A dzsungel könyve (2016)

"Figyelj, Maugli! Súgd meg, hogyan tudnám Pokollá tenni az életedet?"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)




Jó kis látvány, sok-sok röpke izgalom, gyenge történetmesélés. Így tudnám tömören összefoglalni A dzsungel könyvének idei mozis kiadását. Tökéletesen passzol a Disney besötétített mese-remake-jeinek sorába, amikkel az utóbbi években megörvendeztettek minket. Nem szándékszom sem a regényalaphoz, sem a korábbi feldolgozásokhoz hasonlítgatni: egy kisgyerekeknek szánt dzsungelhorrornak voltam a tanúja.

Rudyard Kiplin regényének 2016-os változata főleg brutalitás terén merész munka. Jon Favreau rendező nem félt sokkolni a célközönséget, művének meseszerű hangulatát bőségesen díszíti egy-egy "jump-scare" (="hirtelen előugró ijesztgetés"). Testközelből látjuk, mikor ragadozók támadnak egymásra, egymás testébe harapva és -marva. A Maugli és Shere Khan ("Sir Kán") közti finálé Simba és Zordon (Scar!) végharcával vetekszik egy másik Disney-klasszikusból. Ezt a vizuális merészséget díjazom Favreau részéről, mert valódi veszélyérzetet teremt Maugli körül, aki sokáig űzött vadként kénytelen élni rosszakarója, Shere Khan ("Sír Kán") miatt. 

Koncepciója szerint ez egy élőszereplős állatmese, 1 emberkarakterrel a közepén. Ez a felállás még rendben is volna: az elárvult Mauglira kb. 2-3 éves korában talált rá Baheera, a fekete párduc, és bízta rá nevelését Akela farkasfalkájára. A CG-animált állatok külseje élethű, nem estem ki az illúzióból, hogy Maugli a dzsungel világában él, annak különféle lakóival beszélget, meghátrál előttük vagy menekül tőlük.


Történetfronton viszont pálcikagyenge ez a produkció: az alapsémája feltűnően másol Az Oroszlánkirályból:

• lelkesen futrinkázó ifjú főhős, 
• hatalomra kerülő zsarnok, 
• megvadult csorda a szurdokban, 
• száműzetés egy idilli vidéken,
• egy léha új baráttal, aki új szemléletmódra biztatja őt, 
• végső párbaj a felperzselt otthon területén a zsarnokkal. 

Átlagos szóváltások keretében sulykolják a fő konfliktust: Maugli igazán sosem tartozhat a falkába, sőt a vadonba sem, hiába farkaskölyökként nevelkedett. Képben voltam, hogy mit tanul meg száműzetése, illetve a Baluval szövődő barátsága nyomán: hogy vállalja emberi mivoltát, merje használni "trükkjeit", vagyis az emberi találékonyságot, az eszközhasználatot. Butuska motívumok a farkasok fennhangon szavalt esküje, plusz a "Vörös Virág", azaz a tűz. Ezt a veszélyes természeti erőt jellemzően csak az ember képes megidézni és kordában tartani, ezért akarja Lajcsi, a helyi orangutánvezér, hogy Maugli gyártson neki. Ez a szál egyébként 10 perc műsoridő után nyomtalanul eltűnik a filmből.

Shere Khan-tól levert a víz, akárhányszor megjelent a vásznon: a tigris kényúr gyűlölködő, vérszomjtól őrült pszichopata mészáros. Az egyetlen állatszereplő, akinek jelenléte is van, műsoridejének minden percében rettegést kelt maga körül kiszámíthatatlanságával. Jellemző, hogy Akelát harc nélkül, váratlanul és kímélet nélkül vágja ki a szakadékba, példát statuálva, amiért taktikázni próbált a fiú elküldésével. "Akkor minden rendben... kivéve ha VISSZA AKAROM ŐT CSALNI !!" 
Motivációja viszont faék-egyszerű: széttépni Mauglit. Sántít a kakukkfióka-metafora: az gyerekként a többi madárfiókát túrja ki, nem felnővén mindegyiküket, mint ahogy Shere Khan folyton vádolja a fiút. Maugli ártatlanabb nem is lehetne, mint ebben a vádban, és innentől kezdve nem is értem, miért nem támad rá egyszerre minden állat. Ez nem a dzsungel ura, ez egy tébolyult szörny, aki szó szerint fenyegeti mindannyiukat .- ragadozót és növényevőt egyaránt. Térdig ér a szakálla annak a klisének is, hogy Maugli apját éppen ő tépte szét, és itt vakult meg fél szemére a Vörös Virágtól. 

Maga Maugli akárha a '67-es rajzfilmgyerek élő képmása volna: Neel Sethi külső alapján remek választás, színészi játék terén pedig hozza az elvárhatót. Messze a film legérzelmesebb pillanata számomra, mikor Maugli kisegíti a gödörbe esett kis-elefántot, kivívva ezzel a többi elefánt megbecsülését. Az állati hiedelemvilágban ők a folyó és az erdő megalkotói, félelemmel vegyes tisztelet övezi őket, és ezen átjutva Maugli először életében tanúsít komoly bátorságot.

Ezt leszámítva nem nőtt közel a szívemhez a karakter. Nehéz volt lenyelnem azokat a pillanatokat, amikor Maugli felemeli a hangját, bármilyen okból. A magyar szinkron is ludas benne, de amikor Maugli érzelmesen akart beszélni, az fülsértő. És kisgyerekhez mérten is fejingató némelyik cselekedete. Újsütetű barátsága Baluval, a medvével úgy-ahogy tűrhető: örültem annak, hogy a fiúhoz való kötődése ráveszi Balut, hogy megtanuljon kockázatot vállalni (amit nem kevéssé berondított a "csak kihasználtalak"-melodráma).

Cameó-szerepében Kaa volt még emlékezetes figura: csábító hanghordozású, de hátborzongató kinézetű óriáspiton.

Pihent ujjgyakorlatnak látom ezt a remake-et. Árad belőle a rutinszag, és hogy csupán a felismerhetőség kedvéért imitálja a rajzfilmet. Ha van is benne művészi véna, az mind vizuális, szereplőinek sorsa és mondandói teljesen súlytalanok. Sokkal ügyesebb ez a változat abban, hogy rémisztgesse a nézőt, mintsem hogy érdekessé formázza neki a világ egyik legismertebb mesetörténetét.