Az Intézet (The Institute)

Különös jövevénnyel akadtam össze alig 1-2 nappal ezelőtt. James Franco egy személyben a The Institute rendezője és főszereplője, de sajnos biztos, hogy nem a megmentője. Ez a film egy bizarr kísérlet arra, hogyan lehet észrevétlenül átsiklani az életszívó dögunalomból az extatikus őrületbe. Komoly pszichothriller-ként szerepel, de sokkal inkább egy skizofrén szatíraként valósul meg, éppúgy nem találva az összefüggő gondolatsort, mint a főhősnő a saját fejében. 

1800-as évek vége: a Rosewood Elmegyógyintézet a város legnevesebb ilyen intézménye. Ide vonul be önként Isabel Porter, hogy az orvosi kezelés segítsen neki feldolgozni a szülei halála miatti traumáját. Eleinte jól érzi magát a rangjához méltó környezetben, ám egy este felfedezi, hogy az épület túlfelén a nőket erőszakos kísérletekhez használják föl. Az unortodox orvos, Dr. Cairn áthelyezteti Isabel-t, ám meglepetésére a lány még abba is belemegy, hogy Cairn belőle keverje ki pszichológiai "remekművét": a személyiség nélküli embert.

Hát ilyen az, ha úgy odafigyelünk a munkánkra, hogy végül belezavarodunk. Magam is jártam már így, és ezt olvasom ki most Franco rendezéséből. Képileg ugyan a The Institute kellően komor és fojtogató érzetet tud kelteni, ami alap egy idegborzoló thrillerhez. Ennél tovább azonban nem jut: már-már kihámozhatatlan a történet értelme, sok a potyaködösítés, a jeleneteket meg gyakran olyan banálisan adják elő, ami a pornóparódiák felé kacsingat. Látszik, hogy Franco próbált finoman valami újat hozni a pszichothriller-zsánerbe, de közben maga is eltéved, és egy zagyva, életszerűtlen összeesküvős horrort enged ki a kezei közül.

Franco-t kivéve egy alakítást nem tudtam komolyan venni.  A film első felében a szereplők bágyatag arccal, motyogva adják elő párbeszédeket, néhol nem is bírtam rendesen kivenni a szavaikat - és mikor ki lehet venni, a szövegük gyakorta nevetséges. Mintha nem is a történetben a páciensek, hanem a színészek estek volna át agymosáson! Folyton azt hajtogatom, hogy egy jó thrillernél tudnunk kell azonosulni a szereplőkkel, ahogy külső erők egy kegyetlen helyzetbe taszítják őket, lelküket és/vagy életüket kikezdve. Kb. annyi borzongást nyújt nekem ez a mű, mint mikor a TV-híradóban azt mondják: "Megrázó felvételek következnek".

Isabelt a legképmutatóbb Disney-hercegnők is piedesztálra emelhetnék! Utáltam az elején, és hidegen hagyott megmaradása a végén. Miféle agysejtszegény nő utaltja magát szanatóriumba, mégha az 1800-as évek végén járunk is?! Nem érdekel, hogy a Rosewood milyen elismert, előkelő vagy "ideális környezetet biztosít a pszichés gyógyuláshoz." Egy ostoba libát látok, aki gyógyulás ürügyén elfut a világ elől, rájön, hogy vonzódik a bizarr dolgokhoz, és éntudatának váltogatása mentséget nyújt rá, hogy egy vele kedves valakit később lelkifurdalás nélkül meghurcoljon. Aztán persze előadja az "Úristen, mit tettem?!"-számot, mikor beugrik neki pl., hogy rituálisan leszúrta a megmentésére jött bátyját. 

Dereng a homályban, hogy Franco milyen utat akarhatott itt bejárni Isabel-lel. Fizikailag bezárt helyre kerül, ám mentálisan épphogy kiszabadul a bezártságból, melyben élt. Cairn hatására ismeri be (nem túl hihetően), hogy a társadalmi normák mindig is fojtogatták, szabad akart lenni ezektől. Miután a "kezelés" lerombolja éntudatát Isabel Porter-ként, teljesen eggyé válik más személyiségekkel. Elérte azt a téves szabadságfogalmat, amiben Cairn hisz, de csak miután újra előjön az eredeti énje, találja meg a saját szabadságát. Újra Isabel lesz, de egy erősebb, bátrabb kiadása, aki az etika megkötései után most az intézet megkötéseivel is leszámol.
.
De mindezt úgy kell belemagyarázni! A film semmit nem tud áthozni ebből a narratívából, amit folyton csavar, maga se tudja, merre! Az "átalakulásból" annyi kivehető, hogy a drogok és fizikai bántalmak befolyásolhatóbbá teszik Isabelt, aki mintha arra született volna, hogy mások játékszere legyen! Hullaszagú a teljes bevezető, sőt sokáig Isabel raboskodása is az őrültek között, és mikor felpörög a "kísérlet", a film önmaga paródiájává esik szét. Tényleg úgy jön le az egész, hogy egy szépelgő úriliba önként benyomja az agyát a mentális turmixgépbe, hogy lássa, mivé préselődik. Ahogy idegesített a naiv-Isabel, úgy lett piszkosul hamar elegem a szadi-Isabel-ből is. 

Rituáléból is láttam már igényesebb kivitelűt. Ha a Tágra zárt szemek szabadtéri bóvlikiadását egy kis szado-mazo-erotikával vegyítjük, az eredmény látható Isabel bátyjának halálakor, ahogy amaz hülye fejjel felfedi magát a fanatizáltak előtt a szertartáson. "Izabel, menjünk innen!" Mennyi IQ szorult ebbe a családba! Korábban még egy detektív is próbálta - szintén ritka elbaltázottan - figyelmeztetni, hogy Rosewood állítólag elitista emberek... valamilyen találkahelye, vagy mi a szösz...

Vagyis: egy önhitt, félig-meddig úri bagázs jelmezekbe öltözve éli ki azt, ami szerint izgalmas szórakozás, míg Isabel ki nem végez közülük egy párat, "megtisztítva Rosewood-ot". És ezt nem én találtam ki! A zárásban egy névtelen ember közli Isabel-lel, hogy ezek csupán "gyalogok" voltak, és a "belső kör", a valódi titkos társaság "hálás neki". Ha Franco a forgatókönyvbe is beleszólt, már értem, mitől lett ennyire zavaros és széthulló a víziója.

A The Institute egyedül alaptónusával emlékeztet arra a hátborzongató lélektani rémmesére, amelynek készítői szánhatták. Egy valóságalapú, nem is olyan rossz alapgondolat züllött enervált TV-filmmé. És nemcsak a erőtlen szkript, rossz rendezés, béna szövegek és műízű alakítások miatt, hanem mert végig vontatott, a fordulatai pedig egyáltalán nem működnek. 

Én ezt a lelki sérült filmet a blogom "zártosztályán" tudom csak elhelyezni, az 1/5-ösök közé.