A kód

"Lennie kell minden filmben egy dramaturgiai funkció nélküli férfiseggnek."

(Haláli fegyver)

Megkockáztatom, hogy ez a leglehetetlenebbül idióta, röhejplafon fétis, ami csak létezik Hollywood-ban. Főként a 80-as, 90-es évek akciófilmjeiben alkalmazták előszeretettel a rendezők és producerek.

Erről ennyit.





Képzeljük el, hogy egy mozis Turkálóban összevásárlunk sietve annyi bűnügyi klisét, amiből épphogy kitelik egy heist-krimi alapanyaga. Most tegyük fel magunknak a kérdést: ha én egy max. középvonal-beli rendező volnék, akkor a pénzen kívül mivel tudnék olyan sztárokat becsábítani a művembe, mint Morgan Freeman vagy Antonio Banderas?
E kérdés több agysejtemet volt képes megmozgatni, mint bármelyik műízű sztoricsavar A kód c. film forgatókönyvéből. Az egész movie egyetlen "rablóból-pandúr" házifeladat, melynek utolsó perceit aztán egyfajta szomorúság lengi be.


Keith Ripley mestertolvaj a fiatal vándorrablót, Gabriel Martint választja ki, hogy társa legyen 2 db 20 milliós műtárgy elrablásában. A helyi nyomozó, Weber régóta üldözi, de Ripley-t egy jó ügyvéd mindig kimenti a sittről. Korábbi tolvajpartnerét, Victor Korolenko-t az orosz maffia meggyilkoltatta, így Ripley nem nézi jó szemmel, mikor Gabriel viszonyt kezd Korolenko ügyvédnő lányával, Alexszel. És mint kiderül: a tolvajduó mindkét tagja takargat valamit a másik elől.



Eleve nem túl szerencsés, mikor elkopott sztoripanelek matekpontos képletét kapjuk meg egy eredeti és izgalmas sztori helyett.
Nagyobb baj viszont, hogy a szereplők egyikének sincs erős jelenléte, de még úgy igazán önazonossága sem. Függetlenül a színészek igyekezetétől: Banderas és Freeman párosa nem működik a vásznon, Radha Mitchell figurája pedig egy kész vicc volt. Másfél óra telik el anékül, hogy bármilyen személyiségjegyet ki tudnánk tapintani rajtuk, így sosem jön létre az a karakterdráma, ami egy jobb történet zamatát megadja.

Mint oly sok zsánerrokonban, itt is ultramodern páncélteremből fújja be 2 tolvaj a drága holmit, érdemi fennakadás nélkül.  Így aztán a rablásos mozik minden bevett csapdakészüléke előkerül: ujjlenyomat-felismerő, hangazonosító, lassan pásztázó lézersugarak, stb. Lehet, hogy nehéz ezt a sok berendezést kijátszani - sőt, biztosra vehetjük, hogy sokkal problémásabb, mint azt Ripley és Gabriel kivitelezik. De feszültség mindebből soha nem keletkezik. A kódban hiányzik az a kiélezett légkör és szuszpenzív rettegésfaktor, mikor a kudarc még a legjobb profit is magával ránthatja a bukásba. Mindenki bukásába. (A zenekészletről meg annyit, hogy teljesen stílustalan, inkább egy banki hirdetéshez illene.)
Módfelett különös, hogy Gabriel piti bűnöző létére mennyire naprakész. Olyan mellékesen beszél frekvenciahamisításról, kódok feltöréséről és a technocuccok beszerzéséről, mintha ezt ő, a mezei ékszertolvaj rutinból kirázná a kisujjából. És az éles bevetéskor lomha, síkidom-felületű lézerpászták elől kell kitérnie, olyan banális instrukciók alapján, hogy: "Menj átlósan!", "Húzd be a karod!", "Le a fejet!". Nem is tudom: ez a módszer inkább az olyan amatőr betörőkre jellemző, mint pl. a Vizes Banda.



Akárcsak a Szenfényvesztőkben, itt is a cinikus sztoricsavargatás uralja a 2. félidőt. A lassan döcögő cselekményt többször hirtelen rántják félre, mint egy 20 éves trabant kormányát, hogy úgy tűnjön, mintha az eseményeknek volna lendülete, hajtóereje. Gabriel Martin egyszercsak felfedi Ripley-nek, hogy beépített zsaru, akit Weber kért Miamiból.
Aztán Ripley is felfedi: régóta tudta - mondván, hogy régóta keni Weber rendőrségi forrásait. Na jó: elvileg az volt itt a végcél, hogy Korolenko halálát megrendezzék, és nyugodtan éljen a maffiától és a törvénytől. De hogy Ripley ehhez miként használta fel Martin kamuzását, az számomra nem derül ki a filmből. Mire volt jó ez a második színjáték? Már azonkívül, hogy megint röhöghetett egy jót az őt üldöző Weberen?

Nemcsak az húzott fel itt, hogy - mint oly sok hasonló rablásos krimiben - nincs miből rájönni a fordulatokra. Hanem hogy a fordulat sokszor letagad korábbi infókat, amiket 1-1 képsor, flashback vagy dialógus mutatott nekünk. Értem ezalatt főként a nyitójelenetet, ahol Ripley a fürdőben lelőtte Korolenko-t. Lássanak csodát: nem is szívét/agyát lőtte meg - ahogy pedig világosan látszott - csak a lábát. Ez így nem csavar, hanem nyílt megmásítás. Enyhén szólva ciki, mikor egy kriminek nincs semmi többlete, amivel felvághatna, mégis úgy tesz, mintha bőven volna neki.

Romantika terén se működőképesebb A kód. Radha Mitchell-nek eleve nem sok mozgástere jut Alexandra Korolenko szerepében. Hiába próbálja ő és Banderas is menteni játékával a gyengén megírt szerelmi szálat, a teljes érdektelenségből csak a melodrámáig tudják feltornázni. Alex egy sokadik Sharon Stone-klón: az ő alakjában nem egy okos, szellemes jogászt látok életre kelni, hanem a helyi divatlap szexéhes manökenjét. Jól ismeri apja és Ripley közös múltját, mégis sokkal jobban izgatja a diszkótánc, mint a helyi bűnözés. Mikor Gabriel egy lopott ékszert ajándékoz neki, lenyűgözve elfogadja, hezitálás nélkül. Ez azért ijesztő.
A vége felé pedig, mikor kiderül, hogy tudott a csalásról, émelyítő jó-kislány-pofival körbemosolyogja "papáját" és "Keith bácsit". "Habár úgy sejtem, az ügyvédi karrieremnek vége!" A nőt belengő csorgó cinizmuson túl ez a mondat végképp összezavarja a nézőt. Tudjuk, hogy Alex hozta ki Ripley-t a sittről, de nem derül ki világosan, vajon csak ezegyszer tette meg, vagy rendszeresen ő mossa-e tisztára az ügyeit. Utóbbi t'án csak nem lehet, hisz Ripley maga mondja, hogy a lány nem sértett törvényt. Esetleg annak tudom még ezt értelmezni, hogy az Ügyvédi Kamara etikai vétségnek könyvelheti el, hogy Alex egy Ripley-féle sötét alakkal lóg.




Gabriel kétszer mondja a movie-ban, hogy: "Szívesen csinálok hülyét magamból.". Csakhogy ez az őt megformáló színészre is igaz. Banderas-on eleve lötyög a fiatal ál-tolvaj szerepe, amivel a Zorro álarcában még villanthatott bő évtizede. Nem is a korával van bajom, hanem hogy túl érett lelkületű már ehhez a fajta szerephez, és nincs olyan ügyes színész, hogy ezt leplezni tudja - főleg úgy, hogy nem áll mögötte tisztességgel megírt szkript.
Szóval Gabriel megtudja, hogy Alex is benne volt, és itt A kód még utolsó kísérletet tesz arra, hogy érzelmeket csikarjon ki magából. Gabriel átvedlik bússzerelmes ifjúvá, aki esténként lógó orral vedel a helyi diszkóban, ahol Alexszel randiztak. Lássanak csodát: a lány eljön, és a férfi unszolására színt vallanak.
"De talán mondtam már, hogy semmit ne vegyél biztosra."
"Ezen talán változtatnunk kéne. Most rögtön! A nevem Gabriel Martin."
(...)


Én tudom, hogy a rendező így próbálja meghatóvá tenni a zárást, de ez a "happy end" annyira ügyetlen és nem természetes, hogy az már elidegenít. Ez nem igazi kötődés: 2 vonzó emberegyed feltüzeli egymást, és időnként hancúroznak egy kiadósat az ágyban. Ennyiből áll ténylegesen a vonzalmuk.
Nem beszélve arról, hogy a románcnak - és ami azt illeti, magának a film címének - sincs sok köze a nagy egészhez. Alighanem a női nézők kedvéért van jelen ez a szál, és a hozzá tartozó hosszas, hangulatvilágításos szexjelenetek.

A kód tehát Freeman filmes múltjának a gyengébbik fertáján lakik. Egyszer át tud siklani rajta az unatkozó néző. De nagyon kevés van benne, az is mind lehasznált áru más, erősebb produkciókból.