Kingsman - A titkosszolgálat

Majdnem.

Már majdnem megvolt az az összesség, amit én személy szerint "jó filmnek" tartok.

Csak a kelléktára alapján simán tudnám annak nevezni a Kingsment, mert sok benne az ügyesen felhasznált kirakósdarab. Összeáll minden, de hogy mivé és hogyan, az már más kérdés. Egységesebb tónusú, emberibb és közvetlenebb humorú alkotást vártam Matthew Vaughn idei képregénykomédiájától, függetlenül annak összetevőitől. Függetlenül attól, hogy mely műfajokból, hány és mennyire közkedvelt jellegzetességet, idejétmúlt kelléket ragad ki, és rak ki belőlük egy Kick-Ass-típusú James Bond-paródiát.

Gary "Eggsy" (="Töki"???) Unwin a dél-londoni szegénynegyed nagykorú suhanca. Apja 17 éve bevetéskor halt meg, megmentve ügynöktársa, Harry Hart életét. Tökit egyik stiklije után Hart kihozza a sittről, és felfedi előtte apja valódi munkáját: Kingsman volt, egy szupertitkos nemzetközi kémügynökség tagja, akik nemrég ismét elvesztették egyik tagjukat. A lehetséges utódok közé kerülve Töki is részt vesz a titkosügynökök kiszámíthatatlan kiképzésén.

Eközben a halott ügynök után nyomozva a Kingsmen-ek eljutnak egy allűrökre fittyet hányó milliárdoshoz, Richmond Valentine-hoz. A férfi új, ingyenes SIM-kártyával árasztja el a piacot, azzal a szándékkal, hogy azon egy műholdas szignált vezetve bolygóméretű öldöklés-hullámot indítson el. Csak az éri meg az új érát, akinek Valentine egy felrobbantható jelblokkoló chip-et rakatott a fejébe. A Kingsman-ek úrias hatékonysága pedig enyhén szólva csődöt mond, mikor a visszaszámlálás megkezdődik...

Nem olyan nehéz észrevenni a rokonságot a Kick-Ass-szal: ugyanúgy egy Mark Millar írta Marv-képregény (The Secret Service {2012}) volt az alapanyag, melyet Matthew Vaughn írt és rendezett, előbbi munkát Jane Goodmannel közösen. Ugyanolyan komolykás paródia, és ugyanúgy egy egy szimpla magára találós sztori egy lúzer srácról, aki valahogy mégis bevágódik a szokatlan új hivatásában.

Mégse teljesen ugyanaz a műfaji keveréke a két filmnek. A Kick-Ass képregényfilm-paródia, míg a Kingsman inkább kémfilm-szatíra. Vaughn maga is a 70-es évek kémtörténténeteit nevezte meg fő ihletforrásaként. Amikor is még aranykorát élték a zsánerre jellemző abszurd stílusjegyek: a nevetségesen gyűrődésmentes szuperügynök, a megalomán, világuralomra törő zseni, a minden elképzelhető apróságra külön feltalált technokütyü, a brit hazafi-tudat és az angolos úriember-etika.

Vaughn, aki nemcsak írta, de rendezte is a Kingsmant, minél több, kémfilm-klisét próbált átmenteni, és a dolognak ezt a részét kiválóan teljesíti: 

1. Adott egy titkosszolgálat, melyről hiába hangsúlyozzák, hogy nemzetközi és független, valójában olyan brit, mint a huzat.
2. Az ügynökség létszáma limitált, és a Kerekasztal lovagjainak nevét kapták kódnévként.
3. Főhadiszállásuk sok száz éves angol kastély, amiről gondolom nemcsak nekem ugrik be egyből a Buckingham-palota.
4. Szuperharcos ügynökeik mindig kötelezően makulátlan szabású ruhában és frizurával járnak-kelnek a világban.
5. Fegyvertárukba pedig olyan cuccok tartoznak, mint golyóálló öltöny, mérgezett toll, esernyő, mely funkció szerint egyszerre pajzs és puska, stb.

Mindez engem is szórakoztatott, sokrétű és stílusos a Kingsman-ek munkaköre, merev faarcuk ellenére szórakoztató nézni, ahogy épp végzik a munkájukat. Ha egy beérett ügynök akcióba lendül, hihetetlen önvédelmi teljesítményt mutat föl: ritkán látni ilyan sebes, mégis pontosan követhető mozdulatsorokat: először, mikor Hart egy kávézóban lefegyverezi Eggsy suhanctámadóit, vagy amikor egy vallási szekta templomában egyszemélyes aratást végez köztük.

De nemcsak a mozgáskultúrát kivitelezték remekül: mielőtt verekedős rész jönne, tapintani lehet a feszültséget. A legdurvább jeleneteket pedig abszurditásukkal a humor szolgálatába képes állítani. Elsősorban a végére gondolok, ahol Valentine kiválasztott celebjeinek mind kirobban a koponyájuk, vagy mikor a világ számos pontján egyszerre kezdik püfölni egymást az emberek a SIM-kártyák jeladása miatt.

Legfeketébb poénja a filmnek mégis az kell, hogy legyen, mikor Eggsy anyja kizökken az agykontroll hatása alól. 1 éves kislányával (Eggsy féltestvére) együtt bizonyára önmagát is nyugtatgatja. "Jó, nyugodj meg, kicsim. A mami sosem tudna bántani téged..." A kislány meg közbe a késsel szétvágott ajtóra bámul. Az összhatás mulatságosan groteszk.

Technikai szempontból tehát elismerem a film erényeit. De mint azt az elején írtam: nem éreztem elég emberséget benne, túl tompakezűen egyensúlyozza a humort a drámával. Aránytalan a hangvétele, a komolyabb részeknél pedig zavaróan őszintétlen és kétszínű a Kingsman szereplők világképe. Az addig csak rajzfilm-szerűen merevből fullasztóan merev, hierarchia-szagúvá válik. És erre nem mentség, hogy ez "része a karikatúrának", vagy hogy Hart meg Arthur végül mindketten elbuknak. 

Nem találtam olyan mulatságosnak, bár még lenyeltem, hogy a Kingsman-kiképzés része, hogy előre nem látható életveszélybe sodorják őket: eláraszthatják az alvóhelyet, hogy szabotált ernyővel ugrik a csoport egyik tagja, vagy hogy a végén az általuk nevelt kutyát agyon kell lőniük. Merlin kapcsán először még féltem, hogy a sztereotipikus öntelt kiképző figurája lesz, ám végül nem lett savanyú vagy basákodó figura. Sőt lelkesítő volt, ahogy ő, Eggsy és Roxy, a kiképzés befutója végül összefognak Arthur árulásos halála után.

Amit nem is akartam lenyelni: az ezt megelőző dráma. Konkrétan visszataszítónak éltem meg, ahogy Hart egészen a halála percéig abban a tudatban él, hogy Eggsy elbukott, hogy nem elég férfi, hogy beteljesítse jobb jövőjét a Kingsman-eknél. Undorítóvá válik az eddig használt motívum, a gentleman ikonja. "A modor... mutatja meg... hogy ki vagy." Ez az egyik legjobb mondat a movie-ban, mert rátapint, hogy mi az úriember-stílus legnagyobb pozitívuma: a fejlettebb önkifejezés képessége, érettség és problémamegoldó-készség. 

Fatális bakot lő el Vaughn a jelenettel, ahol Harry a kitömött kutyája előtt vitázik Eggsy-vel. Pártfogója emlékezteti rá: azért őrködik a jövője fölött, mert ezzel törleszt az apjának. Ez elidegenítő és gusztustalan. Apja emlékével zsarol egy fiút, aki előtt nem volt és most sincs kikövezett alternatíva. És akire Harry rá se nézett 17 év alatt, míg Eggsy fel nem fedezte medálján a Kingsman-ek hívószámát. Ezek után nincs joga elítélni csak azért, mert tudatosan meghozta élete 1. nehéz döntését, az apafigura akaratával szemben is. Tudom, hogy a film a halálukkal pusztulásra ítéli Harry és Arthur, a régi Kingsman-ek >Hű, de csiszolt!< világképét, de az nekem akkoris túl későn jön.



A Kick-Ass-ban Dave Lizewski is döntő pillanatban hibázik, mikor akaratlanul elvezeti Big Daddyhez a maffiózókat, és a lánya vési az eszébe, hogy törlesztenie kell apja haláláért. Ott ez nagyrészt jogos ítélkezés, része a főhős karakterfejlődésének. Itt a karakterek megrekednek az élő kellék szintjén, ezért a drámai szál ezt a gyomrost nem bírja ki, eldeformálódik. Ha a mű csak addig foglalkozik az osztályellentét és az útkeresés témáival, míg a főszereplő beérik, ám legyen! De akkor mindkét oldalt - arisztokratát és az utca emberét - is tegye befogadhatóvá, mire eljutunk ide, a nagy összekoccanásra Harry és Eggsy között! Ezen vérzett el számomra a film egész hangvétele. 

Az eleve nem túl erős karakterkínálat mellett még zavar a film kiszámíthatósága. Amíg Merlin, Roxy és Eggsy meg nem indul Valentine bunkere ellen, nagyonis kiszámítható a történet: 1. fele spéci kiképzés az előírásos csesztetetés alapján, majd a 2. felére beindulnak az események, és az utolsó harmadra végre egyenletesen erőssé válik a humor is.  

Gazelle és Valentine illusztrisan eltúlzott figurák: a lány Kingsman-kaliberű bérgyilkos, titán lábprotézisei akár a katana. Valentine pedig szöges ellentéte a Kingsman-archetípusnak: laza, beszédhibás, magasról tesz a formaságokra, és meggyőződéses ökoterrorista. Ahogy Hart inkognitóban vacsorázik vele egy Happy Meal-t, 1 közös vonás nem fedezhető föl rajtuk. Valentine úgy tekint az emberiségre, mint vírusra, és ezért szimpatizál az olyan értelmiségiekkel, akik hasonlóan gondolkodnak - pl. Arnold Professzor, akit meglepetésemre Mark Hamill formált meg 2-3 jelenet erejéig.

Imádtam a végső leszámolás perceit: Eggsy látta felvételen, ahogy Valentine fejbelövi Harryt, miután az a SIM-kártyáktól szintén megvadulva leöldöste a fanatikus hívőket. Tiszteletből a barátja és mentora emlékére, olyanná teszi külsejét, mint amilyen Harry Harté volt - meg igazából az összes férfi Kingsman-é. Még a választott fegyvere is ugyanaz, amit először látott tőle használni: a különleges esernyője. És Eggsy nemcsak beválik, nemcsak Gazelle-t győzi le közelharcban, de Valentine-t is megöli, bevégezve Harry és az apja hagyatékát. Nem mellesleg megmentve a világot.

Itt még utoljára jól szórakoztam az akción és a humoron. A szétrobbanó koponyákat művészien sikerült ábrázolni. A diszkószám Gazelle és Eggsy küzdelmekor fantasztikus zenei aláfestés. Még a film végi utolsó fricskán is jót nevettem, ahol a film a "bajba jutott hercegnő" őskliséjét még arcon törli: a korábban megismert, nyivákoló skandináv trónörökösnő annyira leszelidült a zárkájában, hogy a vadidegen Eggsy-nek is odaígéri a társaságát, ha megmenti.

Haláli zárás, bár azért érdekelne, hogy vajon mi lesz ennek az utószele. Mármint: a világ több száz híressége szó szerint agyhalált halt, és legalább 1 percig több milliárd ember püfölte egymást az utcán, az otthonaikban/munkahelyükön, esetleg a tengerparton.

A kémfilmekről tehát egész jól megcsinált mozis gúnyrajz készült, de technikai fronton jóval izmosabb, mint szereplők és történet szintjén. A tónusvegyítés többször elcsúszott, és ahol a főhős értékrendjét ütköztetik a titkos ügynökök kódexével, az valami iszonyúan hamis.

A Kingman - A titkosszolgálatra egy 6/10 (3/5) pontot adok. Nem rossz akcióvígjáték, de nem is műfaji vívmány.