A legvonzóbb alcímű
Thor-részről süt eddig a legjobban, milyen könnyű lett volna jóra megcsinálni, ha
kovácsműhelyét nem úgy hívnák: „Marvel Stúdiók”. Nem nehéz leolvasni a végeredményről, hogy kb. mi történhetett vele szabadon eresztéséig: Taika
Waititi-t, miután a Ragnarokkal látszólag új lendületet vitt a
Thor-szériába, most szorosabb felügyelet alá fogták, sejtve, hogy a folytonos
humorizálás már nem lesz elég egy 4. rész sikeréhez – főleg az MCU eddig lomha
4. fázisában. Annál neccesebb megítélni, vajon melyik az erőltetettebb a Szerelem
és mennydörgésen: a rendező poénközpontú stílusa, vagy azok a beépített vészfékek, amik hirtelen visszakomolyítják a tónust, nehogy egy rossz vicc kerekedjen az egészből. Lelövöm a poént: pontosan az is lett.
Valami sivatagbolygón egy Gorr nevű férfi elveszíti
leányát, és mikor istene gúnyt űz a gyászából, ő a Halálpallos nevű elátkozott ereklyével
végez vele. A gonosz penge révén árnyakból lesz képes szörnyeket teremteni: e hatalom
birtokában Gorr megesküszik, hogy a kozmosz összes istenét elpusztítja.
Genocídiumát Thor próbálja leállítani, ám közben dupla nehézségbe ütközik:
egyrészt Gorr túszul ejti Új-Asgard gyermekeit, másrészt egy problémás új
partneristen tűnik föl az oldalán – az ex-barátnője, Dr. Jane Foster!
Rég elástam a reményt, hogy egy eleve vad
képregény-verzum filmklónjai reális, súlya szerinti bánásmódot adjanak bármely
sci-fi- vagy űr-mitológiai témának. És még ezzel együtt is kiborító az új rész: kiborítóan pazarló.
Témául szó esik itt szeretetről, gyászról, az isteni lét és szerepvállalás
mibenlétéről, illetve ezek megtagadásáról – amit Russel Crowe pökhendi Zeusza is
illusztrál. De mindezek az ötletek vagy túl sokára kapnak némi hangsúlyt, vagy szimplán kipárolognak a dumagép isten legújabb kalandjai között. Tulajdonképpen az történik itt,
hogy több komoly személyes tragédia-sztorit, melyek mindegyike a maga külön produkciójáért könyörögne, megcsonkítanak és kibeleznek, hogy a lehető leghamarább kalapálják ki belőlük a megszokott sablonmunkát.
Bűnhamis baltahumor jellemző a Love and Thunder-re, mintha
a készítők szándékosan szabotálni akarnák, hogy átérezzük vagy élvezzük, ami éppen történik. Közel se volna olyan következetlen hangvételű, mint amilyen, ha nem
akarták volna ennyire vasmarokkal beleszuszakolni hol a fapoénokat, hol a szívszorítónak szánt részeket, miközben a
történetet kellett volna – minden fantasztikuma mellett is – józan fejjel kidolgozni. Utálatos, ahogy folyton ezt a szüntelen, agysejt-gyilkos szájkaratét erőltetik Thor meg az útitársai részéről, aztán hirtelen váltással jön egy-egy drámai vagy épp horrorisztikus jelenet.
Ez a tónusbeli össze-nem-férés épp Jane-en, Thor régi-új csaján ütközik ki a
legjobban. Natalie Portman csak az elvárható minimumot teszi oda alakításában, és nem is
hibáztatom érte: Chris Hemsworth mellett az ő szájába furikolták a legtöbb szópoént. Foster már az 1. részben se tűnt holmi háromdimenziós figurának, de még így is idegennek hat tőle, ahogy folyton lazáskodik meg játssza az eszét. Nem érdekel, milyen menő a szerkója: végig olyan, mintha láncra verve rángatnák keresztül a
cselekményen. 
A románcuk felélesztése és az istenné válás teljesen mesterségesnek hatnak: az egész arra megy itt ki, hogy Ragnarokban széttört kalapács, Mjölnir mielőbb újra egybe legyen, Jane-ből pedig a Jane Foster Thor nevű akciófigura váljék, kb. annyi személyiséggel, mint a Marvel: Contest Of Champions videójátékban. Azt a szálat, hogy 4. stádiumú rákját az isteni erő tovább súlyosbítja, csak nagysokára engedik, hogy némi súlyt kapjon. A tragikus haláláról meg annyit: semmi kétségem afelől, hogy hamarosan úgyis visszapaterolják Jane-t a túlvilágról, természetesen újra istennőként...
Ellentétben Portman-nel, Christian Bale a seggét is
lejátssza Gorr bőrében, 10 éve az első képregényfilmes szerepében. Eltékozolják
őt: a sminkjét kivéve – ami még démonibb a fekete-fehér világ hátterében – semmi egyedi sincs benne. A forgatókönyv nemhogy nem alig
használja őt, néhol még ripaccsá is teszi szegényt, mintha megint tilossá vált volna érett drámát írni az MCU-ban a 4. Bosszúállók-mozi óta. Gorr legjobb
perce az, amikor éppen ő, az istenölő teszi szóvá a csupán „instant isten”
Jane-nek, milyen haszontalan az istenek léte és ereje, hisz a nőnek is csak olaj
lett a tűzre a „thórság”. Ez kívánkozik itt, hogy a sztori vezérfonala legyen, de mégse válik sose ténylegesen azzá. 
A halála
előtti döntése, hogy a többi isten kinyiffanása helyett inkább mégis a lánya támadjon
föl, érthető ugyan, de az már kevésbé, miért hiszi, hogy éppen Thor lenne neki
jó pótpapa. Csak az érzelmes szózatok miatt, amiket Thor levág neki a szeretetről, miközben az elrabolt gyerekekből épp hadsereget verbuvált? Waititi nem érdemli ki ezt a drámai csúcspontot azok után, amilyen vázlatosra csupaszították le, ami más műfajban a tónusnál is fontosabb volna: a történetet.
A megszokott marveles középszerként könyveltem volna el a Thor:
Szerelem és mennydörgést, ha nem táblázzák be ilyen feltűnően
és erőszakosan, hogy melyik jelenetnél milyen tónusúnak köteles tűnnie. Ez köti
le a produkció figyelmét a karakterei és konfliktusai kidomborítása helyett.
Ha Waititi és társai meg bírták volna állni, hogy Gorr és Jane tragédiáját ne oldják föl a régi főgonosz+szörny-gyepálós Marvel-sablonnal meg az istenverte poénesővel,
akkor a szívszorító és a könnyedebb percek természetesen tudták volna egymást
táplálni. Ez lehetett volna akár az MCU egyik legértékesebb darabja! Így meg csak rendelésre szállított, bóvli love-story, ami pusztán a muszklis „női Thor” debütálását szolgálja.
A Thor:
Szerelem és mennydörgésre 2/5-öt adok. Ugyanazt az élménykalibert nyújtja, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése