Az Éhezők Viadala - Futótűz

Tisztelt Közönség!

Nagy szeretettel mutatjuk be önöknek a John McIntyre-féle Fekete Kapszulát:

Ez a forradalmian új képzeletbeli készítmény hatékony védelmet nyújt a forrásművekhez való viszonyítgatási kényszer ellen.

Klinikailag tesztelt hatóanyagai csökkentik a könyvrajongás élménybefolyásoló tényezőjét, továbbá 

segít megelőzni a regény ismeretének hiánya miatti kellemetlen kisebbségérzetet.

Így Ön mindig nyugodt közérzettel nézheti végig még a kifejezetten könyv-feldolgozásokat is a mozikban.

McIntyre Fekete Kapszula

Csak a filmből indulj ki!

(A kockázatokról olvassa el a kritikai útmutatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát.)

Örök ellensége maradok a tévhitnek, hogy egy könyv filmváltozatát nem lehet tisztességesen felmérni a forrásmű elolvasása nélkül. Igenis lehet!
Ugyanezt vallom a folytatásokról: legyen önmagában nézve kidolgozott, kerek és állóképes az az 1 mákszemnyi movie - akárhanyadik tagja is legyen ugyanannak a mozifilm-csokornak.

Amikor ezeket a sorokat írom, még nem láttam az 1. Éhezők Viadalát 2012-ből. Utánanéztem, megtekintettem néhány jelenetét, de csak a háttérismeret kedvéért. A folytatását véleményezem most, nem a prequel-t. Előtanulmány nélkül ültem be a 2. részre napokkal ezelőtt, a Cinema City Allee-ben. Ezért aztán én is igyekszem nem sokat érinteni az elődfilm vagy az írott művek tartalmát.

Most, hogy ezt tisztáztuk: ismertető.

Katniss Everdeen, Panem országának 12. lakókörzetéből megnyerte a 74. Éhezők Viadalát barátjával, Peetával. A jövő gladiátorjátékában a kisorsolt résztvevők egymás megölése árán "juthattak tovább". Épp ezt a tapasztalatot nem képes azóta se feldolgozni a tinédzser lány: az állandó veszélyérzet és a hirtelen kioltott élet emlékét.

Esélye sem marad a normális életre, mikor Snow elnök, a Panemet vezető Kapitólium feje meglátogatja őt. A Kapitólium diktatórikus rendszere évtizedek óta tartja igában a körzetek népét, akik szemében Katniss egyfajta reményszimbólum lett a viadal óta. Snow tehát azt teszi, amit egy kétszínű zsarnoktól ilyenkor várni lehet: családjával zsarolva ráveszi Katnisst, hogy legyen a Kapitólium propagandabábja, Peetával együtt. Mikor ez nem működik, újabb viadalba kényszeríti őket, "legitim" körülményeket teremtve a meggyilkoltatásukhoz.

A lényegre térek: erősen felemás kreációnak találom a Catching Fire-t. Egyfelől már az indító képeinél sötét, nyomasztó tónust használ, ami egy ilyen komor témánál elengedhetetlen. A Futótűz fő erénye, hogy erősen kihangsúlyozza az alapfelállásban a paradoxont: embert ölni TV-látványosság. Egy kivéreztetős élet-halál vadászatot tradicionális médiaszenzációként állít be a hatalom, miközben itt random fiatalokat kényszerítenek a vágóhídra.

A folytatásban megkettőződik ez az ellentét. Katniss és Peeta immár maguk is a cukormáz részeivé válnak: élethossziglan kell játszaniuk a szerelmespárt, bizonygatva a nyilvánosság előtt hűségüket a Kapitóliumhoz. Közben Snow állandósultan üldözteti az ellenállás bármily csekély jelét Panemben. Mikor Katniss a viadalon elhunyt társairól emlékezik meg, a tömegből egy öreg a 12. körzet kéztartásával üdvözli, amiért a rendfenntartók helyben agyonlövik. Ugyanez ismétlődik meg minden nyilvános "szereplésekor": erőltetett színjáték, ami mögül kilóg a véres disznóláb.  

Visszatérő panaszom, hogy ezek a mozis disztópiák mindig lazán veszik, hogy fel is építsék a prezentált világukat, és leragadnak a külsőségeknél. Panemet egy szokványos elnagyolt víziónak találtam, ami áll egy sémából, és 2-féle lakosból: gazdagok és pórnép. Csak részben tudom ezt az állapotot a Kapitólium vaskezű uralmával indokolni. Ez a posztapokaliptikus, germán-római-szerű világ egy kasztmerev társadalomképet mutat, ahol nincs is más kapocs falu és főváros között, mint a Viadal. Mikor majd az 1. részt egybe megtekintem, furcsállnám, ha már félidőnél nem látom jelét valami titkos konspirációnak az államrend ellen.



Kicsit már unom, hogy egy diktatúra ostobaságát mindig mindenkor a kegyetlenségével magyarázzák. Snow elnök intoleranciája a filmben Hitlerével vetekszik: rögvest ártatlanokat ölet zsinórban az utcákon egyetlen mozdulatért, egész körzeteken vezettet be statáriumot közvetlen vészhelyzet nélkül, illetve - mint elhangzik - porig is bombáz olykor egyet (hajdan a 13. körzet, és a 12. az utolsó jelenetek idejekor). Forradalom nélkül az ilyen "tisztogatások" inkább 2 esetben jellemzőek:

1. egy frissen bevonult, megszálló hatalom hadseregére, amely épp berendezkedik,
2. vagy egy már omlatag, realitásérzékét elvesztett rezsimre, amely vakon siet a bukásba.

A főszereplők mégis mind úgy tesznek, mintha a birodalom (nevezzük annak) még élhető hely volna, mely éppcsak megrendült. Katniss és Peeta mentora, Haymitch úgy fogalmaz: ők ketten mostantól "elterelések", "Hogy az emberek elfelejtsék, mik a valódi problémák." Bár ezt Haymitch megtévesztésből mondja, akkor is nevetségesen hangzik. Az ilyen kirakatpolitikának akkor lehet esélye működni, ha a diktatúra következetesen ügyel a népszolgálat látszatára, az "Oszd meg és uralkodj!" elvére. Nem pedig minden apróságért golyót ereszt az éhező, passzív lakosok fejébe. Kötve hiszem, hogy ebben a térségben már 75 éve nem tört ki lázadás vagy akár polgárháború.

Maga a változás, amit Katniss és Peeta akaratán kívül elindított, könnyen követhető folyamat, és helyeslem, hogy a történet erre próbál továbbmocorogni. Az 1. Éhezők Viadala-mozi egy rendhagyó alkalmat prezentált, mikor főhős és társa megtagadták egymás leölését, és látszólag inkább öngyilkosságot követtek el, hogy a viadalnak ne legyen győztese. Nyílt ellenszegülés volt ez, amit Snow megpróbál elsimítani, szerelmi cselekedetként propagálva azt.

A Catching Fire 1. fele azt ábrázolja, ahogy az elnyomott közösség fogadja az ilyen helytállást. Katniss nem példakép vagy idol lett, hanem egy hivatkozási alap: ha minden ellened szól, akkor is győzhetsz. Ez a remény. Az emberek Katniss helyzetét az arénában saját helyzetükkel feleltetik meg Panemben. Érdemi propaganda-gépezet híján pedig semmi nem kendőzi el a tényt, hogy a Kapitólium vadászik a gyerekeikre a viadallal. Így egyre többen jutnak el oda: ne hagyják ők se, hogy a hatalom játszadozzon az életükkel.


Sajnálom, hogy ez a gondolatmenet nincs igazán kibontva. Hiába hangzik el többször is, hogy Katniss "reményt adott" a népnek: mutatni a Catching Fire csak 1-1 röpke montázst mer az utcai zavargásokról (ugyanúgy, mint a V mint Vérbosszú is).
Persze sejthető, hogy valami átgondoltabb, szervezettebb ellenállás is készülődik a háttérben. De ezt a produkció túl későn, akkor is leghatásvadászabb módon igazolja: az arénából Katnisst Haymitch és társai kiragadják, hírt hoznak a forradalomról, és a movie félbeszakad. Ennyi. Én ebből azt szűröm le, hogy az egész népi visszhang be-bevillantása csak trükk a Lionsgate producereitől, hogy a folytatást szélesebb közönségnek is el tudják adni (muszáj nekik, hisz a 2. rész büdzséje duplája volt az elődének!).

Szereplőfronton csak a 2 központi figura volt képes lekötni a figyelmemet, így rájuk térnék ki részletesebben.

Jennifer Lawrence alakítása visszafogott, de stabil. Remekül áll neki az a fajta szelíd komolyság és egyszerűség, ami Katniss Everdeen személyiségét jellemzi. Nem egy eltökélt hősalakot vagy népvezér-nyersanyagot látunk, hanem egy borzalom túlélőjét, aki minden újabb halált a szemeiben hordoz, újabb sebhelyek a lelkére. Karakterfejlődése ugyan elég lassan, kerülgetve indul meg, ám amit átél, az hihetően fájdalmas, nagyon könnyű vele azonosulni. Míg az 1. részben minden a túlélésről szólt, Katniss itt már összetettebb problémával találkozik, amivel szemben végképp tanácstalan. "Nem tudok segíteni rajtuk!"  

Okos húzás, hogy a sok extravagáns jelmez legszebbike egyben fordulópontot is jelez a lány lelki fejlődésében. Mikor a versenyzők a viadal előtti showműsoron felvonulnak, a Katniss-re adott menyasszonyi ruha egy sötétszínű, madárszárnyakkal ellátott ruhává módosul - asszociálva a viadal logójára, a tűzposzátára. Már ezt sem lehet félreérteni. De a többi versenyző kézfogója egyértelművé teszi Snow számára: Katniss immár kész arra, hogy rebellis ikon legyen.  
Ezért sem értem, hogy a férfi miért elégszik meg pár vadász és kikerülhető csapda beszórásával - bármilyen félelmetes külsőt kaptak -, amiket nem is ő, hanem az új játékmester, Plutarch felügyel. Lelövöm a poént: Plutarch is Haymitch titkos szövetségese az elemlegetett ellenállási mozgalomban. 

Donald Sutherland prímán teljesít Snow elnökként. Főleg a finom eleganciával párosult kisugárzása fogott meg a vásznon. Vezetőként viszont igen korlátolt az észjárása. Egy türannosznak, aki úgy vizslatja a nép reakcióit, mint ő, politikai tudással is kellene, hogy rendelkezzen. Egyetlen árva taktikai döntése Katniss belezsarolása a szerelmi színjátékba. Aminek a nép kezdettől nem dől be, így az elnök rögtön átmegy hóhérba, de éberebb vagy ravaszabb nem lesz tőle. 
Ugyanaz történik a karakterrel, mint Az Oroszlánkirályban Zordonnal: miután úgy véli, kiiktatta ellenségeit, és győztesnek érzi magát, megszűnik a taktikai érzéke, és átmegy egy sima kényelmeskedő akarnokká, aki elképzelni se tudja, hogy valami ne az ő (ön)kénye-kedve szerint történjen. És mikor a főhős visszavág neki (ahogy Katniss a villám töltését belenyilazza az aréna hálózatába), persze, hogy meg van döbbenve. Félelmetes alak, szó se róla, csak nem elég agyafúrt ahhoz képest, hogy ő egész Panem 1. embere, a mindenható oligarcha. 


Kettejükön kívül úgyszólván senkit nem tudnék név szerint kiemelni; a többiek egyszerűen túl jellegtelenek színészi játék és a karaktereik személyisége szerint.

A mellékszereplők a történetvezetés legnagyobb vesztesei. Az újakat éppcsak a viadal előtt rikkantják oda, így nem jut idő megismernünk őket. És amit menetközben tesznek, az se igazán tükröz jellemet vagy szakértelmet. Egyiküket se látom valódi embernek. Johanna alakja talán a legszívósabb a csoportból: cinikus, modortalan, illúziók nélküli nőszemély, aki éppcsak nem hagyja megdögleni azt, akit kedvel.

Ami a visszatérő szereplőket illeti, nagyjából megbékültem velük. Nem untattak, egyszerűen csak engedtem, hogy ellássák dolgukat a cselekményben. Túlzás volna érdekesnek nevezni őket, pedig 1-2 közülük kimondottan harsány egyéniség. De legalább mind kapnak 1-1 pillanatot, amikor megcsillantanak némi talpraesettséget.

• Mikor Gale korbács hasította sebeit ellátják az Everdeen-házban, Katniss húga, Prim átveszi remegő kezű anyjától a fájdalomcsillapítót, Katniss-nek pedig tárgyilagosan megmondja: nem tehet úgy, mintha elég lenne, hogy "ő majd vigyáz rájuk". (Emlékeztető: Katniss korábban Prim helyett állt be az előző viadalba).
• Peeta a show-ban álhírként bedobja, hogy Katniss-szel nemcsak eljegyezték egymást - a médiának szánt love-story hihetőbbé tétele miatt -, de titokban összeházasodtak, volt nászéjszaka, és a lány terhes. Bár a viadalt végül nem szakítják meg, a tömegből többen ezt követelik. Ez ügyes húzás: előnyt kovácsolni a rájuk kényszerített színjátékból.

Az alapján, amit a könyvekről tudok, a történet részét képezi a tinédzser-románc jól bevált formulája is. Katniss életében adott 2 fiatalember, Gale és Peeta. Peeta a médiának felmutatott ál-szerelme, Gale pedig a talán-szerelme a színfalak mögötti életében. Ez a szerelmi háromszög nekem semmivel nem meghatóbb, mint az Alkonyat enervált műrománca - legfeljebb tolerálhatóbb. Bellához hasonlóan Katniss is hagyja, hogy az őt szerető 2 férfi elhalmozzák a törődésükkel, mikor támaszra van szüksége. Kb. annyi kémiát sikerül generálniuk, mint az Anakin-Padmé, vagy a Peter-Mary Jane párosoknak.
Döntő különbség azonban, hogy ez a női tinihős kedvelhető, őszintébb és önállóbb személyiség. Sőt aktívan vigyáz a fiúkra, közvetlenül az életüket óvja. A 2 srác inkább formulatartozék, mintsem érett férfi, de legalább a lány nem hitegeti őket. 

Illetve egyszer mégiscsak: Miután Peeta-nak korábban leállt a szíve egy elektromos csapda miatt, órákkal később csókot ad neki a parton. Ha ez érzelemkitörés akart lenni (csak Peeta-ban bízhat 100%-ig), igencsak megkésve jelentkezett.

Gale karakterével egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nemcsak azért, mert alapból nem veszem be az érzelmi kötődést közte és Katniss között. Komoly srácnak mutatja magát, erre majdnem halálra korbácsolják a főtéren, amiért az egyik katonát a földre teperte. Heveskedésének hála pedig Katniss még egyszer utoljára következmény nélkül tanúsíthat hősre jellemző magatartást utcai tömeg előtt.
Erre utaltam azzal, hogy kicsit lassú a pálfordulása: végsőkig odázza az ellenállásnak még a gondolatát is, inkább nyel, kínlódik, hárít és színészkedik. Egész addig, amíg maga a fő antagonista el nem lehetetleníti a helyzetét - másodjára. Tudom, hogy csak egy 16 éves lány, de Snow tényleg ennyire nem ismeri föl, hogy gyártja magának az ellenséget?

Egyensúlyhiányt éreztem, miközben a mű tartalmán tanakodtam. A Catching Fire tulajdonképpen 2 igen eltérő részfilmre bontható:

1. adott egy "elmélyülős" rész a néptiprás kezdeti képeivel, ahol Katniss karakterének esélye nyílik a rászakadó dilemmák súlya alatt formálódni;
2. utána viszont a teljes 2. félidőt odadobják az újabb viadalnak, amire kötelezően összpontosulnia kell a cselekmény figyelmének. A célközönség miatt.

És meg kell, hogy mondjam: az új viadal igencsak mesterkélt. Snow ugye Katniss halálcsapdájául hirdeti ki a 75. Éhezők Viadalát, melynek résztvevői a jubilleum alkalmából korábbi viadalgyőztesek lesznek. Miután a cselekmény kellőképp felfokozza a néző elvárásait, a tényleges küzdelem ennyiből áll össze:

1. rengeteg virtuskodás a résztvevők jelmezeinek megtervezésében, még az aréna előtt;
2. az aréna színtere egy, a Jumanjira emlékeztető trópusi akadálypálya;
3. a résztvevő exbajnokok pedig archetípusok, akik semmivel sem életszerűbbek, mintha egy videójátéknál választanánk ki őket a Menü sorból;

Több okot is meg tudok nevezni, ami miatt félvállról vettem a 75. Hunger Game végkimenetelét. Az egyiket most hoztam föl: Katniss-t leszámítva 1 komplex karaktert se találni a gyilkos társaságban. Pedig maga a szitu érdekfeszítő: Peeta-nak és neki szövetségeseket kell találniuk olyanok között, akiket elvileg egymás kiirtására tereltek össze, mint a betanított vadállatokat.

Ezt az izgalmat utólag semmivé foszlatja, mikor a viszontagságok után megtudjuk, hogy a fél társaság Haymitch beavatottja volt egy titkos szervezkedésben. Vagyis az arénajelenetek legalább felében potyára izgultunk mi is és Katniss is. De még mielőtt ez kiderül: tudva, hogy a konfliktus érdemi színtere az arénán kívül, az utcákon történik, az egész Éhező-Viadal hamar jelentőségét veszti a számomra. Mintha a mozinézők felé is elterelés volna, hogy ne gondoljunk a háttérben zajló összefüggésekre, csak élvezzük az akciót és a vizuális effekteket.

Te jó isten, az effektek...!

Nem a Katniss és Peeta ruháihoz adott tűzszikrák akasztottak ki: azok egyszerű, ízléses látványkellékek, tetszettek. (Egyébként nem lepne meg, ha a jelmeztervezést Oscar-ra jelölnék.)  

Az aréna viszont kiábrándító. Soha nem hittem el a csapdákat, ha CGI-t is adtak hozzájuk. A gyilkos mandrillokról például egyből lerí, hogy animációval növesztették őket tigrisméretűre. 
Katniss, Peeta és sebtiben talált szövetségeseik rájönnek, hogy a csapdák óramű-pontossággal váltakoznak, és fel is használják az egyiket, a villámlást. Ettől körmönfontabbnak gondoltam az aréna tervezőit. Ha pedig Katniss-ék dzsungeljárását úgy összességében nézem, az egész ijesztgetésből (pl. hallucináció, kisebb szökőár) és a látszólag velük tartók iránti gyanakvásból áll. Nem jön létre intenzív feszültség, csak mintha a Lost egyik epizódját néznénk délután a TV-ben.




Az összes csapda közül a "mérgező" köd a legbénábban elgondolt veszélyforrás. Ha a fehéres szmog érinti a bőrt, 1 másodperc alatt égető, lepraszerű fehér gennyesedések lepik el azt a bőrfelületet... ami vízben megmosva nyomtalanra eltüntethető!
Az is különös, hogy a köd nem úgy viselkedik, nem finoman terjed, fullaszt - esetleg bénít -, mint egy "átlagos" mérgező gáz. Sokkal inkább egybefüggő, alaktalan gázlénynek néz ki, mintha egy gigászi kísértet téblábolna Katniss-ék felé. Csak akkor éget, ha a felhő közvetlenül érinti az illető testét, és különös módon mindig éppcsak centikkel marad el a menekülők nyomában. Ilyesmit én a Tomb Raider-videójátékokban várnék, hogy megjelenjen, nem egy több mint százmilliós block-buster-ben, ami állítólag nemcsak a látványosságra helyezi a hangsúlyt.

 

(A hírek szerint a Lionsgate ugyanúgy sorakoztatja fel Az Éhezők Viadal epizódjait, ahogy a Summit tette az Alkonyattal, vagy a Warner a Harry Potterrel. Azaz: minden epizódot más-más rendezőre bíznak, ezáltal ki-ki a maga új stílusával frissen tartva az érdeklődését. Az egyes felvonásokat évente szállítják, végül a befejező kötetet pedig kettébontva filmesítik meg. Nemcsak azért helytelenítem a módszert, mert pénzhajhásznak gondolom, de úgy vélem, az egyes részek befejezetlensége rossz reklám a könyveknek is.
Ennek ellenére: ha választanom kellene a 3 regényszéria elolvasása közül, bizonyosan a Hunger Games-re tenném a voksom.) 

Kényelmes médiakritikába öltöztetett, közép- és főiskolásoknak szánt túlélő-túra a Futótűz, melyet a formaságok tartanak vissza, hogy kerekké és maradandóvá érlelődjön. Borongósabb témát vállal, mint az ugyanennek a korosztálynak címzett fantasy-könyvek. De azokhoz hasonlóan nem tud túllépni a forrásmű korlátain, tele van csak a rajongók tűzbe hozását célzó kompromisszumokkal.


Az idei középmezőny legizmosabb darabja. De attól még közepes.