Fekete fény (Sötét múlt)

Gyermeteg paranoiának tűnő kis konspiri thrillerke a Blacklight, annak a Liam Neeson-nal a nevével eladva, aki most már saccolni is necces, mikor fogja ténylegesen nyugdíjazni magát. Aranyat érő forgatókönyvet találni, és hetvenéves fejjel rábólintani az egy dolog. De hogy Neeson már évtizede tolja ezeket A Taken-klón filmtragacsokat, azt most már matematikailag kizárt, hogy ne az extra gázsi indokolja. Függetlenül az anyagiaktól: egy volt A-listás ikon föl kell tegye magának a kérdést, hogy mi marad a renoméjából, ha minden szarra rábólint, és önként temeti magát a skatulyába előadóként?
 
 
Travis Block; á, egy csudát! Nevezzük egyszerűen Liam Neeson-nak, hisz úgyis tudjuk, hogy őt játssza!
Szóval Liam Neeson ezúttal az FBI megbízottja, aki a kiégő ügynökök eligazítására specializálódott. Családi élete régóta pang: özvegy, lánya pedig csak vonakodva engedi az unoka, a kis Natalie közelébe. Mikor egy politikusnőt likvidálnak, Neeson-t a főnöke egy régi ügynöktársa után küldi, aki ámokfutó lett, de nem szimplán lelki okokból. Kinyiffanása kapcsán Neeson kezd rájönni, hogy főnöke elhallgat előle valamit, és egy újságíró, Mira segítségével nagy disznóságra bukkan az iroda körül. Csak nehogy a családjával próbálják zsarolni...!
 

3 kéz – köztük Mark Williams rendezőé – faragta ki romos klisék halmazából ezt az életlen, kibontatlan és inspirálatlan anyagot. Az alaphangulat még t'án-t'án megvolna, ám így is virít a sztoriról, hogy nincs egyben, sőt a végén a szemünk láttára csuklik össze a földön. Semmi megfogható nincs sem a kibelezettnek tűnő összeesküvés-szálban, se Liam Neeson-ügynök múltjában, sőt a főszereplő néhol már kacagtatóan naiv abban, ahogy szakmáját, főnökét, kollégáit meg úgy általában az életet látja. Ha volt is itt valami aktuálpolitikai üzenet a nemzetbiztonság álszentségéről és a demokrácia nevében elkövetett mocsokságairól, az útközben át lett huzigálva, mert a végeredmény így foghíjas közhelyhalmaz.

 

Neeson pályaalkonya tele 1 meg 2 csillagos fuvallatmunkákkal, mint a The Commuter, The Ice Road, Becsületes tolvaj, stb. és a Blacklight se más. Egyedüli értékelhető pont benne a fő sztár mellett a riportercsajt játszó Emmy-Raver Lampman, de a szkript meg se próbál kezdeni valamit a kevés színészével és még kevesebb ötletével, a vézna történetnek se eleje, se vége, se kraftja. Liam, nem finomkodok többé: takarodj az akciófilmektől! Bármilyen jó formában vagy, bármilyen (feltételezem) szép összegeket kapsz ezekért a projektekért, gondolj arra, mi mindent értél el az Elrabolva-korszak előtt, milyen sokféle műfaj hangszerén tudtál játszani klasszisokkal jobb karmesterek keze alatt!

A jégút (Jeges pokol)

Egy kanadai gyémántbánya berobban, és Jim Goldenrod sebtében toborzott konvoja merő órák alatt kell, hogy odaérjen a fogságba esett munkások megsegítésére – őrületesen veszélyes útviszonyok között.

 

Visszacsapó trükk egy magyar címet a sztár egy másik, ezerszer jobb filmjének magyar címéhez hasonlóra kiforgatni, hisz akkor alapból kísértés ahhoz hasonlítgatni emezt. A Jeges pokol (The Ice Road) olyan A fehér pokol (The Grey) mellett, mint a Transcendence egy Nolan-sci-fi mellé téve: a hasonló küllemű, erőtlen kistestvér, akire egy hét múlva már nem is emlékszünk.

 

Liam Neeson ide, Laurence Fishburne oda: összehasonlíthatatlanul satnyább,  fantáziátlanabb darab ez, mint a The Grey, vázlatos történettel, sivár karakterekkel, nyomokban pislákoló feszültséggel. Mike és mentálisan sérült veterán tesója, Gurty fájóan egysíkú figurák, akárcsak a mentést halálosan szabotáló céges rohadékok. Az ex-sittes indián sofőr, Tantoo itt-ott szimpátiát nyert tőlem, de őt is beolvasztja a 2. harmadára ellaposodó cselekmény.

 

Pedig maga a terep és sajátosságainak ismerete még érdekes lett volna. A befagyott folyón/tavon való tavaszi átkelés, a kútfők nélkül is több tonnás kamionok mozgatása a jégen, az útvonal ütemezése mind olyan részlet, amin az összes mentő és mentendő ember élete múlhat.  

De már a szereplők szakzsargonnal megrakott felvezetése is érdektelennek hat, és ez a vállalati összeesküvős szál is fárasztóan klisés. Úgy tálalták az egészet, mint valami koplalóan vézna kis akciómozit, amit kedve se volt a stábnak megcsinálni. Kicsit sem éreztem, hogy megtérült volna követnem a másfél órányi küszködést – sem Mike-ék véráldozatos sikere láttán, sem a fő szemetet ért röhejes lebukás és pofon miatt.

 

Az az érzésem, hogy bármelyik Seconds from Disaster-epizódot inkább nézném meg újra a tévében, mint a „Jeges poklot.” Kikopott, döcögő, untató sablongép, mely hamar beszakad a nézői elvárások jege alatt.

 

Az oltalmazó

Évtizedes blogolgatás alatt szinte mást se láttam Liam Neeson karrierútján, minthogy a szakma folyton ebbe a sekélyes és hazug Taken-skatulyába gyömöszöli a sztárt. Nem csoda hát, ha idézőjelbe téve "ugráltam örömömben" a híresztelésnek, miszerint Az oltalmazó az utolsó akciófilm, amelyre rábólintott. Nem kellett volna: bár műfajilag ez inkább egy action-road-immagration (akció-országúti-illegális bevándorlós) hibrid, füle botját se mozdítja egyik zsánerben sem az eredetiségért. Így aztán persze, hogy nem lesz több, mint Neeson karizma hajtotta hattyúdala, illetve Robert Lorenz rendező hanyag tisztelgése egy régi munkatársa, Clint Eastwood előtt.

Az eladósodott, idős özvegy, Jim Hanson  márcsak egy vígaszt lel az életben: a határőri munkáját. Mikor egy Rosa nevű mexikói nő a kisfiával, Miguel-lel átmenekül a határon egy kartell emberei elől, a nőt lelövik, de utolsó leheletével még Jim-re bízza fia eljuttatását chicago-i rokonságukhoz. Az esetkor viszont Hanson lepuskázta a bandavezér Mauricio bátyját, így azok hamis papírokkal a nyomukba erednek amerikai földön.

 

Hányszor kerül még a szemünk elé olyan molyrágta sablondömping, ami Neeson nélkül végig az árokban vergődne – sőt, nem egyszer vele együtt is? Az ő rutin arcjátékát, plusz az arcra szimpatikus anyukát kivéve nincs itt semmi, ami emberileg hatással tudott volna rám lenni. Nem sokat követel egy filmestől egy ilyen klisékből összeragasztott, álmos road-movie: szűkmarkúan mutat egy-két kötelező tájkelléket, valódi ihletés meg sehol az éterben. Mi az, hogy: a kölyköt, Miguel-t szabályosan ki nem állhattam a tapló, arrogáns, „haza akarok már menni”-stílusával! Golyósérülést nem kaphatott volna legalább, ha már a csupaklisé forgatókönyves mocsárban kell halódnunk majd’ 2 órán keresztül…?

 

 

Eredetiség mellett az építkezéshez is feltűnően lusta ez a mű: a cselemény a legsimább A-ból B-pontba vetődés pár hosszú pihenővel – egy olyan semmilyen főgonosz elől, akit egy Jason Statham-moziban kiröhögnénk. Hangulata még lenne, de azt a forgatási helyszínek és Neeson veteranizmusa adják, illetve pár kósza, egész ígéretes mozzanat – pl. 

1. mikor Miguel és Hanson a kartell lopott pénzét égeti el a tűzön
2. vagy mikor Jim a lerobbant kocsiját fedezéknek használva veszi célba Mauricio-ékat. 

Ha bármilyen ötlet a fő sztoriszál vagy a szereplők hátterét illetően felmerül, azt a The Marksman szinte garantáltan veszni hagyja.

 

Se az öreg, se a gyerek gyásza nem kap valódi figyelmet, csak műsoridőt. Pedig 2 eltérő ország, rassz, nemzedék és osztályréteg szülöttét – akik vadidegenek is – összerakni a legkönnyebb módszer karakterdinamikát csiholni. Robert Lorenz tompa, életlen rendezése és a lusta szkript miatt viszont semmi se lesz belőle: a főgonosz magát nyírja ki végül, Hanson meg abban a szekundumban, hogy a fiút keblükre ölelik chicago-i rokonai, sebesülten elillan, hogy egy buszon kilehelje a lelkét. Nem tudom, ez a zárás vajon a rendező ötlete volt-e, vagy Neeson kérése, hogy ezzel jelezze önkéntes „halálát” az akciófilmek zsánerében, de iszonyú fantáziátlan és lapos.

 

Politikaszagú munkának sejtem Az oltalmazót: semmi igazi indíttatás vagy motor nincs mögötte, kb. minden összetevőjén ugyanaz a fáradtság és erőlködés tükröződik, mint a főhős auráján. Az ilyen Sicario-hoz hasonló, divatos mexikói-amerikai határmozik jócskán megérettek már a paródiára, de még ezt se merem javasolni Hollywood-nak, 8 évvel a Scary Movie 5. után.

 

Kegyelemkettessel köszönök el tőle, és kívánom, hogy Neeson végre-valahára egy hozzá méltó projekt arcaként ünnepelhesse jövőre a 7. X-et!

Becsületes tolvaj

 

A Becsületes tolvaj legnagyobb hasznát abban látom, hogy tudatta velem: Liam Neeson-t még mindig csak az ilyen dőre Taken-klón sémafilmekre szerződtetik. Író-rendező Mark Williams filmjét azonban még ő se húzza ki a teljes érdektelenségtől, amibe már az első pár percben alámerül, és nem is tör föl vissza a felszínre.

Tom Carter hírhedt rabló: 9 év, 11 kisvárosi bank, 9 millió $... és egyszer sem ült vagy gyilkolt. De most tiszta lappal akarja indítani a közös életét barátnőjével, Annie-vel, ezért feladja magát az FBI-nak. Azaz: csak feladná: a két ügynökről, akikkel a feltételeket akarja megbeszélni, kiderül, hogy korruptak, és főnökük kinyírását is Tom nyakába varrják. Ugyan ki hinne pont egy renegát pandúrnak...?

A Téboly után újabb unott sémaművel gazdagodhattam, ahol az alapötlet a sárban hever, és 1 sztár menti a menthetőt a lapos színészbrancs élén – Tom néven. Azontúl, hogy a szerelmi románc Neeson Tom-ja és Kate Walsh Annie-je között végig hamisnak hatott, tele banális elgondolásokkal már az egész bonyodalom felvezetése: 

1. Nem létezik, hogy egy tapasztalt bankrabló ilyen égbekiáltó naivitással egyezkedik a Szövetségi Nyomozó Irodával. 
2. Nincs az az Isten, hogy Tom a zsákmányból sose vett el 1 centet sem – ha másra nem, felszerelésre a rablásokhoz.
3. És be ne akarják nekem bemesélni, hogy még a rejtekhely címet és kulcsát is csakúgy megadja a 2 ügynöknek, de nem tart velük. Nem tudhatja, hogy azok ketten – miután végre fölfogták, hogy ez nemcsak kamu – nem fogják-e becsapni!

Rühellem, mikor a háttérsztori komoly, életszagú problémakört érint, és a film tojik rá, hogy körül is járja. Pl. hogy mennyire lehet "új életet kezdeni" egy profi tolvajnak, akármilyen megbocsátó is a szíve hölgye, hogy eddig ezt eltitkolta. Vagy Tom apja, a kizsákmányolt kisember tipikus esete (nyugdíját elsikkasztották). A saját zsebre dolgozó hivatali alkalmazottak erkölcsi menleveléről nem is beszélve. Amikor akció, dráma, tónus, látvány és karakterrajzok, vagyis kb. minden téren pang a film, legalább amiről szó esik, annak kellene valami kis gyökeret, színt adni. A lezárás is éppoly gyermeteg, mint az eleje az összeismerkedéssel.

Minden a Becsületes Tolvajban sivár vagy gúnyos mosolyra késztet, vagy mindkettő, de eredetiséget kiskanállal se találni benne. Drámát még a feszültségnél is kevésbé bír csiholni, bármennyit magyarázzák a helyzetet a szereplők. Még Neeson miatt se tudom azt mondani, hogy legalább az "egynek elmegy"-kategóriába besiklik: csak másfél óra semmilyenséget kaptam itt, amiből a főszereplő színész arcán túl semmi se derengett 3 perccel a vége után.

Emberek Feketében 4. - Nemzetközi (Sötét zsaruk a Föld körül)

Miután más kritikák már épp elégszer sütötték el a „Men in Black: Ragnarok”- viccet, inkább rögtön ezzel indítok: Tessa Thompson és Chris Hemsworth buddy-cop-párosa van olyan jópofa és energikus, mint az MCU-ban. Nem fogom őket a már leharcolt Jones-Smith pároshoz hasonlítgatni – márcsak azért sem, mert a spin-off egész szereposztása szerintem felér az eddigi trilógiáéval. És végképp nem fogok az akcióeffektek minőségével előhuzakodni, amik mögé örökké próbálják a stúdiók dugdosni termékeik igénytelen és kötelező sablonosságát. 

Molly Wright gyerekként egyszer elkerülte, hogy szüleiével együtt az ő emlékeit is törölje a hivatal egy idegennel való találkozásról. Életcélja lett felkutatni őket, hogy ő is tag lehessen. Mikor ez össze is jön neki, O ügynök némi tétovázás után beajánlja a lányt a londoni kirendeltségnél, a

hol M ügynökként gyakornoki megbízást kap. Segítenie kell a szervezet sztárügynökét, H-t hogy rátaláljon a Földet fenyegető Kaptárra, hogy megállítsa azt. Ám kiderítik, hogy az ellenségnek téglája van a biztonságra különösen kényes ügynökségen. 

Vacaknak éppenséggel nem nevezném a 4. Men in Black-mozit. Sem akció-, sem vígjáték kategóriában nem egy jó munka, és végképp nem eredeti vagy a figyelmet végig lekötő darab. Szórakoztatófaktora azonban a film egyes kisebb-nagyobb szeleteinél határozottan jelen van. Senki sem fajsúlyos, árnyalt - vagy ha már itt tartunk, különösebben érdekes - benne, de a színészek annyi kraftot legalább belevittek gyakran egybetűs karaktereikbe, hogy elműködgessen a sztori. 

Liam Neeson megkapó lazán kemény főnök Nagy T-ként, ahogy Kumail Nanjiani éppen hogy aprócska Gyalogját is rokonszenves figurának találtam. A nagy csavar pedig, hogy Nagy-T-t annak idején a Kaptár már titokban átformálta, a maga szolid módján tűrhető csavar. Kár, hogy nem merték ezt még hátborzongatóbbá tenni pl. úgy, hogy a Kaptár hibridizált áldozatai maguk is képesek újabb embereket átalakítani, s így a téglák osztódással szaporodnak a szupertitkos falak mögött. Mindegy... 

Sablonanyag ez, bár a még tűrhetőbb fajtából: a sztori virít a lyukaktól, a bolygó túlfeléről nézve sem gondolatébresztő, és gyakran elbizonytalanodik, hogy most mit is akar kihozni magából. A történet hol leül, hol pattogni próbál, és hát a vágó meg az operatőr sem nagyon erőltette meg magát. Van lendület és - néha erőlködő - humor a filmben, de semmi okosat vagy kiszámíthatatlant nem érdemes várni tőle. Néhol erőlködik olykor szövevényesnek tűnni, de csak a látszat kedvéért. 

Az ad némi agytáplálékot benne, hogy még egy olyan privilegizált, felvágós, protokollbuzi szervezet is, mint az MiB, nemcsak hogy bekaphat egy szabotőrt, de a világ vesztét is közvetve fedezheti. És üdítő látni, hogy az emléktörlést szinte zsebhokizásból űző, öntelt ügynök szembesül vele, hogy hoppá: engem is agymostak, és a fenenagy profizmus mögött nem voltam több, mint kapóra jött balek, nagyképű szájhős. Egyik gondolatmenetbe se ássa bele magát a forgatókönyv, de legalább a beleszövésével elkerülték, hogy unalomba fúljon az egész.

5-ös skálán 3-ast adok a Men in Black International-re. Egyszernézős, átlagos sci-fi-akciókomédia, mely maga gondoskodik róla, hogy egykettőre elvesszenek róla az emlékeink.

Dermesztő hajsza

Bölcs elhatározás az, ha egy rendező ugyanazt a művét életében kétszer is elkészíti? Így tett Hans Petter Moland azzal, hogy – felteszem: főleg a nagyobb büdzsé és Liam Neeson sztárereje okán – vállalta a Dermesztő hajsza rendezését. Öngólt lőtt vele: egy bizonytalan műfajú thriller-komédia hibridet prezentált, ami minden vacak kis mellékszereplőbe stílust próbál injekciózni, mégse lesz több vontatott sablonmunkánál, ami Neeson nélkül teljesen motor nélkül rekedne a hóban.

Nels(on) Coxman egy síközpontként elhíresült városka hókotró-sofőrje, aki épp az Év Polgára címet kapta meg, mikor tragikus hír éri: fiát holtan találták. Ám mivel a rendőrség közönyösen heroin-túladagolásként könyveli el az esetet - holott a fiú Nels szerint sose drogozott – saját kezébe veszi az igazságosztást. Azzal viszont nem számol, hogy tetteit a rendőrség és a helyi drogbáró a helyi indián-kartell-nek tudja be, és ezzel balfélről háborút robbant ki.

Neeson-ra nincs panaszom: karakterének háttere kicsit jobban megírt is lehetett volna, de a színészóriás boldogul vele. Hihető volt, hogy egy átlagember, aki ódzkodik az erőszaktól, mégis megtanítja magát arra, hogyan likvidáljon bűnözőket, lehetőleg észrevétlenül. Pont ezért kicsit óvatlanságnak tartom, hogy mikor „hivatásos” gyilkost is felfogad, nem számol vele, hogy az ki is játszhatja őt a még zaftosabb üzlet reményében – még akkor is, ha a szintén óvatlan bérgyilkos pont ezért hülye módon kinyírják. 

Gyászgyülekezet a negatív oldal, elsősorban maga a főgonosz. Trevor „Viking” Calcote, a droglord antagonistánk egy ripacs síróbaba, aki mintha Gary Oldman Leon, a profi-beli rosszfiúját parodizálná: végigcsikarta az idegeimet, valahányszor  hallgatnom kellett! És őszintén szólva már a premissza is címeres hatökröt csinál belőle: amikor már a 3. embere válik köddé, eltökélten és zihálva győzi meg magát arról, hogy helyi indiánok egyszer csak úgy felrúgták vele a status quo-t. (Az mondjuk egész vicces pillanat, ahogy Coxman egy fatörzset küldött keresztül a kocsiján...)

Két területen süllyed átlagon alulra számomra ez a produkció: az egyik a hatóságok banális inkompetenciája. Az egyetlen Coxman-re gyanakvó rendőr, Kim Dash csak koloncként lóg a történetben; egyetlen szóváltása is Nels-szel olyan ügyetlen mindkét fél részéről, hogy abban semmi feszültség nem generálódik. 

A másik, hogy a Fehér Bika vezette indián csoport sztereotip rosszfiúhorda. Fehér Bika fiát Viking megölte, így ő a fejét akarta: „fiút fiúért”. Végül Viking halott, összes emberével, és ő ott van Coxman mellett az ülésen, hogy őt is lelője. Ettől eláll, és együtt utaznak. Ez trehány rendezés, mert átugorja azt a kulcsfontos részt, ami a 2 fő sztorivonalat, Nels bosszúját és a helyi háborút összekapcsolná. 

Hiányzik egy világos, egyértelmű perc, ahol Fehér Bikában ténnyé válna, mi Coxman valódi szerepe ebben az egészben. Úgy már LENNE értelme ennek: Nels akaratlanul bűnbakot csinált Fehér Bikáékból, ami vérontáshoz vezetett. De ha az megtudja, hogy Nels az egészet csak a saját fia megbosszulásáért tette, akkor dönthet úgy, hogy megbocsát neki. Ugyanaz motiválta őket, ugyanaz az őrült vetette el tőlük gyerekeik életét. 

Olcsó húzásnak tartom, amikor a műfajával vagy stílusával takargatják egy film tartalmi hiányait és átgondolatlanságát. A sok céltalan jelenet és a szereplők közti kiaknázatlan kapcsolódási rendszer vastag hóba temeti a Dermesztő hajszát, amely így túl kába és összeszedetlen marad. 

2/5-öt adok rá.

The Commuter - Nincs kiszállás

Nem kéne haragudnom erre a filmre, több okból kifolyólag se. Végülis:

• Ez csak egy úgymond "sima kis akciófilm".
• Egyik kedvenc színészem, Liam Neeson van a főszerepben,
• aki legbeváltabb sztereotípiáját: a koros, hatóságnál szolgált, gyűrötten is kemény átlagprofit alakítja.
• Egy kaptafára készült Jaume Collet-Serra többi Neeson-ra szabott rendezésével, mint Az ismeretlen férfi, az Éjszakai hajsza és elsősorban: a Non-Stop.

Akkor miért is akarom a The Commuter - Nincs kiszállást több A4-es oldalon át az év első roncstelep-szökevényének titulálni, amit idén láttam?

Mert egyetlen színészóriás távolról sem elég, hogy egy produkció működjön, bármilyen elnéző is legyen valaki. Egyszerűen:

• Lényegtelen, milyen zsánerbe tartozik és mennyire ambiciózus film;
• Nem számít, hogyan facsargatja forgatókönyve a cselekményt;  
• Fölösleges kiemelni, milyen témakört érint, ha az csak dísznek lett rágórva. 
• Hiába színészkedi és akciózza ki Neeson a beleit is, hogy megszolgálja fizetési csekkjét;

a The Commuter egy semmilyen, halódó, lélektelen zajkoncert! Nem elég, hogy halálra meg vissza untam magam a "történetétől" és a, pff, "szereplőitől", sosem tudtam többnek érezni bekrepált lélegeztetőgépnél Neeson karrierje számára! Ez a film mindent úgy tálal, hogy véletlenül se tudja érdekelni a nézőt! Az összes akciójelenet és thrillermajmoló összeesküvés-elmélet dacára, amit beletömködtek, bennem csak az üressége hagyott nyomot - de az rettentően. 

Michael MacCauley ex-zsaru, aki már évek óta biztosítási ügynökként tartja el családját, minden nap ugyanazon az útvonalon ingázva munkahelyére. Egy nap csakúgy ok nélkül felmondanak neki, amit nem meri elmondani családjának, csak a volt kollégáinak.

A vonaton egyszercsak leszólítja őt egy Joana nevű titokzatos nő, aki egy afféle játékra invitálja: találjon meg egy oda nem illő személyt az utasok között, és ha vállalja, egy táskában 100.000 dollárral sétálhat haza. De csakhamar kiderül, hogy valami őrült játszmába rángatták bele, ahol az utasok, sőt saját családja élete is a tét része.

Mintha Collet-Serra még hírből se hallott volna olyasmikről, hogy fantázia vagy realitásérzék. "Szövevényes bűnügy" jogcímén megint a terrorizmust, a nemzetbiztonság, az állampolgár életét és privátszféráját semmibe vevő hatalmi érdekek témájával fáraszt minket, mintha a régi Bush-kormányzat fizetett propagandagyárosa lenne. És nemcsak, hogy újat nincs esze ágában mondani az elénk górt témákról, még amit eddigi filmjeivel mondott róluk, azzal is hebehurgya, síklapos tálalásban huzakodik elő megint.

A szokott akciófilmes sémákon kívül mást nem fogunk itt találni:

• a mit sem sejtő bűnbak főhőst váratlanul ejtik a mélyvízbe,
• a teherbírása a rosszarcok ellen már szuperhős-kategóriába fordul,
• kötelező kapkodni, mert szorít az idő, 
• mindenki gyanús, csak az nem, aki mégis,
• és rejtélyes "nagy hatalmú emberek" bármikor bárkit kinyírhatnak a főhős közelében,
• sőt a hatóságiakat is ők rángatják kötélen.

stb.

Karakterekről ne is álmodjunk: Neeson önmagát játssza, filmbéli családját egy banki TV-reklámból szedték, a többiek meg mind fapálcikák végtagokkal. Egyszerűen semminek nincs mélysége, nem kap ingert a néző, hogy egyáltalán érdekelje, ki kicsoda és a lehet a szerepe. A konfliktus annyira elvont és levegőben lógó, hogy képtelen valódi feszültséget generálni.

Mintha egy Asylum-forgatókönyvíró Agatha Christie-t utánozná ezzel a katyvasz összeesküvős sztorival, amihez már az agyrém, minek egy szerencsétlen ex-zsarut pécéztek ki. "Joana" pedig az a féle öntelt, nagyképű boszorkány, akik miatt kitalálták a máglya általi kivégzést. 

Vannak ezek a suta, tettetett pillanatok, amikor a film többnek próbál látszani, mint ami ténylegesen. Például itt ez a misztifikáló pszichiáter-szöveg Joanától, hogy ami hétköznapi apróságnak tűnik egy személynek, az másnak a sorsát döntheti el. Demonstrálva ezt azzal, mikor a Michael-lel dumálgató idős utast leszállás után a kocsi elé lökik a gyalogátkelőnél. "Nem: maga ölte meg őt." Az egész filmet ez az erőltetett mesterkéltség lengi be. De ugyanígy nem kezd semmit pl. azzal, mikor - még a bevetőnél - Michael a 2008-as válságról papol: volt megtakarításuk, mégis egy pillanat odalett. És csakúgy kirúgják. Na bumm: szart se érsz a rendszernek, le vagy sajnálva.

Liam Neeson eddigi egyik leghitványabb, legsematikusabb filmjével kezdhettem 2018 moziidényét. Megannyi jó, sőt kiváló filmszereppel a háta mögött becsülje magát és minket annyira, hogy egyikünk idejét sem pazarolja ilyen sivár, hulladékzúzdába való akcióvackokkal, mint a The Commuter - Nincs kiszállás!

Elrabolva 2. - Az albán Télapó visszavág

1 éve, hogy Bryan Mills Párizsban megmentette lányát az albán szexmaffiától. Az általa megölt férfiak temetésén a bandafőnök apja, Murad bosszút esküszik, és Isztambuli nyaralásukon foglyul ejti Bryant volt feleségévelt, Lenore-val. Kimnek így egyedül kell megkeresnie az apját, mielőtt az albán gengszterek mindhármukat elpusztítanák. 

Három pozitívumot határozottan az Elrabolva 2. javára lehet írni:

1. Liam Neeson továbbra is príma keménykötésű akcióhős.
2. A visszatérő szereplőknek sikerült visszarázódnia a régi karaktereikbe
3. Talán 2-3 akciójelenet tisztesen volt megrendezve.
   

Ezeket leszámítva egy rozoga, elődjét önállótlanul másoló és kifejezetten bugyuta romhalmaz lett a 2008-as mű folytatása. Én személy szerint már az eredeti Taken-nel sem voltam elégedett: az atmoszférája és a bűn mocskának képei engem is megfogtak, de úgy éreztem, túl keveset mond el a témájáról, és a főhős sem annyira nyomozó, mint inkább a korigénynek megfelelővé farigcsált Rambo-ként viselkedett. Megkülönböztethetetlenek voltak a negatív figurák, akik természetesen szláv akcentussal beszélik - ha beszélik - az angolt.

Nos, nemcsak a szereplők mindkét oldalon, de a régi írópáros sem tanult a hibáiból. Luc Besson és Robert Mark Kamen bizonyára maguk is elhitték, hogy egy 2. részhez elég lesz az alapfelálláson egyet variálni, és a siker garantált. Itt nem Bryan keresi és menti meg Kimet, hanem Kim keresi meg Bryant, és ő menti meg mindhármukat. A trailer mindent "lelőtt", ami egyáltalán említésre méltó! Most nincs korrupció, rabszolgaság, se kusza bűnhálózat: egy mezei bűnbanda üldöz 3 embert, akik maguk is fájóan kétdimenziósak. Kim továbbra is egy sipítozó hisztérika, beszélgetései az apjával pedig konkrétan a latin telenovellákat idézik. 

Rade Serbedziját nem először látom kelet-európai rosszfiút alakítani, de ez a sztereotípia már a könyökömön jön ki. Annyi mindent lehetett volna kezdeni az öltettel, hogy Mills hány gyilkost legyilkolva kapta vissza lányát! Lehetett volna Mills ellenfele olyasvalaki, aki hozzá hasonlóan fel tudja precízen mérni a prédája tulajdonságait és képességeit. Kihangsúlyozhatták volna, hogy Kimet megint drogos kurvává téve akarják eladni, és ő szembesül régi rettegésével. Kritikával illethették volna az évtizedes akciófilm-hagyományt, miszerint a jófiúk western-szerűen öldöshetnek, ha szeretteiket brutalitás éri.

De ehelyett egy sima, vendettáért lihegő muszlim Mikulást gyártottak belőle, akinek fogalma sincs célpontja leleményességéről. Bizonyíték erre, mikor őrizetlenül hagyja Mills-t, s az láncait kioldva kereket old. Az egyetlen okos pillanat kettejük között a végén volt, mikor Bryan a fegyverét odaadva próbára teszi Muradot. Végre úgy tűnik, mintha 1 szereplő csak felfogja a 2 eset következményeit a jövőre nézve. "Azt akarod, felejtsem el, hogy megölted a fiam?" "Nem. Csak élj együtt vele. Ahogy az elrabolt lányok családjai." Amit persze javíthatatlan akciófilmes európai főgonoszhoz illően nem tesz meg. 

Búcsúzóul néhány hajmeresztő bukfenc a forgatókönyvből röviden:

• Hogy lehet az, hogy a rablógyilkosok szó nélkül hagyják Mills-nek, hogy felhívja Kimet az orruk előtt?
• Hogy lehet apró robbanásokkal meghatározni, hogy hol van valaki?
• A török rendőrségnek hogy nem tűnik föl, hogy egy bikinis nő gránátokkal dobálózik?
• Hogy nem riasztják őket hamarabb a hotelhez, miután az albánok megöltek valakit a személyzetből?
• Hogy tud a vezetésvizsgán többször bukott csaj sérülés nélkül száguldozni, míg a Nagykövetségre be nem kracholnak?
• Hogy intézte el Bryan barátja, hogy nem lőjék le őket őt és Kimet a követség udvarán?
• Mi az istenért hagyta Murad Lenore-t a földön heverni, mikor Mills már a sarkában volt?
• Ha felvágták Lenore nyaki ereit, hogy elvérezzen, Mills miért nem látta el megfelelően a sérülést?

Az Elrabolva 2. olyan, mint egy rossz autósüldözés. A sofőr a kormányt őrülten rángatva kacsázik, lejárt szavatosságú csomaggal bíbelődve, és óriásit karambolozik vele az irányérzék hiánya miatt.