Star Trek 5. - A végső határ

"Énekelni! Nem hallom! Énekelni! Énekeljetek hangosabban! Áh...!"

(Batman és Robin)

1989-ről a többszöri mozijárók többnyire Tim Burton Batmanére asszociálnak. Jóval kevesebben és  kevésbé szívesen gondolnak arra a malőrre, amit a sci-fi-rajongók a "legrosszabb Trek-movie"-ként tartanak számon. Bár próbáltam mind a divatos közvéleménytől, mind a későbbi részektől elvonatkoztatni, de most mégis egyet kell, hogy értsek a tömegekkel. A tény, hogy e mű William Shatner rendezése és tolla révén látta meg a napvilágot, csak további igazolást nyújt a korabeli anyagi és kritikai jeges zuhanyra, amit az V. epizód kapott.

A Star Trek V. rendelkezik a legkétszínűbb alcímmel a széria darabjai közül. A rengeteg elszalasztott témalehetőséggel, fölös komédiázással, bűntrehány cselekményvezetéssel és röhejgyár effektusokkal ez a film inkább a Superman IV.-hez áll közelebb sci-fi-eposzként, mint a Star Trek IV.-hez. Persze, próbálja felvázolni a témát, mit jelenthet az ember számára a "legtávolabbi pont" képzete, az Istenben mint felsőbb dimenziójú entitásban való hit. De mégha elnézőek is vagyunk vele: ez minden, amiben sikert arat. És a történet egy komplett szeméttelep.

Íme, "A végső határ" alatt a következőket érti William Shatner, a Star Trek ikonja: egy renegát vulkáni bandavezér próbál eljutni a csillagtérkép "legtávolabbi ismert pontjára", ahol vélhetően megtalálja Istent, hogy vezesse őket és híveit egy boldogabb jövő felé. E kivételes útra természetesen az Enterprise legénységével együtt kíván eljutni, egy lakatlan bolygó barlangjához. És mikor vágyálma tárgyáról kiderül, hogy bármi áron felhasználná a csillaghajót a kijutásához, fent nevezett vulkáni renegát megrökönyödve egérutat hagy a "három nagynak".

Ha a díjkiosztó szerint Shatner a "Legrosszabb rendező" és "Legrosszabb színész", Laurence Luckinbill lehetett volna a "Legrosszabb Star Trek-főgonosz". Sybok karakterét a forgatókönyv szinte karácsonyfaként díszíti föl, válogatott vonásokkal próbálva érdekesebbé tenni a figuráját, hogy a néző elégedett legyen a Kirk-ékre váró kihívással:

1.) Spock féltestvére;

2.) Rendkívüli tudós és filozófus;

3.) Elmeereje képes agymosást végezni bárki emberen, kivéve Kirk-öt;

4.) Mostoha sivatagos bolygón kénytelen rostokolni követőivel, akik halálig hűek hozzá.

Mikor először láttam ezt a filmet, a sivatagbolygó ötlete, az agymosás, ahogy azt demonstrálja Chehovon (is), ahogy Kirk kimarad belőle, illetve a hajófoglalás azonnal a 2. részt idézték föl bennem, ahogy ott Khan szökésére sor került. Sürgős javítások és átépítés alatt a hajó, a legénység se rögtön teljes, akár a 1. Trek-movie elején.
És itt van az adás, melyben egy admirális a megbízás közli az Enterprise-zal. Kirk rámutat, vannak alkalmasabb hajók a térségben. Erre a válasz: "De tapasztalt parancsnok egy se." Ennél erőltetettebb talán nem is lehetne az indok, hogy a közismert arcokat bevonják a cselekménybe. Ha tapasztalt föderációs parancsnok nincs egy diplomáciailag semleges bolygó környékén, az a vezetés teljes dilettantizmusát bizonyítja.

Nemcsak a korábbi Trek-epizódokból nyúlkál: néhol a Mad Max, másutt a Star Wars IV. kocsmajelenete is felderenghet a néző előtt. Mindez bizony tudatos döntés: Shatner minden önkritika, drámai- és arányérzék, sőt fantázia nélkül választja meg a sztori egyes elemeit, így mikor építkezni kell belőlük, egy forszírozott ragasztókölteményt kapunk, ahol alig-alig van konzekvens értelme egy jelenetnek vagy dialógusnak.

Az egyik dolog, amit Shatner állítólag nagyon fontosnak tartott, a színészek közti családias hangulat megteremtése. Ez még érthető is, ha másért nem, a bevétel miatt. Mégse világos számomra az elképzelése. Családbarátabbá teszi a filmet az, hogy az elején negyedóra hosszat nézzük Kirk, Spock és McCoy táborozását meg dalolását? Vagy hogy Kirk egy függőleges sziklafal mászásakor majdnem szörnyet hal? Úgyse leszek véres paca a sziklákon, hisz velem vannak a bajtársaim.
És akkor még nem említettem Sulu és Chehov kóválygását a tajgában, illetve Uhura és Scotty flörtölését a parancsnoki hídon? Nem, még úgy se, hogy közben egy másik szálon látjuk, amint Sybok túszul ejt 3 követet, föderációs, romulán és klingon részről. Random ténfergő arcok és nevek, helyettük simán választhatták volna valamelyik régi epizódszereplő nevét a 60-as évek sorozatából, ahogy Khan esetében tették. 

Ládányi elhibázott ötlet szedegethető össze a cselekményből, főleg abban, ahogy a karakterek kritikus helyzetekben döntenek.

Ez a legjobb terv, amit Kirk és főtisztjei kieszelnek, hogy egy helyőrség figyelmét eltereljék? Hogy jóformán meztelenül táncoltatják az idős Uhura hadnagyot? Waow, nem is tudtam, hogy a Flotta tisztjei ilyen lazán veszik a hatékony mentést. Bizonyítja ezt az is, hogy Sybok képességéről sem Chehov, sem Kirk nem informálja a legénységet, mielőtt Sybok tudata esetleg őket is manipulálni kezdené.

Az egész agymosás-szál kinevetteti a történet középső részét, ahol Sybok Isten keresésére indul az Enteprise-zal. Sybok agykontroll-technikája nem világos, hogy működik. Egyedül McCoy-nál lájuk, hogy mit él át, amikor Sybok meggyőzni törekszik: emlékképet lát apjáról. De a többieknél semmit nem látni a folyamatból: elalélt pincsikutyaként kezdenek merengeni, illetve mámorosan viselkedni. Ez nem agymanipuláció, hanem bágyadtság. Nem az akaratukat vagy fájdalomérzetüket veszítik el, hanem a személyiségüket. A legénység egy emberként bámulja Sybok-ot az Enterprise monitorjain, hagyva, hogy ő irányítsa mindannyiuk sorsát, plusz egy fegyveres csillaghajót?
De mégha a helyzetértékelésük rendben is volna, sokszor egyszerűen túl komolytalanok ahhoz képest, hogy küldetésen vannak, konfliktushelyzetbe kerültek és idegenek vannak a hajón. Uhura szabályosan rámászik Scottyra, Scotty beveri a fejét egy csőbe, Spock nemcsak "nem lövi le" Sybokot, de nem is tesz ellene semmit, míg a hídra ér... Ezekből én csak azt tudom leszűrni, hogy az Enterprise tisztikara csupa degenerált perverzből áll ma.

Az egyetlen érdemi tanulsága a movie-nak - amit persze a Shatner játszotta karakter mond ki -, hogy a fájdalmunk és annak kezelése határozza meg, kik vagyunk. Doktor McCoy is ezt ismeri fel elvileg, mikor "Isten" villámot dob a társaira. "Nem hiszek egy olyan istenben, aki a saját szórakozására okoz fájdalmat." Na márcsak ezért is dühített a Star Trek 7.-ben, ahogy Kirk és Picard kapitány találkozásakor előbbi egy vérszegény illúzió kedvéért ignorálta a valóságot!

Akárcsak Sybok. Mikor megjelenik neki az a fénylény, melyet ő az általa keresett Istennek gondol, komolyan szántam ezt a hamis prófétát. Akinek kis józan esze is van, azt nem lepi meg, mikor az entitás elkezd önkényesen villámot lökni Kirk-re, majd Spock-ra, és úgy tűnik, nincs is komolyabb bajuk tőle.

Gyanúsan sok helyütt érhető tetten a pénzspórolás, a különdíszletek és a látványtrükkök terén is. Kezdve a kapitány székével, a kevés műszaki eszköz, vagy a transzporter-effekt hiánya a "javítómunka" olcsó ürügyén. De a legrosszabb a csillaghajók mozgását ábrázoló képsorok. Itt szerencsére azért nincsenek akkora agyrémek, mint elmozdítható hold, vagy űrben lélegző nő, mint egy 2 évvel korábban bemutatott sci-fi-ben, de így is szinte Ed Wood alkotásait idézi a látvány.
Az írói és rendezői munka pedig még azt se: messze túl sok fölös és irritáló jelenet szorul a műsoridőbe, ami időt a karakterek jobb megformálása, és jelentősebb események gondosabb elővezetésére is lehetett volna használni. Kezdve azzal, hogy megint az Enterprise-t piszkálják, hogy oldjon meg minden problémát a Parancsnokság helyett, mikor az egész hajó szerelés alatt van.

"Siralmasra" értékelem A végső határt, és hálát adok az égnek, hogy Shatner több filmet nem rendezett, és hogy nem ez lett a búcsúfilmje a régi Star Trek-, de még a régi Enterprise legénységének se.