Zombieland 2. - A második lövés

A popkultúra vesszőparipái közül talán a zombikban látok mindmáig a legkevesebb fantáziát. Pedig tudom, hogy az utóbbi években már tapogatóznak a filmesek, miként lehetne frissíteni ezt a szinte mindig bugyután használt klisét – komoly vonalon pl. a Kiéhezettek c. sci-fi-horror, vagy komédiaként a 2009-es Zombieland. Arra a bizonyos nagy áttörésre még várnunk kell, de addig is legalább a műfaj rajongói nem fognak „éhen maradni” zombifilmek terén.

A folytatás ugyanúgy kvázi fiatalok Machetéje zombikkal, mint az első rész, a régi sztárgárdával és ismét Ruben Fleischer-rel a rendezői székben. És bár ugyanaz a stílus és energia lüktet benne, nem olyan ötletes, humoros és fordulatokban gazdag, mint szerettem volna, hogy legyen. A frenetikus bevezető után, mikor már bonyolódnia kell a sztorinak, a film egyfajta kreatív ködben reked, és sosem talál ki belőle. A forgatókönyvírók nem próbálják továbbépíteni a faékszimpla alapvetést, ezért igencsak hullámzik a lendület és az érdekesség szintje: ide-oda hányódunk a szereplőkkel 4 keréken a sivár disztópikus jövőben, és pont abba a nagy semmibe lyukad ki a 2. rész vége, mint az 1.-é.

A történet szerint Columbus és 3 társa új otthonra lelnek a kihalt Fehér Házban. Miután a tini Little Rock besokall stagnáló életüktől, és nővérével, Wichitával dobbantottak, Columbus és a szógyár Tallahassee egy Madison nevű plázacicába botlanak, aki emberként tart ott agyilag, mint a zombik. Rövidesen Wichita dupla okkal tér vissza a parára: Little Rock olajra lépett egy hippivel, és egy sokkal szívósabb új élőhalott-faj jelent meg a környéken: a T-800-as zombi!

Az idővel nem tud nagyon bánni A Második Lövés. Szinte refrénként hangzik el, hogy 10 éve fuccs a civilizációnak, azaz nuku közösség, pénz, termelés, kultúra, stb. Ez máris komoly érvágás a cselekmény lehetőségeit tekintve: valami nagyobb külső mozgatóerőt engednie kellett volna a készítőknek, hogy létrejöjjön, mert így tényleg csak a mondvacsinált „új zombifaj”-poénon csámcsoghatunk, ahogy Columbus-ék Little Rock nyomában kóricálnak. Nincs elég vastag közeg a poénoknak, hogy elburjánozhassanak benne.

Új karakterek terén se sokkal nagyobb a választék: Nevada, Tallahassee új tökös latin szeretője az egyetlen, akit a maga egysíkú módján stílususnak találtam, és nemcsak tükörképe valakinek az eredeti kvartettből. 

Madison egyszemélyben a buta szöszi sztereotípiája, Wichita tökéletes ellentéte és a „mentális zombi”-poén szemléltetése. Túl van használva (na, nem attól, hogy Columbus vele vigasztalódik, miután kikosarazták!), egy idő után már nem vicces, hanem fárasztó volt. Az a csavarja is elég tompán koppan a padlón, hogy miután látszólag zombivá alakulva eltűnt, újbóli fölbukkanásakor kiderül, hogy csak allergia miatt hányt a bozótba. „Szörnyeteg vagyok…!” Nem, drágám, csak vérhülye…

Woody Harrelson pompásabb perceket szerzett nekem, mint Jessie Eisenberg, Emma Stone és Abigail Breslin együttvéve: „Miért nem lehet már egy kis RÉZCSŐVEL SZÁJBABASZOTT MÁZLIM EBBEN A KURVA ÉLETBEN…?!?” Tipikus menő csávó cowboy-kalapban: világot leszarja, zombikat aprítja, és imádja A Királyt. Jó húzás az íróktól a bevezetőnél, hogy az ő atyáskodása és Columbus béna leánykérése egyszerre indítja be a testvérpárban a pucolás ösztönét. Nyilván a fő figurák egymáshoz viszonyulása jóval több színt visz az egészbe, mint a vékony cselekmény, és erre nagy szükség is volt az unaloműzéshez.

Folyton azt érzem, hogy a film korlátokba ütközik, mert készítői nem merik emelni a tétet, ahogy pl. a Hot Shots 2. tudta. Fejlemények, jellemrajzok, sőt érintett témák (párkapcsolat, egyedüllét vs. család) terén is szűkösen vagyunk, a végén meg semmi nem változott érdemben. Bár azért egy cérna kis lelki növéssel el lettek látva a végére:

1. Wichita már nem zárkózik el a kapcsolattól Colombus-szal,
2. Madison önként, zombulás nélkül áll félre az útjukból,
3. Tallahassee pedig megtanulja felnőttként kezelni Little Rock-ot,
4. aki amúgy tökre jól mulatott a hippik új „babiloni” mekkájában.

A Zombieland 2. – A második menet egy 3/5-öt kap tőlem. Bűnös élvezetnek simán beillik, ám túl szűkös keretű és nem elég merész vagy gazdag a saját világa, hogy akár a humor, akár az akció kibontakozhasson abban.