Batman: Hush

Sehogy se békülök ki egyes filmbéli nevek magyar elmásításával, pedig nem holmi szakfordítói, bigottul előírásos lencsén át nézem az ilyesmit. Hivatalos szinkronban a magyarosítás olykor kipárol egyfajta szilajságot egyes angol nevekből; ezért hívom Poison Ivy-t "Méregcsók" helyett Méreg/ Mérges/ Mérgező Ivy-nak, a "Lázár-kutat" Lazarusz-Forrásnak/-Katlannak, vagy a "Batman: a Piros sisak ellen" filmcímet "Batman: A Vörös Sisak alatt" vagy "mögött", ami szerintem hangzatosabb és közelebb is áll az eredetijéhez. Elnézést tehát, ha ezzel összezavarnék valakit, vagy ha hozzáállásom a tolmácsszakma szemével nézve pórias, elmaradott, megkésett volna.

"A késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük.

Köszönjük."

:)

A Batman: Hush egy azonos nevű, 12 darabos képregény-széria kapszulafilmje. Alig másfél órás, józan mértékkel egyensúlyozza a drámát az akcióval, van hangulata és tempója, a gotham-i városkép és az emberfigurák rajzolása impozáns. És mégis, a sötét lovag megannyi filmes kalandja után ez inkább szokványosnak, rutinból összetákolt egyszeri matinénak éreztem, mintsem izgalmas adaléknak a Bat-mitológiához. 

Bruce egy partin találkozik Selina Kyle-lal, valamint egy régi gyerekkori jóbarátjával, Dr. Thomas Elliot agysebésszel, amikor elszólítja őt a kötelesség: egy látszólag sima emberrablási ügyben felfedezi, hogy Macskanő és Superman is Méreg Ivy tudatbefolyása alatt áll. Ám a növényvilág úrnője maga is csupán eszköz egy Hush nevű új maskarás bűnöző tervében, mely egyetlen nagy macska-egér játék a Denevérember ellen…

A Lazarusz-forrás felbukkanása egyből igazolta benyomásomat, miszerint a Batman: A vörös sisak mögött lehetett itt a minta: adott egy eleve nem túl népszerű fickó Batman szuperhősi „karrierjéből”, aki a hírhedt sejtregeneráló forrásban mártózva visszanyeri életerejét, radikálisabb és hatékonyabb lesz, mint valaha hitte volna, és bosszújához magára ölti Batman egy másik, még kevésbé ismert, „harmadrendű” ellenfelének személyazonosságát. Ahogy 2010-ben Jason Todd avanzsált az új Vörös/Piros Sisakká, a Batman: Hush lazán Edward Nygma-nak, alias a Rébusznak "ajándékozta Hush nevét. Erről majd mindjárt…

Túl sok a kosztümös szereplő, több, mint azt a történet indokolná. És az írás direkt nem hajlandó tudomásul venni, hogy egyesek puszta fizikai hatalma mekkora teret követelne egy ilyen sok-résztvevős konfliktusban. Ezen lovagoltam már a Batman: A hosszú Halloween 2. részénél is: itt a szereplők egy arasznyit ugyan több személyiséget kaptak, de a dráma zsengébb és felszínesebb. 

Olyan az egész sztori, mint egy túlépített egérfogó csapda, melyben a labdát egyik szereplő műsorszámáról a másikéra passzolják, de az egésznek valahogy nem lesz ettől pluszsúlya. Bane-nel kezdünk, majd váltunk Macskanőre és Ivy-ra, beköszönünk Superman-nek, aztán előkerül Joker, Rébusz, Éjszárny stb. Egy az, hogy csak Batman-rajzfilmből már tucatnyi darabbal tömtek degeszre minket – vagyis történet- és szereplőárnyalás terén is magasan van már a léc –, és a film is annyi jelmezes ikont töm magába, hogy egyenként nem tud nyomós okot adni egyáltalán az ottlétükre. 

Világos volt, hogy az egész mű a Hush körüli rejtélyen áll vagy bukik majd, és ez itt sajnos nem jött be. Szándékosan nem vizsgáltam át a képregényeket, de így is laposnak tűnt a leütés, hogy Rébuszt és Hush-t egyetlen gonosztevő régi és új álarcává mossák össze. Két képregényfigura egyesítése önmagában nem zavar: Jason Todd, vagy a Batman: Kezdődikben Ducard és Ra’s al Ghul esete érdekes volt, hozzáadott egy-egy antagonista kilétéhez. Itt viszont merő útrövidítés, mely elárulja, hogy a készítők nem láttak fantáziát Thomas Elliot karakterében. Neki a képregényben egyetlen feltűnő ismertetőjegye van: a bebugyolált feje. Pedig dereng, hogy Hush éppolyan ütős sötétebb tükörképe lehetne Batman-nek, mint a legtöbb feldolgozásban Kétarc.

Belemagyarázottnak éreztem, ahogy a megújult Rébusz már egyrészt kapásból tudja, kicsoda Batman, másrészt amilyen nyakatekert és logikátlan utakon próbál szemétkedni a filantróp szuperhőssel. Minek neki ennyi bábu a sakktáblán, akiket csak azért vont be a játékába, mert "lenézték őt"? Ennyire sekélyes a gondolatvilága? Vagy akár a riválisaié? Nem a karizmát vagy lélektani hadviselést, hanem egy nárcisztikus alak kicsinyes játszadozását olvastam ki róla és a hű-de-okos tervéről, amely végül úgyis a jó öreg csihi-puhi módszerhez lyukad ki. Rébusz diadalmas beszéde hangzatos, de a kérdőjel-alakú kaszája nélkül nem láttam egyenrangú félnek Batman-nel. 

Már a 90-es évektől, de A sötét lovag: Felemelkedés óta végképp Selina Kyle a legtöbb rajongó jelöltje Batman végső társául, aki mellett Bruce kiköthet a bűnüldözés napjai után. Érthető, hogy Thomas halála – meg hogy majdnem megölte érte a befeketített Joker-t – ráveszi Bruce-t, hogy felfedje kilétét a nőnek: romantikus párként nagyon bírtam kettejüket! A személyiségük összeillik, készek bírni a másikban, van türelmük a véleménykülönbségekhez. Szakításuk ezzel szemben eléggé összecsapott lett: Macskanő a halálba taszítja Rébuszt, és kiborul, mikor Batman a morális elvein lamentál. "Elvek nélkül nem vagyok jobb náluk."

Igazából... énszerintem jobban érteni lehet a döntésük okát, mint azt a film ki meri fejezni. Ez a Bruce Wayne nem a küldetése megszállottja: korábban óvatosságból nem akart vakációzni Seliná-val, hisz a bujkáló Hush nyilván tudja a kilétüket. És mintha Selina is érezné, hogy a férfi még nem áll készen kettejükre. De benyomásom szerint nem azért, mert nem hajlandó megváltozni vagy visszavonulni Batman-ként, hanem mert még nem ért eleget, a sok harc nem sokat változtatott Gotham összképén. Talán ha csak negyedórával hosszabb lenne a produkció, ezt alaposabban körüljárhatták volna...

Nem bánom, hogy szerencsét próbáltam ezzel a darabbal, mégha nem is sikerült lenyűgöznie. A cselekmény túl van komplikálva ahhoz képest, milyen homályosak a két főküzdőfél céljai, le van terhelve sok látványnak behozott szereplővel és többnyire nyomaték nélküli fordulattal, amitől 85-90 perces játékidő is szűknek tűnik. Másrészt tetszett a romantikus szál Bruce és Selina között, ahogyan kettős életüket az új kapcsolatukkal próbálták összeegyeztetni, mégha nem is sikerült nekik ezúttal. 

A Batman: Hush-ra egy 3/5-öt adok. Középmezőnybe taksálom.

Star Wars Epizód IX. - Skywalker kora

A Skywalker kora Jeffrey Jacob Abrams „lehetetlen küldetése”. Motortalan és iránytalan egyszerre; túl vagdalt és túl vagdalkozó, de nem elég összefüggő és átgondolt. Végig az az ember érzése, mintha a film a saját teremtői ellen harcolna, azok összes hibáját és romlottságát próbálja kompenzálni, miközben újabb hibás döntésekkel bombázzák porig. 

Még a szó szerinti címe („Skywalker felemelkedése”) is puszta reklámpóz: a Skywalker–legenda maradékával szöszmötöl, ami Rian Johnson bozótirtása után még előszedhető maradt, és a végén sikerül akkora fityiszt mutatnia a névnek, ami iróniából ad jelest a Disney-Star Wars-nak.

1 évvel Luke Skywalker halála után járunk. A Leia vezette ellenállás megtudja, hogy Palpatine-t a Sith-ek szolgái zombiszerű roncsként visszahozták az életbe. A bukott császár felajánlja Kylo Ren-nek a Végső Rendet, az Első Rendnél ezerszer pusztítóbb kozmoflottát, amit titokban gyűjtetett, míg Snoke, az ő kis lombikavatárja nyíltan terrorizálta az Új Köztársaságot. 

Rey közben a régi-új bagázzsal Palpatine rejtekbolygója, az Exegol után nyomoz,  útközben viszont komoly csapás éri: nemcsak Leiát, a mentorát veszíti el, de megtudja, hogy „senkiknek” hitt szülei közül az egyik Darth Sidious tulajdon vére volt.

 

A VII. Epizód híveként írom: ez a filmhármas nagy egészként egy kupleráj. A VIII.-nak konkrétan sikerült a Föld legkedveltebb űrmeséjét divatpolitikai platformmá silányítania, lerombolva a régi hősöket, összehányva az újakat, rátaposva az epizódok alkotta saga-gerinc minden morális üzenetére.

Pont a lényeg maradt ki már megint: egy szellemiségében is koherens sztoriláncot kalapálni, mely átível az immár tripla trilógia egészén, és új mondanivalót tesz hozzá Anakin és Luke történeteihez, anélkül, hogy azokat felülírná –  újra. De a The Rise Of Skywalker épphogy egy sokrészes eposz „nagy fináléjaként” állja meg a legkevésbé a helyét.

Ha pl. A Bosszúállók: Végjátékot nézem, amely még több karakterrel és régi-új cselekményszállal zsonglőrködött, a különbség ég és föld (mondja ezt az, aki lehúzta a legtöbb MCU-produkciót!). Ott egyetlen rész alig 2 órája már elég volt ahhoz, hogy egy kiérlelt, erős körvonalú dráma adjon igazi katarzist az elvárt kulcsínparádéhoz. 

Nem bűzlött az izzadtságszagtól, mint ez az alkotás. Kapkod, utólag szépít/másít meg dolgokat a többi részből, csóró módon próbálja megint csikizni a nosztalgia iránti vonzalmunkat – holott értelmes egésszé sem tud összeállni.

Csúnyán elbánt Abrams-szel Kathleen Kennedy és vezetése mindaz alapján, amit a forgatás körülményeiről hallottam alternatív hírportálokon. Érthető, hogy a rendezőt most szorosabban akarták ellenőrizni, mint Az Ébredő Erő-nél, hisz az új projekt 4-5 embert próbáló feladatot rótt rá egyszerre:

1. Retusálni Johnson legközutáltabb alkotói döntéseit, amennyire csak lehet;
2. Értelmes szálat ollózni az elhunyt Carrie Fisher-ről, az addig föl nem használt forgatási anyagból;
3. Hatalmas végső csatát feltornyozni, a világos és sötét oldal ifjú bajnokaival az élen;
4. Próbálni valami frisset adni az óriási fantáziauniverzumhoz,
5. Kikerekíteni a mindazt a kánont, ami eddig „Star Wars” néven meglátta a napvilágot. 

Minden arra vall, hogy a főnökség önhittsége lőtte tüdőn a stáb és a színészek erőfeszítéseit. Végig ordít, mennyire kicentizett és mesterkélt az egész: ki mennyi időt kaphat (pl. az általam utált Rose Tico szerepét alaposan megnyírbálták), a mindenkinek való megfelelési kényszer, átírások és extra utómunkálatok sora, még alig pár héttel a premier előtt is.

Állandó felülbírálgatást sugall a lendületakasztó vágás, az érdektelen és zavaros dramaturgia, a banális és többször tyúkeszű sztorimegoldások. Az idő haladtával Abrams és egyre több munkatársa nyílnak meg az akkori munkaviszonyokról, mondván: alig ismertek rá arra, ami végülis a mozikban kötött ki...! 

Ellenezték pl. a hírhedt „Reylo”-csókot Rey és Ben Solo között, amit nem is értem, hogy képzeltek Kennedy-ék. Palpatine behozása állítólag magától az elnökasszonytól származott: ha igen, aligha érdekelte, hogy ezzel semmissé teszi Darth Vader önfeláldozását A Jedi visszatér-ben. Abrams eredeti vágatát aligha fogjuk már látni, és kétlem, hogy a rajongókat még különösebben izgatja egy tűrhetőbb befejezés. Szégyen: a „tűrhetőbb” a legjobb, amit egyáltalán remélhetünk ezen a ponton… 

Egymás hegyén–hátán hömpölyögnek a hibák, hézagok és hibás elképzelések, és nem mind írható Az Utolsó Jedik számlájára. A rajongók már ízekre tépték a film tartalmát, így inkább csak rangsorolnám a 10 szerinem legnagyobb baromságot a Skywalker korából:

• 10.)  A klisé ereklyevadászat a Sith-tőr körül, hogy eltaláljanak az Exegolra.
• 9.)    Leia halála, mert az Erőben eggyé olvad fiával, mikor Rey ledöfi.
• 8.)    Kylo Ren halála, mikor átadja életerejét az épp hulla Rey-nek.
• 7.)    Han Solo mint élő emlék, á lá Batman V Superman Kent-papája. 
• 6.)    A már említett Reylo-smaci.
• 5.)   A 2. Halálcsillag egy böhöm része. Teljes szétrobbanás után maradt 1 darabban, pont eltalált egy közeli bolygót, és a légkörén át földet érve is egyben maradt! (JJ, mi a véres frászt műveltetek...?!)
• 4.)    Már csillagrombolóknak is van bolygókat szétrobbantó halálsugara!
• 3.)    Finnék lovakon lovagolnak a csillagrombolókkal teli csatába!
• 2.)  A nagy Darth Sidious már puszta kézzel le-villám-csap űrhajókat az égen!
• 1.)    de aztán a saját, le nem álló villámszórásától robban szét örökre!

Szomorú szégyen, hogy a Disney-Lucasfilm-bagázs nem engedte végül elmélyíteni az új központi triót, elősorban Miss Rey Palpatine-t. Bizony: ide lyukadtunk ki. Miután Johnson elbarmolta a lehetőségét, hogy Rey esetleg Skywalker-rokon, nem sok más magyarázat kínálkozott arra, hogy mitől olyan iszonyú Erő-profi az egykori roncsvadász. Mondjuk egy fokkal így is jobb a "senki szülei elcserélték őt piára"-elméletnél, de... na mindegy...

 

Végső harca Sidious-szal ki sem látszott a logikai bukfencekből, így esélyem nem volt izgulni a végkimenetelért. Még úgy se, hogy a 9 rész összes nagy Jedi-jének hangja visszhangzik, mert ráruházzák hatalmukat. Úgy hírlik, hogy Abrams fizikai valójukban is meg akarta jeleníteni az Erő-szellemüket, ahogy Luke-ét, de ez a tetszetős gondolat végül vágóhídon végezte. 

Soha nem vetkőzheti már le a figura azt a benyomást, hogy Kennedy-ék érdemtelenül rátestálták mindazt az erényt, amit a Skywalker-ikrekből direkt és cinikus módon kilopdostak. Luke pályaeleji ártatlansága, türelmetlensége és újra megtalált önzetlensége, Leia bátorsága, kitartása és lelki ereje. Pedig Daisy Ridley játékán most érezni a szeretetet, amivel Rey gondol Leiára és Luke-ra: a velük való szóváltás hangneme a kevés dolog egyike, amit szerintem sikerült jól kifejezni ebben a nagy kupiban.

A többi szereplő igazából csak téblábol és sodródik a cselekmény csapongásával. Finn és Poe barátsága 5 perc alatt tündökölni tudott a VII. részben, de a VIII. és IX. együtt se tudta ezt újra megidézni: fogam csikorgattam a legelején, ahogy Rey-jel hármasban veszekednek a semmin. A többi mellékszereplőt, ismerőst/nem ismerőst meg egyből elfelejtettem, amint kisétáltam az ajtón. 

Nem csodálom, hogy szegény Abrams-nek már nem maradt rá energiája, hogy legalább azt hihetőbbé gyúrja, ami egyáltalán okot adhat "folytatásokra" a VI. Epizód után: Leia fia felnőtt, de a sötét oldalra állt. Kylo Ren megmaradt Disney-meseszerű rosszfiúnak: azért lett népirtó és apja gyilkosa, mert Palpatine Sith-hangokat küldött a fejébe. Ja: és mert Luke egy törtlátomás miatt majdnem levágta. Összeomlott a karakter, mielőtt tisztességesen felépülhetett volna, és erre 3 film bénázásai után már legyinteni se tudtam. (Ahogy arra se, mikor átgázol a sose-kiaknázott Ren Lovagjain.) 

Legfájóbb talán az nekem, hogy a VII. Epizód nagy ígéreteiből jóformán semmit nem váltottak be végül. Mi több: potyára rúgták föl Lucas '83-as happy end-jét, miután rátették a kezüket a legendára. Egy család tragikus sorsa immár sose nyerhetett feloldozást, egy civilizációt tönkretevő zsarnok átka "sosem tűnt el igazán", és a fő vérvonal Ben Solo-val örökre kihalt. 

Rey ugyan Skywalker-nek nevezi magát a végén, de ez kétélű gesztus. Be is inthet vele a szörnyeteg nagyapja emlékének, de amikor egy film ilyen mértékig nem figyel önmagára, ennyire nem tud bensőségessé válni a közönségének, akkor egy ilyen nüansz könnyen fordítva sülhet el. Lám-lám! Nem elég, hogy az Erővel agyonhízlalt "(Fény)Sugár" Sidious-seed lett, utoljára még jól le is szkájvókerezik…!

Legjobban a zárás igyekszik tisztelegni a maga furcsa módján múlt előtt. Rey Luke és Leia fénykardját is használta Sidious ellen, de nem tartja meg őket, hanem a Tatuinon, a Lars-farm romjainál eltemeti őket. Ez egyfelől irritált, mert hisz egy fegyver is lehet világtörténelmi ereklye, a világörökség része - ráadásul mindkettő egy-egy Rey által becsült, hős tanítóé volt... Másrészt, azt hiszem, így biztosan nem mutogatják majd, mint holmi bizsukat, ööö, nem fordíthatják őket rossz célokra, ööö, és az egymás mellett álló szellem-ikerpár is mintha helyeselné ezt, ööö... 

Milyen pecséttel búcsúzzak tehát a vélhetően utolsó Star Wars Epizódtól? Legendás fináléként azonnal rávágnám az Egyest: egyáltalán nem érezni belőle 9 film együttes, monumentális drámai erejét, és vajmi keveset korrigál közvetlen elődje baklövésein. Egymagában se sokkal jobb: a történet romhalmaz, a szereplők és drámájuk meg se közelíti azt, amin az eredeti bagázs keresztülment. 

Ugyanakkor most nincs az az erős femináci-méregfelhő a levegőben, nem kívántam az arrogáns "jóarcok" halálát, és megbékített utoljára még együtt látnom Luke-ot meg a testvérét. Akkor miért érzem úgy, mintha ugyanott lennénk, mint 2015-ben? Vagy igazából... mint 2004-ben? Mert nem üzent semmi újat nekünk mindaz, ami e dátumok után jött "Csillag Háborúk" címszó alatt. 

Tavaly végére már megedződtem nagy nevű filmcsokrok elreklámosítása ellen, így nem csalódtam akkorát az Epizód IX.-ben, mint hittem, hogy fogok. Ami a moziban debütált, sehol nem volt ahhoz képest, ami lehetett volna, mégis elég lett ahhoz, hogy legalább utálkozás nélkül mondjak búcsút az időskori Luke-nak, Hannak és Leiának. Az Erő nyugosztalja őket...!

A Skywalker korára egy 2/5-öt adok.

Ad Astra

Évente kerüli meg pályáján az űr-sci-fi műfaja a moziszínházat: minden éven kijut egy sokmiliós, erős reklámú, a 2001 babérjait megcélzó űreposz – mikor hogyan elsülve. Az Ad Astrán is látni az igyekezetet: néhány igen mutatós látványelem, a visszafogott dráma hatásosabb percei, plusz egy pár torokszorító szituáció is elég erőt visz bele, hogy legalább az őszinte szándék felismerhető legyen rajta. Ettől messzebbre azonban nem jut el; mintha félne elengedni a biztonsági paneleket, így az eposzi zónát sem sikerül elérnie.

 

Roy McBride őrnagy az évekkel ezelőtt eltűnt apja, Clifford McBride példáját követve lett űrhajós. Clifford annak a Lima-Projekt-nek volt a vezetője, mely a lakható, illetve más értelmes fajok által már lakott világok után kutatott, és lehet, hogy a férfi még él a Naprendszer túlfelén. Clifford egy régi kollégája, Pruitt is csatlakozik Roy küldetéséhez, de komoly megpróbáltatások kísérik az asztronauta útját.

Meglehetősen kiábrándító, közhelyes film lett az Ad Astra. Megannyi okosabb üzenetű, szívpumpáló sci-fi után már keményebben kell gyúrnia nálam egy történetnek, hogy átérezzem, ha tényleg a civilizált világ jövője forog kockán, a végkifejlet meg kell térítse a figyelmünket, amit a dramaturgia követésének szentelünk. Író-rendező James Gray és színész-producer Brad Pitt nem tudtak erős fogást találni a témán, és ezt nagyon sajnáltam. Nemcsak az eredeti és kiélezett mondandó hiánycikk itt, ahogy az intelligens élet kereséséről szövegelnek, de az események olykor a fizika törvényeit is kikezdik, pl. a villámgyors bolygóközi adásvétel, vagy a vákuumtól szétrobbant majomfej. 

Túl sokszor láttam az apai példaképhez felnőni akaró, azonos pályát választó férfiú lelkizését, aki aztán találkozhat is a szülővel, szembesülve annak árnyoldalával. Clifford és Roy valahogy nem adtak nekem Vader-Luke-szintű apa-fia-dinamikát – pedig a párbeszédek ott sem voltak magasabb színvonalúak. És hiába szívszorító maga az elválás, rohadtul elcsépelt is, hogy végül csak azért szelte át Roy a fél naprendszert apja után, hogy "elengedje". Sehová nem fut ki érdemben a fő történetszál: Clifford - aki fia szemébe mondta, hogy küldetését többre tartotta, mint Roy-t és egész eldobott életét együttvéve - ellebeg a kozmoszba, Roy pedig takaríthatja utána az "örökségét". 

Látványban az Ad Astra hozza a rutint, de többet aligha; a helyszínek – a kozmosz, a Föld szomszédsága, a külső bolygók, az állomáshelyek – változatosak, van hangulata, légköre. De őszintén szólva jobban megfogott eleve a tény, hogy egy fősodratú sci-fi közeljövőjében a Hold és Mars földi kolóniáknak ad otthont. Tudom, hogy ma már tartunk itt – csak még nem dicsekednek vele a nyilvánosság előtt. 

Visszavesz az egésznek a hatásfokából ez a túlzásba vitt lamentálás a filmben és a főszereplő monológjaiban. Roy nem elég érdekes és rétegelt karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes dramaturgiát, és ezen azok a pillanatok se változtatnak, ha épp hullák, vagy a teljes magány veszi őt körül. Több hónapi sodródása a Neptunusz felé, ahogy felvételeket néz a feleségéről és az apjáról, a Csillagok között másolásának tűnt nekem. Miután a a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha egy túlbonyolított tanmesét láttam volna arról, hogy soha ne adjuk föl, leárazott sci-fi-köntösben.

Brad Pitt-nek jól áll, hogy változatos műfajú filmekben próbálja ki magát. Amilyen kedvelhető és jellegzetes figura volt idén a Volt egyszer egy Hollywood-ban, annyira feledhető családi űrutazó volt az Ad Astrában. Ez az űrdráma annyira sallangokból épül föl, úgy túlhangsúlyozza a személyes hányódást éles üzenet és érvütköztetés nélkül, hogy elveszíti a kapcsot a nézőhöz, így nem tud katarzist se teremteni. A hatásosabb percei dacára inkább menetrendszerű, mintsem okos műfaji jövevény.

 

Az Ad Astra tehát egy középmezőnyös alkotás, amin simán keresztül lehet nézni 2019. kínálatában.