Leon, a profi

Félő, hogy Luc Besson már mindent megmutatott abból, ami filmes mesélőként lakozott benne. A Leon, a profi lett és maradt máig a legeredetibb, történetében leggazdagabb munkája, és alighanem a legnépszerűbb is a filmkedvelők körében. Ezután valahogy sem rendezései (Az ötödik elem, Jeanne d'Arc, Lucy, stb.), sem az írásai nyomán készült kasszasikerek (Elrabolva- és A szállító-trilógia, Wasabi, stb.) nem vették be többé azt a magas hegycsúcsot a közönség szívében, mint amelyet ennek az egyszerű, érett és igazán emberi darabnak sikerült.  

Leon Montana New York legjobb bérgyilkosa, aki legújabb megbízása után otthon megismerkedik a 12 éves szomszédjával, Mathildával. A lány apja egy Stansfield nevű korrupt zsarunak dolgozik, ám amikor a tag megpróbálja átverni őt, a félőrült nyomozó másnap a teljes családot lemészárolja - kivéve Mathildát, aki épp bevásárol. Leon vonakodva maga mellé veszi a lányt, de annak bosszúját nem hajlandó beteljesíteni. Kompromisszumos megoldás születik: Leon kitanítja Mathildát a szakszerű emberölés rejtelmeire...

Besson szereti keverni a műfajokat, ezt már megfigyeltem nála.

• The Messenger: történelmi dráma, lélektani thrillerrel keverve.
• The fifth element: űr-fantasy, szatíra és kalandfilm egybe gyúrva.
• Lucy: sima üdözéses akciómatiné, sci-fi alapsémára ráépítve.

De míg a többi filmjén a társítás rendre lötyögni szokott, addig itt egyedi színt tudott általa kikeverni. A Leon, a profi akciókriminek álcázott dráma: a 2 főszereplő, Leon és Mathilda kapcsolata áll a középpontban, nem a gyilkosságok vagy a bosszú. Mathilda csupán a revanshoz akarja Leon képességeit, családjából pedig egyedül a kisöccsét gyászolja, míg apja, mostohája és nővére szemétládák voltak (egyébként Natalie Portman a kisöccsről szóló monológot előadva győzte meg Bessont, hogy kapja meg a szerepet). A krimiszál adja a teret a drámához, ami egyrészt nagyon életszerű és őszinte, másrészt a forgatókönyv sem hagyja ellaposodni, végig szem előtt tartja az eredeti konfliktust.

Cefettül hasonlít nekem a film légköre az egyidős Ponyvaregényhez. A két projekt-nek semmi köze egymáshoz, de az a földön járó, mégis gengszterszerű stílusuk hasonlít. Alvilági életközegük ellenére mindkettő friss, könnyed és veszettül szórakoztató; képesek izgalmassá varázsolni 1-1 nem-gyilkos figura kinyiffanását, ami ritka bravúr! Mindkettő színes karakterekkel büszkélkedhet - köztük 2 humorképes bérgyilkossal, akik közül az egyik végül meghal, a másik pedig egy új élet esélyét kapja meg a sorstól.
Azonkívül: mindkettő egyszerre érződik amerikai és európai szerzeménynek. Besson szándékosan olyan produkciót akart, ami könnyen befogadható a tengerentúli nézőtábornak, de azért még felismerhetően francia vívmány. Ezért van az, hogy a 3 központi karakterből 2-t amerikai színész játszott, a szövegeket angolul rögzítették és külső helyszínek New York-ban készültek. Ugyanakkor 2 hónapos késéssel mutatták be a filmet Amerikában a francia premierdátumhoz képest.

Szóval Leon egy olyan fickó, aki sose nőtt fel egészen. Emberi kapcsolat és káros szenvedély nélkül éli az életet, és nagy gondot fordít mindenre, amit csinál. Legyen az munka, házimunka, a kedvenc cserépvirágjának gondozása vagy a fegyverei. Egyetlen hobbija, amelynél képes teljesen lazítani, az a mozi. A Gene Kelly-musical szöges ellentéte a munkája természetének, megmutatva, hogy Leon lelke nem annyira sivár, mint inkább hiányos, nincs, ami kitölthetné. És hogy a magányt - bár hasznos a szakmájában - csak részben választotta, részben a városi élet természetes velejárója.

Mathilda a leglüktetőbb gyereklány-karakter, akit mozifilmben eddig láthattam. Mint Leont, őt is magányra és részben fenyegetettségre ítélte az élet, viszont tele van életkedvvel és ábrándokkal. Kedvessége mellett is zilált és kaotikus a lelkivilága, szinte ellentéte Leon rendszerető természetének. Érdekes, hogy az ő egyetlen lazítós hobbija a TV (konkrétan a Transformers-rajzfilm): a tévés élmény kicsinyített mása a mozisnak, tartalma sokfélébb, de itt-ott kurtább és hézagokkal (reklámokkal) teli. Pont ahogy Mathilda egész személyisége is színesebb, változékonyabb, rendezetlenebb Leonénál.

Kettejük közös élete nem egyértelműen szülő-gyerek vagy patrónus-védenc kapcsolat, és ez az egyik dolog, amiben a film kijátssza az ember várakozásait. Az első fél óra után még úgy tűnhet, mintha afféle modern Nyomorultakat néznénk: a bűnös előéletű, magányos farkas felkarolja az elárvult gyereklányt, aki egy erkölcsi fertő háztartásból szabadul ki. Leon valódi nevelést ad Mathildának: elinti őt a cigizéstől és trágárságtól, munka közben is csak festékpatronnal engedi lőni, hogy előbb a kritikus lelkiállapotot szokja meg. A mozis verziótól 25 perccel bővebb a rendezői vágat: ott az extra részek tovább részletezik az összeszokásukat és a közös bevetéseket.
A korkülönbség dacára ezek ketten abszolút egyenrangú lakótársak: Mathilda nemcsak osztozik a férfi módszeres életmódjában, de több dologban inkább felnőtt hozzá képest: ő tanítja folyékonyan írni és olvasni, megismerteti egy pofonegyszerű játékkal. Az egymás iránti törődésük kialakulása rendkívül megindító. Besson szájbarágás vagy érzelgősség nélkül teszi világossá, hogy a soha nem létezett valódi családot találják meg a másikban, megosztva mindennapjaikat és odafigyelve a másik érzéseire.

Egyetlen dolog sántít nekem a duó életéből, és ez Mathilda fellángolása Leon irányában, amit Leon persze rendre igyekszik lecsitítani. Az ötlet ugye az, hogy Leon a gyermeki lelkű felnőtt, Mathilda meg a gyerektestbe zárt nő. Amikor kényes dolgokra terelődik a szó, egyértelműen a lány működteti a jelenetet, a férfi csak hárít, ami kissé kilóg a precíz olasz bérgyilkos figurájából. Jean Reno maga igazolta, hogy Léon direkt ilyen félszeg a magánéletében, hogy a közönség könnyebben elhiggye:

1. Tonyt, Leon mentorát és megbízóját kivéve nincsenek barátai;
2. semmi szín alatt nem élne vissza a kamaszlány kiszolgáltatott helyzetével.

Nagyon beletrafáltak a szereposztással, és nemcsak azért mondom, mert Jean Reno, Natalie Portman és Gary Oldman szerepel benne. Ha belegondulunk, csupa klisé archetípus szerepel itt:

• a szűkszavú bérgyilkos,
• a szadista rendőr és korrupt emberei, a
•  sanyarú sorsú kislány,
• a csóró, "fehér szemét"-fajta család,
• az olasz negyed régi motoros góréja.

Szinte olyan az egész, mintha egy Sin City-féle felnőtt melodráma: még a végkifejlet is olyan, hogy a jó és rossz gyilkos mindkettő elpusztul, a kislány pedig életben marad. "Az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak ha gyerek vagy?" Mégis élvezet nézni ezeket a figurákat, hús-vér alakok, akiknek megvan a maguk személyisége és képe a világról, melyben élnek.

Gary Oldmant húzónévnek szerződtették, illetve mert bevallottan szeretett torz lelkű alakokat játszani. (a 2000-es évekig nem is szabadult a skatulyától). Stansfield karakterében nem szimplán beteg: mániákus! Sokat improvizált: pl. mikor Stansfield Mathilda apját szagolgatja, vagy a Beethoven-monológ a mészárlás napján. Tabletafüggő, ettől olyan rángatózó idegű és kiszámíthatatlan. Oldman szerintem kicsit túljátssza az agyát, de a karizmája és esze megvan: gyorsan rájön, hol keresse Leont, és egyből kiszúrja, mikor az kommandós álcában próbál meglépni előle.

Örülök, hogy nem egyértelműen Mathilda hibája, mikor a végén Leon feláldozza magát érte. Stansfieldet nem érdekelte a díler családja, szóval Mathildának lett volna lehetősége új életet kezdeni, messze a pszichopata hóhértól. "Amikor az ember félni kezd a haláltól, akkor tanulja meg szeretni az életet." Ő akarta mindenáron felkutatni Stansfieldet, mégis összeomlik, mikor végre szemtől szemben áll vele. Mikor régebben láttam a filmet, ostobaságnak gondoltam, hogy Mathilda ezt a találkozást kikardoskodta úgy, hogy ennyire nem állt készen a következményekre. Főleg, hogy erre Leon is figyelmeztette őt.
Akad viszont pár tény, ami mégiscsak felmenti a lányt a felelősség alól. Leont hivatása az olasz negyedhez köti. Ha legálisan adoptálná Mathildát, arról Stansfield idővel tudomást szerezhet, és rájöhet, hogy a lány szemtanú. Nem különben rájöhet, hogy a férfi, aki több emberét kinyírta, olasz, vagyis az olasz negyedben, Tonynál fogja keresni. Előbb-utóbb sor kellett, hogy kerüljön erre a leszámolásra. És Mathilda arcára világosan kiül a megbánás és rettegés, mikor Leon kimenekíti őt a rohamcsapat elől, megérezve, hogy ez búcsú. Mikor a hozzá közel állókat megölték, épp vásárolni ment: mintha most ugyanaz a tragédia készülne beteljesedni.

Igen erős hangulatvilág dominál, annak ellenére, hogy nem is próbálja sitilizálni a látványvilágot, egyszerű és realista modorú. A bérlakások, ahol Leon és Mathilda lakik, majd ahová költöznek, nagyon szerények. Éppolyan átlagosak és illúziórombolóak, mint maga az élet abban a nagyvárosi közegben. Nagyon jól érzékelhetőek a terek és a kameraszögek, a lövések és tűzharcok észveszejtően intenzívek; a család kivégzése és a végső tűzharc Leonék szétlőtt lakásán fenomenálisak lettek!

 

Leon szobanövénye nyilvánvaló metafora a még a kezdetén álló életnek. "Ha igazán szeretnéd, el kellene ültetned egy parkban, hogy lehessenek gyökerei." Miután Leon meghal, és Mathilda megörökli a Tonynál őrzött pénzt, a lány pontosan ezt fogja tenni: elülteti a virágot az iskola kertjében, miután visszavették őt oda. A növény Leon és Mathilda életét egyszerre szimbolizálja: Leonnak soha nem adatot meg, hogy családot alapítson, hogy gyökeret ereszthessne valahol. Mathildának pedig a Leontól kapott pénz adhat némi táptalajt az új életéhez, ha majd ő is - mint a növény - felnőtt és kibontakozott. Mindaz, ami Leon élete volt, benne él tovább.

A Leon, a profit évének egyik legkiválóbb filmjeként tagsálom el: életszerű, feszültséggel teli és humoros, de egyszersmind nagyon szívhezszóló és morális darab. Két szokatlan, mégis szerethető ember kapcsolatának története, akik életük legszebb, legtartalmasabb napjait köszönhették egymásnak.

A Rózsaszín Párduc

Steve Martin texas-i születésű komikus Peter Sellers nyomdokaiba lépett, mint Jacques Clouseau: az es(z)etlen francia felügyelő, akinek meg kell találnia az ellopott Rózsaszín Párduc Gyémántot.

Megkerülhetetlen örök kérdés a remake-eknél: modernizálni is próbálja az eredetijét, vagy csak annak kultstátuszából igyekszik könnyűpénzt sajtolni? Azt hiszem, legtöbben egyetértenek abban, hogy például a Ben Hur, James Cameron Titanic-ja vagy Martin Scorsese Téglája is olyan újra-feldolgozások, melyek az előbbi kategória. Azok átgondolt, nagyhatású újraálmodásai voltak egy korábbi, esetenként európai készítésű produkciónak.  (Némileg kevesebbekkel együtt, de ugyanide sorolom A tetovált lány remake-jét.) A mérsékelt sikerű átiratok közt pedig ott a 2010-es Rémálom az Elm utcában, illetve az új Total Recall és a Judge Dredd újrázása.

A Rózsaszín Párduc egy még hátrább helyet foglaló, penészes liszteszsákba tartozik. Ahol olyan bűzbombák (t)enyésznek, mint Tim Burton Majmok bolygója, a Charlie Angyalai vagy az említett Ben Hur TV-film változata 2010-ből. Hiába sikerült megnyerni hozzá olyan közismert neveket, mint Jean Reno, Kevin Klide vagy Steve Martin: ez a 2006-os év egyik legkínosabb, legkevésbé vicces komédiája.

Az egy dolog, hogy egy vígjáték sablontörténet, bábuszereplők és együgyű rendezés révén jókora mozgástértől megfosztja magát. De ettől még lehetne vicces az alapszitu, kelthetne valami együgyű szimpátiát a szereplői iránt, és legalább néhol harsány nevetésre tudná késztetni a nézőt. A "modern" Rózsaszín Párducból épp az a komikus csíra hiányzik, ami élvezetessé tette volna. Ehelyett hiperaktív gegfesztivált kapunk fakó szereplőkkel előadva, olyan ráakaszkodó, mosolyleső faviccekkel, amiktől Rodney Dangerfield is a fejét fogná. 

Feltűnően hiányzik minden nevetőinger a főszereplő aurájából. Kezdjük ott: kinek az ötlete volt Clouseau alakját egy diszlexiás autistává tenni? Nem elég, hogy egyértelműen kártékony, és méregdrága bútordarabokat és berendezéseket tesz tönkre. De ezeket cinikusan mindig a nyomozására keni, modora pedig éppoly egóval telített, mint a felettese, Dreyfus. 

Az egészben az a bizarr - és főleg ezért nem működik a komikum -, hogy a derék Clouseau tompakezűségét nincs mire ráfognunk. Nincs miért elhinnünk, hogy valakinek véletlenül sikerül ennyire ügyetlen és ostoba személyiségre szert tenni. Jacques rendre negligálja a józan magatartás normáit, és a legnyilvánvalóbb intő jelről is azt olvassa ki: jól halad a "nyomozással". Nem egyszerűen szánalmas, hanem direkt lenézendő alak.

Az eredeti Rózsaszín Párduc Clouseau-ja is szeretett felvágni a nyomozói tehetségével, és csetlő-botló intézkedéseitől sokan a falat kaparták - különösen Dreyfus. De ott Clouseau - amennyire láttam - tisztában volt vele, hogy ő nem az előírásos módon mintarendőr. A rendőri munkába vetett hite generálta azt a különc túlbuzgóságot, az álruha-mániáját, ami a védjegye lett. Többre tartotta hivatását és hazáját, minthogy a médiában dicsekedjen velük, és a saját eredményeit fényezze.

Martin Clouseau-ja nem szimplán ügyefogyott vagy közveszélyes, hanem taszítóan destruktív és nárcisztikus. Gyakorlatilag bármiáron konfliktust provokál bárkivel, akivel legcsekélyebb  módon is érintkezik az ügy felderítése során. Sosem környékezi meg a gondolat, hogy talán nem létező babérokkal páváskodik...

... Egész amíg maga Dreyfus nem szembesíti az igazsággal. Hogy csak médiacsali volt, a valódi nyomozás zavartalanságát biztosítandó. A komédiázás állandó erőltetése épp a detektív főbb vonásait ölik ki, szinte Adam Sandler-szintre süllyesztve a figurát. Ezért nem tudok együttérezni Clouseau-val, mikor visszarendelik, és a szemmel tartására küldött Pontonnak szomorkodik. "Maga tudta...?" "A komédia szomorú véget ért." 

Jean Reno rendszeres vendégszereplővé avanzsált az utóbbi években Hollywood-ban. A Godzilla után ismét egy közismert tengerentúli filmikon Hollywood-i remake-jére mondott igent. Nem tudom ugyanakkor, hogy olvasta-e a forgatókönyvet vagy a dialógusokat tartalmazó füzetet. Ez az egyik legrosszabb film, amihez nevét adta. Ha csak az alakítását nézem, észrevehetően túlélésre játszik: forgassuk le, átjátszom magam valahogy, oszt jó napot. De legalább itt egy kicsit másféle árnyalatot használ Ponton megformálásához, mint általában a filmjeiben, ahol morcosabb, savanyúbb személyiséget szokott prezentálni.

 

A befejezés olyasmi, amit még én is könnyedén össze tudtam volna dobni. Clouseau diadala főleg abból a mozzanatból ered, mikor véletlenül épp elbocsátása után, véletlenül pont azt a fényképet nézegeti, amin felfedezi az ellopott Rózsaszín Párducot. Ezt a mázlit! Ami persze ahhoz vezet, hogy

1. Clouseau elorozza Dreyfus elől az ügy megoldásának dicsőségét;
2. hivatalosan megkapja a "hős" címet is, amire Dreyfus egész idő alatt ácsingózott;
3. összejön azzal a szemüveges titkárnővel, akit még a film elején ismert meg;
4. és újabb hülyülése kórházba, majd - miután ágyán újfent "üdvözölte" - a folyóvízbe juttatja Dreyfust. (Akárcsak a rózsaszín rajzfilm-párduc a nyitó-képsorokban, ez a jelenet is tisztelgés az eredeti széria felé.)

  

Nem igazán tudnék mit kitárgyalni még ezen a movie-n. Lapos, szükségtelen, ingercsapolt időtöltés, amelyben Clouseau felügyelő ámok(-pálya)futása néhol megmosolyogtat, de jóval többször zavarba ejt minket.

A Rózsaszín Párducra 2 pontot adnék 10-es skálán, de 5-ös skálán márcsak 1-et. Lehet, hogy a filmbéli ékszer gyémánt, de maga a film a Mohs-skálán inkább a gipsz szintjén foglal helyet.

Godzilla (1998)

Külföldi sztoritalálmányoknak hollywood-i remake-t forgatni nem újdonság. Számos modern akciófilm, sőt számos western (pl. Hét mesterlövész) külföldi ihletből táplálkozva jött létre.

Az eredeti Godzilla japán filmalkotás volt. A köztudatban azután vált igazán ismertté a szörnyfigura, hogy Roland Emmerich rendező elkészítette az amerikai verziót. Emmerich volt a rendező és egyik írója olyan kasszasikereknek, mint a Csillagkapu vagy "A függetlenség napja". A hírneves amerikai kritikusok zöme, köztük Gene Siskel és Roger Ebert mindkét alkotást elmarasztalta.
Ez a Godzillában azt a különös fricskát provokálta ki, hogy két mellékszereplő az ő parodizált alakmásaik: New York polgármestere, Mr. Ebert (!) és bólogató titkára. Gene Siskelt nem sokkal korábban agytumorral műtötték, és a TV-ben ezért lassabb, beleegyezőbb mosolygással fogadta kollegája Ebert kommentárjait, míg egy évvel később meghalt. Őszintén: ekkora pofátlanságért csodálom, hogy nem jelentették fel a rendezőt.

Borzasztó együgyűen követik nyomon Godzilla el- és előtűnéseit a műsoridő alatt. A japán esetet egy NRC-tudós, Niko Tatopoulos vizsgálja ki, aki előzőleg Csernobilban vizsgálta a radioaktivitás hatásait az élővilágra. Tatopoulos lenne a történet adúásza, aki a problémákat frontvonalból diagnosztizálja. Meg sem közelíti ezt a képet: természete csontszáraz, levezetései pedig légből kapottak.
És itt van ez az ötlete, hogy rengeteg hallal csalogassák nyílt terepre a hüllőt, akiről aztán látjuk, hogy tanul a korábbi tapasztalataiból. Mindezek tükrében az lett volna különös, ha a haderő nem válik meg Nick-től, ahogy az később történt.


Első ámokfutása során a megaállat keresztülcammog Manhattan területén, amik a produkció legélvezetesebb percei.
De hogy lehet az, hogy utána hirtelen csakúgy eltűnik a ködben?
Hogyan lehetséges a csatornahálózaton keresztül felszívódnia úgy, hogy ne tudják meghatározni a helyzetét, műszeresen vagy anélkül?
Egy felhőkarcolónak, amin a lény keresztülment, és hiányzik a teljes geometriai belseje, az hogyhogy nem omlik össze azonnal?!
És Nick azt állítja, hogy az állat tudatosan teszi ezt, mert a new york-i sziget "jó hely, hogy ott elrejtőzzön". Egy többmilliós lakosú területen akar és tud megbújni?

A film szakszerűnek akar látszani, ahogy a katonák kísérik Niko-t, körbejárják a japán roncsot, lábnyomokra bukkannak és megvitatják az akcióikat - de ezekből semmit nem lehet komolyan venni. Mellesleg: azokról a lábnyomokról speciel nem vagyok meggyőződve, hogy valóban gyíknyomok, és nem mondjuk egy baromfié.




A későbbi Transformers filmek egyik dramaturgiai baklövése az volt, hogy az idegen óriást úgy próbálták semlegesíteni, hogy katonai armadával gondolkodás nélkül lövöldözik, illetve megpróbálkoznak egy külsősnek az elgondolásával.
Ami még átfedés: mikor majd a vadászhelikopterek üldözik az óriást, az elit vadászpilóták célba se találnak, egészen a legvégéig. Rakétáik konkrétan több épületet semmisítenek meg, mint "Gojira". Nem hihetem, hogy az amerikai légierő ilyen sorozatos balfácánkodást enged meg az embereinek, ráadásul válsághelyzetben.



Niko és exbarátnője, Audrey Timmonds végig esős időben kénytelenek a lény nyomában loholni, ami erősen hajaz a Jurassic Park-béli tájra. Akárcsak a nagyhüllő fészke. Niko felfedezi, hogy az állat hímnős, és egy francia ügynöknek, Philippe Roche-nak segít lokalizálni a fészket. Ez az elgondolás eleve sántít. Évtizedek teltek el az eltussolt nukleáris baleset óta. Függetlenül attól, hogy egy vagy tucatnyi kifejlett hüllő létezik-e: találomra nem lehet megválasztani olyan időpontot, amikor hiánytalanul egy létesítményben található meg minden egyed, kivéve a manhattan-i ámokfutót. Ez olyan lenne, mint 20 legyet szétcsapni 1 ütéssel.



Jean Reno az egyik legismertebb francia akciószínész, és az anyagilag sikeres mű nyilván jót tett karrierjének. Csak azt kívánom, bárcsak okosabb filmhez adta volna a nevét.
A Tatopoulos névről pedig érdemes tudni, hogy a rendező egyik munkatársát is így hívták: Patrick Tatopoulos. Vázlatrajzai Godzilla újragondolt külsejéről annyira megihlették Emmerich-et, hogy az ő nevét adta a főszereplőnek. Azok után, hogy a cselekmény mekkora marhaságokkal lett megtömve, ezen a sokadik utaláson már tényleg nem érdemes fennakadni.



Lyukacsos, ormótlan kukoricaetető, ahol egy impozáns meseszörny fogócskázik a dilettáns homo sapiens-szel.