A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

Az Ír

Scorsese a gengszterdráma mestere, akkora tapasztalattal és tekintéllyel, hogy – főleg az elmúlt évek silányodó kínálatában – ha alkot, az eseményszámba megy. Az Ír olyan adaptáció, amin látszik a profizmus: aprólékos, karakterfókuszú, tablót ad a kor számos történelmi személyiségéről. Az a féle nagyformátumú eposz, amely szinte pisztollyal a kezében grimaszol rád, ha úgy érzed, hogy nem fogott meg téged: csak arról lehet szó akkor, hogy TE NEM tartozol a célzott közönségrétegbe, TE NEM vagy a megfelelő személy e gondos alkotás befogadásához, ugye? UGYE…?

Frank Sheeran, az ír teherautó sofőrt összehozza a sors a keresztapa Russel Bufalino-val, akinek előbb végrehajtója, majd jobbkeze lett. Frank megbízható „szobafestőnek” (agy-kiloccsantónak) bizonyul: egyenes, lojális, tartja a száját, odafigyeléssel intézi el a nem kívánatos személyeket. Szert tesz többek között James Riddle Hoffa, a népszerű szakszervezeti vezető barátságára, ám az évek során „Jimmy” egyre kellemetlenebbé válik a maffia berkeiben. Frank tudja: ha parancs jön, neki kell majd megtennie…

Nehéz választás előtt állok; kicsit mintha nekem is egy többé-kevésbé kedvelt valakit kéne most „likvidálnom” a film személyében. Nem vitatom, hogy hozzáértéssel farigcsálták, gyakran bírt tetszetős és informatív jelenetekkel… és valahogy mégis hidegen hagyott végül. 

Nagyon is bírtam a Pacino-De Niro-Pesci triumvirátus alakításait – különösen az elsőét –, tiszták voltak a motivációk… és a film felétől mégis untam, sőt gyakran szántam a figurákat. Átéreztem, ahogy az agg Frank mereng sokévtizedes „életművén”, akárcsak maga a rendező, a történet mesélője… és mégis szétesett számomra az egész. Azok közé tartozom, akik nem értenek egyet a bő 200 perces műsoridővel: ez a filmet lehetett, sőt kellett is volna két darabban, „Part I.” és „Part II.” részre bontva kiadni, semmit nem vont volna le a tartalmi értékéből. 

Az első félidőben a kidolgozottság mellett még megvolt az energia is: lekötött Frank előmenetele az 50-es, 60-as évek Amerikájában, ahol a maffia csápjai körülfonták a politikát és a szakszervezeteket. Eltérő érdekcsoportok hol mosták, hol megkötötték egymás kezét, ám maga Frank munkájában mindig is a túlélésre szorítkozott: akárcsak II. világháborús katonaként, itt is parancsra kellett gyilkolnia, rendszeresen és hatékonyan.

De Niro visszafogott játéka eleinte még tetszett; hihető volt fegyelmezett melósként, majd maffiózóként is. De a történet hátszele nélkül Frank alakja kifejezetten szürkévé laposodott: a film másik „filmméretű” fele semmi érdekfeszítőt nem nyújtott róla vagy az eseményekről,

– kivéve Jimmy lépre csalását. Meglepett, hogy a megtévesztő szöveg a kocsiülésen tárolt „halról” mennyire Tarantino stílusát idézik: bérencek halandzsáznak, miközben nyugisan készülnek a gyanútlan kártevő kivégzésére, á lá Jules & Vincent. 

Al Pacino remekelt Jimmy Hoffaként: belépőjekor - teljesen függetlenül attól, mikor mennyire fiatalították meg a színészek arcát - még rá se ismertem, úgy felolvadt a szerepben. Rokonszenves volt ez az ábrázolás róla: jó manipulátor, remekül bánik a tömeggel, ugyanakkor energikus és szókimondó alak. Tudja, hogy megnyerő stílusa vonzza az embereket, és nagyon élvezi a népszerűséget.

A naivitását viszont már úgy érzem, kicsit eltúlozták. Börtönviselt, családos ember létére tojik az életveszedelemre, ahogy a közéletbe visszajutva egyre jobban felhívja magára figyelmet. Frank a jóbarátja, ugyanazon körökben forog, mint ő, nyíltan győzködi, és amaz mintha meg se hallaná. Nem veszem be, hogy akit sokáig az ország 2. emberének tartottak, aki listányi gengszter mocskos ügyeivel van tisztában, az ennyire önveszélyes, a valóságtól elrugaszkodott legyen. Scorsese ezzel mintha csak Frank kényszerű árulását mentegetné azért, hogy később ne legyinthessünk egyből a szomorú nézésére, amiért egyik lánya meggyűlöli a tettéért.

Anna Paquin Peggy-je nem kap sok műsoridőt, de okos szereplőnek találtam. Ő jelenti azt a morális vasmacskát, ami Frank hóhéréletét még a megbocsáthatóságon belül tartja – épphogy. Szűkszavú, de nagyon is értelmes: nemcsak látta, felfogta, miféle munkából tartja el az apja őt és a testvéreit, de a „barátain” is érzi valós mivoltukat. És bár Jimmy sem épp szent, Russel-lel ellentétben őt könnyű a kisugárzása miatt megkedvelnie – annyira, hogy az eltűnés okát átlátva kizárja apját az életéből. 

Nem tudom, történelmileg pontos-e ez, de helyesnek tartom, hogy a filmben ez a megvetés sírig tart. Mi több: maga a megvénült, tolókocsis Frank sem érez fél évszázad után megbánást egyik áldozata, vagy azok gyászolói miatt sem, mikor egy pappal beszél a vége felé. Fölöslegesnek és túlbuzgónak éreztem, hogy a film ennyire kinyújtja a magányos vénember melankóliáját, mintha csakis így tudnánk átérezni a helyzetét: márcsak vegetál a közeli halálig, erkölcsileg pedig rég hulla. 
 

Az Ír a hűség és árulás, elvek követése és feladása közti ellentétről mesél; arról, hogy egy életút mellett elköteleződve egyre arrébb csusszan a megengedhetőség határa. De egyszerűen túl nagy gépezet ez a film ahhoz képest, hogy mennyire szokványos: egy profi direktor túlhangsúlyozza egy részben általa formált műfaj sémáit, és a rengeteg kicentizés közben az összhatás életlenné válik. Tónusa és bíztató karakterei pusztán azon az apropón süppednek feledhetőségbe, hogy eljárt felettük az idő, és kemény bűnözők voltak. Túlépített és túlszürkített, még úgy is, hogy pont a műfaji sémái révén állítana emléket egy filmes korszaknak.

Minden tiszteletem, de akkor is csupán egy ügyes rutinmunkának éltem meg Az Írt, és remélem, hogy nem ez az utolsó Scorsese-movie, amit láthattunk. 

Joker

 „A Jokerrel az év, de akár az évtized legerősebb és legfontosabb filmjét kaptam az arcomba.”

(fmc.hu)

„Az emberi elme legsötétebb bugyraiba invitál meg minket, hogy ott aztán feltörölhesse velünk a padlót.”

(puliwood.hu)

 „Ez nem egy képregényfilm. Ez egy kőkemény pszicho-dráma, méghozzá csillagos ötös kivitelezéssel.”

(hessteg.com)

„Brutálisan erőszakos és szívszaggatóan szomorú.” 

(gamestar.hu)

WE ARE 

ALL CLOWNS

Hollywood halott, fiskális lélegeztetőgépen: propagandaművek bőven, valódi, átütő rendszerkritikus munkák szinte sose születnek már benne. Ezért is örülök kifejezetten annak, hogy az amerikai fősodrú médiának nem sikerült rossz hírét keltenie Todd Phillips Jokerének premierjekor: olyan egyszerre nyers és árnyalt, demagógia nélküli sokkterápiát nyújt közönségének, amire nemigen számított az ipar egy DC-mozitól. Előzetes se került elém olyan filmtől idén, amely ennyire szuggesztíven döbbenti rá az embert, milyen szűkek, sőt fojtogatók a „modern” élet anyagi– és normakorlátai, amikről azt hisszük, természetesek. Elég egy apró botlás, hiba, fogyaték vagy akár hiányosság, és a rendszer eldobja, elveszejti a dolgozó hangyát embert.

Arthur Fleck alkalmi rendezvénybohóc; mentálisan sérült anyjával, Penny-vel tengődik bérlakásukban, kilátástalan szegénységben, amit mostanság csapások garmadája tetéz: gyógyszeres kezelése leépítés miatt megszűnik, igaztalanul megfenyítik, majd ki is rúgják, szárnypróbálgatása stand-up komikusként csúfos kudarcba fullad a kényszeres nevetése miatt. És ekkor 2 reménysugár érkezik zsákutca életébe: 

1. Először (bár egyelőre titokban) áll ki saját magáért, mikor a Wayne-vállalat 3 protezsáltját önvédelemből lelövi: az eset tüntetéshullámra buzdítja a város megannyi lecsúszott lakosát.
2. Anyja egy régi levele alapján döbbenetes dolgot fedez fel: lehet, hogy ő nem más, mint Thomas Wayne törvénytelen fia… vagy csak Penny agyréme az egész...?

Ezúttal a méltatótábor élbolyába állok be: nemcsak az év, de nem kizárt, hogy a dekád innenső felének fő vívmánya a Joker. Titáni erejű pszichothriller, ami képregényfilmtől sose látott mersszel ássa elő a mai „rendszer” hibáit. Sűrű, tömény kórkép, tele egy súlyosan beteg társadalom tüneteivel, ami a hétköznapok terhei közepette lassan élhetetlenné válik: a vezetők és elitisták képmutatása, az őket fényező TV torzító tükre, a tömegek érzéketlen közönye társaik iránt, az emberi méltóság megszokott tiprása a munka(robot)erőpiacon, a „modern” anyagi rabszolgaság láthatatlan börtöne.

Phillips első nem-vígjáték alkotása már az elején érezteti: az igazi „antihős” vagy „főgonosz” mi magunk vagyunk. Az általunk is fenntartott, tekintélyelvű „törvényes rend”, melybe mind betagozódunk, és ami a saját életüktől megroppant polgárokból szabályosan gyártja a joker-eket. A rendező ugyan nem mentegeti a címszereplőt se, de úgy finomítja őt igazi hús-vér lénnyé, hogy pont ettől sokszoros erővel égnek az elménkbe a gesztusai, arcrezdülései. Chris Nolan-nél Joker már természeti erőként tevékenykedett: itt még "csupán" egy kiégett roncs, akinek szinte megtiltja a sors, hogy jövője legyen.

Olyasféle élmény ez a film, mint amilyen pl. egy ayahuasca–ceremónia lehet: leülünk elé, magunkba fogadjuk, az pedig lassan, de kíméletlenül fölömleszti belőlünk a sok rejtett, be nem ismert salakot. Szürreális képek során át utaztatja lelkünket, és öli meg egónkat, hogy aztán végül a megnyugvás örömteli fényében vegyen búcsút tőlünk. Amilyen felszabadulva, megbánás nélkül sétál (szökik) el Arthur is a gyógyintézet napfényes folyosóján.

Frissítő lehetett a rajongóknak újra „cinematic universe”-mentes Jokert kapni, ráadásul friss, új eredettörténettel. A legfontosabb viszont, hogy a film nem is tesz úgy, mintha szótári definíciót adna egy valóvilágbéli Joker-re. Itt most épp Arthur a neve, de kialakulhatna ugyanúgy egy Henrikből, egy Lászlóból, egy Lajosból, vagy… Úristen: mi van, ha ÉN vagyok az…?! 
:D 

Csak vicceltem. De szerintem épp ezért nincs a képregényben Joker-nek definitív eredetsztorija: belőlünk, a leromlott állapotú emberből születik meg. Abból a lassú, stresszes idegi-érzelmi összeomlásból, mely felé a "szabályok" örök teherdézsája alatt csúszunk, mindig épp csak egy picivel lejjebb…

A hang, kamera, hangulatvilág és a szereplők egyszerűen tökéletesen olvadnak egy egésszé: mindenki, még Penny is akárha egy-egy városi kísértetként tűnögetne föl és tova az elátkozott komikus életében. Zazie Beetz Sophie-ja képviseli a halovány reményt Arthur-nak egy „normális” jövőre, és ez a csalóka talaj a legrémítőbb módon tűnik el alóla, mikor kiderül, hogy csak Arthur agyában voltak együtt. Amikor tényleg találkoznak, benyomás szintű kötődésük sincs. Számomra ez ugyanolyan ügyes elmosása a képzelet és valóság határának, mint a Harcosok klubjában - szintén egy elnyomott férfi tudatán keresztül.

Külön tetszett, hogy amilyen életszerűen ábrázolták a majdani Joker civil életét és pszichéjét, ugyanolyan gondosan érzéketlenítették el a Wayne-villa lakóit. Azért nem ellentétei az eredeti, jótékony verzióiknak: egyazon karakter még felnőttesebb, még távolságtartóbb árnyalatai – főleg Thomas. A készítők még a Wayne-házaspár halálát is szervesen az üzenetükbe tudták építeni: Thomas-ra karmaként hull vissza Arthur-ral szembeni elutasítása, mikor egy Joker ihlette lázadó végez vele és feleségével. (Ezt a finom mítoszkritikát nem tudta a Brightburn jól behangolni Superman-ről: ott szinte gombnyomásra vált a „főhős” pszichopatává - jóllehet, a csalódás a nevelőanyában és a kivégzése ott is érzelmesre sikerült).

Phillips és Scott Silver forgatókönyve remekül kombinálja a saját ötleteket más Joker-inkarnációk emlékezetes pillanataival, pl.

• a rendőrkocsi és utcai tűz Nolan TDK-jának szellemét idézi, 
• a diliházból szökés a Batman: The Animated Series gyakori kliséje,
• itt is Joker miatt halnak meg Bruce szülei, mint a '89-es filmben,
• a kevésbé kiterjedt ámokfutás A Sötét Lovag Visszatér kibeszélő-műsorában. 

Szerintem az is segít Arthur szemén át látnunk a világot, hogy egyik áldozata sem nevezhető igazán "ártatlannak". Csak képtelenek voltak elég emberiek lenni, hogy később elkerüljék a férfi ítéletét. "MIÉRT csináltad ezt, Arthur...?!" Díjazom, hogy a vége felé is, miután már ennyire leszámolt mindennel, saját anyját is megölte, még ezen a ponton is ennyi feszültség tud fokról fokra előjönni Arthur vitájából az őt gúnyoló műsorvezetővel. 

Fogást nem találni Joaquin Phoenix alakításán; hihetetlen számomra, hogy ez a fazon alig egy éve még Jézus Krisztust játszotta a Mária Magdolnában! Minden mozdulata, szólejtése delejező, a szánalom és elborzadás közé kényszeríti a nézőt, ahogy Arthur eltorzulását figyeli. Idegi sérültként még érzékenyebb a külvilág hatásaira, de elég tudatos, hogy fölfogja az élete tragikomikumát. Fantasztikus, mennyire folyamatos szövésű ez az átalakulás: az alak belső és külső világa párhuzamosan hullik szét darabjaira. És minél jobban kapaszkodna valamibe, csak annál nagyobbat rándul a mélybe, mikor az nem tartja meg őt.  

Megkockáztatom: életem egyik legnagyobb katarzisjelenetét fogadhattam be, mikor „befejeződött” Joker megszületése. Kifacsartan felvillanyozó és szívszorítóan tragikus egyszerre: ő, az örök senki, a "szánalmas bohóc" végleg elhagyta sosem volt életét, fölégette a „normális élet” partjához vezető hidat. "Arthur" nincs többé, és épp ezzel teljesedik ki létezése. Esküszöm: az ahogy fellép(del) az őt éljenző "közönség" elé, látja az általa életre hívott káoszt, sőt a véréből rajzolt vigyorral köszönti… hát attól libabőrös lesz az ember! Még a legutolsó mozzanat az ő igazát suttogja: véres lábnyommal sétál el Arkham-ból, mintha csak így, a mindent felrúgó erőszak útján volna lehetséges nyomot hagyni ebben a világban.

Bármilyen Oscar-nál nagyobb elismerésnek tartom, hogy Velence Arany Oroszlánnal jutalmazta Phillips és Phoenix teremtményét. Ez az igazi „bosszú kultusza”, amivel a magyar címfordítók a tavalyi Mandy-t díszítették: transzcendens, az értékítéletet felszító, aprólékos és rideg aláereszkedés az őrület szakadékjába, ahonnan talán már nem is vágynánk igazán vissza. Valamilyen szinten mind bohócok, szerepjátszók vagyunk egy embertelen bérvilág számára, mely csak akkor válhat emberibbé, ha előbb mi magunkat azzá tesszük. Ezt vési mentegetőzés nélkül agyunkba a Joker. 

 

A magam kis 5/5-ével kacsintok az IGN 10-es értékelésére.

;)

                                                        Kisember

                                         Minek dolgozol éhbérért kiszolgáltatva,
                                         Ha sok álmod, mi volt mára mind köddé váltak?
                                         Elvettek mindent miért élni csak érdemes,
                                         Rabszolga vagy saját hazádban, tehetetlen.

                                         Becsapnak, átvernek, hazudnak folyton neked,
                                         Vad, álnok politikusok, mohó gengszterek,
                                         Az utolsó filléred is elszedik tőled,
                                         S ha ez kevés lesz nekik, viszik házad, földed.

                                         Akkor számítasz csak, ha rájuk szavazni kell,
                                         Koszos életüket fegyverrel védelmezed.
                                         Senki maradsz és semmi ezen a világon,
                                         Szabad, boldog nem leszel, hiába is vágyod.

(Ady Endre)