Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

Ford V Ferrari (Az aszfalt királyai)

Elég ritkán fordul elő, hogy egy film eléri – legyen az bármilyen jól vagy rosszul összeszerelve -, hogy +- 2 órára otthon érezzem magam egy máskülönben számomra idegen témában, mielőtt a történet és szereplői kibontakoznak. Sose leszek autóbolond, a Ford V Ferrari – magyar címén Az aszfalt királyai – mégis beszippantott a maga stilizált világába, megszerettette velem a „nem céges” karaktereit, fordulatain tartotta a figyelmemet szinte a teljes 2 és fél órás futamidőre. 

A Ford Motor Company elnöke, ifjabb Henry Ford eltökéli, hogy egy vadiúj versenyautó-típust állít csatasorba, ezzel megtörendő a Ferrari egyeduralmát a piacon. A korábbi versenyzőt, Carroll Shelbyt bízzák meg a tervezéssel, ő pedig egy még kiválóbb pilótát, a szerelő Ken Miles-t szúrja ki, hogy a 66-os Le Mans-i versenynél képviselje a csapatot. Viszont az önfejű Miles alig-alig viseli el Ford öltönyös pojácáit, akik szinte bérmunkásként dirigálják őt és Shelbyt.

Meglepődtem, milyen jó érzékkel pumpálja James Mangold ezt a sportdrámát adrenalinnal: rendezése mellett a vágás követhető, ám sebes tempót diktál, a kameraszögek szinte az anyósülésre ültetnek minket, mihelyt valaki a volánnál ül. Igazából már a pálya közelében is érezni Shelby-ék vállalkozásának tétjét, a felkészülésük terheit, a hajtás izzását (nagyot néztem, mikor Miles élesben viszi végig a kört nyitva lógó ajtóval.) 

A még hihetően erős tónusozás a történetre is ráizmosít; inkább csak a vége a felé nehezedik kicsit ránk az egésznek a hossza. Egyszerűen korlátok nélkülinek éreztem a film világát: ahogy a Volt egyszer egy Hollywood-nál, itt is időn kívülinek hat a picit kiszínezett 60-as évekbeli környezet. És ezt a vibráló légkört kicsit sem lohasztja az ipari háttér felvázolása vagy a szakinfók csepegtetése.

Tarolt nálam a két főszereplő: Matt Damon és Christian Bale külön és párban is brillíroztak. Ken Miles önfejűsége, barátsága Shelby-vel, családjának támasza, a két férfi küszködése a vállalati kotnyelességgel mind ráveszik a nézőt, hogy drukkoljon ne csak a sikerüknek, de a sikerük elismerésének. 

Caitriona Balfe, mint Miles felesége, Mollie, és fiuk, Noah Jupe Peter-e szintén értékes, valódi személyiségek voltak, akik szívvel töltötték meg nekem Miles magánéletének jeleneteit. Rajtuk kívül még a II. HF-et játszó Travy Letts tud magára figyelmet irányítani… viszont az alelnök, meg a többi céges pofa már nagyon egysíkú karikatúrák. A film alapján nem is igazán értem, minek töm ilyen féleszű alakokat pénzzel a főnökük...

De elsősorban Bale - aki újabb szerepért fogyott jó soványra - tud tündökölni a nagyvásznon. Hamar megkedveltem ezt az öntörvényű őstehetséget, kinek száján ami a szívén, de éppúgy képes uralni és fékezni magát, mint a járművét. Mikor Fordék ötletét követve egyszerre ér finish-be 2 pilótatársával – így hirdetve a cég megújult nimbuszát –, se nem önzetlen, se nem hajol meg előttük.

Magában dönti el, hogy a győzelem elsősorban az új modellé, mégha tényleg a legjobb pilóta is hasít vele az aszfalton. Shelby és egy csomó más ember közös munkájának eredménye, amivel kétszínűség volna az egóját fényezni. Annál jobban sajnáljuk, mikor is többé már nem szál ki a kocsiból...

Maga a történet elég szokványos forgatókönyv mentén halad, de ettől még ügyesen összerakott és főleg pazarul tálalt: nem untatja a néző fülét, mikor a járgány technikai részleteiről hangzik el valami. És bár Ford emberei felőlem rajzfilmek is lehetnének, nagyon is átjön a filmből, milyen kemény és stresszes naponta együttdolgozni a szponzor törtető megbízottjaival a nyakadon: az efféle versenyben is mindig résen kell lenni, az állandó sietség közepette manőverezni, hol a sarkadra állva, hol a körülményekhez idomulva. 

Élmezőnyben ment át a célvonalon a Ford V Ferrari az én stopperem szerint: az év egyik legenergikusabb, legmenőbb gyártmánya, színes karakterekkel és kitűnő atmoszférával. Ötös skálán egy szilaj négyest kap tőlem. 

A Marsi (Mentőexpedíció)

Teljes joggal kiáltották ki a kritikusok a The Martiant az év sci-fi-jének: érdekfeszítő alaphelyzete mellett kalandregénybe illő tájai, komoly drámája mellett is pozitív életszemlélete és okos humora együtt fűszerezik frenetikusan szórakoztatóvá ezt a filmet, miközben sosem veszíti el a komolyan vehetőségét. Gondosan megalapozott, mégis könnyed és magabiztos abban, hogy mi akar lenni, hogy milyen modorban tálalja a történetét.

Mark Watney az Ares III-expedíció másik 6 tagjával kőzetmintákat gyűjtenek a Marson. Amikor egy nagy intenzitású hurrikán lecsap a régióra, a legénység kénytelen evakuálni, de Watney hirtelen leszakad a többiektől, és társaival együtt a NASA is halottnak könyveli el. A vihar elültével eljut a misszió állomáshelyére, de nincs összeköttetése a külvilággal. Lehetetlen feladat elé néz: egy egész planétán magára hagyatva kell átvészelnie teljes 4 esztendőt, korlátozott élelem és ivóvíz-készletekkel. Rövidesen azonban a Földön is megtudják, mi történt vele. 

Andy Weir ingyenes blogcikk-sorozatként indult bestselleréből maga Ridley Scott rendezte meg a filmes átiratot. Ők és Drew Goddard forgatókönyvíró külön ügyeltek rá, hogy a sok tudományos magyarázat, ami a regény egyik alapvonása, ne váljon tolakodóvá. A szereplők szájából csak annyi szakzsargont hallunk, ami a szereplők döntéseit legitimálja - bár az sem kevés. A cselekmény tömör és tempós, de lépésről lépésre halad végig Mark Watney berendezkedésének, majd mentőakciójának fázisain.

Optimista hangnemével üt igazán nagyot a The Martian. Más instant sci-fi-klasszikusokhoz képest (Csillagok között, Gravitáció, Prometheus, stb.) sokkal közvetlenebb, bizakodóbb; a főszereplő szándékosan rengeteget humorizál szorult helyzete ellenére. A magányos űrhajós belső kálváriája ma már klisészámba megy, a film fókusza ezért egész másvalamire irányul: a folyamatra, ahogy a tökéletes elszigeteltségben élő férfi feltalálja magát, majd erőfeszítései az ő és a külvilág közös erőfeszítéseivé válnak.

1. Először még egyedül tőle függ a túlélése,
2. majd a kapcsolatfelvétel után közösen tőle és a NASA-tól, 
3. a végén pedig majdhogynem teljesen a "mentősereg" tervére kénytelen támaszkodni.

Izgalmas látni a főhős találékonyságát, ahogy már-már számkivetett MacGyverként szerel, kutat, ellenőrzi a berendezéseket, gondoskodik magáról - még parancsnoka kedvenc diszkózenéire is ráfanyalodik. Felhasznál mindent maga körül, ami csak mozdítható - még a puszta talajt is, amiben elkezd krumplit termeszteni! Izgalmasak a montázsok, nem éreztem kapkodónak a gyorsított részeket. Az pedig, hogy Mark, a legénység, a NASA és egy kínai hivatal mind összedolgoznak, mindezt 1 emberélet megóvása céljából, nagyon jól eső érzés és felemelően pozitív üzenete a produkciónak. 

Matt Damon - ellentétben a Csillagok között remete-űrhajósával - színes egyéniségű kutatót alakít: Mark Watney okos, tárgyilagos, ironizáló, könnyed modorú, talpraesett. Sorozatos faviccei és optimizmusa szintén a túlélés kulcseszközei, nem cukormáz, hogy emészthetőbb legyen a konfliktus. Külön jutalom, hogy a tréfálkozás nagyon is mulatságos: 1 vígjáték nem akadt idén, amin annyiszor tört volna rám a nevetési kényszer, mint itt! Élvezet hallgatni, ahogy ezek az emberek látszólag jelentéktelen dolgokról beszélnek: pontosan ez tetszett nagyon pl. a Ponyvaregény párbeszédeiben, hiába más műfaj.

Szó sincs róla, hogy a dráma elsorvadna a vicczápor közben: Damon finoman áthozza, amikor Watney sem tudja kikerülni a letörtség érzését. Mikor egy újabb vihar kiszakítja az állomás egy részét, egész eddigi munkáját kipusztítja az időjárás. Nem tud mindent teljesen elölről elkezdeni, vele együtt minket is emlékeztet a fordulat, hogy mégsem űrkiránduláson vagyunk. Innentől válik igazán sürgetővé a kimentése, különösen az egyre növekvő médiahisztéria mellett. Kicsit zavart, mikor a drukkoló tömegeknél megint bevillantják az amerikai zászlót, de itt legalább volt létjogosultsága: így még nagyobb volumenű az egész, már állampolgárok ezrei szurkolnak a sikerért.
 

A fontosabb szereplők tisztesen megírt, jól eljátszott, nagyobbrészt érdekes figurák. A tudományos igazgató, Vincent a NASA vezetésében a mentés fő szószólója, míg Teddy Sanders, az intézmény főnöke inkább a bürokrata fejével gondolkodik, de ő sem adja fel az ügyet soha. Főleg nála féltem, hogy az emberéletre szaró seggfej sztereotípiájába zuhan-e, de szerencsére nem így lett. És először fel sem tűnt, hogy Jeff Daniels alakítja őt.

Nem egy kényes morális kérdést érint, ahogy Teddy, Vincent és a többiek minden lehetőséget, s azok minden lépését külön kell, hogy mérlegeljék, hogy Watney-t minél előbb haza tudják hozni a Földre. Értesítse-e az irányítóközpont az Ares III.-t, hogy Watney él, míg nincs kész mentési tervük? Hogy adagolja a NASA a fejleményeket a nyilvánosság felé? Kockáztassák-e 6 ember biztonságát és visszajutását egyetlen társukért?

Jessica Chastain (újabb főszereplő a Csillagok között-ből) Lewis parancsnoka szellemes, őszinte és elszánt vezető, aki ha csak teheti, az emberei előtt vállalja az életveszély kockázatát. Ügyesen és fordulatosan írták meg, ahogy a legénység a mentés esélyeit optimalizálni próbálja. Ami közös döntésük, azt mind a hatan kell, hogy vállalják, de Lewis saját döntése, hogy ő kapja el Markot az űrben, korrigálva régi mulasztását a marsi viharban.
Itt a drámai tetőpontnál már nagyon hajmeresztő mutatványokkal kísérletezik a történet. Nem tudom biztosan, ha valaki tényleg komptető nélkül lőné ki magát az űrbe hangsebesség fölött - akár szkafanderben is -, akkor túlélheti-e. Mindenesetre intenzív jelenetsor volt, a feszültségfaktor sosem billent túl a hihetőség határán. És külön örültem annak, hogy nem raktak be olcsó műtragédiát a végére (pl. hogy Lewis meghaljon), csak hogy legyen emberveszteség.

A kém után a 2. idei mozifilm kapcsán lehetek büszke arra, hogy forgatása magyar földön zajlott. Mostantól ez a kedvenc produkcióm Ridley Scott-tól: beszippantott, gondolkodásra késztetett, meglepett, végig kitűnően szórakoztatott. És imádtam benne azt a humánus, józanul optimista szellemiséget, amely belengi. Azt, ahogyan egyetlen, másik égitesten rekedt ember életakarása idővel magához vonzza a társaiét, míg végül egy fél ország jókívánsága összegződik és irányul arra, hogy Mark Watney gépészmérnök hazajuthasson.

5-öst adok rá.

Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.