Éjszaka a múzeumban

A Természetrajzi Múzeum kiállítási tárgyai esténként életre kelnek, és ezt a titkos randalírozást az ottani éjjeli őr dolga kezelni. Ígéretes premissza, és néhány látványötlet erejéig sikerült is kihasználni. Ez viszont kevés egy vígjátéknak, ha nem humoros, vagy csak haloványan az. A sztori épphogycsak elműködik, faalakításokat vonultatva fel a sakktáblán.

Már a szereposztást is nehezemre esik megérteni: pl. Theodore Roosevelt szobrának megnyerték Robin Williams-et, egy Oscar-díjas színészt, míg a protagonistát Ben Stillernek adták, akit jóindulattal is csak mérsékelt színésznek neveznék. Pocsékul játszik, szerepe tipikus hanyag szülő, akinek személyisége szub zéró.
Szóval: Larry egy szabvány szerinti örök vesztes; az a fajta szegény ördög, akinek csak a pici zivatarfelhő hiányzik a feje fölül. Bármilyen melót vállal, mindig kirúgják, mert valamit elszúr. De ami igazán utálnivaló rajta: a nagy kaland, amin a film átrepíti, semmit nem változtat rajta. Ténylegesen biztos nem. Bőven kínálkozik alkalom a megjavulásra, fejlődésre, ám - 1 próbálkozást leszámítva, mikor a múzeumi alakok történetét mustrálja - ez sose környékezi meg. Egyszerűen történik vele valami őrületszámba menő csoda, amivel életében először lenyűgözheti a fiát, Nick-et (azt sem egyből).

Nem a humor vagy a szereplők, hanem a múzeum alaplégköre az, ami megfogott. Ahogy a tágas, impozáns kinézetű, elhagyatott múzeumban éjjelente megelevenedik a sokféle makett és viaszbábu, és hogy egy szál éjjeliőr küszködik úrrá lenni a felforduláson. Kicsit olyan hangulatú, mint egy Jurassic Park spin-off.
Az egyik teremtmény ráadásul ugyanúgy T-rex-csontváz, mint a kultfilm poszterén szerepel. A múzeum lényei közül ő a kedvencem: a legtöbb vicces momentumot hozzá tudom kötni. Pl. mikor a hatalmas lény végigkergeti Larryt az épületben, szájjal félrehajítja a pultot, ahol kucorog... csak hogy kiderüljön: játszani akart. Somolyogtató közjáték, ahogy Larry dobja neki a csontot, az meg visszahozza neki, mint egy kölyökkutya.

Nem hiszem, hogy a cselekményt nagyon részletezni érdemes. Egy nagyon szimpla műmítoszra vezethetőek vissza a movie csodás elemei: létezik egy egyiptomi tábla, ami esténként életerővel ruházza fel az összes, élőlényt ábrázoló kiállítási tárgyat. Ha pedig "házon kívül" éri őket a pirkadat, porrá lesznek.

Ez még nem is rossz, de alaphangon együgyűnek tartom az egész konfliktust. 3 volt éjjeliőr, Gus, Cecil és Reginald nyugdíjba készülnek; ismerik a múzeum rejtelmeit, melybe Larryt is beavatják érkezésekor, sőt útmutatóval is ellátják, ami persze odavész az első munkanapon. A nagy ügy, hogy a varázstáblát elviszik, mert a mágiája fiatalkori életerejüket adja vissza nekik. Őszintén: ez a legjobb ötlet, ami az alkotók eszébe jutott?
És persze így a teremtmények csak múzeumi tárgyak maradnak. Érdektelenségbe fullad az, ahogy a múzeum lényeit merő téblábolásra, rohangászásra tékozolják. Miért érdekeljék ezek a lények az embert? Ha az életre kelt tárgyaknak nincs semmi létcélja, alig teremtenek humoros szituációt, sőt némelyek folyton poént próbálnak kicsikarni magukból (miniatűr cowboyok és római katonák), akkor legalább a közös veszély lehetne kreatív. Ami ellen össze kell fogniuk Larry közvetítésével. Alig van hatása a történéseknek.

Az a legrosszabb, hogy nagyon könnyű elképzelnem ezt a vígjátékot mozgalmas, jól rendezett és mulatságos filmnek: 

• Karakterark (jellemfejlődési út) lehetne, ahogy Larry lassan megismeri a különböző lények természetét, utánaolvas az eredetüknek (hun történelem, dinoszauruszok, etc.), és idővel szinte az őrzőjükké válik.
• Lehetett volna nevettetőbbre szabni, ahogy megismerteti a neandervölgyieket a tűzoltó-palackkal. 
• Lehetett volna tanulságos, ahogy - egyfajta döntőbíróként - meg kell győznie az egymással hadakozó Octaviust és Jedediaht, a cowboyt, hogy ki-ki az övéiket ne bíztassa "háborúzásra" (bár fegyvereik persze nem ejthetnek halálos sebeket).
• És lehetne megható, ahogy Larry megmutatja a múzeum nagy titkát Nick-nek, vagy Rebeccának, az intézmény egy másik alkalmazottjának. Ő épp az egyik ottani figuráról, az indián Sacageaweáról ír disszertációt, és ez legalább érdekes felállást hoz a vége felé: szembesülni azzal, hogy írása tárgya ott áll előtte, elevenen, párbeszédre készen.

Nem teljesen rossz ez a film, de annyira nehézkesen áll össze valami egésszé. A dialógusok és elmondóik idiótaközeliek, a humor harmatos, a cselekmény sánta. Túl kevés a működő vicc, még kevesebb az érzelmes pillanat. Nem tudom, mitől kedveli meg Nick a végére az apját, és nem tartom jogosnak, hogy Larry képes elnézni a nyugalmazott őrtrió stiklijét. Főleg, hogy Cecil őt és a fiát egyszer még be is zárta. Olyan élményféléhez hasonlít, mintha egy celluloidkísértet suhanna át a szobán, és a családi vígjáték helyén csak a mozgást és a hideget érezzük.

Az Éjszakai múzeumban egy Elégségest adok. Rengeteg látványötletéből csak maréknyit sikerül tartalommal is felruháznia, és a szereplők semmivel se életszerűbbek, mintha szintén életre kelt viasztestek volnának.