Batman és Harley Quinn

 

A legjobb művészekkel is megesik, hogy ellustálkodják egy-egy munkájukat, miután területükön már presztizsük lett. 

Bruce Timm és Paul Dini neve íróként örökre összeforrt a legendás Batman: T(he) A(animated) S(eries)-zel; 

itt adtak életet saját teremtményüknek, Harley Quinn-nek is, ki azóta Joker-kaliberű ikonná nőtte ki magát a Detektív Képregények (DC) lapjain. 

Kevin Conroy Batman-hangja mellett a legtöbb fan egyből felismeri Loren Lester Dick Grayson-ját, ahogy a sorozat noir-os stílushangulatát is. 

Mindezt negyed évszázaddal a TAS start-ja után újra megszerezték a Batman és Harley Quinn-hez, hogy búcsút vegyenek ettől az idővonaltól, mely sokaknak a 2 címkarakter definitív kiadását jelenti.
 

 

Aztán a „búcsúból” valahogy pihent agyú, perverz ábrándozás lett, amely éppoly zsigeri ellenszenvet kelt egy verzió finálé darabjaként, mint a Batman & Robin a Burton-Schumacher-érából. Furcsamód az a förmedvény több problémájában osztozik a Batman & Harley Quinn-nel:

1. éppúgy jojózik a tónusa könnyed-gyerekbarát és komoly-felnőttes között;
2.  viszontláthatjuk a két őrült tudóst, Jason Woodrue-t és Pamela Isley-t;
3. naná, hogy ismét egyből az egész bolygót akarják visszaadni az Anyatermészetnek, feláldozva az emberiséget (is);
4. újfent egy szöszi keménykedő lányrenegát kíséri el Bruce-t és Dick-et a szupergonoszok elleni csatába;
5. és – bár a jégvicceket egy másik gonosz dokitól most mellőzik –, ismét arcpirító szexpoénokkal bombázzák a többször magukat égető Dinamit Duót.

Mintha 20 év után bárki is visszasírta volna mindezt…!
 

Legsértőbb a Batman és Harley Quinn-en talán az, hogy nem is próbál kerek egész lenni. Egyetértek azokkal, akik csak egy 75 percesre nyújtott sorozatrészt látnak benne, sőt: az írói színvonal gyöke egy átlagos TAS-epizódénak. Nincs létcélja az önös nosztalgiázáson kívül, 

cselekménye hemzseg a sehová kifutó időhúzásoktól, és épkézláb befejezés helyett csak úgy félbevágódik – egy olyan óvodás pillanattal, aminek láttán vakon pislogtam, hogy mi a bánat volt ez?? 

Meg se próbálták álcázni, hogy minden egyes figura csak azért van itt, hogy legeltessük rajtuk a szemünket – elsősorban Harley-n.
 

Miért van az, hogy ha egy film maga se tudja, milyen hangvételt üssön meg, akkor az bugyuta pornográf jelezgetésbe torkollik? (Batman & Robin, Catwoman, Star Trek 5., Foodfight, stb.) Már azért hálás voltam, hogy nem részletezik a testi gegeket: a hányást, a fingást, a ruhafétist… vagy akár a nemi erőszakot! 

Nem tudom, melyik stábtag régi perverziója vált valóra a hírhedt ágyjelenettel, ahol is a félpucér Harley rábújik a kikötött Éjszárnyra, 

és a nyíltan szexcélzatú jelenetet gyáván csikizésnek állítják be utána. Még egy laza akcióvígjátéknál is tudni kell érzékelni, mikor erőltetett vagy ízléstelen poént sajtolni valamiből. A két egykori "sidekick" (="segéd") kamatya egyszeri poén, így ezt ha megfeszülök, se tudom jópofának nevezni.
 

Minden szereplő vagy pubertás korban rekedt tiniként viselkedik, vagy mint egy nagy, mogorva melák.

Batman a 90-es évek show-jában géniusz detektív és humánus harcos volt, itt viszont csak egy karót nyelt kontár, aki mégis a legkisebb gyarló nüanszért lenéz másokat. Dick pedig gyakorlatilag visszavedlett Robinná, és a sztori is totál úgy kezeli őt. Bruce Timm itt vagy készpénznek vette, hogy a szereplők sorozatbeli énje visszaröppen, csak mert oda lettek rajzolva, vagy tényleg mind csak dekoratív elemek 

– főleg a mellékes rosszarcokkal teli bárban, ahol mintha a Blues Brothers 2000-be csöppentem volna pár percre.

 

Harley-t – akárcsak később a Birds of Prey-nél – sikerült a saját nevével címzett darabban egy lerobbant, sekélyes picsává tenni, aki feszt csak játssza az eszét. Azt mondja, végzett a „kosztümösökkel”, de fogódzónk sincs, miért és hogyan, miután TAS-szezonokon át vakon imádta Jokert. Ő a Return of the Joker-ben ugyan meghalt, de nincs tisztázva, hogy az ott történtek itt is állnak-e az adott korszakra. 

Igazából az ex-pszichiáternek nincs is személyes oka beszállni Batman-nek a már ki-tudja-hanyadik világmentő akciójába – legalábbis, míg egy tudós, akit Mérges Ivy csók-manipulált a tervéhez, meg nem hal a karjai közt. Több a semminél, azt hiszem...

És ami a legrosszabb: rögtön miután elpanaszolta, milyen keserves a bűnöző múltjával rendes munkát találnia, szexmódba kapcsol, és ez a téma többé szóba se kerül! Csoda ezek után, hogy fárasztott engem a szájmenése, vagy a riszálós karaoke-numera, amit a bárban előad? Vagy, hogy fütyültem a futó célzásra a Seduction of the Innocent c. híres könyvre? „Mindig azt hittem, hogy te és Batman nem szeretitek a lányokat.”
 

 

Két évvel később, a The Harley Quinn Animated Series (vagy csak mezeien Harley Quinn) találta el azt a felnőttes parodizáló-utalásos stílust, amivel szerintem ez a film kísérletezett. Abban az újragondolt verzióban – melyet már a The New 52 képregényfolyam is inspirált – Harleen Quinzel összetettebb múltat, énképet kapott; 

a saját útját kereső Harley dinamikája a sztoikusan is humoros Batman-nel remekül működött, kapcsolata Mérgező Ivy-val pedig szintén árnyaltabb jelentést kapott. Apropó Ivy: ott már végre ő sem ribis zöld kurvaként öltözködik, mint itt, vagy akár az egész régi animációs univerzumban (DCAU).
 

 

Aminek itt bármi köze van a növényekhez, annak a józan logikához nada. Értelmet nem bírtam kihámozni Woodrue és Ivy gonosz-tervéből, hogy átformálják az emberiséget humán-növény-hibrid fajjá,

ahogy az utóbbinak a bonyós-könnyes pálfordulásából sem. Mocsárlény cameója és üres szózata a természet titkairól meg az „erdők tanácsáról” is csak épphogy feltűnik, hogy utána hűlt helye se maradjon. Sőt, az addig megállíthatatlan Woodrue-t is a kukába dobják,

és a legyőzése helyett a szárnyas duó hálapuszit ad Harley-nak, amiért felhozta, hogy hátha gyufával…! „Ez volt ám a sok hűhó semmiért!” Még Joel Schumacher-nek is volt annyi igénye, hogy grandiózussá próbálja tenni a klimax-harcot – a maga csiricsáré módján, persze...

Trapább, halódóbb, lábon-lőttebb projekt-et még nem láttam a DC-től a Batman Vs. Dracula óta. Pusztán a dátum ürügyén, nosztalgia címke alatt összedobtak egy kései epizód-klónt, majd rövid farigcsálás után egy ostoba, forszírozott, sőt néhol idétlen szexkomédiát hoztak ki belőle. Már csak a rajzolás miatt sem olyan szemet bántó, mint az a másik borzalom, amihez hasonlítottam, de ez nem segít rajta. Ez egy hosszú retinalegelő unott kéjenceknek, akik vélhetően láttak is 1-2 részt az eredeti szériából. 

A 2017-es Batman és Harley Quinn egy 1/5-öt kap tőlem. Egyik ikon nevéhez sem méltó ballaszt.

A víz érintése

Az elmúlt évek egyik legérdemtelenebbül magasztalt alkotásának tartom A víz érintését Guillermo del Toro-tól. Azonkívül, hogy Legjobb film és rendezés Oscar-jait álmomból fölköltve sem adtam volna pont ennek a műnek: erőtlen, falsima üzenetét is zavarosan átadó tündérmese-masé, ami megható és drámai akar lenni, anélkül, hogy e jelzőket tisztességgel kiérdemelné.

A hidegháború Amerikájában járunk. Elisa Esposito, egy katonai kutatóintézet takarítónője egy nap furcsa lényt pillant meg egy frissiben idehozott tartályban. A különös, hüllőszerű humanoid Dél-Amerikából származik, és rendszeresen kell vízközegben lennie, hogy életben maradhasson.

Elisa lassacskán összebarátkozik a különös lénnyel, sőt odáig elmegy, hogy kicsempészi őt a létesítményből. Mikor végleg nyoma vész a lénynek, az azt felügyelő alantas megbízott, Strickland minden követ megmozgat, hogy előkerítse...  

Nem érdekel, hogy a konszenzusos közvélemény milyen magasságokig dicsérte Guillermo del Toro immár Oscar-díjas rendezését. A víz érintése számomra nem térítette meg az időt és figyelmet, amit neki szenteltem, pedig ha valaki, én fogékony alkat vagyok az erős érzelmi kötelékekre és az érett romantikára. 

Nem szívleltem egyrészt a vontatott, terjengős és súlypontokban szegény történetvezetést, ami unalmassá tette magát az alapból hallmark-ízű történetet. Egyszerűen a lény "megfújásán" és a fő gonosztevő utolsó húzásán túl nem volt olyan mozzanata a műnek, amiből ne a fásult, birkatürelmű vontatottság áradt volna. És ezt nem ellenpontozta a lényeget adó érzelmi kapocs Elisa és a lény között, sem a film botszimpla üzenete, vagy az amúgy remek színészi játék.

    

Egyértelműen a másságból fakadó magányt, két magányos lélek sorsának összefonódását próbálja ez a film (rendező) finoman érzékeltetni, és ezzel idáig még boldogul is. Elisa pici korától néma, visszahúzódó alkat; össz-vissz 2 ember alkotja a baráti körét, a társadalom alján, észrevétlenül dolgozza végig az életét. A lény pedig fogoly, akit mindenki más kísérleti nyúlként, vadállatként kezel, sőt kínoz, így nem csoda, hogy Elisában megérlelődik az elhatározás, hogy visszaadja neki a szabadságát. 

Hiába kaptak hosszas felvezetést, Elisát kivéve az összes szereplőt egysíkúnak találtam. A film nem próbál külön gondolatszálakat szőni, hanem helyette megmártózik a rendező elvont és felettébb bizarr érzésvilágában, a gyermeteg tartalmat pedig lelki, majd fizikai intimitással színezi a lény és Elisa között. Nem az ötlet taszít, hogy 2 eltérő faj tagja fizikailag kifejezze, hogy fölfedezik egymásban a lelki társat. 

A szeretet és érzelmi kötelék létrejöttének folyamata köztük tényleg tetten érhető: lassan alakul ki, ahogy találkozgatnak, majd el kell válniuk, mert a lény már nem sokáig bírja a szárazföldi létet. De... ennek az egésznek nincs iránya! Ez egy morózusabb Grimm-mese története, amit feszesen egy fél óra volna elmesélni, fantasy vagy sem.

Rengeteg a fölös időhúzás, főleg Strickland kapcsán. Ennek az alaknak személyisége nem, csak perverz modora van, ráadásul valami észvesztően lassan kapcsolja össze a dolgokat! Mikor nagysokára leleplezi és lelövi Hoffstetlert - az orosz kémtudóst, aki segített Elisáéknak kihozni a lényt -, az a képébe röhög, amiért szovjet kémakciónak hiszi a lény szöktetését. Pontosan ugyanez volt a reakcióm, hogy a több mint gyanús takarítónőnek eddig még nem nézett utána! És mikor épp a lény szabadon engedésekor lelövi Elisát, csodálkozik, hogy a lény meg őt nyírja ki. Disney-gonoszok közt ritka ez a mértékű dilettantizmus...!

Szappanoperákon és tündérmeséken tinikoromban még csak-csak el tudtam volna áztatgatni az agyamat, de sajnálom: felnőtt fejjel ez már nem megy. A víz érintése számomra érdemtelen díjazottja az idei Oscar-gálának: egy érzelmi kötelék létrejöttét akarja és sikerül kifejeznie, de azzal utána nem kezd semmit. Önelégülten készített, művészieskedő, ál-komoly tündérmese, ami elmerül a szeretni vágyás tengerében, de nem elég életképes, hogy abban úszni is megtanuljon.

Gyenge és vézna alkotásnak tartom.

Három óriásplakát Ebbing határában

"

 MEGERŐSZAKOLTÁK MÍG HALDOKLOTT 

 ÉS MÉG MINDIG NINCS LETARTÓZTATÁS?

 HOGYHOGY,
WILLOUGHBY RENDŐRFŐNÖK? 

"

Sokat tépjük a szánkat, hogy manapság nincs elég eredetiség a mozi világában. És nemcsak az ún. látványfilmeknél. Komoly kisdrámáknál is gyakran látom, hogy a szereplők gondjait ecsetelve hajlamosak az öncélú depresszióra és elcsúszó patetikusságra, anélkül, hogy

• történetük hihetően és tempósan haladna,
• üzenetük cukormáz nélkül átszűrődne,
• és a szereplők egyénisége rendesen kidomborodna.

Ezekkel a félelmekkel felvértezve ültem le a Három óriásplakát Ebbing határában elé, amiről előzőleg már megannyi filmfesztivál meg rangos díjbizottság zengett dicshimnuszt.

Ebbing, Missouri állam. A tizenéves Angela Hayes-t brutálisan meggyilkolták 7 hónappal ezelőtt, de rendőrség még gyanúsítottat sem talált az ügyben. Ezért az áldozat dühös anyja, Mildred kibérel 3 gazdátlan hirdetőtáblát a város mellett, hogy feliratban üzenjen Bill Willoghby rendőrfőnöknek.

A köztiszteletben álló rendőrtiszt hasnyálmirigyrákban szenved, így Ebbing lakosai - főleg Will közvetlen munkatársai - ellenségesen fogadják a hajthatatlan nő akcióját. 

Már azelőtt is, hogy 4 Glóbusszal jutalmazták, ezt a filmet sajnáltam legjobban, hogy nem sikerült premierje évében megtekintenem. Martin McDonagh író-rendező egy kényelmetlen, igencsak lehangoló témából hozott ki friss, figyelemlekötő darabot, amely kimondottan kerüli a közhelyeket. Képes egy egyszerű sztorit meglepő irányba továbbgördíteni, semmitmondó jeleneteket valami kis pluszötlettel feldobni, miközben a szereplők jelleme is szépen kibontakozik, kapcsolatrendszerük átalakul. Így kell egy jó forgatókönyvet megírni!

Hayes magánhadjárata felszínre hozza mindazt, ami el van romolva az érintettek életében. Dixon, Willoughby kollégája felelőtlen, indulatból cselekvő tuskó, akinek koloncként él a nyakán  munkaképtelen anyja. Félidőig nem értettem, miért főszereplő egy ilyen pályára nem való suttyó, aki erősen hajaz a fafejű vidéki zsaru sztereotípiájára. És ehhez képest hihetőnek találtam, ahogy később megpróbál túlnőni a saját hibáin.

Frances McDormand alakítása önmagában plakátot érdemel. Mildred Hayes nem holmi feminista vagy SJW (="Szociális Igazság-Harcos") reklámarc, hanem egy cinikus, tapasztalt, megfásult asszony, akinek nem olyan sok öröme telt a családi létben:

• ex-zsaru ex-férje verte őt,  
• anyagilag régóta esélytelen spórolnia,
• gyerekei pedig szidták a gyakran önző viselkedését - aminek most látványos példái azok a gyászsulykoló óriásplakátok

Magát Angélát én egy utálatos seggfej csitrinek látom Mildred emlékezése alapján, de így is erős motiváció, hogy veszekedésük idején azt vágta a fejéhez: induljon csak el gyalog, hátha megerőszakolják. Vigyázz, mit kívánsz!-eset.

Egy anya számára a létező legrosszabb érzés azzal a tudattal élni, hogy részben ő tehet a saját gyermeke haláláról. Nem is rémlik hirtelen olyan produkció, amely ennyire csapdába ejt ebben a lassan felőrlő élethelyzetben. Világos, hogy a plakát Angela emlékét testesíti meg: mikor Mildred lángokban találja a plakátokat - pár lépésre onnét, ahol lányát felgyújtották -, ő is lángokkal válaszol, gyújtókoktélokat dobva a kapitányság épületére - amire szerintem egy törpe füllentése gyönge alibi.

Okos dráma ilyen fájó sorsutakba úgy tud humort csepegtetni, hogy az nem bagatellizálja a szereplő problémáit, hanem valószerűbbre festi őket. A Három óriásplakát szellemes, néhol egész csípős drámavígjáték: a párbeszédek általában frappánsak, nem spórolnak a szitkokkal, de okos gondolatok is felmerülnek bennük.

Kedvenc szócsattanóm az, mikor Mildred bandához hasonlítja az egyházat az őt kioktatni próbáló papnak, az meg erre köpni-nyelni nem tud.

Emberi alapvonás, hogy bármilyen nehéz/kilátástalan körülmények közt élünk, próbálunk valami reményt, célt, bizakodási alapot előkaparni magunk körül. Hogy egyáltalán akarjuk az életet.


Willoughby öngyilkossága példázza azt, mikor reálisan nézve már tényleg nem marad remény. Vele és Mildreddel együtt én is nagyot néztem, mikor az őrsön vért köhög a nő arcába; világos, hogy 1 évnél tovább aligha húzza ki. De - mint azt búcsúlevelében bevallja - nem a saját kínjaira mond nemet azzal, hogy főbe lövi magát a pajtában.

Hanem arra, hogy leépülése, a hátralévő ideje gyötrelem legyen neje és lányai számára. Woody Harrelson remekül megbirkózott a szereppel, karakterét hihetőnek és szimpatikusnak találtam. 

McDonagh ügyesen sminkeli az ősrégi tanulságot, hogy a "harag csak még több haragot szül". A főszereplők óriási terheket cipelnek, az ebből fakadó keserűségből próbálnak kitörni, értelmet találni életüknek. De sokáig egymást elutasítva, egymáson átlépve teszik ezt. És a 2 órás játékidő alatt tanulnak valamelyest nyitni mások felé, a megbocsátást választva a haragtartás helyett.

Életszerűnek tartom, ahogy McDonagh ezt a nyitást ábrázolta. Végső soron mindannyiuk élete, sőt a hozzá közel állók élete egyazon kistelepüléshez van kötve: a gyűlölködést táplálni öngerjesztő csapda, amiből nincs hová kijutni, csak maguk körül mérgezik a levegőt. 

A legnagyobb lórúgást Sam Rockwell Dixon-ja kapja, hogy megemberelje magát. Willoughby-t tisztelte, de halálával ledől a fal, ami visszafogta kilengéseit, és összeveri a plakátok bérléséért felelős Red-et.

1. Kirúgása, 
2. Will levele,
3. anyja idegelő természete,
4. az őrstűz okozta sebek, és
5. Red viszontlátása a kórházban 

együtt adják ki a hatást, ami rábírja, hogy összeszedje magát. Ironikus szerintem, hogy a végére ugyanaz teszi Mildred szövetségesévé, ami miatt előtte utálták egymást: Angela ügye. Egy talán sáros hapsit lefülelve mintegy megörökli főnökétől a Hayes-ügyet. 

Durván visszacsapott viszont a befejezés, és nemcsak a súlytalansága miatt. Kiderül, hogy nem a lefülelt krapek a tettes, de egy lány felgyújtásával "arcoskodott", így feltehetően sáros. Ennyi kell Mildred-nek és Dixonnak, hogy mindent ÚJRA eldobva kinyírjanak egy rosszképű tagot Idaho-ban? Akár megteszik végül, akár nem: ebből nekem nem a megváltásba/ megnyugvásba kapaszkodás jön le, hanem hogy mégse tanultak semmit a történtekből, és képtelenek megbecsülni magát az életet.

Vitathatatlan értékekkel bír A Három óriásplakát Ebbing határában: nem finomkodik, szkriptje fordulatos, humora velős, a dráma benne pedig fajsúlyos. Megörvendeztetett 2 kitűnő színészi alakítással, 1 jópofán kemény női karakterrel és egy szép karakternövéssel. Ami miatt mégse tudott igazán közel nőni a szívemhez, az a felaprózódása útközben.

• Úgy éreztem, nem volt itt elég cselekményanyag 2 óra feszes kitöltéséhez,
• a fájdalom kezelésére alternatívaként csak a harag elengedését kínálja,
• és a lezárása részben beint a szereplők jellembéli gyarapodásának.

A Három óriásplakát Ebbing határában egy nagyon jól összerakott, mutatós kis film. Ennél is jobban viszont már nem tudnám őszintén méltatni.