Exodus: Istenek és királyok

Boldog szentestét és kellemes karácsonyt kíván a Filmi helyszínelők weboldal!

Az Exodus: Istenek és királyok egy méreteiben lenyűgöző építmény, mely viszont az arany festés mögött nemcsak erősen kopott, de még roskatag is. Ridley Scott műve ismételten bizonyítja, hogy Hollywood továbbra sem tud mélyebb jelentést adni a Biblia közismert történeteinek, mint vallás és ateizmus ellentéte, illetve a bűn és bűnhődés okozata. A bűnös vezér és népe kiérdemli a kataklizmát, és elszenvedi azt - ahogy mi is a lélektelen effektusözönt.


Én ugyan ateistának tartom magamat - akárcsak a rendező -, de nem hiszem el, hogy a transzcendenst, az Isteni beavatkozást csak irdatlan természeti csapások együtteseként lehet a mai mozi nyelvére lefordítani. Az Exodus-ban sajnos így, száraz egymásra halmozással kapjuk meg az ókori zsidó exódusz neveit és  eseményeit, igazi töltés, az ókori egyiptomi kultúra kisugárzása, zamata nélkül.

Krisztus előtt 1300-ban Mózes megmenti I. Széthi vér szerinti fiát, Rámesszut a hettiták elleni csatában. Mózes Rámesszu mostohabátyjaként nevelkedett a királyi palotájában, és ezt mindenki tudja róla. Ám mikor Pithom városában egy csoport felfedi Mózes előtt valódi, héber származását, a város kapzsi helytartója leleplezi a titkot az akkor már fáraó Ramszesz előtt. Mózest száműzik, és egy kis törzsben alapít családot. Isten azonban egy napon nemcsak arra veszi rá végre, hogy hite legyen benne a csodákban, de arra is, hogy népét, a 400 éve senyvedő zsidóságot kivezesse Egyiptomból.

James Cameron az Avatarral, Darren Aronofsky  a Noéval hozta létre világmegváltó hőskölteményét, ahol stílusát és vizuális fantáziáját teljesen szabadjára engedhette - úgy, hogy közben nem kellett aggódnia a forgatókönyv miatt. Ridley Scott válláról 4 munkatársa vállalta, hogy leveszi ezt a terhet, így miért is kellett volna aggódnia? Holtszentség, hogy nem gondolt arra: a Flintstone-család szkriptjét is eredetileg 32-en (!) írogatták, mire a kész termék meglátta a napvilágot a mozivásznon. 

Hogy a témakört nem mutatja be új szemszögből, az egy dolog, de az Exodus annyira sémafüggő munka lett, hogy a trailere többet mond róla, mint amit ténylegesen tartalmaz. Scott-nak ebből a művéből végig az ötletek, az összefüggő koncepció hiánya árad, Mintha egy unott éttermi szakács készítené a megszokott menüsort:

1. Végy egy népszerű vallási legendát, melynek a mostani trend szerint a rabszolgaságról érdemes szólnia.
2. Rakj bele fél hl-nyi drámasablont, testvérviszállyal és kiválasztott-próféciával.
3. Dagaszd meg a tésztáját, több tízmilliós CGI-élesztőt keverve hozzá.
4. Majd pedig szórd meg sokféle egzotikusnak tűnő tárgyi kellékkel (építkezések, utak, épületek, díszes jelmezek, fegyverek, állatok, stb.),

És a kész művet felszolgálhatod a díjátadókon, hogy kaphass érte néhány díjat borravalóként.

A szereplők kiválasztása mögött nem látok más megfontolást, minthogy A-listás húzónevek legyenek, akikkel el lehet adni a méregdrága produkciót. Christian Bale-t közülük a legnehezebb számomra a ráosztott szereppel azonosítani. Szakáll ide vagy oda: egyetlen esetben győzött meg róla, hogy Mózest látom, és ez a viszontlátás perce közte és önként elhagyott családja között. Leginkább annyiból áll a jelleme, hogy hitetlen harcosból hívő pásztor, abból aztán kétkedő-perlekedő gerilla, aztán megint hívő nyájvezér lesz. A többieknek már úgy-ahogy könnyebb beleolvadni jelentéktelen kis szerepeikbe, hála a jelmeztervezőknek és sminkeseknek. 

1 óriási probléma van Scott eposzával, amit már sokan előttem szóvá tettek: nem működik a dráma. Pedig az lenne a lényeg. A rendezés - mint mindig, ha a sztori csak kifogás a látvány mutogatására - minél előbb igyekszik túljutni a figurák hátterének bemutatásán és a minimális párbeszéd-adagon, s mihamarabb rátérjen az impozáns tájfelvételekre. A rendezéssel még nem is lenne nagy baj, de az írók úgy dobálják az információkat, hogy nem tudjuk, melyik lesz fontos.



Pedig néznivaló az bőven akadna: Memphis, a birodalmi főváros, Isten 10 csapása (véres Nílus, békatömeg a palotában, sáskafelhő, jégeső stb.) és a tömegvonulások is szemet gyönyörködtetőek. Tetszetős az az ismétlődő operatőri fogás a filmben, hogy a kamera egyik oldalról a másikra, távolról végigvonul a helyszíneken. A korabeli atmoszféra viszont valahogy mesterkéltnek tűnik (azért kicsit kevésbé, mint a Noéban), nem érezni belőle a korszellemet. Egyszerűen csak elénk tolják a tárgyi jeleit annak, hogy Ramszesz mennyire semmire nem tartja a hébereket: a fényűző palota, az óriási szobor, a rabszolgatelep, majd a napi 1 héber család kivégzése, válaszként A 10 csapásra. És ha ez nem lenne elég, Mózes sokévi viszontlátásakor is elszólja magát. "Ne nevezd őket állatoknak!!"

Leginkább Joel Edgerton Ramszesze fájó, hogy olyan szögletes figura: bizonytalan, erőlködő, jelenléthiányos. Nem tudtam komolyan venni mindenható istenkirályként: maga I. Széthi, az apja is megjegyzi Mózesnek: "Téged alkalmasabbnak tartalak." Ez azért lehangoló egy olyan ember kapcsán, aki az akkori világ legerősebb nagyhatalmának a "fenséges" uralkodója, aki a történelem egyik legnagyobb uralkodójává hivatott válni.

Az egyetlen komolyabb felismerése, hogy Isten sorozatos büntetései, Mózes és társai üldözése, valamint a rabszolgák megtorlásos kivégzései után végül belátja, hogy hibázott. Jobban mondva: hiba volt, hogy nem száműzte őket egyből Egyiptomból Kánaán földjére.

1. Először akkor törik meg, mikor a 10. csapás után elveszíti elsőszülött kisfiát, Memphis összes többi családjával együtt. "Ez a te istened?"
2. Majd utolsó jelenetében, ahol a serege holtestei között jár a Vörös-tengeren. Tetszett, hogy ő maga is csalódottan, majdnem gúnnyal ejti ki saját nevét. "Nagy Ramszesz. A Dicső." 

Nem szerettem Mózes és Ramszesz közös jeleneteit. Nemcsak a köztük lévő kapocs súlytalansága miatt, hogy együtt nőttek föl, hogy szóváltásaik kurták és laposak, hogy életüket bíznák volna egymásra, blablabla-bla. Mindkét karakter valahogy olyan benyomástkelt, mint akik épp díszes ruhákban bicajoztak a konditeremben. Soha nem erősödik meg az illúzió, hogy tényleg 3 és fél évezreddel ezelőtt járunk, ahol 2 testvért a származásuk 2 külön világkép részévé soroz be. Az elméletileg halálosan komoly pillanatok némelyike (pl. ahogy Ramszesz Mózesnek ront szekerén a visszahulló Vörös Tenger előtti) meg épp a színészek átélése miatt a komikum határát súrolja.

Örültem volna, ha legalább 1 történetszál akad, amire annyi figyelmet fordítottak, mint a képsorokra. Nem lehet tudni, hogy most milyen nézőpontból akarja a film elmesélni a történetet: Mózes kapcsolata... kivel? 

• Ramszesszel?
• Egyiptom népével? 
• A héber néppel?
• A feleségével és későbbi fiával?
• A bátyjával, akit még később ismer meg? 
• Vagy akár a Malek által képviselt isteni akarattal?

Mindegyik szál ezek közül futólagos.

És cefetül kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt egy kisfiút tenni meg Isten reprezentációjának? Mózes "követnek" nevezi őt, és nekem is csak emiatt esett le, hogy ő csupán képviseli Istent és döntéseit a héberek ügye kapcsán. Sokaktól olvastam, hogy utálták, mikor Ramszesz egyik szolgája áltudományos magyarázatokat szajkózik a 10 csapásról; engem speciel sokkal jobban bosszantott, mennyire fantáziátlanul lép kapcsolatba Isten Mózessel: egy 12 év körüli, arrogáns kölykön keresztül, aki mintha élvezné, mikor épp hergeli Mózest. "Nekem tábornok kell." vagy "Néztem a kudarcodat."

Valaki lője már le!, gondoltam szinte mindig, valahányszor megjelent a filmben.

De Scott végül is ott töri ki a dramaturgia gerincét, amiben Darren Aronofsky Özönvíz-históriája is. Magát Istent egy természeti jelenségek mögé bújó népirtóvá teszi, de anélkül, hogy bármilyen más oldalát ábrázolná (semmit nem változtat ezen, hogy az utolsó 2-3 percben már látjuk végre a Tízparancsolat kivésését meg a Frigyládát). Mózes ugyan nem háborodott vadállat, mint amott Noé, de az isteni ítélet meghozatala teljesen átgondolatlan: a Teremtő előbb hagyja, hogy Mózes kiképezze az első héber tömegeket, majd terrorizálgasson egy egyiptomi várost, és ekkor az arcába vágatja, hogy a módszere lassú, és kénye-kedve szerint kezdi megtizedelni a birodalom teljes populációját, kivéve a hébereket.

A film nem tud világos logikát szőni az egyiptomiakat ért csapások és a héberek sorsa között. Ha Isten képes ennyiszer ily kíméletlenül lesújtani Egypitomra, nem lett volna mindegy, ha mindezzel közvetlenül a kegyelt nép egérútját, kijutását segíti? Evidens, hogy a héberek sértetlensége majd épp Ramszesz bosszúját fogja felszítani, hisz nem egy bölcs uralkodó (legalábbis ebben a filmváltozatban). Ha nagyon muszáj lenne racionális indokot találnom a módszerére, azt mondanám, Isten Eric Dravent utánozza A hollóból: több nemzedéknyi szolgalét összes szenvedését adja "ajándékba" az egyiptomi népnek, koncentrált formában.

Hadd tegyem még hozzá: 400.000 ember népvándorlásához azért kellett mutatni valami ivóvíz-készletet és élelemforrást.

Az Exodus: Istenek és királyok tehát sokadik filmes pávatánc, ami újfent bőrt próbál lehúzni a divatos ókori kataklizmák témájáról. Gondoltam rá, hogy legalább katasztrófafilmként tartalmas-e, de mivel a csapások közt nincs valós összefüggés feladójukon kívül, még ezzel se tudtam kimenteni. Zamata, illata, az önálló világ bensősége és a népek kínjainak éle is hiányzik belőle: egyszerűen átvonul az emberen, akárcsak a kamera a forgatási helyszíneken.