mint Leont, őt is magányra és részben fenyegetettségre ítélte az élet, viszont tele van életkedvvel és ábrándokkal. Kedvessége mellett is zilált és kaotikus a lelkivilága, szinte ellentéte Leon rendszerető természetének. Érdekes, hogy az ő egyetlen lazítós hobbija a TV (konkrétan a Transformers-rajzfilm): a tévés élmény kicsinyített mása a mozisnak, tartalma sokfélébb, de itt-ott kurtább és hézagokkal (reklámokkal) teli. Pont ahogy Mathilda egész személyisége is színesebb, változékonyabb, rendezetlenebb Leonénál.

Kettejük közös élete nem egyértelműen szülő-gyerek vagy patrónus-védenc kapcsolat, és ez az egyik dolog, amiben a film kijátssza az ember várakozásait. Az első fél óra után még úgy tűnhet, mintha afféle modern Nyomorultakat néznénk: a bűnös előéletű, magányos farkas felkarolja az elárvult gyereklányt, aki egy erkölcsi fertő háztartásból szabadul ki. Leon valódi nevelést ad Mathildának: elinti őt a cigizéstől és trágárságtól, munka közben is csak festékpatronnal engedi lőni, hogy előbb a kritikus lelkiállapotot szokja meg. A mozis verziótól 25 perccel bővebb a rendezői vágat: ott az extra részek tovább részletezik az összeszokásukat és a közös bevetéseket.
A korkülönbség dacára ezek ketten abszolút egyenrangú lakótársak: Mathilda nemcsak osztozik a férfi módszeres életmódjában, de több dologban inkább felnőtt hozzá képest: ő tanítja folyékonyan írni és olvasni, megismerteti egy pofonegyszerű játékkal. Az egymás iránti törődésük kialakulása rendkívül megindító. Besson szájbarágás vagy érzelgősség nélkül teszi világossá, hogy a soha nem létezett valódi családot találják meg a másikban, megosztva mindennapjaikat és odafigyelve a másik érzéseire.

Egyetlen dolog sántít nekem a duó életéből, és ez Mathilda fellángolása Leon irányában, amit Leon persze rendre igyekszik lecsitítani. Az ötlet ugye az, hogy Leon a gyermeki lelkű felnőtt, Mathilda meg a gyerektestbe zárt nő. Amikor kényes dolgokra terelődik a szó, egyértelműen a lány működteti a jelenetet, a férfi csak hárít, ami kissé kilóg a precíz olasz bérgyilkos figurájából. Jean Reno maga igazolta, hogy Léon direkt ilyen félszeg a magánéletében, hogy a közönség könnyebben elhiggye:

1. Tonyt, Leon mentorát és megbízóját kivéve nincsenek barátai;
2. semmi szín alatt nem élne vissza a kamaszlány kiszolgáltatott helyzetével.

Nagyon beletrafáltak a szereposztással, és nemcsak azért mondom, mert Jean Reno, Natalie Portman és Gary Oldman szerepel benne. Ha belegondulunk, csupa klisé archetípus szerepel itt:

• a szűkszavú bérgyilkos,
• a szadista rendőr és korrupt emberei, a
•  sanyarú sorsú kislány,
• a csóró, "fehér szemét"-fajta család,
• az olasz negyed régi motoros góréja.

Szinte olyan az egész, mintha egy Sin City-féle felnőtt melodráma: még a végkifejlet is olyan, hogy a jó és rossz gyilkos mindkettő elpusztul, a kislány pedig életben marad. "Az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak ha gyerek vagy?" Mégis élvezet nézni ezeket a figurákat, hús-vér alakok, akiknek megvan a maguk személyisége és képe a világról, melyben élnek.

Gary Oldmant húzónévnek szerződtették, illetve mert bevallottan szeretett torz lelkű alakokat játszani. (a 2000-es évekig nem is szabadult a skatulyától). Stansfield karakterében nem szimplán beteg: mániákus! Sokat improvizált: pl. mikor Stansfield Mathilda apját szagolgatja, vagy a Beethoven-monológ a mészárlás napján. Tabletafüggő, ettől olyan rángatózó idegű és kiszámíthatatlan. Oldman szerintem kicsit túljátssza az agyát, de a karizmája és esze megvan: gyorsan rájön, hol keresse Leont, és egyből kiszúrja, mikor az kommandós álcában próbál meglépni előle.

Örülök, hogy nem egyértelműen Mathilda hibája, mikor a végén Leon feláldozza magát érte. Stansfieldet nem érdekelte a díler családja, szóval Mathildának lett volna lehetősége új életet kezdeni, messze a pszichopata hóhértól. "Amikor az ember félni kezd a haláltól, akkor tanulja meg szeretni az életet." Ő akarta mindenáron felkutatni Stansfieldet, mégis összeomlik, mikor végre szemtől szemben áll vele. Mikor régebben láttam a filmet, ostobaságnak gondoltam, hogy Mathilda ezt a találkozást kikardoskodta úgy, hogy ennyire nem állt készen a következményekre. Főleg, hogy erre Leon is figyelmeztette őt.
Akad viszont pár tény, ami mégiscsak felmenti a lányt a felelősség alól. Leont hivatása az olasz negyedhez köti. Ha legálisan adoptálná Mathildát, arról Stansfield idővel tudomást szerezhet, és rájöhet, hogy a lány szemtanú. Nem különben rájöhet, hogy a férfi, aki több emberét kinyírta, olasz, vagyis az olasz negyedben, Tonynál fogja keresni. Előbb-utóbb sor kellett, hogy kerüljön erre a leszámolásra. És Mathilda arcára világosan kiül a megbánás és rettegés, mikor Leon kimenekíti őt a rohamcsapat elől, megérezve, hogy ez búcsú. Mikor a hozzá közel állókat megölték, épp vásárolni ment: mintha most ugyanaz a tragédia készülne beteljesedni.

Igen erős hangulatvilág dominál, annak ellenére, hogy nem is próbálja sitilizálni a látványvilágot, egyszerű és realista modorú. A bérlakások, ahol Leon és Mathilda lakik, majd ahová költöznek, nagyon szerények. Éppolyan átlagosak és illúziórombolóak, mint maga az élet abban a nagyvárosi közegben. Nagyon jól érzékelhetőek a terek és a kameraszögek, a lövések és tűzharcok észveszejtően intenzívek; a család kivégzése és a végső tűzharc Leonék szétlőtt lakásán fenomenálisak lettek!

 

Leon szobanövénye nyilvánvaló metafora a még a kezdetén álló életnek. "Ha igazán szeretnéd, el kellene ültetned egy parkban, hogy lehessenek gyökerei." Miután Leon meghal, és Mathilda megörökli a Tonynál őrzött pénzt, a lány pontosan ezt fogja tenni: elülteti a virágot az iskola kertjében, miután visszavették őt oda. A növény Leon és Mathilda életét egyszerre szimbolizálja: Leonnak soha nem adatot meg, hogy családot alapítson, hogy gyökeret ereszthessne valahol. Mathildának pedig a Leontól kapott pénz adhat némi táptalajt az új életéhez, ha majd ő is - mint a növény - felnőtt és kibontakozott. Mindaz, ami Leon élete volt, benne él tovább.

A Leon, a profit évének egyik legkiválóbb filmjeként tagsálom el: életszerű, feszültséggel teli és humoros, de egyszersmind nagyon szívhezszóló és morális darab. Két szokatlan, mégis szerethető ember kapcsolatának története, akik életük legszebb, legtartalmasabb napjait köszönhették egymásnak.