Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

A kód

"Lennie kell minden filmben egy dramaturgiai funkció nélküli férfiseggnek."

(Haláli fegyver)

Megkockáztatom, hogy ez a leglehetetlenebbül idióta, röhejplafon fétis, ami csak létezik Hollywood-ban. Főként a 80-as, 90-es évek akciófilmjeiben alkalmazták előszeretettel a rendezők és producerek.

Erről ennyit.





Képzeljük el, hogy egy mozis Turkálóban összevásárlunk sietve annyi bűnügyi klisét, amiből épphogy kitelik egy heist-krimi alapanyaga. Most tegyük fel magunknak a kérdést: ha én egy max. középvonal-beli rendező volnék, akkor a pénzen kívül mivel tudnék olyan sztárokat becsábítani a művembe, mint Morgan Freeman vagy Antonio Banderas?
E kérdés több agysejtemet volt képes megmozgatni, mint bármelyik műízű sztoricsavar A kód c. film forgatókönyvéből. Az egész movie egyetlen "rablóból-pandúr" házifeladat, melynek utolsó perceit aztán egyfajta szomorúság lengi be.


Keith Ripley mestertolvaj a fiatal vándorrablót, Gabriel Martint választja ki, hogy társa legyen 2 db 20 milliós műtárgy elrablásában. A helyi nyomozó, Weber régóta üldözi, de Ripley-t egy jó ügyvéd mindig kimenti a sittről. Korábbi tolvajpartnerét, Victor Korolenko-t az orosz maffia meggyilkoltatta, így Ripley nem nézi jó szemmel, mikor Gabriel viszonyt kezd Korolenko ügyvédnő lányával, Alexszel. És mint kiderül: a tolvajduó mindkét tagja takargat valamit a másik elől.



Eleve nem túl szerencsés, mikor elkopott sztoripanelek matekpontos képletét kapjuk meg egy eredeti és izgalmas sztori helyett.
Nagyobb baj viszont, hogy a szereplők egyikének sincs erős jelenléte, de még úgy igazán önazonossága sem. Függetlenül a színészek igyekezetétől: Banderas és Freeman párosa nem működik a vásznon, Radha Mitchell figurája pedig egy kész vicc volt. Másfél óra telik el anékül, hogy bármilyen személyiségjegyet ki tudnánk tapintani rajtuk, így sosem jön létre az a karakterdráma, ami egy jobb történet zamatát megadja.

Mint oly sok zsánerrokonban, itt is ultramodern páncélteremből fújja be 2 tolvaj a drága holmit, érdemi fennakadás nélkül.  Így aztán a rablásos mozik minden bevett csapdakészüléke előkerül: ujjlenyomat-felismerő, hangazonosító, lassan pásztázó lézersugarak, stb. Lehet, hogy nehéz ezt a sok berendezést kijátszani - sőt, biztosra vehetjük, hogy sokkal problémásabb, mint azt Ripley és Gabriel kivitelezik. De feszültség mindebből soha nem keletkezik. A kódban hiányzik az a kiélezett légkör és szuszpenzív rettegésfaktor, mikor a kudarc még a legjobb profit is magával ránthatja a bukásba. Mindenki bukásába. (A zenekészletről meg annyit, hogy teljesen stílustalan, inkább egy banki hirdetéshez illene.)
Módfelett különös, hogy Gabriel piti bűnöző létére mennyire naprakész. Olyan mellékesen beszél frekvenciahamisításról, kódok feltöréséről és a technocuccok beszerzéséről, mintha ezt ő, a mezei ékszertolvaj rutinból kirázná a kisujjából. És az éles bevetéskor lomha, síkidom-felületű lézerpászták elől kell kitérnie, olyan banális instrukciók alapján, hogy: "Menj átlósan!", "Húzd be a karod!", "Le a fejet!". Nem is tudom: ez a módszer inkább az olyan amatőr betörőkre jellemző, mint pl. a Vizes Banda.



Akárcsak a Szenfényvesztőkben, itt is a cinikus sztoricsavargatás uralja a 2. félidőt. A lassan döcögő cselekményt többször hirtelen rántják félre, mint egy 20 éves trabant kormányát, hogy úgy tűnjön, mintha az eseményeknek volna lendülete, hajtóereje. Gabriel Martin egyszercsak felfedi Ripley-nek, hogy beépített zsaru, akit Weber kért Miamiból.
Aztán Ripley is felfedi: régóta tudta - mondván, hogy régóta keni Weber rendőrségi forrásait. Na jó: elvileg az volt itt a végcél, hogy Korolenko halálát megrendezzék, és nyugodtan éljen a maffiától és a törvénytől. De hogy Ripley ehhez miként használta fel Martin kamuzását, az számomra nem derül ki a filmből. Mire volt jó ez a második színjáték? Már azonkívül, hogy megint röhöghetett egy jót az őt üldöző Weberen?

Nemcsak az húzott fel itt, hogy - mint oly sok hasonló rablásos krimiben - nincs miből rájönni a fordulatokra. Hanem hogy a fordulat sokszor letagad korábbi infókat, amiket 1-1 képsor, flashback vagy dialógus mutatott nekünk. Értem ezalatt főként a nyitójelenetet, ahol Ripley a fürdőben lelőtte Korolenko-t. Lássanak csodát: nem is szívét/agyát lőtte meg - ahogy pedig világosan látszott - csak a lábát. Ez így nem csavar, hanem nyílt megmásítás. Enyhén szólva ciki, mikor egy kriminek nincs semmi többlete, amivel felvághatna, mégis úgy tesz, mintha bőven volna neki.

Romantika terén se működőképesebb A kód. Radha Mitchell-nek eleve nem sok mozgástere jut Alexandra Korolenko szerepében. Hiába próbálja ő és Banderas is menteni játékával a gyengén megírt szerelmi szálat, a teljes érdektelenségből csak a melodrámáig tudják feltornázni. Alex egy sokadik Sharon Stone-klón: az ő alakjában nem egy okos, szellemes jogászt látok életre kelni, hanem a helyi divatlap szexéhes manökenjét. Jól ismeri apja és Ripley közös múltját, mégis sokkal jobban izgatja a diszkótánc, mint a helyi bűnözés. Mikor Gabriel egy lopott ékszert ajándékoz neki, lenyűgözve elfogadja, hezitálás nélkül. Ez azért ijesztő.
A vége felé pedig, mikor kiderül, hogy tudott a csalásról, émelyítő jó-kislány-pofival körbemosolyogja "papáját" és "Keith bácsit". "Habár úgy sejtem, az ügyvédi karrieremnek vége!" A nőt belengő csorgó cinizmuson túl ez a mondat végképp összezavarja a nézőt. Tudjuk, hogy Alex hozta ki Ripley-t a sittről, de nem derül ki világosan, vajon csak ezegyszer tette meg, vagy rendszeresen ő mossa-e tisztára az ügyeit. Utóbbi t'án csak nem lehet, hisz Ripley maga mondja, hogy a lány nem sértett törvényt. Esetleg annak tudom még ezt értelmezni, hogy az Ügyvédi Kamara etikai vétségnek könyvelheti el, hogy Alex egy Ripley-féle sötét alakkal lóg.




Gabriel kétszer mondja a movie-ban, hogy: "Szívesen csinálok hülyét magamból.". Csakhogy ez az őt megformáló színészre is igaz. Banderas-on eleve lötyög a fiatal ál-tolvaj szerepe, amivel a Zorro álarcában még villanthatott bő évtizede. Nem is a korával van bajom, hanem hogy túl érett lelkületű már ehhez a fajta szerephez, és nincs olyan ügyes színész, hogy ezt leplezni tudja - főleg úgy, hogy nem áll mögötte tisztességgel megírt szkript.
Szóval Gabriel megtudja, hogy Alex is benne volt, és itt A kód még utolsó kísérletet tesz arra, hogy érzelmeket csikarjon ki magából. Gabriel átvedlik bússzerelmes ifjúvá, aki esténként lógó orral vedel a helyi diszkóban, ahol Alexszel randiztak. Lássanak csodát: a lány eljön, és a férfi unszolására színt vallanak.
"De talán mondtam már, hogy semmit ne vegyél biztosra."
"Ezen talán változtatnunk kéne. Most rögtön! A nevem Gabriel Martin."
(...)


Én tudom, hogy a rendező így próbálja meghatóvá tenni a zárást, de ez a "happy end" annyira ügyetlen és nem természetes, hogy az már elidegenít. Ez nem igazi kötődés: 2 vonzó emberegyed feltüzeli egymást, és időnként hancúroznak egy kiadósat az ágyban. Ennyiből áll ténylegesen a vonzalmuk.
Nem beszélve arról, hogy a románcnak - és ami azt illeti, magának a film címének - sincs sok köze a nagy egészhez. Alighanem a női nézők kedvéért van jelen ez a szál, és a hozzá tartozó hosszas, hangulatvilágításos szexjelenetek.

A kód tehát Freeman filmes múltjának a gyengébbik fertáján lakik. Egyszer át tud siklani rajta az unatkozó néző. De nagyon kevés van benne, az is mind lehasznált áru más, erősebb produkciókból.

Last Vegas

Lehet-e harsányan kacagtató olyan műsor, amiben más se történik, csak hogy egy idős celeb laza szóviccekkel kommentál rendre mindent?

 Lehet!

Biztonságos olyan komédiát beereszteni a mozi nevű farkasverembe, mint a Last Vegas: 5 darab, Oscar-díjas veterán színész egy szokványos sztoriban, ahol az öregfiúk összejönnek újra felfedezni, milyen is nagylábon élvezni az életet.

Billy, Archie, Sam és Paddy gyerekkorukban 1 csapat voltak. 58 évvel később a milliomosként élő Billy meghívja hármójukat, hogy csapjanak egy vad legénybúcsút Las Vegasban. A megözvegyült Paddyt azonban csak nehezen sikerül elráncigálni, mivel - mint kiderül - felesége, Sophie sírjánál Billy sosem tette tiszteletét.

Hajszálra azt kapjuk tehát, amit a premissza, a trailerek és megannyi hasonló mű emléke egybehangzóan ígér:

1. bulizós montázsok és nagyjelenetek éjjel és nappal;
2. gyönyörű nők "mindent a szemnek, semmit a kéznek"-alapon;
3. a korral kapcsolatos anekdoták, némi önvizsgálattal;
4. + egy drámai mellékszál, hogy egy kis ívet is kapjon a cselekmény.

Minthogy egyetlen kiemelkedő jelenete sincs, karakterei pedig 1-1 szimpatikus arcból állnak, nehéz bármit is elemezni ezen a movie-n. Egy szinte tagolhatatlan egészet alkot, egyetlen hosszú tapasztalásként működik. Kényelmes, centire kiszámított, de legtöbbször jó érzékkel humorizál. Életszerető légköre pedig bíztatja és felvidítja az embert.
Azt hiszem, időről időre szükség van ehhez hasonló komédiákra, melyekben az idős ember felfedezi, hogy a boldogságra odafigyelni egy életen át folyamatosan kell. És ugyanúgy része a vidám élet-hozzáállás, mint a barátság és a család. "Csak tegnap voltunk gimisek! Hogy tűnhetett el ennyire gyorsan az idő...?!" Aki sikerrel tartja meg egészségét, az elél 70 éves koráig, így a film alaphelyzetébe kis szerencsével mind belecsöppenhetünk majd egyszer. Ha nem is feltétlenül Las Vegas-ban.

Maga drámai vonal síkegyszerű kellék, hogy ugye ne csak poénból álljon a mű. De nem fordul giccsbe. Naná, hogy elcsépelt, hogy Paddy és Billy ugyanabba a Diana nevű, koros bárénekesnőbe esnek bele, sőt: Billy ugyanúgy akar lemondani róla Paddy javára, mint sok éve Sophie-ról. Diana viszont (amellett, hogy tényleg rendelkezik a kellő bájjal, hogy elhiggyük a 2 férfi vonzalmát iránta) érett és szókimondó személy, így helyénvalónak találtam, hogy ezt a párhuzamot ő ismeri fel hármójuk közül elsőként.

A sava-borsa ebben az, ahogy Paddy kezeli az igazság kiderülését. Nem meghatódik, hogy akit utált, valójában áldozatot hozott érte. Nem is fordul kálváriába, hogy boldogtalanná tette a nejét. Érezhette a rendező, hogy az ilyesmi banánhéj volna a dramaturgiába. Paddy tudja, hogy Sophie-val őszinte boldogságot éltek meg, sőt: átfordítja a kérdést Billy esetére! Te az aráddal boldog vagy, cimbora? Vagy csak egy 31 éves babával akarod letagadni a korod, aki majd a millióidat örökli?

Ez a csere kettejük felállásában százszor jobban tetszett nekem, mint mondjuk Morgan Freeman Archie-jának elcsépelt vitája az anyáskodó fiával. Vagy hogy Kevin Kline Sam-je épp a tangára vetkőzött bombanő karjaiban eszmél rá: mégiscsak szereti a nejét. És meg kell, hogy mondjam, újdonság volt látnom, amint egy idős feleség a kocsiban gumit ad a férjének, hátha egy fiatal bige ismét tűzbe hozza.

"Csak legyen mire feltenni."

Nézhető, rozoga, megmosolyogtató kis revitalizátor, de az túlzás, hogy "jó film".

Dogma

"Ember nem bírja el ezt a terhet. Én mondom."

(A passió)

"De nézzék csak meg! Hát nem: frankó? Krisztus Haver!"

Formailag a Dogma vallási szatíra, mely több keresztény ikonográfiai alakot is a feje tetejére állít - köztük személyesen Istent. Célkitűzése látszólag az, hogy szépen végigfűnyírózza az elnyűtt vallásos sztereotípiákat - a való életből és a hollywood-i köztudatban is -, miközben azt is szórakoztatja, aki alapból nem gondol a témakörre. Oltári kiindulási alap ez, amire egy sziporkázóan okos, élettel teli és fantáziadús vígjáték építhető föl.

Ezt vártam a Dogmától is. Ehelyett megismerkedtem egy szegényes, nonszensz, bölcselkedő útjáró-mozival, melyben többnyire aszály honol humor terén. Tényleg szinte kiállítást rendez keresztény közhelyekből és doktrínákból + közismert figuráiból. Csak épp az őket összetartó történet volt - mondjuk ki: - egy szemét disznóól.

Pedig Kevin Smith író-rendező a történetet direkt úgy törekedett összeállítani, hogy minden szabálya és szereplője bírálat legyen 1-1 katolikus tanítás felé. A mese főhőse egy átlagos amerikai nő, aki nem is sejti, hogy magának Jézus Krisztusnak a leszármazottja. Megbízásba kapja egy főrangú angyaltól, hogy akadályozza meg a közelgő világvégét. Ami azért következne be, mert Isten épp embertestbe zárva fekszik a kórházban, és mert ha csalhatatlanságának doktrínája megdől, az általa teremtett világ is megszűnik érvényes lenni.

Olyan az egész, mintha egy merész paródiát néznénk, mely nincs is tisztában vele, hogy az. Elejét leszámítva kevés benne a jól elsütött, nem-idétlen és túl-se-hajtott csattanó. Folyton azt éreztem, hogy a groteszk árnyalat, a fekete humor útban van, és elvág engem a természetes nevetőingertől. Így lesz aztán a mű többnyire felváltva unalmas és irritáló, miközben komolykodóan vagdalkózik a műfajnak szánt bírálatokkal.

Ugyanez volt korábban a keresztje Jim Carrey A kábelbarát vagy Eddie Murphy Vampír Brooklyn-ban c. filmjeinek. Nem tudják eldönteni, hogy komédia vagy formabontó dráma akarnak-e lenni. Ezek a movie-k mind a darkos humorral kísérleteznek, de túl lyukas kezűen és visszatetszően. Mitől lenne az tanulságos vagy vicces, hogy az első fél óra után a női főhős körül folyton nagydumás próféták és kitaszítottak - szleng kifejezéssel élve: - lökik a sódert? Vagy az, ahogy a műsoridő alatt csak úgy be-behajigálnak durvasági látványkellékeket:

• szanaszét fröccsenő vért,
• halálra sebzett emberek szanaszét heverő hulláit,
• egy szörny, mely a Golgotán évszázadokon át felgyülemlett emberi szarból született,
• száguldó vonatból kidobott embereket, mégha valójában angyalok is,
• a szétrobbanó testrészeket
• vagy az automata fegyverrel szétlőtt - egyébként röhejesen műkinézetű - angyalszárnyakat?

Közel sincs elég munka a szkript-ben és élet a karakterekben, hogy kellő hőfokra hevítsék fel a humorfaktort.

A semmitmondó nyitójelenet után jött az a 10 perc, ami még egészen jól csinálja a vallásos blablák lejáratását. Szabados, könnyed hitkritika, de tartással. Egy bíboros imidzsfiatalító kampányt indít New Jersey-ben, melynek részeként egy helyi templomot áldott helynek nyilváníttat. Vagyis: menj át a boltív alatt, feloldozást nyersz. Matt Damon és Ben Affleck Lokit és Bartlebyt alakítja: ők 2 kitaszított angyal, akik ezt az új kiskaput akarnak visszasunnyogni a Mennybe. Majd megismerjük a meddő, elvált, abortuszklinikán dolgozó Krisztus-sarjat, Bethany Sloam-ot.
Ebben a 10 percben a dialógusoknak még van viccértéke, a vallásos aranyköpések elegánsak. Nem véletlenül választottam címképnek a bíboros által bemutatott "Krisztus-Haver"-szobrot. Egy jobb filmben ez akár egy emblematikus momentum is lehetett volna.


Innen már csak lejjebb süllyed a produkció. Közben pedig makacsul hajtogatja kusza, lehetetlen mitológiáját arról, hogy mit jelent a bűnbocsánat, illetve az emberi lét. Aki pedig mindennek a középpontjában áll, tipikusan az a típusú nő, aki hagyja magát sodródni az árral. Elfogadja a Metatron nevű főangyal megbízását, de csak azért, mert nincs jobb dolga. "Tegnap még azt sem tudtam biztosan, hogy létezik Isten. Most meg nyakig vagyok a keresztény mitológiában." 
S mikor megtudja, hogy ő az Utolsó Sarj, ő és a Metatron egy alapjáraton hamis imitációját adja elő Krisztus utolsó megkísértésének, ahol - a filmben szintén fel nem bukkanó - Lucifer látogatta meg a Megváltót:

"Ez túl nehéz...!"  

Bethany egy kicsit olyan, mint Will Hunting, abban az értelemben, hogy céltalan életet él, rendkívüli adottság szunnyad benne, ugyanakkor keserű tapasztaltai miatt fejletlen az önértékelése. És mint Willt, őt is egy csomó más-más segédfigura próbálja - vagy legalábbis azt hiszi, hogy próbálja - segíteni a cselekmény során megtett útján. Nem tudom azt mondani, hogy érdekes főhősnő, de így is a legkevésbé flúgos a csoportból.



Fütyültem a mellékszereplőkre: semmilyenek és antiérdekesek. Legtöbbjük - pl. Azrael, a Sarjat üldöző száműzött démon - irritált is. Nem a vicces karikatúráit láttam vallási szterotípiáknak, csak... újabb, albínó sztereotípiákat. Chris Rock 1-1 okosabb megjegyzése és Salma Hayek sztriptíz-belépője voltak az egyedüli dolgok, amik egyáltalán fel tudok hozni a mentségükre. 
Stílszerű, hogy minden természetfeletti lénytől egyazon jelenetben veszünk búcsút a végén, miután Isten megbüntette Bartlebyt a gyilkos erejű sikolyával. Inkább csak pár szót fordítok rájuk, mert semmivel nincs több személyiségük, mint ami a Wikipédián olvasható róluk: 

1. Chris Rock alakítja Rufus-t, a Bibliából kihagyott 13. apostolt. Ő azon gondolat ékessége, hogy sok bibilia alak talán nem is fehér bőrszínű volt. Tőle tudjuk meg például - bár nem látjuk -, hogy Jézus fekete volt. (Vajon hány pap lenne ma öngyilkos, ha ez tényleg bebizonyosodna?)
2. Alanis Morissette alakítja Isten természetes alakját, aki nem egy idős férfialak, ahogy elképzeljük, hanem egy szökellő, fiatal nő. Újabb pofon a férfiközpontú nyugatkeresztény ultrakonzervativizmusnak (Vajon hány pap lett volna öngyilkos a középkorban, ha ez kiderülne?).  
3. Alan Rickman mint a Metatron. Mivel Isten hangját élő teremtmény nem bírja, ő ugrik be helyette már ősidők óta. Mélabús, panaszkodó alkat.
4. Salma Hayek pedig a Múzsa, az emberek ihletője. Igen: ő, aki ezen a képsorozaton látható. Szexistán fog hangzani, de az ő "karaktere" tényleg csak a szájából, a seggéből és a cicijeiből tevődik össze.

Külön fájlalom, hogy a szereplők még a legfontosabb dolgukat, az eleven vallási fricska funkcióját se töltik be rendesen. Nem lehet felismerni bennük keresztény ikonok ellentéteit, karikatúráit. Ezek csak random emberek, amint téblábolnak és/vagy hülyéskednek, olyan kitartóan, hogy azt nehezen lehet végigszenvedni.


Mélypont a 2 csövező, halandó "próféta": Jay és "a hetero élettársa", Néma Bob. Nekik még külön szerepet sem oszt ki a cselekmény: mást se tesznek, csak kísérgetik Bethanyt, miközben Jay folyton egyvalamiről faggatja. Hogy miről? Súgok kicsit egy idézettel: 
"Most aztán leshetjük, hogy mikor dugunk! (...)".
"SENKI SE DUG MEG SENKIT!! FELFOGTÁTOK?!"
Mit keres ez a páros ebben az amúgy is túlzsúfolt filmben? Az egyetlen tippem az, hogy ürügyet szolgáltatnak a Néma Bobot játszó Kevin Smith-nek, hogy színészkedhessen is a saját alkotásában.

A Dogmára 1 pontot adok. Bíztató kezdés után egy selejtes, idióta horrortúrává züllik. Ha tehát valaki megkísért vele, hogy nézzem végig újra, hátha megtetszik, majd azt válaszolom:
Távozz tőlem, Sátán! 

Az Éhezők Viadala - Futótűz

Tisztelt Közönség!

Nagy szeretettel mutatjuk be önöknek a John McIntyre-féle Fekete Kapszulát:

Ez a forradalmian új képzeletbeli készítmény hatékony védelmet nyújt a forrásművekhez való viszonyítgatási kényszer ellen.

Klinikailag tesztelt hatóanyagai csökkentik a könyvrajongás élménybefolyásoló tényezőjét, továbbá 

segít megelőzni a regény ismeretének hiánya miatti kellemetlen kisebbségérzetet.

Így Ön mindig nyugodt közérzettel nézheti végig még a kifejezetten könyv-feldolgozásokat is a mozikban.

McIntyre Fekete Kapszula

Csak a filmből indulj ki!

(A kockázatokról olvassa el a kritikai útmutatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát.)

Örök ellensége maradok a tévhitnek, hogy egy könyv filmváltozatát nem lehet tisztességesen felmérni a forrásmű elolvasása nélkül. Igenis lehet!
Ugyanezt vallom a folytatásokról: legyen önmagában nézve kidolgozott, kerek és állóképes az az 1 mákszemnyi movie - akárhanyadik tagja is legyen ugyanannak a mozifilm-csokornak.

Amikor ezeket a sorokat írom, még nem láttam az 1. Éhezők Viadalát 2012-ből. Utánanéztem, megtekintettem néhány jelenetét, de csak a háttérismeret kedvéért. A folytatását véleményezem most, nem a prequel-t. Előtanulmány nélkül ültem be a 2. részre napokkal ezelőtt, a Cinema City Allee-ben. Ezért aztán én is igyekszem nem sokat érinteni az elődfilm vagy az írott művek tartalmát.

Most, hogy ezt tisztáztuk: ismertető.

Katniss Everdeen, Panem országának 12. lakókörzetéből megnyerte a 74. Éhezők Viadalát barátjával, Peetával. A jövő gladiátorjátékában a kisorsolt résztvevők egymás megölése árán "juthattak tovább". Épp ezt a tapasztalatot nem képes azóta se feldolgozni a tinédzser lány: az állandó veszélyérzet és a hirtelen kioltott élet emlékét.

Esélye sem marad a normális életre, mikor Snow elnök, a Panemet vezető Kapitólium feje meglátogatja őt. A Kapitólium diktatórikus rendszere évtizedek óta tartja igában a körzetek népét, akik szemében Katniss egyfajta reményszimbólum lett a viadal óta. Snow tehát azt teszi, amit egy kétszínű zsarnoktól ilyenkor várni lehet: családjával zsarolva ráveszi Katnisst, hogy legyen a Kapitólium propagandabábja, Peetával együtt. Mikor ez nem működik, újabb viadalba kényszeríti őket, "legitim" körülményeket teremtve a meggyilkoltatásukhoz.

A lényegre térek: erősen felemás kreációnak találom a Catching Fire-t. Egyfelől már az indító képeinél sötét, nyomasztó tónust használ, ami egy ilyen komor témánál elengedhetetlen. A Futótűz fő erénye, hogy erősen kihangsúlyozza az alapfelállásban a paradoxont: embert ölni TV-látványosság. Egy kivéreztetős élet-halál vadászatot tradicionális médiaszenzációként állít be a hatalom, miközben itt random fiatalokat kényszerítenek a vágóhídra.

A folytatásban megkettőződik ez az ellentét. Katniss és Peeta immár maguk is a cukormáz részeivé válnak: élethossziglan kell játszaniuk a szerelmespárt, bizonygatva a nyilvánosság előtt hűségüket a Kapitóliumhoz. Közben Snow állandósultan üldözteti az ellenállás bármily csekély jelét Panemben. Mikor Katniss a viadalon elhunyt társairól emlékezik meg, a tömegből egy öreg a 12. körzet kéztartásával üdvözli, amiért a rendfenntartók helyben agyonlövik. Ugyanez ismétlődik meg minden nyilvános "szereplésekor": erőltetett színjáték, ami mögül kilóg a véres disznóláb.  

Visszatérő panaszom, hogy ezek a mozis disztópiák mindig lazán veszik, hogy fel is építsék a prezentált világukat, és leragadnak a külsőségeknél. Panemet egy szokványos elnagyolt víziónak találtam, ami áll egy sémából, és 2-féle lakosból: gazdagok és pórnép. Csak részben tudom ezt az állapotot a Kapitólium vaskezű uralmával indokolni. Ez a posztapokaliptikus, germán-római-szerű világ egy kasztmerev társadalomképet mutat, ahol nincs is más kapocs falu és főváros között, mint a Viadal. Mikor majd az 1. részt egybe megtekintem, furcsállnám, ha már félidőnél nem látom jelét valami titkos konspirációnak az államrend ellen.



Kicsit már unom, hogy egy diktatúra ostobaságát mindig mindenkor a kegyetlenségével magyarázzák. Snow elnök intoleranciája a filmben Hitlerével vetekszik: rögvest ártatlanokat ölet zsinórban az utcákon egyetlen mozdulatért, egész körzeteken vezettet be statáriumot közvetlen vészhelyzet nélkül, illetve - mint elhangzik - porig is bombáz olykor egyet (hajdan a 13. körzet, és a 12. az utolsó jelenetek idejekor). Forradalom nélkül az ilyen "tisztogatások" inkább 2 esetben jellemzőek:

1. egy frissen bevonult, megszálló hatalom hadseregére, amely épp berendezkedik,
2. vagy egy már omlatag, realitásérzékét elvesztett rezsimre, amely vakon siet a bukásba.

A főszereplők mégis mind úgy tesznek, mintha a birodalom (nevezzük annak) még élhető hely volna, mely éppcsak megrendült. Katniss és Peeta mentora, Haymitch úgy fogalmaz: ők ketten mostantól "elterelések", "Hogy az emberek elfelejtsék, mik a valódi problémák." Bár ezt Haymitch megtévesztésből mondja, akkor is nevetségesen hangzik. Az ilyen kirakatpolitikának akkor lehet esélye működni, ha a diktatúra következetesen ügyel a népszolgálat látszatára, az "Oszd meg és uralkodj!" elvére. Nem pedig minden apróságért golyót ereszt az éhező, passzív lakosok fejébe. Kötve hiszem, hogy ebben a térségben már 75 éve nem tört ki lázadás vagy akár polgárháború.

Maga a változás, amit Katniss és Peeta akaratán kívül elindított, könnyen követhető folyamat, és helyeslem, hogy a történet erre próbál továbbmocorogni. Az 1. Éhezők Viadala-mozi egy rendhagyó alkalmat prezentált, mikor főhős és társa megtagadták egymás leölését, és látszólag inkább öngyilkosságot követtek el, hogy a viadalnak ne legyen győztese. Nyílt ellenszegülés volt ez, amit Snow megpróbál elsimítani, szerelmi cselekedetként propagálva azt.

A Catching Fire 1. fele azt ábrázolja, ahogy az elnyomott közösség fogadja az ilyen helytállást. Katniss nem példakép vagy idol lett, hanem egy hivatkozási alap: ha minden ellened szól, akkor is győzhetsz. Ez a remény. Az emberek Katniss helyzetét az arénában saját helyzetükkel feleltetik meg Panemben. Érdemi propaganda-gépezet híján pedig semmi nem kendőzi el a tényt, hogy a Kapitólium vadászik a gyerekeikre a viadallal. Így egyre többen jutnak el oda: ne hagyják ők se, hogy a hatalom játszadozzon az életükkel.


Sajnálom, hogy ez a gondolatmenet nincs igazán kibontva. Hiába hangzik el többször is, hogy Katniss "reményt adott" a népnek: mutatni a Catching Fire csak 1-1 röpke montázst mer az utcai zavargásokról (ugyanúgy, mint a V mint Vérbosszú is).
Persze sejthető, hogy valami átgondoltabb, szervezettebb ellenállás is készülődik a háttérben. De ezt a produkció túl későn, akkor is leghatásvadászabb módon igazolja: az arénából Katnisst Haymitch és társai kiragadják, hírt hoznak a forradalomról, és a movie félbeszakad. Ennyi. Én ebből azt szűröm le, hogy az egész népi visszhang be-bevillantása csak trükk a Lionsgate producereitől, hogy a folytatást szélesebb közönségnek is el tudják adni (muszáj nekik, hisz a 2. rész büdzséje duplája volt az elődének!).

Szereplőfronton csak a 2 központi figura volt képes lekötni a figyelmemet, így rájuk térnék ki részletesebben.

Jennifer Lawrence alakítása visszafogott, de stabil. Remekül áll neki az a fajta szelíd komolyság és egyszerűség, ami Katniss Everdeen személyiségét jellemzi. Nem egy eltökélt hősalakot vagy népvezér-nyersanyagot látunk, hanem egy borzalom túlélőjét, aki minden újabb halált a szemeiben hordoz, újabb sebhelyek a lelkére. Karakterfejlődése ugyan elég lassan, kerülgetve indul meg, ám amit átél, az hihetően fájdalmas, nagyon könnyű vele azonosulni. Míg az 1. részben minden a túlélésről szólt, Katniss itt már összetettebb problémával találkozik, amivel szemben végképp tanácstalan. "Nem tudok segíteni rajtuk!"  

Okos húzás, hogy a sok extravagáns jelmez legszebbike egyben fordulópontot is jelez a lány lelki fejlődésében. Mikor a versenyzők a viadal előtti showműsoron felvonulnak, a Katniss-re adott menyasszonyi ruha egy sötétszínű, madárszárnyakkal ellátott ruhává módosul - asszociálva a viadal logójára, a tűzposzátára. Már ezt sem lehet félreérteni. De a többi versenyző kézfogója egyértelművé teszi Snow számára: Katniss immár kész arra, hogy rebellis ikon legyen.  
Ezért sem értem, hogy a férfi miért elégszik meg pár vadász és kikerülhető csapda beszórásával - bármilyen félelmetes külsőt kaptak -, amiket nem is ő, hanem az új játékmester, Plutarch felügyel. Lelövöm a poént: Plutarch is Haymitch titkos szövetségese az elemlegetett ellenállási mozgalomban. 

Donald Sutherland prímán teljesít Snow elnökként. Főleg a finom eleganciával párosult kisugárzása fogott meg a vásznon. Vezetőként viszont igen korlátolt az észjárása. Egy türannosznak, aki úgy vizslatja a nép reakcióit, mint ő, politikai tudással is kellene, hogy rendelkezzen. Egyetlen árva taktikai döntése Katniss belezsarolása a szerelmi színjátékba. Aminek a nép kezdettől nem dől be, így az elnök rögtön átmegy hóhérba, de éberebb vagy ravaszabb nem lesz tőle. 
Ugyanaz történik a karakterrel, mint Az Oroszlánkirályban Zordonnal: miután úgy véli, kiiktatta ellenségeit, és győztesnek érzi magát, megszűnik a taktikai érzéke, és átmegy egy sima kényelmeskedő akarnokká, aki elképzelni se tudja, hogy valami ne az ő (ön)kénye-kedve szerint történjen. És mikor a főhős visszavág neki (ahogy Katniss a villám töltését belenyilazza az aréna hálózatába), persze, hogy meg van döbbenve. Félelmetes alak, szó se róla, csak nem elég agyafúrt ahhoz képest, hogy ő egész Panem 1. embere, a mindenható oligarcha. 


Kettejükön kívül úgyszólván senkit nem tudnék név szerint kiemelni; a többiek egyszerűen túl jellegtelenek színészi játék és a karaktereik személyisége szerint.

A mellékszereplők a történetvezetés legnagyobb vesztesei. Az újakat éppcsak a viadal előtt rikkantják oda, így nem jut idő megismernünk őket. És amit menetközben tesznek, az se igazán tükröz jellemet vagy szakértelmet. Egyiküket se látom valódi embernek. Johanna alakja talán a legszívósabb a csoportból: cinikus, modortalan, illúziók nélküli nőszemély, aki éppcsak nem hagyja megdögleni azt, akit kedvel.

Ami a visszatérő szereplőket illeti, nagyjából megbékültem velük. Nem untattak, egyszerűen csak engedtem, hogy ellássák dolgukat a cselekményben. Túlzás volna érdekesnek nevezni őket, pedig 1-2 közülük kimondottan harsány egyéniség. De legalább mind kapnak 1-1 pillanatot, amikor megcsillantanak némi talpraesettséget.

• Mikor Gale korbács hasította sebeit ellátják az Everdeen-házban, Katniss húga, Prim átveszi remegő kezű anyjától a fájdalomcsillapítót, Katniss-nek pedig tárgyilagosan megmondja: nem tehet úgy, mintha elég lenne, hogy "ő majd vigyáz rájuk". (Emlékeztető: Katniss korábban Prim helyett állt be az előző viadalba).
• Peeta a show-ban álhírként bedobja, hogy Katniss-szel nemcsak eljegyezték egymást - a médiának szánt love-story hihetőbbé tétele miatt -, de titokban összeházasodtak, volt nászéjszaka, és a lány terhes. Bár a viadalt végül nem szakítják meg, a tömegből többen ezt követelik. Ez ügyes húzás: előnyt kovácsolni a rájuk kényszerített színjátékból.

Az alapján, amit a könyvekről tudok, a történet részét képezi a tinédzser-románc jól bevált formulája is. Katniss életében adott 2 fiatalember, Gale és Peeta. Peeta a médiának felmutatott ál-szerelme, Gale pedig a talán-szerelme a színfalak mögötti életében. Ez a szerelmi háromszög nekem semmivel nem meghatóbb, mint az Alkonyat enervált műrománca - legfeljebb tolerálhatóbb. Bellához hasonlóan Katniss is hagyja, hogy az őt szerető 2 férfi elhalmozzák a törődésükkel, mikor támaszra van szüksége. Kb. annyi kémiát sikerül generálniuk, mint az Anakin-Padmé, vagy a Peter-Mary Jane párosoknak.
Döntő különbség azonban, hogy ez a női tinihős kedvelhető, őszintébb és önállóbb személyiség. Sőt aktívan vigyáz a fiúkra, közvetlenül az életüket óvja. A 2 srác inkább formulatartozék, mintsem érett férfi, de legalább a lány nem hitegeti őket. 

Illetve egyszer mégiscsak: Miután Peeta-nak korábban leállt a szíve egy elektromos csapda miatt, órákkal később csókot ad neki a parton. Ha ez érzelemkitörés akart lenni (csak Peeta-ban bízhat 100%-ig), igencsak megkésve jelentkezett.

Gale karakterével egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nemcsak azért, mert alapból nem veszem be az érzelmi kötődést közte és Katniss között. Komoly srácnak mutatja magát, erre majdnem halálra korbácsolják a főtéren, amiért az egyik katonát a földre teperte. Heveskedésének hála pedig Katniss még egyszer utoljára következmény nélkül tanúsíthat hősre jellemző magatartást utcai tömeg előtt.
Erre utaltam azzal, hogy kicsit lassú a pálfordulása: végsőkig odázza az ellenállásnak még a gondolatát is, inkább nyel, kínlódik, hárít és színészkedik. Egész addig, amíg maga a fő antagonista el nem lehetetleníti a helyzetét - másodjára. Tudom, hogy csak egy 16 éves lány, de Snow tényleg ennyire nem ismeri föl, hogy gyártja magának az ellenséget?

Egyensúlyhiányt éreztem, miközben a mű tartalmán tanakodtam. A Catching Fire tulajdonképpen 2 igen eltérő részfilmre bontható:

1. adott egy "elmélyülős" rész a néptiprás kezdeti képeivel, ahol Katniss karakterének esélye nyílik a rászakadó dilemmák súlya alatt formálódni;
2. utána viszont a teljes 2. félidőt odadobják az újabb viadalnak, amire kötelezően összpontosulnia kell a cselekmény figyelmének. A célközönség miatt.

És meg kell, hogy mondjam: az új viadal igencsak mesterkélt. Snow ugye Katniss halálcsapdájául hirdeti ki a 75. Éhezők Viadalát, melynek résztvevői a jubilleum alkalmából korábbi viadalgyőztesek lesznek. Miután a cselekmény kellőképp felfokozza a néző elvárásait, a tényleges küzdelem ennyiből áll össze:

1. rengeteg virtuskodás a résztvevők jelmezeinek megtervezésében, még az aréna előtt;
2. az aréna színtere egy, a Jumanjira emlékeztető trópusi akadálypálya;
3. a résztvevő exbajnokok pedig archetípusok, akik semmivel sem életszerűbbek, mintha egy videójátéknál választanánk ki őket a Menü sorból;

Több okot is meg tudok nevezni, ami miatt félvállról vettem a 75. Hunger Game végkimenetelét. Az egyiket most hoztam föl: Katniss-t leszámítva 1 komplex karaktert se találni a gyilkos társaságban. Pedig maga a szitu érdekfeszítő: Peeta-nak és neki szövetségeseket kell találniuk olyanok között, akiket elvileg egymás kiirtására tereltek össze, mint a betanított vadállatokat.

Ezt az izgalmat utólag semmivé foszlatja, mikor a viszontagságok után megtudjuk, hogy a fél társaság Haymitch beavatottja volt egy titkos szervezkedésben. Vagyis az arénajelenetek legalább felében potyára izgultunk mi is és Katniss is. De még mielőtt ez kiderül: tudva, hogy a konfliktus érdemi színtere az arénán kívül, az utcákon történik, az egész Éhező-Viadal hamar jelentőségét veszti a számomra. Mintha a mozinézők felé is elterelés volna, hogy ne gondoljunk a háttérben zajló összefüggésekre, csak élvezzük az akciót és a vizuális effekteket.

Te jó isten, az effektek...!

Nem a Katniss és Peeta ruháihoz adott tűzszikrák akasztottak ki: azok egyszerű, ízléses látványkellékek, tetszettek. (Egyébként nem lepne meg, ha a jelmeztervezést Oscar-ra jelölnék.)  

Az aréna viszont kiábrándító. Soha nem hittem el a csapdákat, ha CGI-t is adtak hozzájuk. A gyilkos mandrillokról például egyből lerí, hogy animációval növesztették őket tigrisméretűre. 
Katniss, Peeta és sebtiben talált szövetségeseik rájönnek, hogy a csapdák óramű-pontossággal váltakoznak, és fel is használják az egyiket, a villámlást. Ettől körmönfontabbnak gondoltam az aréna tervezőit. Ha pedig Katniss-ék dzsungeljárását úgy összességében nézem, az egész ijesztgetésből (pl. hallucináció, kisebb szökőár) és a látszólag velük tartók iránti gyanakvásból áll. Nem jön létre intenzív feszültség, csak mintha a Lost egyik epizódját néznénk délután a TV-ben.




Az összes csapda közül a "mérgező" köd a legbénábban elgondolt veszélyforrás. Ha a fehéres szmog érinti a bőrt, 1 másodperc alatt égető, lepraszerű fehér gennyesedések lepik el azt a bőrfelületet... ami vízben megmosva nyomtalanra eltüntethető!
Az is különös, hogy a köd nem úgy viselkedik, nem finoman terjed, fullaszt - esetleg bénít -, mint egy "átlagos" mérgező gáz. Sokkal inkább egybefüggő, alaktalan gázlénynek néz ki, mintha egy gigászi kísértet téblábolna Katniss-ék felé. Csak akkor éget, ha a felhő közvetlenül érinti az illető testét, és különös módon mindig éppcsak centikkel marad el a menekülők nyomában. Ilyesmit én a Tomb Raider-videójátékokban várnék, hogy megjelenjen, nem egy több mint százmilliós block-buster-ben, ami állítólag nemcsak a látványosságra helyezi a hangsúlyt.

 

(A hírek szerint a Lionsgate ugyanúgy sorakoztatja fel Az Éhezők Viadal epizódjait, ahogy a Summit tette az Alkonyattal, vagy a Warner a Harry Potterrel. Azaz: minden epizódot más-más rendezőre bíznak, ezáltal ki-ki a maga új stílusával frissen tartva az érdeklődését. Az egyes felvonásokat évente szállítják, végül a befejező kötetet pedig kettébontva filmesítik meg. Nemcsak azért helytelenítem a módszert, mert pénzhajhásznak gondolom, de úgy vélem, az egyes részek befejezetlensége rossz reklám a könyveknek is.
Ennek ellenére: ha választanom kellene a 3 regényszéria elolvasása közül, bizonyosan a Hunger Games-re tenném a voksom.) 

Kényelmes médiakritikába öltöztetett, közép- és főiskolásoknak szánt túlélő-túra a Futótűz, melyet a formaságok tartanak vissza, hogy kerekké és maradandóvá érlelődjön. Borongósabb témát vállal, mint az ugyanennek a korosztálynak címzett fantasy-könyvek. De azokhoz hasonlóan nem tud túllépni a forrásmű korlátain, tele van csak a rajongók tűzbe hozását célzó kompromisszumokkal.


Az idei középmezőny legizmosabb darabja. De attól még közepes.