Zombieland 2. - A második lövés

A popkultúra vesszőparipái közül talán a zombikban látok mindmáig a legkevesebb fantáziát. Pedig tudom, hogy az utóbbi években már tapogatóznak a filmesek, miként lehetne frissíteni ezt a szinte mindig bugyután használt klisét – komoly vonalon pl. a Kiéhezettek c. sci-fi-horror, vagy komédiaként a 2009-es Zombieland. Arra a bizonyos nagy áttörésre még várnunk kell, de addig is legalább a műfaj rajongói nem fognak „éhen maradni” zombifilmek terén.

A folytatás ugyanúgy kvázi fiatalok Machetéje zombikkal, mint az első rész, a régi sztárgárdával és ismét Ruben Fleischer-rel a rendezői székben. És bár ugyanaz a stílus és energia lüktet benne, nem olyan ötletes, humoros és fordulatokban gazdag, mint szerettem volna, hogy legyen. A frenetikus bevezető után, mikor már bonyolódnia kell a sztorinak, a film egyfajta kreatív ködben reked, és sosem talál ki belőle. A forgatókönyvírók nem próbálják továbbépíteni a faékszimpla alapvetést, ezért igencsak hullámzik a lendület és az érdekesség szintje: ide-oda hányódunk a szereplőkkel 4 keréken a sivár disztópikus jövőben, és pont abba a nagy semmibe lyukad ki a 2. rész vége, mint az 1.-é.

A történet szerint Columbus és 3 társa új otthonra lelnek a kihalt Fehér Házban. Miután a tini Little Rock besokall stagnáló életüktől, és nővérével, Wichitával dobbantottak, Columbus és a szógyár Tallahassee egy Madison nevű plázacicába botlanak, aki emberként tart ott agyilag, mint a zombik. Rövidesen Wichita dupla okkal tér vissza a parára: Little Rock olajra lépett egy hippivel, és egy sokkal szívósabb új élőhalott-faj jelent meg a környéken: a T-800-as zombi!

Az idővel nem tud nagyon bánni A Második Lövés. Szinte refrénként hangzik el, hogy 10 éve fuccs a civilizációnak, azaz nuku közösség, pénz, termelés, kultúra, stb. Ez máris komoly érvágás a cselekmény lehetőségeit tekintve: valami nagyobb külső mozgatóerőt engednie kellett volna a készítőknek, hogy létrejöjjön, mert így tényleg csak a mondvacsinált „új zombifaj”-poénon csámcsoghatunk, ahogy Columbus-ék Little Rock nyomában kóricálnak. Nincs elég vastag közeg a poénoknak, hogy elburjánozhassanak benne.

Új karakterek terén se sokkal nagyobb a választék: Nevada, Tallahassee új tökös latin szeretője az egyetlen, akit a maga egysíkú módján stílususnak találtam, és nemcsak tükörképe valakinek az eredeti kvartettből. 

Madison egyszemélyben a buta szöszi sztereotípiája, Wichita tökéletes ellentéte és a „mentális zombi”-poén szemléltetése. Túl van használva (na, nem attól, hogy Columbus vele vigasztalódik, miután kikosarazták!), egy idő után már nem vicces, hanem fárasztó volt. Az a csavarja is elég tompán koppan a padlón, hogy miután látszólag zombivá alakulva eltűnt, újbóli fölbukkanásakor kiderül, hogy csak allergia miatt hányt a bozótba. „Szörnyeteg vagyok…!” Nem, drágám, csak vérhülye…

Woody Harrelson pompásabb perceket szerzett nekem, mint Jessie Eisenberg, Emma Stone és Abigail Breslin együttvéve: „Miért nem lehet már egy kis RÉZCSŐVEL SZÁJBABASZOTT MÁZLIM EBBEN A KURVA ÉLETBEN…?!?” Tipikus menő csávó cowboy-kalapban: világot leszarja, zombikat aprítja, és imádja A Királyt. Jó húzás az íróktól a bevezetőnél, hogy az ő atyáskodása és Columbus béna leánykérése egyszerre indítja be a testvérpárban a pucolás ösztönét. Nyilván a fő figurák egymáshoz viszonyulása jóval több színt visz az egészbe, mint a vékony cselekmény, és erre nagy szükség is volt az unaloműzéshez.

Folyton azt érzem, hogy a film korlátokba ütközik, mert készítői nem merik emelni a tétet, ahogy pl. a Hot Shots 2. tudta. Fejlemények, jellemrajzok, sőt érintett témák (párkapcsolat, egyedüllét vs. család) terén is szűkösen vagyunk, a végén meg semmi nem változott érdemben. Bár azért egy cérna kis lelki növéssel el lettek látva a végére:

1. Wichita már nem zárkózik el a kapcsolattól Colombus-szal,
2. Madison önként, zombulás nélkül áll félre az útjukból,
3. Tallahassee pedig megtanulja felnőttként kezelni Little Rock-ot,
4. aki amúgy tökre jól mulatott a hippik új „babiloni” mekkájában.

A Zombieland 2. – A második menet egy 3/5-öt kap tőlem. Bűnös élvezetnek simán beillik, ám túl szűkös keretű és nem elég merész vagy gazdag a saját világa, hogy akár a humor, akár az akció kibontakozhasson abban.

A házinyuszi

Shelley Darlington playboy nyusziként bulizta végig semmitevő életét a Playboy-villában, míg az egyik irigye egy hamis levéllel ki nem rakatta a szűrét 27. szülinapja után. A hajléktalan szöszi egy lánykollégiumba vetődik, ahol egy Zeta nevű klubcsoport nagyasszonyául szegődik. Mihelyt munkához lát, teljesen átfazonírozza a halvány kisugárzású bandát. Márcsak elég új tagot kell gyűjtsenek, és nem kell elárverezni a házukat. 

Vajon mennyire tudható előre a humor színvonala abból a tényből, hogy a filmet pénzelő Happy Madison Adam Sandler vállalata? Mitől hihetik ott azt, hogy a huszonéves nők jó kedvre derülnek majd csupa olyan nőszereplőt hallgatva, akik bátortalan kockákból üresfejű cicababák szektája lesznek? Kicsit sem taszító, hogy a stúdió a komikum mágnesének hiszi a mindent lemosolygó babaszöszi sztereotípiáját, aki egy rendőr "Please, blow!" utasítását úgy fordítja, hogy megpróbálja leszopni? Ezeket a kérdéseket szegezném azoknak, aki csekket fogadtak el a filmben való bármilyen részvételükért.

Anna Faris-t a Scary Movie-franchise tette föl a térképre, ezért megértem, ha erőlteti a vígjáték-főszerepeket - annyira, hogy olykor a produceri munkát is vállal hozzájuk. De az ilyen buta liba-szerepkörből nincs a színésznő, aki valós érzelmeket tudna kihozni. Shelley pontosan az a sekélyes, megjátszós kurvajelölt, akit már ezer másik komédiában láttunk életjelet kibocsátani magából. Legfőbb dilemmája egy fiú, akit hidegen hagynak a csábítási trükkjei, ezért szemüvegben randizik vele, hogy lássa: esze is van. Még az alapszintű empátiát is nehéz kipréselni magunkból, ha egy karakter még a számára bármit jelentő gondokra is annyit bír reagálni, hogy bociszemet mereszt ránk.

És az emberi értelemnek ez a járkáló vesztőhelye tanítja meg néhány, tőle is szánalmasabb női karikatúrának, hogy "hogyan legyenek szexik". A film egy klubház megmentésének címén olyan jelenetekre veszi rá a színészeit, ami a szappanoperákban cikin festene: felfedezik a sminkelés képességét, a fodrászhoz járást, megtanulnak testrészt villantani, menő csajokként bulizni meg ehhez hasonlók. És amint az várható, bombasikert aratnak a környék minden nyálát csorgató hímringyója, illetve bármi fényes tárgytól belelkesülő kisparti-ribanca között. Külön bónusz még az elején, mikor a szőkített főhősnő előveszi a legjobb Batman-hangját, valahányszor a barinői nevét ejti ki.  

Végszóként még annyit mondanék: ha a való életben így nézne ki az átlag huszonéves korosztály - Amerikában vagy máshol -, onnéttól elektronikus nyakörvet hordhatnánk az utcákon!

Birdman - A mellőzés meglepő ereje

Michael Keaton: „Nem kellett ahhoz Batmannek lennem, hogy el tudjam játszani Birdmant.”

A Birdmant leginkább egy végtelen körhintához lehetne hasonlítani. Hosszas, darabolatlan perceken át kalauzolja az embert egy broadway-i színpad kulisszái mögé, ami tökéletes cáfolata a hírnévvel járó csillogás mítoszának. Ezen a helyen, ha naponta ölöd is szíved-lelked-javaidat a munkádba, kétesélyes, hogy az végül tetszik-e a kultúrsznoboknak, s ha nem, kezdheted elölről, hogy megélhess. Alejandro G. Iñárritu filmje azonban nem kifejezetten a színházi életre mond ítéletet, hanem általában a szórakoztatóiparra, annak résztvevőire: kritikusoktól színészeken át a nézőkig. Saját magunkig.

Már az alcím - A mellőzés meglepő ereje - alapján sejthető, hogy ez művészfilm: velejéig gúnyos, kijózanító, illúzióromboló. Egy olyan túlmisztifikált szakma vagy szakmai kör berkeibe akar behatolni, ahol burjánzik a gyúlékony stressz, a kényszerdöntések, a hiábavalóság. Az itt megismert színészek és munkatársaik szinte saját foglalkozásuk foglyai, elkárhozott lelkekként küszködnek a magukra utaltság érzetével, nagy tervek nélkül, a túlélésre játszva. Hiába forog egy könyv színpadi adaptációja körül a cselekmény: Broadway és Hollywood bármikor felcserélhető aszerint, amit a Birdman elmond róluk.

Bár szinte alig van benne vágás, a Birdman elég sűrű mozi. Iñárritu már a legelső képpel és mondattal tömören összegzi, ki a főszereplő és milyen a világa. Riggan Thomson alsóneműben levitál lehangoló szobájában, alteregója hangját hallva a fejében: "Hogyan jutottunk idáig?" Azonnal kitűnik, hogy ennek a férfinak nincs stabil anyagi támasza, nem tud örülni az életnek. Van viszont egy takaros kis kényszerképzete, melyben ő maga tud lebegni, repülni, képes a telekinézisre, és a hang a fejében folyton azt szajkózza neki, hogy baromság a jelene. Ebbe a sarokba tér "megpihenni" az elméje egy-egy embertpróbálóan kemény hétköznap után. 

Röviden: néma Pokol az élete.

Kényelmes adagokban kapjuk a részleteket erről a Pokolról, amit Thomson magának épített:

• kórházba juttatja a legbénább színészét,
• hosszan vitázik erről producer-ügyvéd-társával,
• exdrogos asszisztens lánya egy önámító zugalaknak tartja,
• degenerált újságírók előtt kell ügyelnie minden kimondott szavára.

Ennek a status quo-nak vet véget, mikor Mike Shiner, az elismert kritikuskedvenc aktor hozzájuk szegődik, és egoista modorával kikezdi az ottaniak törékeny önbizalmát.

Tehát Riggan egy hajdani hollywood-i sztár, aki tipikus tiszavirág-pályát futott be a csúcson:

1. Egy repülő szuperhős-ikon szerepében lett közismert és népszerű.
2. A nagysikerű block-bustert béna, effektszóró folytatások követték,
3. aztán Riggan a Birdman 4.-et gyakorlatilag leszarozta, és kiszállt.
4. A skatulya miatt azonban elsorvadt foglalkoztatottsága és hírneve.

Veszettül ismerős franchise-történet...



Összesen 3 szereplő tudott érdekelni a teljes gárdából, de Riggan közéjük tartozott. Hétköznapi, mégis érdekfeszítő pasas. Szomorú, mégis szórakoztató volt végignéznem, mi mindenen megy keresztül: érezzük munkája és kétségei súlyát, könnyű azonosulnunk a helyzetével. Időnkénti képzelgése csak hab a tortán. Örülök, hogy a film nem próbálta őt holmi derék, vajszívű bácsinak beállítani. Attól, hogy valaki gőzerővel dolgozik a művén, még simán lehet dögunalmas, lecsúszott balek, aki nem bírja ki a seggén hírnév meg nyilvánosság nélkül.
Érdekesnek találtam, hogy Riggan nem nagyravágyó, de félreérti a saját motivációját. Azt mondja, hogy valami fontosat akar hátrahagyni, ami számít, de a hangjából bizonytalanság cseng ki. Lánya, Sam vágja először a képébe, hogy nem is hisz a darabban, pedig minden idejét, pénzét és energiáját beleölte. Ez nem alkotószellem, csak egy kétségbeesett próbálkozás, attól az átlagos félelemtől hajtva, hogy ő "nem számít". Hogy nem ér semmit. "Úgy értem: ki a faszom vagy te?! Utálod a bloggereket, csúfolod a Twittert: neked még Facebook-oldalad sincsen! Te vagy az, aki nem létezik!"  Ez amúgy a kedvenc jelenetem, és Michael Keaton mellett Emma Stone játékát élveztem a legjobban.

De itt nemcsak a "hírnév" forog kockán, hanem Riggan szakmai hitele. Ha nem fog valósággal sugárzani az előadás a premier napján, akkor vége. Örökre ráragad a stigma, hogy ő lehullott csillag, aki  művészként pózolva kuncsorog a régi rivaldafényéért. A dramaturgia egyik pillére az, ahogy Riggan a kudarc előszelével viaskodik:

1. A legrangosabb helyi színi kritikus már látatlanba leírta művét.
2. Shiner lejátszotta őt színpadról, ellopva tőle a reflektorfényt. "A népszerűség a kurvás kis unokahúga a presztízsnek."
3. Sőt: Birdman alakjában a saját lelkiismerete nevezi komédiának, amit csinál. Riggan képzelete egyre gyakrabban tör a felszínre, viselkedése egyre bogarasabb, excentrikusabb; mind inkább a saját elcseszett életét látja visszaköszönni a darab fejezeteiből és szövegeiből. "Semmi vagyok. Nem is vagyok itt."

Sajnos Mike karaktere nekem túl szemétkedősre sikeredett. Kevésszer volt nevettető, vagy pedig lényegre tapintó, amit csinált és mondott. Hiába rejlik valódi tudás a cinizmusa mögött, többnyire egyszerűen csak seggfej, ahogy kollégáival bánik, és ezt soha nem ismeri be. A film első felében végig ő a katalizátor: érzéketlen, beképzelt profizmushajhász. Az a fajta különc, aki mindig a spontaneitást keresi, a határokat feszegeti, de minden neki nem tetsző apróságra kényes  (pl. mikor a kellékpisztoly miatt reklamál: "Fikarcnyit sem érzem magam fenyegetve!"). Mike jelenléte kihívás elé állítja Riggan ingatag világképét: sokszor direkt vizsgáztatja őt, hogy mire alapozza ezt a fenenagy hitét a színdarabjában.

De nemcsak őt teszteli: Sammel is fesztelenül beszél a drogelvonóról, a többiektől meg elvárná, hogy minden szeszélyét elviseljék - főleg Naomi Watts Lesley-jétől, az egyetlen szereplőtől, akivel már korábbról ismerik egymást.

 
  

Élveztem azt a civakodó rivalizálást a két aktor között. Riggan és Mike is elég excentrikusak, de nem ugyanúgy fejeződik ez ki náluk. Míg Riggan a sötétebb hajlamait elnyomja - alighanem mióta egyszer konyhakést vágott hozzá az exnejének -, addig Mike a saját vadságát egyáltalán nem próbálja palástolni:

• fellépéskor az ágylepedő alatt taperolja Lesley-t,
• az egyik próbán hirtelen kirobban a szerepéből és szóban Rigganre támad,
• s mikor amaz kirángatja a privát szoláriumból, alsógatyában leáll vele birkózni.  

Ha egy film ennyire életkedv-hiányos közegben éri el, hogy figyeljek a részletekre, az már nem lehet rossz rendezés. A Birdman nem egy humortalan film; az itteni, morbid fajta humor teljesen belesimul a tónusba és a cselekménybe. És úgy általában: úgy tűnik, mintha egyetlenegy folyamatos felvétel volna, a megszokott-tól eltérő vágástechnika miatt (erről mindjárt). Olyan ügyesen olvadnak egybe a bevezetés, tárgyalás, befejezés egyes részei, hogy az be tudja szippantani a nézőt. Nincs mereven betagolva, mikor minek kell következnie; úgy, hogy mondjuk:

1. ) nyitójelenet, megvan, pipa;
2. ) expozíció a szereplőkről, oké, pipa;
3. ) most veszi kezdetét a bonyodalom, f***, pipa.

Iñárritu és Emmanuel Lubezki operatőr szándékosan hosszú, vágatlan közeliket akartak, a kamera forgatásával helyettesítve az editálást, ahol csak lehet. Ezzel is valódibbnak tűnik az egész, nem egy többször ollózott végterméknek a vágószobából. Ugyanúgy működik ez, mint pl. a "rezegő kam(era)"-technika a "found footage" (="talált képanyag") filmeknél (Cannibal Holocaust, Blair Witch, Rec, etc.): elhiteti, hogy most "tényleg a valóságot" látjuk, a megszokott utómunkálatok, "a púder" nélkül. De Iñárritu itt nem állt meg: van, hogy egy folytonos snitt valójában több órányi időt ugrik át. Okos trükknek tartom ezt, bár a film utolsó harmadánál már kezdett fárasztóvá válni. 

Mikor lejött, hogy a rendező direkt kerüli a vágást, féltem, hogy ettől terjengőssé nyúlik a sztori, és sokáig semmi se történik majd. Nem így lett. A kamerakezelés tényleg inkább csak fokozza az őszinteséget, ahogy nem hajlandó "leszállni" a figurákról, követi őket mindenhova, mint egy perverz riporter. Éppúgy lemezteleníti őket a mi szemünk előtt, mint ahogy ők teszik saját magukkal; naponta nyúzzák meg a lelküket a csúcsteljesítményért. Mégis pont a munkájuk érdekében nem lehetnek teljesen őszinték, más arcukat mutatják mindenkinek, miközben szinte nem is maradt már "igazi énjük", csak fapofáik. 

Pontosan erre utal, mikor Lesley Mike miatt kifakad barátnőjének az öltözőjében:

"Mi történt, mi a baj...?"

"Ó, semmi! Majdnem megdugott a teljes közönség előtt! (...) Miért nincs semmi önbecsülésem...?!"

"Drágám, te színésznő vagy."

Ezt a tanulságot szerettem nagyon, ahogy tükröződött a Térkép a csillagokhoz-ban is, bár emez a film többnyire szárazabb, kevésbé dramatizált tónusú. Nekem mindkét stílusárnyalat bejött.

Idegesített viszont, ahogy túlhasználják a "valóság és képzelet összemosása" nevű trükköt. Értem én, hogy ez szerves része a koncepciónak. Darab a darabban: egy olyan  filmet nézünk, amiben színészek játszanak olyan karaktereket, akik maguk is színészek. Ha a karakterek el tudnak veszni a foglalkozásukban, élvezni fogjuk, ahogy mi is elveszlünk az alakításaikban - elvileg.

Számomra is működött a dolog, időnként. Mikor Riggan egyedül marad Birdmannel: hozzátett a férfi pszichés válságának látványához. Elnézegettem, ahogy Riggan azt képzeli, hogy körbeszárnyalja a várost. Még azt a burkolt kérdést is felismertem, hogy: hol húzódik a határ színészkedés és a valódi ember között. De ahogy Riggan eljátssza Mike-nak, hogy "az apja részeges volt", illetve ahol Mike felrúgja a próbát, majd Riggannel egymásra orditoznak... ez inkább olyan, mintha a szülei veszekedését hallgatná valaki az első sorból.

Mondhatnak bármit Tim Burton-Batman rajongói: Michael Keaton itt kapta meg (eddigi) élete szerepét. Mint Jon Favreau-t A séf kapcsán, Keatont is kérdezgették, hogy nem a saját karrierjét és életét eleveníti-e meg Riggan Thomson karrierje és élete. Én úgy vélem, Keaton egyenes választ adott azzal, hogy "nem kellett" Batman Birdmanhez. Vagyis: nem tagadja a párhuzam segítség-faktorát a szerepformálásban, de nem tartja a legfontosabb mankójának.

Tetszett az az apróság, hogy Iñárritu alighanem tudatosan válogatott be olyan élszínészeket, akik maguk is fősodor-beli képregényfilmek sztárjai voltak. Mint a múlt századi Batman, A Hihetlen Hulk címhőse és a reboot-olt Pókember első nagy szerelme.

Maga Birdman a legizgalmasabb jelenség. Hollywood-i filmikonként gyártották le és játszották el. Most viszont Riggan személyiségének részévé vált: a sötét belső hang, aki önálló életet él a középkorú férfi tudatában. Olyasmi ő, mint Luc Besson Jeanne d'Arc-jának a Lelkiismeret csuhás alakja. Mint Jeanne elméje, Riggan-é is azért kreálta ezt a szellemet - akivel ugyanúgy elkezd majd hangosan perlekedni -, hogy testet adjon a tudatalattijának, az oda száműzni próbált igazságoknak. Persze emez a film nem thriller, és Birdman enyhén szólva röhejesen festene egy komoly pszichodrámában...

Lényegében 1 fő tanácsot szajkóz neki: lépjen le! Hagyja ott ezt az önkínzó mókuskereket, legyen újra a valódi önmaga: a jelmezes nagymenő, aki a speciális effektusok pompájában repked az átlagemberek feje fölött, akár egy félisten. Kicsit a jól bevált "Jekyll és Hyde"-képletre hajaz, de szerintem itt működik. Birdman úgy pózol "gazdája" előtt, mintha ő lenne a jó tanácsadó, míg igazából Riggan kétségeinek ad arcot: hogy sosem fogják őt komolyan venni alkotóként és színpadi színészként. És ugyan miért ne hallaná Birdman kritikus hangját, mikor

• a falán a posztere,
• a sajtó küldöttei feszt Birdmanhez hasonlítják, amin most fárakozik,
• ex-feleségén kívül senki nem hisz őszintén benne,
• és az utcán meglát egy részeg csövest, amint ugyanazzal az átéléssel színészkedik, mint ő a színpadon?

Apropó "kritikus hang": olcsó húzás a gonosz színmű-kritikus karaktere. Szatíra vagy sem: hazug és igaztalan képet fest azokról, akiknek ez a munkája. Ahogy Anthony Lane a The New Yorker nevű laptól is szóvá tette: nem maradna sokáig alkalmazásban egy olyan író, aki látatlanba szövegez meg hivatalos ajánlást egy mű megtekintése vagy kihagyása mellett. Tabitha Dickinson egyértelműen sztereotípia: besavanyodott szipirtyó, aki gyűlöli az Álomgyárat, és mindent, ami onnan jött, hogy itt "foglalja a helyet". "Önelégült, önző, elkényeztetett gyerekek...!" Aztán többször ismétli: "Meg fogom ölni a darabját."

Nem azért nehezményezem ezt, mert amatőr bloggerként "sértené az önérzetemet" ez az ábrázolás a kritikusokról. Az értelmes írót általában tényleg irritálja
a népbutító futószalag-termékek térnyerése. Engem is bosszant az ilyesmi. De hogy egy publicista a halvány esélyt se adja meg egy alkotónak, akinek élete és jövője - sok más emberével együtt - a kezében van, holott ez a foglalkozása... Itt nem az a pláne, hogy "kegyetlen". Ez hanyag munkavégzés, ráadásul szándékos. 

1. Egy az, hogy így nem végzi el azt, amiért fizetik. Csak rangos lapnál lehet valaki rangos kritikus, ott pedig egy főszerkesztő azonnal kiszúrja az ilyen csalást.
2. A tény, hogy Riggant szemtől szembe, tanúk előtt, alap-észérvekre tojva ócsárolja, az nem aljas, hanem önveszélyes. Mégha utánanézett is, hogy Riggan anyagilag le van égve: a darab többi résztvevője, esetleg a színház még bepanaszolhatja, sőt beperelheti őt.

A séf c. filmben is volt ilyen helyzet, ahol a kritikusra kifakad a főszereplő az igaztalan, léha "szakvéleményén". De ott maga a helyzet nem a kritikus hibája volt, hanem egy 3. személy - a munkavállaló főnöke - kényszerítette ki a helyzetet. Igénytelen volt az a kritikus is, de azért, mert eltökélten akart tönkretenni bárki(ke)t.

 (És ez most vad feltevés, de ez a név, hogy "Dick-inson" elég sugalmazó választásnak tűnik nekem. A "dick" szót gyakran "szemétláda" jelentéssel szokták használni a mindennapi életben.)

Annyi vigaszom van ebben, hogy ez közvetve a közönséget is bírálja. A kritikusoknak a presztízs ad hatalmat: hogy az ő, megalapozottabb véleményük alapján mire érdemes időt és pénzt szánni. Egy átlagember hajlamos csak a fél füllel meghallott visszhangokra figyelni, vagy egyszerűen bármit elbámul a pénzéért. A többségi igény hat a keresletre, és hogy mit ér meg gyártani a többségnek. Ez a körforgás pedig mirólunk fogalmaz meg íratlan kritikát. Hogy mi hová rakjuk a lécet.

Riggan a hitelesség fokozásáért valódi pisztolyt és valódi töltényt használ a premieren, hogy a feje egy pontján lelője magát. És a közönség annyira zombi, hogy ezt is látványtrükknek véli, és kivétel nélkül mindenki tapsol. Mi az, hogy: a darab bombasiker, még Tabitha is pozitív kritikát ad, a kórházi szoba előtt lelkes tömeg tolong. Ez - meg a hajléktalan utcai előadása - az a rész, ahol a film üzenete talán a leghatásosabb. Nekem itt jött át legjobban, mi az ára, mit kell kockára tenni egy "nagy álom" valóra váltásához.

Az utolsó 5 perccel úgy voltam, hogy félig tetszett, félig csalódtam. Miután Riggan az arca körül lehámozza a kötést, látja, hogy orra horgasabb lett, olyasféle, mint egy sasmadárnak. Mint  Birdmannek. Mintegy fizikai bizonyítékot kap rá, hogy ugyanazt a ritka szenzációt érte el most, mint Birdman szerepében 2 évtizede. Ugyanaz a szupersztár lett, meghazudtolva a neki feszt duruzsoló fantomot, aki ezúttal meg se nyikkan. Riggan Thomson megtanult Birdman nélkül szárnyalni.

Semmitmondó végkifejlet azonban, hogy Sam az eltűnt apját keresi a szemével, és a kinti madarakra mered. Megint az van, hogy értem a metaforát, de csak ürességet hagy hátra bennem. Emma Stone játékára itt sincs panaszom: az arcáról lerí, hogy érti már, hová ment. Elvileg nem is kéne számítania annak, hogy hová lett, hisz elérte célját, jóhíre, életműve szárnyra kapott. De azok után, hogy ez már a sokadik ál-befejezés, + megint a valóságot mossák össze a képzelettel, az egész elveszíti a figyelmemet. Mégis: MI A CSUDA lett vele? Öngyilkos lett? És ha igen, azért mert:

1. tudta, hogy ezt a sikert nem fogja bírni többé megismételni?
2. új orrformája olyan, mintha egy táblát hordana, hogy: "Íme: Birdman!"?
3. karrierje csúcsán, mindent elérve érdemes kiszállnia?
4. életműve immár teljes, a lánya is önálló felnőtt nő már?

Nem: ez így rám hárítja, hogy odaképzeljek valami szalonképes választ, betömködve a foghíjakat.


Kb. minden mellékszál elsorvad a tetőpont előtt: nem tudom, mi lett végül Mike és Sam időmúlató flörtjéből, illetve Lesley fanszervíz-gyanús lezbikus csókjából.

... Gondolom, a cikkem zárószavaként most olyan hangzatos jelzőkkel kellene előállnom, amiket a DVD-k borítójára szoktak kiírogatni a reklámozhatóság kedvéért. Olyasmiket, mint hogy: >Meghökkentő<, >Kegyetlenül gúnyos< vagy  >Szívfacsaró hidegzuhany<. Frászkarikát fogok. Legyen elég annyi, hogy utólag verekedte be magát a Top-10-es listámba 2014-ből, szórakoztatott és elgondolkodtatott is.

Vissza az árokba - A csodálatos Pókember 2. kritika

"Ha rád nézek, nem egy okos, magabiztos férfit látok, csak egy nagyképű, önző, ijedt kölyköt."

(Good Will Hunting)

A képregények egyik legismertebb pillanata, amikor is Peter Parker elveszíti élete első nagy szerelmét, Gwent Stacey-t. Sejthető volt, hogy ez a momentum idén meg fog elevenedni a nagyvásznon. És miként Peter a barátnőjét, úgy gyászoltam meg én is a Pókember-filmszériát miután május 3-án kiléptem a Corvin-mozi Korda nevű terméből. A csodálatos Pókember 2. szlogenje akár az is lehetne: "A nagy erő kizárt, hogy nagy felelősséggel járjon."

Végigkúszik a hátamon a hideg, mennyire hasonló a legújabb rész összbenyomása a Raimi-féle trilógia utolsó darabjáéhoz. És nemcsak a hosszuk, illetve a 3 főgonosz-felállás miatt. Mindkettő egy-egy grandiózusra szabott, sok szálon futó és sok szereplős adrenalinjárat, amely fölött rendezője hamar elveszíti az uralmát, így az végül akció és dráma sok tízmillió dolláros karambolozásába torkollik.
Marc Webb, miután 2012-ben sikerült korrektül megalapoznia a címszereplő hátterét és motivációit, most olyan alkotást engedett ki a kezéből, mely az emberi jellemek és kapcsolatok épülését rendre megtorpedózza. Még a kellő írói alapozás mellett is óriási kontrolligénye van egy ilyen 2 és fél órás behemótnak: egyszerre továbbszőni minden főbb szereplő útját és tapasztalatait egy életszerű irányba, és úgy hozzájuk illesztve a múlt konspirációs vonalát, hogy azt felderítve a változás bennük és környezetükben kifejezzen egy mondanivalót. Olyan ez az új felvonás, mint egy nagy teljesítményű turbina, ahol az alkatrészeket nem úgy öntik ki, majd foglalják szerkezetbe, hogy egymásba érjenek, hanem hogy szó szerint minél több szikra keletkezzen közöttük, ahogy forognak. És pörögnek.

A legjobb részlet éppen az, mely a legkevésbé emlékeztet egy tipikus Spiderman-movie-ra: a prológus. Miután A csodálatos Pókember 1.-ben Richard Parker a bátyjára, Benre bízta fia nevelését, most kicsit többet megtudunk róla, miért kellett Peter szüleinek elmenekülnie, és hogyan érte utol a Parker-házaspárt a balsors egy magánrepülőgépen.
A film folyamán Peter megtalálja azt a metrómegállót, és egy kocsiban azt az üzenetet, amit apja élete utolsó perceiben hátrahagyott. Az volt az egyedüli pillanat, amikor valóban át tudtam érezni a fiú bizonytalanságát, hogy kiskora óta nem tudta, miért hagyták magára a szülei. És bár nagynénje, May sem volt teljesen őszinte vele ezügyben, őszintén sajnálni lehet ezt a családot, melynek 1 nagy keresztje volt, akárcsak az összes fontos szereplőjének: Oscorp Industries.



Az egyetlen problémám ezzel az időzítés: Peter épp a Gwennel szakításakor bőszül fel annyira, hogy előkotorja apja iratanyagát, amitől kutakodni kezd. Nem tudom: szervesebben kapcsolódna az egészhez, ha Peter már a 2 film ideje között kutakodott volna apja sötét ügyei után, párhuzamosan a tanulással, Gwennel és a "pókemberséggel". Ez indokoltabbá is tenné, hogy Gwennel stagnál a viszonyuk, nemcsak a srác nem bírja ki az álarcos ökörködése nélkül.

A többi történetszálat kb. olyan ugrándozva szövik az írók, mint a főhős a hálóját. Ne menjünk messzire: Pókember működése New York-ban. Nem hibáztatom Andrew Garfieldot: ő továbbra is tökéletesen feloldódik a szerepében. Bejövős Pókember első, skydive-os belépője, és a ruhája is már a Pókruha közismert formája. Azt is értem, hogy a karakter természetes része az állandó humorizálás, hogy elfogadtassa magát az emberekkel - civilekkel és a hatóságokkal egyaránt. 

A csodálatos Pókember 2. azonban nem tud bánni a humorral. A viccek fele szükségtelen hangulatkímélő túlkapás, 3/4-ük pedig nem is szellemes, hanem kimondottan fárasztó. A lakosság és az ömlengő tévéadások olyan szinten dicsérik körbe, ami émelyítő egy józan ítélőképességű felnőtt számára - egy ponton még azt is bemondják, hogy az egész világ őrá figyel. Porhanyós klisédömping az orosz bűnözők és a sugárzásveszélyes kémcsövek hajszolása, melynek - mint sok más rossz szuperhősfilmnél - semmi köze a sztori többi részéhez, csak rutin bevezető akciózás.

Az ezalatt zajló érettségi kiosztó azért örvendezteti meg a nézőt, mert ebből látja, hogy Peter és Gwen felnőttek. Most már elkezdhetnek szakosodni, elindulni valamerre az életben. Gwen tudja, hogy Peter Pókember, és mindkét fiatal önszántából próbál - a kettős élet veszélyei dacára - közös jövőt tervezni. Ezt sikeresen lerombolják az alkotók azzal, hogy Peterre kényszerképzeteket rónak a prequel-ban meghalt Stacy kapitányról. Érdekes, hogy Peternek a bácsikájáról nincsenek ugyanilyen víziói, pedig az ő halála volt elvileg a legnagyobb érzelmi ráhatás az életében.
Aztán meg rátestálják a szülei miatti öncélú rágódást, amin Gwen sem tudja túllendíteni. Peter egyfolytában azt hebegi évfolyam-társának, hogy fél elveszíteni őt. Erre az a megoldása, hogy hol faképnél hagyja, hol meg visszasomfordál a közelébe. Nehéz együttéreznem velük, mikor a megoldás ennyire kézenfekvő: több odafigyelés, jobb kommunikáció. Amit Peter vonzalom címén művel, az fogyatékgyanús érzelmi zsarolás, és Gwennek teljesen igazat adok, hogy inkább egy oxfordi ösztöndíjat pályáz meg, minthogy lekösse magát egy ilyen pipogya, álszent bakfis mellett.

Max Dillon, alias Electro merem állítani, hogy a leglenézhetőbb antagonista bármelyik pókember-adaptációból. Jamie Foxx egy sztereotip meg nem értett lángelmét alakít, aki - kicsit úgy, mint maga Peter - tele van félelmekkel és komplexusokkal. Mindenki átnéz rajta, huszadik senkiként robotol még szülinapján is, a gigászi Oscorp millió alkalmazottja között. Miután Pókember egyszer az utcán megmenti, intenzívebben bálványozza, mint Edward Nygma Bruce Wayne-t. És legalább annyira könnyen gyűlöli majd meg, mikor csalódik benne.

Természetesen látványos a szupereje, amivel akár egész Manhattantől képes elszívni az áramot, illetve tiszta elektromossággá változtatni a testét. Nem különben a metamorfózisa, ahogy beleesik egy csomó kísérleti angolna közé, és az elektrokisülés valahogy elkékesíti a bőrét. Nem sok értelme van, de látványos. Viszont az indoka, ami miatt korábbi bálványát, Pókembert meggyűlöli, egyszerűen nevetséges. Mikor az utcán találkoznak, egyre csak győzködi a kötelezően idióta rendőrséget, hogy nem ura erejének. Majd a következő percben már nem a saját, hanem Pókember arcát látja szerteszét a felhőkarcolókon. "Önző vagy." Az egész jelleme annyiból áll, hogy vágyódik a reflektorfénybe.

És anélkül, hogy részleteznem kelljen: masszív hányinger kerülgetett a cuppogós dilidokitól, aki a fogva tartását felügyelte!

A csodálatos Pókember 2. fő vesztesége mégis Harry Osborn, akit Dane DeHaan formál meg. Ennek az emós, apukedvenc aranyifjúnak minden jelenéséből valahogy az önteltség és a mások lenézése tükröződik. Ővele esélyem sem volt együttérezni, amiért egy gigacég alapítójának magányos gyereke. Sem pedig azért, mert annak nemcsak vagyonát, hanem ritka betegségét (nem, nem a Mcgregor-szindróma) is megörökölte. És miután New York hálószövőjét saját fő ellenségévé nyilvánítja, csúcsra járatott seggfejjé vedlik, aki Electro-t az egész városra rászabadítja, csak hogy előcsalja Pókembert.

Székem karfáját vágtam volna a vászonhoz, mikor láttam, hová és hogyan viszi a dramaturgia Harry jellemfejlődését. Mikor rájön, hogy Pókembert az Oscorp egyik génmanipulált pókja ruházta fel erejével és regeneratív adottságaival, megkéri megriogatja Petert, hogy valahogy hívja őt ide. És ekkor jön a fekete leves. Mikor Pókember megjelenik neki, egészen közel ül hozzá, hogy nemet mondjon. 

Tudom, hogy Peter Curt Connors esetének ismétlődésétől tart, aki az 1. részben Gyíkká változott. De ez akkor is már az undor határát átlépő képmutatás. Mégha hisztis hülyegyerekként viselkedik is, Harry a legközelebbi barátja, és voltaképpen haldoklik. Minek jött el, ha úgysem segít? Tényleg azt hiszi, hogy így majd letesz a szándékáról? Azért is ellenszenves nekem Peter viselkedése, mert saját, lelkesen hangoztatott szlogenjét pisili le azzal, hogy így utasítja el Harry kérését. Pókember elvileg "reményt ad az embereknek", ezért menti meg őket naponta New York-szerte.

Mikor utánaolvastam, hogy az előző rész íróit a Sony lecserélte, világossá vált, hogy az új írók nem értették, mi jelent Peter Parkernek Pókember alakja: a bűnözők hajszolásával nem pusztán "reményt adni" akar New York-nak, hanem példázni, hogy minden egyes ember értékes és különleges, így bármelyik átlagfickó hőssé válhat, ha úgy adódik. Ezért haverkodott Maxszel is, mikor először találkoztak. Ha Peter helytelen döntéseiből nem sütne a felelőtlen önbálványoztatás, akkor ez folytatná a felelősségtanulás folyamatát, amit Ben nagybátyja sulykolt belé az eredettörténetben.

Mi az, hogy az igazgatótanács egyik tagja egyszerre úgy dönt, hogy kihajítja Harryt a saját cégéből? Magyarázat nuku. A toporzékoló főszemét-tanácstag is mindössze azért van jelen, hogy megadja Harrynek az egyik kísérleti szérumot, amitől a zakkant kölyök a megmenekülését reméli. Véletlenül akad a részlegen egy különleges páncélruha, és feltehetően egy antigravitációs sikló is, és presztó: kész van Pókember talán legnagyobb nemezise, Green Goblin. Végül pedig a szanatóriumban viszontlátja apját, Normant, aki mégse halt meg, és még van néhány széruma meg páncélja a raktáron. Olcsó reklám a következő tárcafejő Pókmozinak - valószínűleg 2016-ra.

Amennyire ki tudom olvasni, az egyik témája a filmnek az időnk megbecsülése. Gwen zavaros nyitóbeszéde - mely amúgy elcsépelt sejtetés, hogy a karakter meg fog halni - azt üzenné elvileg, hogy az életünk nemcsak véges, de nagyon ritka, hogy ugyanaz a lehetőség kétszer is megadatik benne. Mindegyik szereplő életében valami módon jelen van az időhiány. Nem tudhatjuk, lesz-e elég időnk megtenni, amit akarunk:

• Peter rendre halogatja a döntést, hogy vállalja-e a közös jövőt Gwennel;
• Pókembernek szinte nincs magánélete, annyit bogarássza New York csirkefogóit;
• Richard Parkernek élete utolsó percében sikerül hátrahagyni leleplező fájlját az Oscorpról;
• May néni minden idejét arra áldozza, hogy gondoskodhasson Peterről, akit fiaként szeret;
• Maxnek saját szülinapján nem jut ideje magára, és kis híján egész élete rámegy;
• Harry nem tudja, hogy egyáltalán hány nap van hátra az életéből. "Nekem NINCS már időm!!"

Hogy közvetlenül Electro legyőzése után jelenik meg először Zöld Manó, belépőnek egész hatásos. Peter és Gwen nagynehezen legyőzték azt a statikus őrültet, erre felbukkan egy még őrültebb, még veszélyesebb gonosz. Egy minimális észt azért mutat, hogy Osborn Gwen láttán felismeri, hogy Peter és Pókember ugyanaz a személy, tehát a saját barátja "árulta el". A dráma ebben sajnos közel sem olyan erős, mint lehetett volna. Az írók feltűnően mentegetik Petert: Gwen az ő aggályai ellenére keveredett oda, többször elszajkózza, hogy ez az ő döntése, stb. Alig működik olyan részlet a forgatókönyvben, ami a tragédia felvezetéséül szolgálna.

A kevés dolog egyike, ami szerintem úgy-ahogy megfelelőre sikerült, az maga a leszámolás. Zöld Manó direkt meg akarja ölni Gwent, hogy Peter megtapasztalja, milyen kínzó elveszíteni a reményt. "Csaló vagy, Pókember!!" Mivel a főszereplő pár jellemrajza jóval szárazabb, mint az 1. részben volt, teljesen jogos büntetésnek tűnik, hogy Peter kudarcot vall, és 5 hónapra jegeli az álarcos önbíráskodást.

Párhuzamot látok Richard és Peter esete között: a kedveseik a szemük láttára haltak meg, ahogy a kegyetlen gyilkossal viaskodtak. Még inkább ráerősít erre, mikor Peter visszatérésekor egy kisfiút lát hogy a visszatérő Rhino ellen ott ácsorog Pókemberes jelmezben. "Kösz, hogy beugrottál helyettem." Értjük a szimbolikát: Peter végre túllép a múlt, a kisfiú- és tinédzserkori  veszteségein is. Bárcsak látnám majd a 3. felvonásban, hogy tanult is a gyászából, és nemcsak visszatér az egzakt régi önáltató önmagához, akit a stúdió szerint feltétlenül mutatni akar a célközönségnek...

Az akciójelenetekről nem sok mondanivalóm van. Michael Bay örökségét idézi a rengeteg öncélú rombolás, gépjárművek és épületek összedőlése. A kamerakezelés alattuk émelyítő, és egyiknek sincs súlya, következménye. Rhino, Pókember egyik képregénybeli ellenfelét potyapetárdaként lövik el, mint őrjöngő tucatbohóc, akin a főhős a bőkezűen szórt, de többnyire humortalan vicceit köszörülheti.
Hatalmas feszültségpotenciált dobtak a kukába a producerek az áramszünettel. Max egész New York-ot megfosztja az elektromos energiától, egész a repülőgépek áramellátásáig. Semmi nem szűrődik át abból a borzalmas káoszból, amivel az éjszaka közepén egy ilyen hirtelen, általános leállás velejárna. Aztán mihelyt Gwen és Peter valahogy csapdába ejtik Electro-t, egyszerre visszatér minden áram, az utolsó amperig. Electro egyszerűen egy elpazarolt, üres figura, annyira túlfokozott erővel, ami a történet hitelét minden perccel mélyebbre ássa. Az egyetlen kreatív ötlet vele kapcsolatban, hogy Peter hálóvetőjét is túlterhelik a kisülések, így különösen kell figyelnie, hogyan mozog Electro körül.

Bebizonyosodott, hogy a Sony semmit sem tanult az előző széria hanyatlásából. Még mindig futószalagra akarnak gyártani, a Marvel, az X-men és a Transformers mintájára, vegytiszta üzleti kalkulációk szerint. Ezért van az, hogy - mint Pókember 3.-nál - annyi rajongóknak szánt morzsát zsúfolnak be egy kiszámítható vázlat mentén, hogy garantáltan bevonzzák a gimis meg egyetemista nézőket.

A csodálatos Pókember 2. nemcsak elődjéhez képest méltatlan munka:

• Peter komor családi háttere,
• néhány jól kivitelezett jelenete Gwennel
• és a gyász 

azok, amik úgy-ahogy működnek (esetleg  még Zöld Manó őrült külseje). A többi selejtes tartalom és parasztvakítás. Amíg az amerikai közönség ennyire igénytelen pénztejelő farmként viselkedik, kollektíven rábólintva bármire, ami kicsit is hasonlít a kedvenc képregényeikre, addig Pókember garantáltan a mozivászon páriája marad. Térj vissza, Póköcsi, de ezúttal igaziból!

Marmaduke

"Még mindig azt képzeli, hogy tacskó..."

(Ebadta kutyakölykök)

Mindössze egyetlen nagy elvárásom volt a Marmaduke-tól. Hogy igenis adjon vissza valami kis tisztességet a dán dog kutyafajtájának, amit Raja Gosnell okádék Scooby-Doo-dilógiája lejáratott és a földig rombolt. Az utolsó vígjáték, melyben egy kedvelhető dogot láttam, vele egy kedvelhető családdal, az egy fekete-fehér Disney-produkció volt, Dean Jones-szal a főszerepben. Pedig ott nem voltak se CGI, se beszélő állatok.

Beszélő élőszereplős állatokról az utóbbi évek elkeserítően gyatra komédiákat termelt ki Los Angeles filmes negyede. Ez a movie is egy ólba tartozik velük; végigingázza a teljes műsoridőt az álszentség és a bágyatag idiotizmus között. Nem akarom szidni Tom Dayt, de itt szerintem csak azért nem múlta alul Gosnellt, mert arra már kifejezetten törekedni kéne. Lapos és untató a filmje. Nem találok rá jobb szót; mindenki pusztán statisztaszereplő - ember és állat is -, a történet annyira lomha és lustán megírt, hogy egy gyerek több fantáziát vihetett volna bele.

Megint a túl jól ismert formulát rágják a szánkba: "új husi" jelenik meg a kaliforniai elit kutyák klubjában, barátkozik a helyi lúzerokkal. De amikor bevágódik a nagymenőknél, hirtelen Öntelt-módba kapcsol, leégeti magát, majd fülét farkát behúzva sajnálkozik. Sor kerül a kötelező drámai mentőakcióra, végül az ismerősi köre nemcsak megbocsát, de hovatovább hősként ünneplik. És ezt a cselekményt egy olyan képregényfolyam moziváltozatába rakták bele, amely egészen a múlt század közepe óta fut, sőt úgy tudom, díjazták is egyszer!

Nem mondom, hogy nincs benne egyetlen működő poén vagy kedveskedő jelenet sem. Akad ilyen, de csak szórványban. Az állatok beszéde önmagában elég komikus: Marmaduke animált szájmozgása jóra sikeredett. Talán túlzottan is jóra. Mégha nem is hallják a hangját, gyanús lehetne az emberszereplőknek, hogy ez a kutya beszédhangok megformálását végzi a pofájával.

Egyéniségének is van egyfajta sajátossága. Leginkább úgy tudnám jellemezni, ahogy Micimackót a Mesélő: "A derék, de csekély értelmű medvebocs". Mégcsak szorítani se tudok neki, hogy elérje amit akar: célja nem több, mint beilleszkedni, elismerést szerezni. Bosco, a tuskó rottweiler, az addigi vezér direkt többször lekicsinyli, holott Marmaduke jócskán nagyobb termetű nála. "De a szíved mélyén nem vagy más, mint egy nagy, beijedt... TACSKÓ!" És mikor Marmaduke lesz az új alfa-hím, minden ok nélkül elássa alapmorálját, akár egy velős csontot.

1. Színpadiasan eljátszotta, hogy leszedett egy macskát, aki valójában régi cimborája. Az este megjelenik a házibuliján, vendégei meglátják róla a képet a falon, és a dog tovább hazudik.
2. Új, nem-elit haverjai bátorították, hogy "felnőjön a méreteihez", és eltángálja Boscót. Hogy hálálja meg? Mindenki előtt úgy bánik velük, mint a körme alá szorult piszokkal.
3. Az őt kedvelő lánybarátja, Mazie szeme előtt kavar Bosco ex-szukájával. Aki mellesleg mindig pár pillanat alatt pártol át ahhoz az ebpasihoz, amelyik épp a győző fényében tűnik fel. "Azt hittem, te más vagy, mint a többi." Ezt mondtam én a filmre. 

A humorban se annyira maguk a poénok, mint a humorként szolgáló eszköztár maga kelti a nevetséget. Nem tudom, hogy - családi vígjátékról lévén szó - mennyire gyermekbarát, ha egy állat anyagcsere-folyamataiból sorozatosan viccet csinálnak, pisiléstől kezdve a szellentésig. Emellé jön a vakítóan hamis CG-táncolás, a diszkószámok és a végén a csoportos kutyaerobik alatt.

Egy Elégtelent izzadt ki nálam magából a Marmaduke, beleszámítva minden kellemes gondolatot és benyomást, amit csak találtam benne.

Legközelebbi irományom tárgya a 60-as évek kult-sci-fi-je lesz, a 2001: Űrodüsszeia.

A csodálatos Pókember

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Hatalmas kockázatot jelentett A csodálatos Pókember elkészítése. Sorra véve a pro és kontra érveket

1. ("a Pókember 3 szívás volt",
2. "Raimié nem az igazi Pókember",
3. "4 év után korai egy reboot",
4. "de Batmannél bejött, sz'al miért ne",
5. "nem veszíthetik el a filmjogokat,"

stb.), helyeslem a döntést. Száraz anyagiak szerint a Sony simán megengedhette volna, hogy egy Pókember 4.-et készíttessen, tartva az eredeti elképzelést, miszerint 6 rész elkészülte után nyomják csak meg a RESET-gombot. Örülök, hogy nem így történt, és már idén megérkezett a vérfrissítés.


A zsáner rengeteg kedvelőjével együtt nagyon vártam ezt a movie-t. Érdekelt, vajon érdemben restaurálják-e végre Peter Parker karakterét, melyet Sam Raimi nagyon fakón és egyhangúan ábrázolt. Főként emiatt aggódtam; márcsak azért is, mert a kevés szuperhős-képregény, ami eddig a kezem ügyébe került, az Pókemberről szólt.
Az előzetesek meggyőztek: Parker magánélete végre több, minthogy elátkozott vesztesként nyomorog New York Cityben. Családi háttere kiterjedtebb. Hálószövő képessége egy műszaki találmányból fakad, nem a mutáció egyik következménye. Egy okos és szellemes Gwen Stacy a középiskolai szerelme.

Minden jel arra utalt tehát, hogy nemcsak egy méltóbb verziót kapunk 2012. nyarán, hanem egy csodálatraméltó történetet egy átlagemberről, akit minden fizikai pluszvonása mellett is az egyéniségéért kedvelhetünk elsősorban.

Hogy mennyire sikerült mindez?

Részben mindenképp.

Ám mégsem annyira, mint vártam.

Nyílt titok rólam, hogy szuperhős-reboot-oknál a Batman Kezdődiket tekintem a mércének. És nem(csak) a közhelyes "darkosabb", "logikusabb" meg "realisztikusabb" indokok miatt; az egy aprólékosan kiépített, konzekvens és gondolatprovokatív alkotás volt, ügyesen elhelyezett és súlyozott tartalommal (motívumok, motivációk, jellemfejlődés, etc.). Nem egyszerűen újraírta, hanem teljesen ignorálta a figura addigi moziinkarnációit - még a '89-es kultfilmet is, melyet máig fordulópontnak tekintenek a zsánerben. Ezért is szolgált az a reboot jó például olyan franchise-ok-hoz, mint James Bond vagy a Planet of the Apes.

A csodálatos Pókember nem tudta elengedni az elődeit. Ahogy az Origo is véleményezte: külsőre sokkal inkább remake, mintsem reboot. Marc Webb verziója valóban képregényhűbb, mint Raimié. Igazságot tesz Peter Parker és Gwen Stacy karaktereinek, velősebb humort használ, és nem öncélúan depresszív. A női főszereplő végre nem siránkozó színészdáma, és a műsoridő egyik felének több köze van a másikhoz, mint a visszatérő arcok.

A gond az, hogy az új koncepció nem elég magabiztos. Nem tudja magát függetleníteni a Pókember 1. - és részben a Pókember 2. - vázától; kijelenteni, hogy fütyül azok népszerűségére, s így az azokat kedvelők közönségtáborára. Néhány dolgot kijavít bennük, de túl sok az onnan átvett sztoripanel (pl. ;  kedvelhető tudós főgonosz, félőrültté tevő zöld szérum). Az összekovácsolt szkript lendületes, de huzatos, néhol a puszta józan észnek int be. Így aztán én se tudom megkerülni az összehasonlítást a 2002-es darabbal, melyet szintén mérföldkőnek tartanak szuperhősmozik terén.

Nem nehéz észrevenni, hogy az eredetsztorit -  bár jobban megírt, jobban összeszőtt, mint elődjéé - minél sietősebben le akarták tudni. Megérteném, ha az "uncsi kialakulós rész" után valami újszerű következne, nem az előírásos háztetős bunyók az aktuális félszörnnyel. Túlzottan ismerős az egésznek a menete.
Ami más lett Pókember eredetében, az mindenesetre izgalmas: Petert gyerekként nagybátyjára bízták a szülei, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna. Évekkel később Peter apja irattáskáját megtalálva kutakodni kezd utánuk, eljutva így a félkarú Dr. Curt Connors-hoz, apja régi munkatársához. Leírva ez óriási változtatásnak hangzik, de a kész művön mégse érezni a reboot jogosságát. Átlátszik az 1 évtizeddel korábbi séma:

1. épp őt csípi meg véletlenül a labor egyik spéci ízeltlábúja,
2. hirtelen fedezi fel képességeit,
3. a kezdeti bénázás az ugrással,
4. Ben nagybátyja 1 nagy prédikációt tart a felelősségről,
5. menő pókvagány random akciói,
6. megjelenik a destruktív, zöld főgonosz,
7. rájön a fiú titkára (ami sajnos nem nehéz),
8. homályos tervét a káoszról lényegében egy bunyó megállítja,
9. miközben a főhős megóvja gimis szerelmét.

Meg kell, hogy mondjam, a Pókemberré válás alatt - és később a Gyík elleni harc előtt - a dallam egészen hangulatos, hasonlít az elfmani zenetémához. A film legepikusabb képsorainak fele a kialakulás alatt látható: ahogy Peter feltalálja a hálóvetőjét, ahogy először egyensúlyoz egy felhőkarcoló tetőjén. Kedvencem a trailerekben bővített 1. pókemberes felugrás az épület üvegfelületéhez. Jobban megragadt bennem ez a 2 képsor, mint a többi ugrás vagy akciószcénák bármelyike (kár, hogy csak fél-fél percig tartottak).

Másrészt apróságok sora piszkít bele az amúgy érdekfeszítő folyamatba. A méregdrága kutatólabornál Petert egyetlen akadály tartja vissza, aztán kedvére lődöröghet. Hogy miért épp Petert éri a végzetes pókcsípés, az alig 1 fokkal hihetőbb, mint Raimi szerint. Hiába tudom, hogy Pókember egyensúlyérzéke is emberfeletti, sehogy nem hittem el, mikor 1. óriásugrása előtt 2 ujjon támaszkodik, kb. 100 emelet magasan. Hagyjuk a "felelősséget": ezt még egy szuperképességű valaki is csupán végszükségben próbálná ki, nem heccből.
Webb túl sokszor mentegeti a protagonista pihent agyú óvatlanságát: mikor először ugrik, senki nem látja meg a mutatványt, a háztömb látszólag kihalt. Hm, biztosan filmet forgatnak... Az újonnan tapasztalt bőrtapadását szintén lassan reagálja le. Nem nevettető, hanem nevetséges, ahogy több hapsit hanyatt vág a metrón, illetve letépi egy nőről a ruháját. Ez megint a Tobey Maguire által illusztrált címeres lúzer.

Martin Sheen-nek nem sikerült elég jó dialógusokat írni, hisz csak az előző Ben Parker szózatát variálja a felelősségről, mikor veszekedést kezd Peterrel. "Ez forog itt kockán. Nem választás: felelősség." Nem a mondanivaló rossz, csak a tálalása borzasztó klisészagú. A felelősségtudatot egyedül az példázza Peternél, hogy sérülten is meg akarja fékezni a Gyíkká vedlett Connorst, mert - mint azt Gwennek is megvallja - "ő teremtette".
Szentbeszédekre sem Ben, sem May nagynénje részéről nem kell számítanunk, így aztán a főszereplő is kevésbé idealista. Ez a Peter Parker közelebb áll az hétköznapi tinédzserhez, aki önbizalomhiányán próbál úrrá lenni. Tetszik, hogy külön túl kell tegye magát a bosszúvágyon Ben halála miatt. A támadó keresése lesz a fiú legfőbb célkitűzése, míg egyszer Gwen apjával össze nem vitáznak a kérdésben. Nehézkes folyamatában látnom Peter tetteit, a karakter világképének formálódását.

Annál inkább a túlzott önbizalmat. Szemben azzal, mikor Gwent nyögvenyelősen elhívja randira, Pókember a csuhája alatt képtelen uralni a viccgyártó hajlamát. Tényleg humorosak a csínyei! Ha más nem az, ahogy a piti bűnözőket szivatja. De a rendőrséget például már akkor provokálja, mikor még oka sincs rá. Amikor pedig Stacy kapitány általános körözést ad ki ellene, azt is kissé lazán veszi. Peter jellemfejlődése inkább ingázás poén és komolyság közt, mint átélhető lélektani folyamat.

Normális szintre jutott ezzel szemben a romantikus szál, ami egy kvázi ifjúsági filmnél már teljesítmény. Nem kiugróan megindító, ám még mindig sokkal életszerűbb vonzalom tettenérhető, mint a diszharmonikus viszony MJ Watsonnal. Gwen egy fejlett önértékelésű, de toleráns és földön járó leányzó, és el tudom hinni, hogy lát valamit abban a srácban. Andrew Garfield és Emma Stone párosa jól működik a vásznon, sőt állítólag a közös forgatás kapcsán jöttek össze a való életben is.

Amikor sor kerül a csókra kettejük között, nem hamis. Van érzelmi töltése annak a csóknak - és ez olyan pont, amit a Batman: Kezdődik sem tudott érzelmesen bemutatni. Az egyetlen dolog, ami csípi a szemem, az a film vége: Peter szakítani akar középiskolai szerelmével, mert Pókembernek mindig lesznek ellenségei. Ismerős valahonnan? Csak ezúttal a haldokló Stacy kapitánynak is beígéri a dolgot. Szerintem ez elősugalmazás: a megszegett ígéret elmélyíthetné Peter bűntudatát, ha Gwent egyszer Pókember egyik ellensége súlyosan bántaná (nem hozzávéve a tényt, hogy Connors az OsCorp alkalmazottja).

Hiszem, hogy az új főszereplők közül többet is kezdhettek volna Stacy kapitánnyal és Connors-szal.

Stacy kapitány egy zsémbes erkölcscsősz, ahogy én látom. A reboot frissítő szele őt is rendbehozta Pókember 3.-béli énjéhez képest. De csak a korát és a tettrekészségét illetően. Karaktere hamuszürke. Ez a rendőr abszolút jellegtelen, fantáziaszegény, sőt néha idegesítő savanyú alak. Ugyanazt műveli vele a forgatókönyv, mint a Pókember 3.-nál Harry Osbornnal: egy nem túl kedvelhető rosszakaró - tisztes ok nélkül - Pókember alkalmi segédjévé avanzsál, csak hogy elpatkoljon, és így eggyel kevesebb ember tudja Peter titkát. Hebehurgyán megírt halálnem.

És itt van dr. Connors. Ő a szimpatikus tudósember, aki élete munkáját mindenképpen be akarja fejezni, nem látva, hogy közben eltorzul a gondolkodása. Hasonlóan, mint Dr. Octavius a Pókember 2.-ből. Karaktere azonban ezzel ki is fújt, nem tudom háromdimenziós személynek tekinteni őt. Peterrel kezdi el a kutatói munkát, ami a karja visszanövéséhez, és idővel szörnnyé változásához fog vezetni.
Felejtsük el egy pillanatra, milyen abszurdnak hangzik: ha ezt hihetően akarják ábrázolni, akkor nem elég némi áltudományos sóder és laborfelszerelés. Nem pillanatok alatt lezajló pikkelyesedés, kar- és farokkinövés kellene, hogy bekövetkezzen, hanem egy lassú mutáció, metamorfózis.

És mégha mindez rendben is van: az elmetorzulás egy nagyon bevett rövidebb út, hogy eljussunk a tipikus "világuralmi" vagy "felsőbbrendű faj" tervig, ami nem egy képregényfilm cselekményszabványa. Szinte egyből a város elgázosításán gondolkodik, hogy gyíkembereket gyártson a new york-i tömegekből. Megmenekíteni egy ilyen lelket óriási feladat lehetett volna az ifjú címszereplőnek úgy pszichikailag, mint testileg. A drámaiság fel van hígítva abban, ahogy Peter végül megállítja és visszaváltoztatja Connorst. Túl rutinosan fut le az egész.

Az akció többnyire remekül sikerült, szapora vágásokkal és változatos mozdulatsorokkal. A hálóhintázást hatásos kameraállásokból követjük nyomon, nemegyszer a főhős szemén keresztül látva. Jobban ügyelnek rá, hogy ne legyenek valószerűtlenül hatalmas ívek, amiként az 1. Pókember-film végén.
Ami a többszöri közelharcot illeti Gyíkkal, megint a mentegetést érzem. Gyík többször olyan helyzetbe kerül, hogy könnyen széttéphetné Pókembert, és akarja is. De ehelyett csak ide-oda himbálja, vagy valami megzavarja. A kedvenc pillanatom a viaskodásaiknál, mikor a csatornában őt és Petert is elragadja a vízáramlat. Utóbbi kis híján megfullad, mégis van olyan tökös, hogy lazán fogja fel a dolgot. Ez helyénvaló humorizálás, fiatalos lendülettel. Még a 2012-es Pókember-ruha is stílusosabb, picit hüllőszerűbb külsőt kölcsönöz Garfieldnak, ahogy mozog benne.

Az viszont visszatérő bénázás, hogy Pókember rendszeresen leveszi a maszkját kinti környezetben. Mire föl? Ugye utcaruhában is rendre kompromittáló helyzetbe hozza magát, gimiben és a tömegforgalomban egyaránt. Itt van még egy cifra ellentmondás: Gyíkot, aki egy hídon autókat hajigált, és Peter iskolájában pánikot okozott, nem körözik, míg Pókembert egy vezető tisztségű rendőr szabályosan üldözteti. A város épületein mindenütt ott maradnak a hálófonatai. Elképzelni nem tudom, hogy nem kürtöli szét a média a befejezés idejére, hogy Pókember nem más, mint Peter Parker.

A Bosszúállóktól tartalmasabb, de mégsem annyira "csodálatos" Spiderman visszatérése, mint azt beharangozták. Ennek ellenére nem tartom félrement kísérletnek a produkciót; érzelmes és szórakoztató élményként tekintek rá, olyasmiképp, mint a Rövidzárlat 2. vagy az első Tini Nindzsa Teknőcök. Ha a humor és a lazaság nem állna útjába az elemi rációnak, ha nem próbálják hasonlóra szabni a cselekmény menetét Sam Raimi munkáihoz, illetve ha a mutáció témakörét alaposabban kidolgozták volna, akkor már nemcsak tinédzser nézőknek merném ajánlani.

A csodálatos Pókemberre 6/10 pontot adok.