Alien 4. - Feltámadás

"Maga a Halál sem menthet meg tőlem!"



Maga a Halál sem mentheti meg Ripleyt a Fox kapzsiságától. Miután az Alien 3. alulmúlta a stúdió elvárásait bevétel és közönségreakció terén, megkíséreltek egy méltóbb zárást összehozni az Alien-franchise-nak. Ezúttal minél kevesebb reklamáció, vita és egyéb hátráltató tényező nélkül.

Sok filmkedvelővel ellentétben egy agyonmódosított, unalmas roncsként értem meg a 3. részt, függetlenül, hogy bemutatott vagy módosított változat. Így mikor először találkoztam a Feltámadást ért negatív kritikákkal, azonnal az Alien 3.-at állítottam fel mércének, hogy kevésbé csalódjak majd. Ennek a filmnek a tónusa teljesen más, mint bármelyik korábbi epizódé, inkább egy hormonkezelt B-movie-ra emlékeztet, mint űreposzra. Ám meglepő módon így is szórakoztatóbb volt számomra, mint a közvetlen előzmény - egy arasznyit.

Karakterek terén a padlás is lesöpörve: alig akad 1-2 árnyalak, akinek egyáltalán érdemes megjegyezni a nevét. És mivel a film első harmadában csak múlatják az időt, nyilvánvaló, hogy csak azért léteznek itt, hogy kínhalált haljanak az alien által. Nem beszélve arról, hogy a kameraszögek róluk és közeli felvételek az arcukról nevetségesnek hatnak.

A teljes gárda egy csapat űrkalóz, orvos és pár katona, plusz egy android és mindenek fölött: Ellen Ripley klónja. Igen: egy klón, akit számos újszerű attribútummal ruház fel a forgatókönyv:

• A klónozás oka, hogy az eredeti Ripley egy leendő alien-királynővel a hasában halt meg, így az új klónban is keletkezett egy, amit kioperáltak.
• DNS-ét keresztezték az idegenével - bár teljesen ugyanúgy néz ki -, így szert tesz emberfeletti erőre, reflexekre, valamint érzékeli az idegenek jelenlétét.
• Természete a mintaszemélyhez képest cinikusabb, provokatívabb és önzőbb. 

Aki tehát az első 3 film karakterét akarja viszontlátni, az csalatkozni fog. Nem állítom, hogy a klón méltó lenne a mintaszemélyhez, de legalább határozott és tettrekész, és a film végén olyan döntést hoz meg, ami viszonylag közel is hozza őt Ellen emberségéhez. Ez egy másik Ripley, de annak - az én szememben - elfogadható.

Olyan érzésem támadt megtekintés közben, mintha a cselekmény a korábbi részek elemeit próbálná újraválogatni, katalogizálni:

1. az 1. részhez hasonlóan egy űrhajó a színtér (csak hangulat nélkül);
2. a 2.-hoz hasonló nyíltsisakos csata emberi és alien oldal között (csak stratégia nélkül);
3. és mint a 3.-ban, most is egy szedett-vetett, egyszerű eszű csoport kerül szembe a rémséggel (csak drámai emberhalál nélkül).

A 4. rész sajátossága abban rejlik, ahogy az Alieneket ábrázolja: szenvtelenül. Vagyis hosszasan, ráérve, bőséges váladékkal és vérrel. Horrornak ez általában jót tesz, és eddig nem is sokat láttuk egy helyben hosszan az alien-t. Mi már ismerjük ezeket a lényeket, tehát nem kell dugdosni a nézők elől a főattrakciót.

Még valami eltérő: ennek a fejezetnek lazább, poénszóróbb a hangvétele (addig a mértékig, mint pl. A függetlenség napjának). Ez pedig sajnos szintén elvágja az aktuális epizódot, hogy felérjen az első két Alien-movie-hoz. 

Akadnak olyan durvának szánt pillanatok, amik ugyan tényleg durvák, de nagyon dőrék, banálisak is. Olyan jelenetekre gondolok itt, mint:

• A parancsnok, akinek egy alien kiharapja agya egy darabját, ő pedig kimeredt szemmel kézbe veszi, mielőtt meghal.
• Vagy a szemüveges fogoly, Purvis, akiben egy alien-magzat fejlődik. Mikor a hajó főorvosa, Dr. Wren pisztollyal fenyegetőzik, Purvis, nos, érdekes módon viselkedik a kikelni készülő lénytől. Arra készteti, hogy felálljon, elgyalogoljon az őrült doktorhoz, miközben az többször belelő, majd padlóra küldi, elkezdi verni a doki fejét egy csőbe, majd felállítja, és csak azután tör ki belőle az alien.
• Jót derültem a beállítás láttán, hogy Purvis felkiált, és a szervezete belsején át végigmenve az alient is látjuk, ugyanezt csinálni. Mulattatóan volt rossz.
• Ellenben az orvosszereplőkkel, akik idegesítően voltak gyengeelméjűek. És nemcsak, ha azt veszem, hogy Ripley halála óta 200 év telt el. Utáltam, mikor az orvos gubóba zárva áradozik a hibrid-alien születéséről, szóban becézgetve és babuzsgatva azt.
• Szintúgy, mikor az orvos  kéjelgő grimaszokat vág az egyik kitenyésztett egyednek az üvegen keresztül. Ahogy Sean mondaná a Good Will Huntingból: "Abbahagyná a kedvünkért az orális kielégülést?"

Call, a nőnemű android. Ez annyira esetlen gondolat megint. Semmit nem látok ezen a fontoskodó cserkészlányon, ami igazolná, hogy android létére emberi. Nem pedig egy fiatal színésznő, akit androidnak magyaráz be a szkript. Érdektelen, hogy mikor lelőtték, holt tekintettel belezuhant egy, a helység alján rekedt víztömegbe. 
Ugyanígy a történetcsavar, hogy nem halt meg, mert kiderül, hogy android. A karakter nem szimpatikus, a csavar pedig sehová nem kapcsolódik. Sokkal inkább Jean Reno egyik filmjéből a követelőző tinédzserre hasonlít, semmint emberi robotra.

Több jelenetben az írók megkísérlik - látványilag legalábbis - felvázolni az alien-emberi génkeveredés más verzióit, ami szerintem nem lett volna rossz ötlet. Ripley talál egy termet, ahol lombikokban számtalan félresikerült kísérleti klónt, torzszülött mutánsokat talál, köztük a leginkább rá emlékeztető egyedet, kikötözve.

Tetszik, hogy valahányszor egy torzszülött lényt talál, Ripley-nek meg kell küzdenie az ösztöneivel. Ő érzi ezeket a lényeket, úgy, ahogy ember nem érzékel. A kikötözött testvére "Segíts!"-et próbál mondani, mire ő nehéz szívvel, mégis kénytelen felégetni őt, majd az egész szobát. Belátja, hogy bármik is ezek, bármivé fejlődjenek, az szándékuktól függetlenül csak halált hozhat rá, a csoport többi tagjára, és mindenkire, aki ember. És ezt a döntést mégegyszer meg kell majd hoznia, mikor majd a hibrid alien-nel kerül szembe.

Van egy nagyon vitatott megítélésű momentum, ahol felnőtt királynő világra hoz egy hibrid csecsemőt. Alien és hominida keveréke, aki biológiai anyját elpusztítja, mivel az emberi génjei miatt Ripleyt ismeri fel anyjának.
Leszámítva a begubózott tudós áradozását, ez a szcéna nálam megfelelt. Kreatívan bizarr és groteszk, valamint kétszeresen is elrettentő. Nem tudom, beveszem-e, hogy Ripley valóban képessé tehette az alien fajt röpke 1 nemzedék alatt elevenszülővé mutálódni. Annyi biztos, hogy nálunk a Földön ez fejlettebb lények szaporodásformája, mint a tojásrakás. Mégha keltetőtestként elevenszülő faj egyedeit is használták eddig.

A hibrid-alien kettős érzést kelt a nézőben. Egyfelől csak újabb gyilkos szörny, másfelől valamilyen szinten érzelmekkel bíró lény, akinek végül mégis pusztulnia kell majd. Ripley szavára ugyan nem cincálja szét Callt, tehát nem teljesen vad. De a viselkedéséből leolvasható: szíve szerint megölte volna, és folytatná ki tudja hány emberrel. Ez a valódi természete, ami önálló felnőtt korára felülírná, bármi emberséget is próbáltak volna betanítani neki.

Ezért, mikor Ripley közel édesgeti magához az alien-gyermeket, ellentmond vélhetően mindkettejük ösztönének, és végez vele. A savas vérével betörve az ablakot, hagyja, hogy vákuum elnyelje. Ami szívszorítóvá teszi ezt a halálszcénát számomra, hogy - bár a hibridet csak a vége felé ismerjük meg - látni a lény arcán az elárultság érzését. Felfogja, hogy akit anyjának vélt, épp most pusztítja el örökre. És Ripleynek is keserves ezt néznie, mert sajátjának érezte a szörnyivadékot.

Gyanítom, hogy Call alakja is ezt a finálét lett volna hivatott kiegészíteni. Legalábbis dráma szempontjából. Ő android, és meg akarta ölni Ripleyt, nehogy alien-tenyésztési kísérletekhez felhasználják a klónozói. A nő lenézi Callt. Mégis megmenti, mert ez a panaszos gépcsitri alapvetően az emberekre gondol. Ha lenne megfogható egyénisége, és nem lenne olyan főnökösködő pukkancs természete, akkor a jelenléte odaillett volna. Így viszont nem nagyon érdekelt, hogy a riadt robotlány nem halt meg, újfent.



Röviden: Az Alien - Resurrection nagyon gyenge. Nincs világos koncepciója, sok helyütt nevetséges, bíztató ötletmorzsákat néhol elhint, de ezek sose szökkennek szárba.