Végső analízis (Dermesztő szenvedélyek)

...


Gyakran eltűnődöm, vajon mennyire segíti egy film eladhatóságát, ha hazai forgalomban teljesen más címet adnak neki.

A Dermesztő szenvedélyek melodráma és pszichothriller ötvözete, egy hírneves pszichiáterről, akit két csinos asszony fölhasznál, hogy az idősebbiket felmentessék egy gyilkosság alól. A fickó azonban rájön az átverésre, és kezdetét veszi az árnyjáték hármójuk részvételével.

A produkció legnagyobb eredménye - azonkívül, hogy egyszerre láthatjuk Basinger, Thurman és Gere hármasát -, hogy csavar egyet az ősrégi "bajba jutott hölgy"-szituáción. Kim Basinger Heatherjét ugyan nem raknám 1 szintre mondjuk az Elemi ösztön női antagonistájával, de a maga miliőjén kellően őrült, vonzó és manipulatív.
Egyedül azt nem tudom, mennyire valószerű a "patológikus intoxikáció", amit az alkohol kivált nála (Én ugyanis antialkoholista vagyok, soha 1 cseppnyit sem iszom egyetlen fajtájából sem). Úgyhogy ezt inkább nem is vitatom.

Maga a film jó, csak nem eléggé. Az az igazság, hogy az egész művön érezni egyfajta bágyadt melankóliát, ami a thrillerekre jellemző feszültséget nem engedi teljesen kibontakozni. Szolid, hagy időt a karakterépítésre, és rendelkezik azzal a fajta légkörrel, amiből a főszereplők pszichéje, mentális állapota kiérződik a néző számára. A tempóval viszont nem vagyok kibékülve, legalábbis az első fele mindenképpen túl lassú.

A kezdeti fél órában a főhős, Isaac Barr megismeri Diana-t, utána Heathert. Előbbi a páciense, utóbbival pedig rövidesen szeretőkké válnak.
A lassúság valahogy az alakításokban is ott van. Nem arról van szó, hogy a színészek "rosszul" játszanak, hanem hogy energiaszegényen, néhol szinte életunt modorban teszik. Dr. Barron az elején inkább a fonnyadt unalom tettenérhető, mint a szellemi kihívás keresése. Arra panaszkodik, hogy hivatása révén túl könnyen kiismeri az embereket. Változást akar. Akárha Istent hallanám a háttérből válaszolni: "OK, Isaac! Mindjárt kapsz a fejedre olyan tiltott almát, ami garantáltan megfekszi a gyomrodat!" 

Gere és Basinger között szerencsére megvan a szükséges kémia és intimitás, az ágyjelenet sem sikeredett hamisra. Viszont az egyes részek elnyúlása, a ráérő vágás valahogy csökkentik a románc hatását az emberre. Ennyire azért nem volt megható nyomon követni, ahogy Isaac és Heather látszólag egymásra találtak.
A párbeszédek alatt sokszor úgy éreztem, hogy a szereplők nem egymás szavaira felelnek, hanem mintha lenne egy harmadik fülük, és pluszmondatokat hallanak, amiket mi nem. Ez nagyon kizökkentett. Egészen a nő tárgyalásáig nem tudja elérni a produkció, hogy bárki sorsáért izguljak, vagy hogy egyáltalán érdekeljen az adott szituáció. 

Miután Heather végez bűnöző férjével, Jimmyvel (aki elég kétértelműen bánt a lánnyal), kezd érdekessé válni a dolog. Isaac és ügyvéd barátja elérik, hogy Heathert beszámíthatatlannak ítéljék. Így pár hónap múlva elsétálhat.
Csak mellesleg mondom: a szkeptikus szakértőnő a legidiótább figura az egész movie-ban. Az ügyvédnek szinte harapófogóval kell kihúzni belőle konkrét ellenérvet arra, hogy az alkoholt lehet-e hibáztatni. És még az se áll meg. Ez a szipirtyó kb. úgy szakértője a pszichének, mint én a tokaji bornak.

A legjobb fordulat értékét a cselekményben lerontja az, hogy véletlenül következik be. Isaac csak akkor fog gyanút, mikor egy előadáson viszonthallja a virágneveket, melyekről Diana beszélt neki. Ugye megtudtuk, hogy néhai apja ivott és egy tűzben halt meg. Állítólagos rémálmában ezek ismétlődnek: liliom, szegfű, viola, majd mindent elnyel a tűz. Értelmezendő: ártatlanság, szerelmi vágy, rejtett hajlam az erőszakra és pusztulás.

Tetszik, hogy Isaac meglátja az átfedést az apa sorsa és aközt, amiként Heather megjelent a saját életében. De ha Diana már a kezelésekor szólt a virágokról, Isaac miért nem nézett már akkor utána a jelentésüknek? Ez azért elég fontos részlet egy precíz diagnózishoz. 

Kedvelem az olyan felállást, ahol 2 intelligens elme párbajozik, taktikázva, hogy túljárjon a másik eszén. Heathernél van a súlyzó, amivel leütötte Jimmyt, és aminek nyelét Isaac korábban gyanútlanul megfogta. Vagyis rajta a pszichiáter ujjlenyomata: ha bármivel keresztbe tesz a nőnek, az rögtön bevádolná. Olyan ez, mint egy terepjáték. 2 résztvevőnek kell 2 "kincset" megszerezni: egyik a súlyzó, a másik az ingadozó lelkű Diana.

Isaac egyértelműen győz azzal, hogy meggyőzi a Dianát, hogy átpártoljon hozzá. Itt nincs fekete-fehér. Néhol doktor csaknem éppoly számítónak tűnik, mint rosszakarója. De a helyzete miatt ez jogos elégtétel. :) És nem tehetek róla; mulatságos volt látnom, ahogy Heather bevádolja Isaac-ot, ám mikor nem találja a húgától kért bűnjelet, őrjöngeni meg hisztizni kezd: "Hol van a súlyzó?!" "Megkefélted, te szemét!" "Csesszék meg!! Csesszék meg mindnyájukat...!!"

Osztom azok véleményét, akik szerint az utolsó fél óra Heather szökésével és a leszámolással már fölösleges adalék. Olcsó és klisé módja ez lezárni egy pszichikai játszmákról szóló történetet. Meg aztán: a kivitelezése több ponton gyenge.
Kezdve azzal, hogy Isaac egy korábbi felmentett ügyfele segítségét kéri. A férfi elég ügyes, hogy elragadjon egy buszon álló nő kezéből egy papírdarabot, de hagyja, hogy amaz utánatrappoljon, és lelője. Miért nem óvatosabb? Miért nem szólt a rendőrségnek? Vagy ha nem tudta, kivel húz ujjat, miért nem volt Isaac-nek annyi esze, hogy felvilágosítsa?

És a leszámolás a toronyban. A pszichiáter már épphogy átvenné a győzködött nőtől a fegyverét, amikor éppen odaér a rendőrnyomozó, és felkiabál neki. Erre Heather egyből rükvercbe kapcsol a pszichéjében, és dühösen kijelenti Isaac-nek, hogy "szarik az egész világra". Kissé illúzióromboló. Volt egy egészen izgalmas elme-párharc kettejük között; erre az írók beerőltetnek még egy szökést, egy rossz üldözést, egy véletlen érkezést meg egy újabb hőbörgést. Mindezt pedig megfejelve egy hamisan kinéző lezuhanással.

Felemás érzésekkel intek búcsút tehát a Final analysis-nek. Van itt egy ígéretes film, amit a cselekmény erőtlensége gátol, hogy igazi elmeküzdelemmé fejlődjön. Azt mondanám az értékére: jobb thriller, mint mondjuk a Zaklatás, de zsengébb, mint a Total Recall.

Micsoda nő!

Romantikát rendezni mindig könnyebb, ha a kérdéses produkciót mondjuk vígjátékként akarja eladni az ember. Kevésbé muszáj ambiciózusnak lenni. Nem kötelező feszegetni lélektani, kisközösségi vagy akár város szintű szociális kérdéseket, mint a prostitúció, az anyagi nehézség, a munkaerőpiac magas elvárásai vagy az egymás közti támogatás erkölcsi árnyoldalai. Semmi ilyesmi: sok-sok romantikus közjáték, humor és az idétlenség hiánya már elég, hogy egy efféle munka közkedveltté és remélhetőleg kasszasikerré váljon.

A Pretty Woman készítői ezt ismerhették fel, amikor leforgatták az egyik legismertebb hollywood-i love story-t, egy fiatal "kurváról", aki egy este kapóra jött egy gazdag üzletember játékához, majd egymásba szeretnek. Kevés embernek jutna eszébe a filmről, hogy eredetileg drámának szánták, ami általánosságban is érintette volna a prostitúció problematikáját. Erre nem került sor, és ismerve a 90-es évek álomgyári hozzáállását, cseppet sem lep meg, hogy végül szerelmi komédia lett belőle.

Julia Roberts Golden-Globe-díjazása teljesen jogos volt, mivel a vidám, de értelmes utcalány szerepébe pompásan illeszkedik az alakítása. Meghökkentem, milyen sok színésznő (Kim Basinger, Michelle Pheiffer, Uma Thurman, Sharon Stone, Sarah Jessica Parker, etc.) utasította vissza Vivian karakterét. Legtöbbjük önként lépett vissza, többször azt felhozva indokként, hogy a film degradáló képet fest a nőkről.

Richard Gere sem volt azonnali casting-jelölt Edward Lewis szerepére. Végül mindkét főszereplő bevált, és a filmben jól működő, bár visszafogottabb-fajta érzelmeket tudtak megjeleníteni. Színészfronton tehát a film megfelel.

Történetével kapcsolatban viszont igen vegyes érzéseim maradtak. Tetszett az ellentmondás, ami Vivian szobatársát, Cicát övezi. Jóbarát, aki régebben Viviant is beszervezte. Másrészről szimpla észjárású drogos, aki a lakbér pénzét anyagra fecsérelte Vivian háta mögött. Barát vagy sem, egyszeri szidásnál ennél többet is kaphatott volna.

Gyenge párhuzamot vélek látni Edward esetével. Az ő ún. "legjobb barátja", Phillip, a cég jogásza, aki egy simlis, pénzimádó figura. Az egész movie a kis gonosz manó szerepére zülleszti, aki nem érti Edward változását. Miután rájön, hogy Vivian társasága "puhította meg", kikezd vele a lovaspóló versenyen, majd mikor Edward egy frissen szerzett cég szétszedésétől eláll, dühösen ráveti magát. Nem a jelenetnek, mint inkább az utóhatásának van tartalmi ereje. Edward, miután kidobta, megtartja Phillip-et a cégnél a hozzáértése miatt, Vivian pedig sztoikusan fűz kommentárt az esethez. Kevésbé érződött így klisészagúnak a jelenet.

Komoly narratív lyuknak tudom be a végén Edward döntését, hogy élettársává válassza Viviant. Látom ugyan az érzelmi folyamat lépcsőit - kezdve azzal, hogy az elején belement az egyéjszakás kalandba. Egyre fontosabb lett számára a lány, egyre jobban megnyílt előtte, ahogy Vivian is. Viszont az utolsó lépcsőfok itt hiányzik.

Vivian mondja, hogy mindig lesznek lenézői, hacsak Edward nem vállalja a mesebeli herceg szerepét, aki "megmenti a lányt a toronyból". Edward már ráállt, hogy eltartja anyagilag, biztosít lakást, és diszkrét marad róla. Vivian már nem bántódik meg, mint mikor Edward leleplezte őt Phillipnek. Csak annyit mond: "Többet akarok." Edward nemet mond, sóvárog egy darabig, majd mégis odamegy a költözni készülő lány lakóhelyéhez. Mitől gondolta meg magát hirtelen? Hisz már rég elkönyvelték, hogy szeretik egymást, és fognak találkozgatni. Az eltartott szerető és az élettárs (gyakorlatilag a feleség) fokozat között nincs ott az átlendítő ok, a "végső lökés." És ez eléggé sablon-szájízt kelt a happy end után.

Az üzletemberek, és a drága hotelek, üzletházak személyzete pénzsóvársága, az okoskodó sznob természet még épphogy hihető mértékű a filmben. Bár erősen sztereotipizáltak az emberek, és ebből csak néhol sikerült jól elsült vicceket kihozni a rendezőnek. Nem azt mondom, hogy valótlanul viselkednek! Előítéletek sajna ma is bőven akadnak az ilyen puccos, előkelő, vagy előkelőkre "szakosodott" embereknél. Azonnal a Disney-mesék felfogása jutott erről eszembe a kirekesztett, jólelkű főhősökről, nem tudván még akkor, hogy a Micsoda nő! maga is Disney-produkció.

Humor terén ugyan kissé fukar a Micsoda nő!, de csak másodsorban hajtja ez a művet. Nincsenek vulgáris, obszcén gegek. A kedvenc anekdotám, amikor Vivian a pályán beszélget az Olsen-nővérekkel:

"Edward nagyon jó parti. Minden nő őt akarja befogni."
"Én aztán nem. De kellemes vele az ágyban."



Egészen jól összerakott, de középszerű romantikus vígjáték a Micsoda nő! Képes vicces és érzelmes is lenni, de a tónusa túlcukrozott, és túl ideálkép-szerű benne a két főszereplő. 

Egy tiszt és egy úriember (Garni-zóna)

Richard Gere filmjei közül ezt tartom az egyik - ha nem A - legjobb darabnak. Kötelességről és vállalásról szól, arról, hogy egy embert nemcsak szavai és tettei, hanem már a szándéka, a jelleme is meghatároz. Ezek azok tükrében alakulnak ki a szokásai, fizikai beállítottságai, mindaz, amire mondjuk egy kiképzés során építkeznie kell majd.

A 2 főszereplő egyike, Zachary Mayo hihető alak, mentes a sablonvonásoktól és bárminemű idealizmustól. Jellemfejlődése szinte az alapok előttől kezdődik. Kisfiúként elpáholták az utcán, mert nem tudta megvédeni magát. Anyja öngyilkos lett, apja pedig züllött tengerésztiszt, aki folyton iszik és nőzik. Egyetlen karakterben sincs gonoszság vagy rosszakarat, csak jellemhiány, így az idős Mayo-ban is. Ezt érzi Zach is: azért lép a tiszti főiskolára, mert többet akar a léha dzsigoló életmódnál apja mellett.

Ifjabb Louis Gossett-ről nem sokat tudtam azonkívül, hogy hollywood-i színész, mielőtt láttam volna ezt a filmet. Nagyon örülök neki, hogy Oscar-díjat kapott Foley őrmester megformálásáért. Minden jelenete plusztöbbletet ad itt a produkciónak; Gere és ő fantasztikus párost alkottak minden közös jelenetükben.

Emil Foley szókimondó, kőkemény, de a szabályokat értelmük miatt betartató hajcsár: mindent elkövet, hogy a kadétokat tűrőképességük határára űzze, fizikai, pszichikai és mentális értelemben. Taktikája része, hogy nem rúg ki senkit, a "balfaszok" maguk kell kilépjenek. (Ezt az ötletet az első Rendőrakadémia is átvette később: ott is ugyanez volt  a kiképzők rostálási módszere.) Nagyon tetszik, hogy bármennyire is tűnik úgy, Foley sose csak a szívatás kedvéért szívatja az újoncokat. Tudja, hogy ha végeznek és 6 év múlva gépre szállnak, minden tekintetben ütőképesnek kell lenniük  - akár egy időközben kitört háborúban is helytállni tisztként.

Bár a mellékszereplők karakterrajza is életszerűre sikerült, a kiképző és a jámbor arcú Mayo között zajlanak a legfontosabb drámai pillanatok, ahogy az eredeti cím alapján is elvárnánk. Foley először csak egy tehetséges amatőrnek tartja Zach-et. Ám amikor leleplezi, hogy Mayo titokban új cipőket és egyéb holmikat szerez be pénzért, a hétvégén válogatott extra gyakorlatokat csináltat vele.

Ez így magában nem sokat jelentene, de a dialógusaik nagyon lényegretörőek. Foley a jellemének ezt az üzérkedő részét a romlottság jelének tudja be: Mayo csak szimulálja, hogy elszántan helyt akar állni. Kontrasztként Mayo-nak az egyetlen női újonctársát, Seegert hozza föl: folyton szidta, mikor a falmászás nem ment neki, de vele ellentétben önként marad hétvégi kimenőjén, gyakorolni: "Lehet, hogy nem csinálja végig a programot. Viszont több szív szorult bele; több GERINC, mint magába VALAHA IS !" 

Semmit nem találok sarkítottnak ebben a beállításban. Az emberek életszerű  ábrázolása se válik unalmassá vagy egyhangúvá. A cselekmény egyes szakaszai más-más problémával terhelik a szereplőket. Mayo a különtréning alatt beismeri, hogy csak ez a tiszti karrier ad értelmet az életének. Erőnlét és psziché nem elég, hogy megfeleljen; a hozzáállását kell átformálnia.

Nem arról van szó, hogy a karakter innentől szófogadó vagy mintadiák lesz, sőt: többször túl sokat kockáztat, ha úgy érzi, azzal kiáll valamiért/valakiért. Vakkantana egy mintadiák olyat az utcán kiképzőjének, hogy: "A kurva anyádat, te szemét!"? És egy simán "szigorú" oktató belemenne, hogy a végén egy menetelést felfüggesztve magánharcot rendezzen, csak mert a legbajosabb majdnem-végzős a kilépését kéri? Amit korábban épp Foley próbált kipréselni belőle?

Elhangzik, majd láthatjuk is, hogy a helyi lányok módszeresen vadásznak a majdani tisztekre. Csábítják őket, teherbe esnek, végül házasság, és egy életen át kitartják őket luxusban. Nem számít, hogy egy papírgyári üzemben görnyednek minimálbérért, és az se, hogy a fiúk tudják, mire megy ki a partikon a játék.

Lynette és Paula első ránézésre ugyanilyen nagyravágyó fruskák, modorral és igényekkel. Zach és legjobb barátja, Sid Worley komoly kapcsolatba bonyolódik velük, sőt: a 2 lány is megkedveli őket. A különbség Lynette és Paula között az értékrendben mutatkozik meg: Lynette tisztfeleség akar lenni, beutazni a világot. Nem zárkózik el azelől se, hogy eljátssza a büszke, terhes "katolikust", aki kész házasodni.

Ezt a számítását húzza keresztül Sid. Mikor megkéri Lynette kezét, sorba kapja a pofonokat: korábban Zach rávezette (jobban is, mint akarta), hogy a bűntudat vezérli az életét, így kilép. Lynette azt állítja: megjött a vérzése, majd mikor ennek dacára is elvenné, felvállalja, miről is szólt az egész. Aprólékos jellemárnyalás: itt már nem számít, mit tart Lynette fontosnak, sőt hogy volt-e terhes egyáltalán: a szava értéktelenné vált Paula előtt. "Isten irgalmazzon." "TE SEM vagy jobb...!" És azon pillanatban még nem is tudják, hogy Sid közben elkeseredetten fölkötötte magát.

Meglepetés volt az egyik mellékszerepben viszontlátnom azt a Harold Sylvestert, aki a Married with Children komédiasorozatban majd Griff-et alakíthatta. Az ő karaktere eleve házas, mikor bekerül a kiképzőprogramba; a "normális", simán megfelelni törekvő tisztjelölt.

Roppant tanulságos filmnek tartom a Granizónát, mivel az embereknek itt tényleg küszködniük kell, hogy jobb jövőt teremtsenek maguknak. Van, aki ha nagyon akarja sem válik alkalmassá, fizikailag vagy erkölcsileg. Van, aki megroppant a nyomástól, akár egy tesztszobában, akár az életben a felelősségtől.

Foley a legütősebb kiképzőtiszt-egyéniség. Akármilyen szivatós és bármennyire védjegye a szitkozódó modor, ő csak megőrli, mindennemű emberi érzelgősségtől mentessé teszi a jövő amerikai parancsnokait - és persze magát a filmet. A magyar szinkront kivételesen dicsérem: a trágár beszólásai a gyakorlatoztatások alatt borzasztóan szórakoztattak: "Látja a rovátkákat a pálcán, della Serra?" "Jónás Jani egy kurvapecér!" "Ne szemezzen velem, fiam!!" És még sorolhatnám.

Az utolsó előtti jelenetnél Mayo még látja motorjáról, amint az utánuk érkező osztálynak Foley ugyanazt a keménykedő dumát leadja. Ez remekül elővezeti azt, ahogy a frissen végzett Zach elmegy Pauláért a munkahelyére, és mint egy fehér ruhás herceg, a karjában elviszi, sejthetően egy új, közös életbe.  

A Rotten Tomatos 94%-ot adott erre a mozira. Én egy 5-öst.