Marvel kapitány

Újabb méregdrága futószalagtermékkel gazdagodott a képregényfilmes kínálat, melyet ezúttal Marvel kapitánynak hívnak. Író-rendező Anna Boden és Ryan Fleck ezzel a címmel gyártották le a megacég csattanósnak szánt válaszát a DC Wonder Woman-jére, mely egyben étvágygerjesztőként is szolgál a rajongóknak a 4. Bosszúállók-felvonás premierje előtt. 

1995. "Vers", azaz valódi nevén Carol Danvers a légierő pilótája volt, ám egy súlyos balesetben elvesztette emlékezetét. A Kree nevű intergalaktikus faj tagjai saját DNS-üket ültették a szervezetébe, és saját katonájukká képezték ki a szupererőre szert tett nőt. 

Mikor a Kree a terroristaként számon tartott, alakváltó Skrull faj ellen küldi bevetésre, a lány a Földön reked. Emlékeivel együtt lassan az igazságot is felfedezi: a Kree egy intoleráns, diktatórikus birodalom, uralkodója, a Legfőbb Intelligencia pedig végig becsapta a nőt az eredetéről. Carol magánakcióba kezd, melyen mellészegődik a SHIELD egyik ügynöke, Nick Fury.

Látszik, hogy az MCU első önálló női szuperhősmoziját garantált sikerpályára programozták be: minden a bevett eredetsztori-receptet követi, konkrétan nincs 1 olyan eleme, amit százszor ne rágattak volna meg a közönséggel. Hiába nem vártam többet a Marvel-től megszokott biztonsági játéknál, így is már szatirikus mértékig hiányzik itt a nyomaték és eredetiség. Cselekménye végig automatára állítva robog, szereplői egydimenziós drónok, igazi fordulatot pedig nagyítóval sem találni benne. 

Így aztán hiába becsülöm a darabban, 

• hogy újfent egy talpraesett nőalak lehet egy márkás akció-sci-fi főhőse;
• hogy megint az identitáskeresés tematikájával foglalkozik egy képregénymozi (és megint direkt satnyán);
• vagy hogy egy nagy büdzsés produkció próbál allegorizálni a világcsendőrt játszó szuperhatalom és a terroristának bélyegzett kisebbség ellentétére; 

képtelen vagyok a Marvel kapitányt többnek elkönyvelni, mint megrendelésre tákolt, ötletsivár tárcafejő - olyan beleélhetőségi fokon, mint egy zsengébb anime.

Carol énnálam Hal Jordan szintjét ha megüti személyként, volt pilótaként vagy akár renegát rendfenntartóként. A drámainak szánt pillanataiban vagy tiszta merev az arcjátéka, vagy „küzdőszellem” címén egy pubertáskoron átment tini frusztrációját vetíti ki. Emberi egyénisége teljesen föloldódik a gépies sablonsztori áramában – különösen a CGI-dús jeleneteknél. 

Egy kézen megszámolható, hányszor csillan meg rajta igazi érzelem, ezért rohadt nehéz együttérezni a karakterrel. Legyen szó egy-egy emlékkép felismeréséről, akár a körülötte élőkkel való szóváltásról: végig olyan, mintha tudná, hogy egy filmben van, aminek ő a főhősnője, így eleve elrendelt, hogy bármit is tesz, ő marad nyeregben. Javarészt csak a klisé segg-szétrúgó keménycsajt adja elő, aki magára találva már nem fakózöld, hanem nemzeti zászlószínű űr-harciruciban tündökölhet.

Újabb veterán hölgyszínész vérzett el egy lanyhán megírt „cinematic universe”-ös szerepben: Annette Bening Kree-uralkodója egy dögunalmas, papírmasé akarnok, bicskanyitó arckifejezéssel. Ki van szárítva a dráma abból, ahogy Carolt az elhunyt Dr. Lawson - alias "Mar-Vell" - alakjában manipulálta, és a vele való szembenézés is kiábrándítóan erőtlen. 
Jelentéktelenségben viszont rajta is túltett Jude Law Yon-Rogg-ja, aki a főszereplőt hajtó kiképző-barátként nevetségesen vérszegény. Bármikor inkább hallgatnám és figyelném pl. Sinestrót a Zöld Lámpásból szuperhős-tanárként, mint ezt a süket dumájú fabábut. Egyszerűen sekélyes az a "szórakoztató" tónus, amit a film megüt: nem érezni át a tétet sem a szereplők viselkedésén, sem az események láncolatán. Így aztán teljesen érdektelen marad, ki-kivel van, mi a szerepe, a terve vagy egyáltalán: hogy hívják. 

Amire leginkább kíváncsi voltam, az talán a SHIELD későbbi főnöke, mikor még jókedélyűbb fickó volt, két szemmel. Samuel L. Jackson úgy árnyalta át Nick Fury-t, hogy még felismerhető maradjon a személyisége: afféle vicces, zsarutárs-szerű segédként az egyetlen, akinek bármi színészi kémiája volt Brie Larson-nal. Carol és Fury egész jópofa duót alkottak: az egészet egyedül ez tartotta életben nekem. Bár azt nem tudom, hogyan fogadja az MCU-rajongóközösség a "csavart", hogy a nagy Nick Fury mi miatt is veszítette el egyik szeme világát... 

Ha az egészet nézem, két dolgot tudok méltatni a Marvel kapitányban: az akciólátvány minősége, plusz néhány szóváltásos jelenet. Carol személyiségében épphogy pislákol az élet, hogy Jackson Fury-jével valami kis figyelemtengelyt adhassanak az amúgy teljesen lapos eredtsztorinak. De ettől még ez egy kényelmes szériatermék, aminek esze ágában sincs újat mutatni, vagy legalább kiélezni a témáját.

Danny Collins

Két képzeletbeli kamion gázolja el a Danny Collins-t, mielőtt átjutna a zebrán a "Jó filmek" nevű járdaszakaszra:

1. A címszereplő drámai visszaesése a cselekmény tetőpontjakor meseszerűen gyorsan, alig 1 perc alatt következik be, olyan fatális hibából adódóan, amit mind Danny, mint pedig a  menedzserének előre látnia kellett volna.
2. A befejező jelenet nem tisztességes végkifejlet; akárcsak pl. a tavalyi Kill the Messenger-ben, itt is melankolikusan félbevágódik a sztori, amit az eredeti személyről szóló felvétellel pótolnak ki.

Danny Collins dúsgazdag, életunt rocksztár, aki nosztalgiaszámokkal tartja fenn léhűtő életmódját. Születésnapján megtudja, hogy egykori példaképe, John Lennon beszélni akart vele, ám a levél sose jutott el hozzá. Ennek hatására Danny úgy dönt, helyre kell hoznia az életét, utólag bepótolva 4 évtized legkomolyabb mulasztásait. Felkutatja New Jersey-ben a mióta nem látott fiát, aki maga is apa, és érthető módon utálatja őt. Kérdés, hogy Danny-nek lesz-e gerince kitartani a megjavulási szándéka mellett, vagy visszaesik?

Önmagában még nem zavar, ha egy film sematikus. Ha én a moziban ülve felismerem, milyen jól bevált fordulatokon át szövődik a szereplők sorsútja, az "mégcsak" a rendkívüli élményt kaszálja el nálam. Mikor Danny menedzsere, Frank megmutatta a néhai Lennon levelét Danny-nek, azonnal tudtam, mit várhatok: a kiégett sztár a maga züllött, csili-vili művilágából vissza akar találni a normális életbe, és ennek nehézségeitől várhatom majd az érzelmi skála kibontakozását. És a komikus helyzeteket. 
Dan Fogelman írta és rendezte is a filmet, ami alapjában véve egy apa-fia történet. És a film első felében tényleg működik. Sztárszínészek korrekt játéka, jó arány- és humorérzék, valamint életszerű konfliktusok tették ezt bíztató kis alkotássá, melynek lefutása és lezárulása egyformán érdekelt.

Al Pacino és Annette Bening valahogy Michael Douglas és Diane Lane párosát juttatták eszembe a Szerelem a végzetemből: távolságtartó, szolid minirománc volt, ahol az egyik félnek vissza kell találnia az önbecsüléséhez, és egy kritikus ponton mégis összeomlik. Ugyan ez csak mellékszál, de lehetett volna nagyobb súlya a szállodaigazgató Mary Sinclairnek azontól, hogy ő bátorítja elsőként Dannyt, hogy kövesse az alkotószellemét. Hogy írjon saját művet, ahelyett, hogy a színpadon prostituálja magát röhejes nosztalgiadalokkal.

A fellépés éjszakán, mikor a Frank gyűjtötte közönség a "Hey, Baby Doll" számot követeli  Dannytől, egyedül Mary veszi észre, mi történik: a férfit a múltja rángatja vissza mindattól, amiért idáig küzdeni próbált. Rákontráz Danny ribanc ex-menyasszonya, aki droggal kínálja Dannyt a függöny mögött: Danny mellett Mary-t is minősíti, hogy csalódott dühét azonnal Danny, nem pedig a szöszi barinője ellen fordítja. Ez így nem valódi kötődés, és a szálat fölös időfoglalássá fokozza le. Kifinomultabb drámakezelés mellett ez a mélypont óriásit lendíthetett volna a történet ívén, de így csak az emberi ostobaság mementójaként marad meg a nézőben.

Bobby Cannavale elsőre nagyon kilógott nekem a színészgárdából, mivel elég monoton alakítást tesz Tom szerepében. A férfi abban a szellemben alapított családot, hogy soha nem váljon olyan züllött, felelőtlen alakká, mint az örege, akinek megkésett feltűnésében a kihasználás szándékát látja. Bonyolítja a helyzetet, hogy terhes felesége elől is titkolja: leukémiát diagnosztizáltak nála, illetve, hogy óvodás lánya, Hope hiperaktív. Nagyon tetszett, hogy hosszú jelenet részletezte a különleges gyerekek nevelését az intézményben, amit Danny talált Hope-nak.

Két komoly mulasztást látok itt megint dramaturgiai fronton:

1. Az igazgató Mary soha nem kerül kontaktusba Danny családjával, ami újfent dísszé alacsonyítja jelenlétét a sztoriban. Samantha, Danny menye a legértelmesebb közülük; szerintem ő és Mary tehettek volna azért, hogy Collins ne egyedül viselje a terhét ennek a bizonyítási folyamatnak, hisz egy ilyen ambivalens figurától nem csekély kitartást igényel a megjavulás.
2. Az írók soha nem ismerik be, hogy Danny a fő-, de nem az abszolút bűnös. Az igaz, hogy a valóságban mi is elhatároljuk magunkat attól, akit nem is érdekelt, ha kerestük őt. Egy átlagcsalád anyagi terhei manapság óriásiak, örülhetünk, ha megfelelünk a feladatnak. Tom nem látja be, hogy bár ő nem olyan felelőtlen, mint Danny, de éppolyan vakká teszi a haragja.

Az utolsó percek is vegyes érzéseket hagytak bennem. Fogelman egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy ha minden sallangot félreteszünk, a család lényege az összetartás. Hogy nem hagyjuk magára a bajban a hozzánk közel állókat. Danny és Tom nem "kibékülnek", hanem az öreg felbukkan, Tom kiújult megvetése pedig mintha sehol se lett volna. Nem mintha nem volna szép látvány, ahogy együtt várnak a legújabb vizsgálati eredményekre, de az egész valahogy nem kerek, baltával lett félbevágva. Ha Fogelman ezzel a klisé végkifejletet akarta elkerülni, hát nem jött össze. Ahogy Danny karaktere, úgy a rendező se szánta rá magát, hogy eredeti munkát írjon.

A Danny Collins-ra 3/5-öt adok. Jófelé araszol, csak nem eleget.

Amerikai szépség

"Elítélem és ellenzem az önök társadalmát! Fölösleges etikai normák mögé rejtenie romlott lelkét!"

:
(Nemo kapitány és a víz alatti város)
.
.

Az Amerikai szépség családi szatíra. Arra törekszik (és ebben hasonlatos pl. A pankrátorhoz), hogy végképp leszámoljon az ősitől is régibb sztereotípiával, miszerint a polgári családmodell a nyugalom és boldogság célállomása. Hogy az átlagos élet követendő minta, a célegyenes lenne. Ereje és hatása abban rejlik, hogy tökéletesen illusztrálja a mai, kapitalista társadalom egyik óriási devianciáját: minden emberi kapcsolat megalkuvással jár. Ha valaki nem uniformizálódik, feladva egyéniségét, örökké megfelelve mindenkinek, annak a gyakorlat szerint nincs esélye megélhetést és családot teremteni.
.

Nem véletlenül kapott Sam Mendes legelső filmje 5 Oscart és kritikai vastapsot. Könnyítő/paródizáló eszközök nélkül, nyers feketehumorral vágja az arcunkba, hogy mennyire üressé, képmutatóvá torzulhat ez a családias viselkedésforma. Mennyire csak ezért él így a a legtöbb ember, mert biztonságban érzi magát a rideg külvilággal szemben. "Egyedül csak magadra számíthatsz." Mint egy láthatatlan börtön, ami ki van jelölve a kisembereknek.

Na most, ez a movie a környezet reakciójának legrosszabb változatát ragadja meg. Amikor senki nem támogatja az egyén "belső forradalmát", sőt épp "szerettei" támadják legjobban, akikkel már rég elidegenedtek egymástól. És mégis: kell nekik a megszokás biztonsága. A kontroll. S miután ez észrevétlenül eltűnik, a káosz, a visszafogottlan ártó szándék fogja kioltani a főszereplő életét a végén. Értelmetlenül és észrevétlenül. Az "Amerikai szépség" cím alapján még azt hihetnénk, holmi béna, tinilányos hülyeségre szánunk 2 órát. Ehhez képest a társadalomkritika az utolsó percekre már pszichothrillerré festi át a filmet. (Ilyen akarhatott lenni Jim Carrey A kábelbarát c. filmje is, de ott a tónus és a színészi játék abszolút nem volt a helyén, egész a tetőpontig.)

Tehát Lester Burnham egy tipikus türelmes városlakó, akinek életében a törést az fogja elhozni, mikor lánya, Jane bemutatja neki az osztálytársát, Angelát. Az önelégült szőke bombázó felébreszti Lesterben a férfiúi büszkeséget; elhatározza, hogy megújítja szokásait. Ezzel pedig nemcsak magát, de közvetve feleségét és gyerekét is elindítja a maguk ön-felfedező útján. És a tudat, hogy környezete ellenzi a magabiztos új énjét, csak még inkább ösztönzi Lestert: "Fantasztikus érzés rádöbbenni arra, hogy még meg tudod lepni magad."

Félelmetesen higgadt marad, mikor új munkahelyén rajtakapja Carolynt annak riválisával, Buddy Kane-nel enyelegni a kocsijukban. Ez az az eset, mikor a megváltozás nem a megfelelő személy közelébe sodor: Kane azt javasolja, egy ideig ne találkozzanak. Ezzel megfosztja Carolynt a jobb irányba változástól, visszalöki az imidzsétől apránként kifelé evickélő asszonyt. Adott tehát az indíték, miért oltotta volna ő ki Lester életét: férjét okolta.

Erről majd később...

. 
.

. 

Megkönnyebbültem, hogy a produkciónak sikerült jól használnia a megszokás és a mozdulatlanság elemeit a sztoriban. Nem volt vontatott, uncsi vagy lagymatag. Nem csekély munka jár vele, ha épp a közönyt, a megszokások és frusztrációk fogságát akarják bemutatni, teljesen átlagkörülmények közt, mindenféle ideál és teatralitás nélkül.

A Burnham-család közös étkezéseinél a háttér végig mozdulatlan. Mintha ez lenne a korábbi békés pillanat, amire a bonyodalom konfliktusai során nosztalgiával kéne visszagondolni. Valójában ez a fizikai kivetülése Lester valódi, legfőbb ellenségének: a merev, kompromisszum-követelő polgári értékrend, a hétköznapok kötelező monotonitása. Ez ellen lázad fel, amikor

• elkezd edzeni, hogy tetsszen Angelának,
• visszatérően ellentmond felesége utasítgatásainak, 
• munkahelyén szép summát zsarol ki - jogosan -,
• és olyan vörös Pontiac-ot vesz, amilyet mindig is akart. 

.

Lester engem kicsit emlékeztet Stanley Ipkiss karakterére, abban az értelemben, hogy lúzer pénzügyi alkalmazott némi öniróniával, akit 1 nagy fordulat indít el az önfelfedezés útján. Még az is hasonló, ahogy piperkőc felettesét helyre teszi: tétovázás nélkül arcába vágja, hogy az adóhivatal tapsolna meghallván, hogy a "seggfej főnöke" nőkre költi az intézmény pénzét. Bőven akadnak csattanós poénok a dialógusokban.

.

.
.

Izgalmasnak találtam figyelni, ahogy mindegyik szereplő egy-egy begyakorolt ál-személyiséget mutat a világ felé. A Burnhamek és új szomszédaik, a Fitts-ek olyanok, mint egy rozsdás érme 2 oldala:

1. Egyik egy jól szituált, a meghittség látszatához görcsösen ragaszkodó család, kertes házzal, meg mindennel, amire két keresetből telik. Lester a papucsférj apa, Carolyn a sznob, előkelőnek látszani akaró feleség. (Ahogy Dr. Neuman mondaná: "társadalmilag elfogadhatóbb álcát" viseltek.) Jane pedig a csendes, életunt, önmagával megbékülni képtelen tinilány.
2. A másik família még rosszabb. Ők jóval kevésbé igyekeznek palástolni a sötét dolgaikat. Viszont nem önámítóak. Szokásaik szélsőségesek, és vállalják őket: az apa egy agresszív, homofób, fasisztoid ezredes, az anya pedig rezignáltan élő, mindent tűrő háziasszony. Fiuk, Ricky pedig bizarr művészlélek, aki a gátlásait már régen félredobta, olyan dolgokban keresve a szépséget, amely a legtöbb emberből visszatetszést váltana ki (egy döglött madár, egy megfagyott hajléktalan meg ehhez hasonlók).

.
.
.

Jane és Ricky egymásra találása üdítően nyálmentes. A klasszikus értelemben vett "romantika" itt nem jellemző. Inkább olyan, mint a Sin City-ben, ahol mindenki csak a mának él, s ha találsz valakit, ráhajtasz, oszt kész. Jane először még perverziót lát Ricky filmezési mániájában. Másrészt a fiú egyenessége és önvállalása friss tapasztalat a magányos lánynak: ez segít neki elhinni, hogy Ricky tényleg lát benne szépséget, amit ő maga nem. És nem veszi át Ricky szokásait attól, hogy megérti az észjárását, amelyen Ricky elkalauzolja őt. Például mikor megmutatja neki azt a felvételét, amire eddig a legbüszkébb, egy szélfútta szatyorról:  "Táncolt velem... mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen keresztül."

Ám persze ő se annyira "őszinte", hajdan majdnem megölte egy iskolatársát, ma pedig füvet árul, egy csomó drága cuccot beszerezve így. Mikor a végén Jane-nel megtalálják Lester holttestét, ugyanaz a kíváncsi mosoly jelenik meg az arcán, mint mikor kamerával vesz föl valami rendkívülit. Itt nincsenek kiszámítható reakciók: Jane sem sikít föl, nem rohan hívni a rendőrséget. Mindig lenézte az apját: Rickynek még azt is bevallja, hogy megölhetné Lestert, hogy "valaki megszabadítsa őt a nyomorúságától". És bár ezt bevallottan csak viccből mondták, ebből látszik, miért nem rendül meg tőle, hogy most valaki de facto kinyírta a faterját. Döbbenetet érez, nem riadalmat - ahogy Carolynon látjuk. 

. 

. 

. 

Minden karakternek van legalább 2 arca, és ez alól Angela sem kivétel. Egyszerre a cselekmény kerete és katalizátora. Lesternek a film legnagyobb részén ő az elérendő cél, a fő motiváció. Rengeteg hasonló film belerondít a koncepciójába azzal, hogy holmi bugyuta kangörcsnek vagy kapuzárási pániknak állítja be a Nagy Nő színre lépését a férfi életében. Jane és Angela is ezt gondolják róla. De a vágyképzete több a szexuális fantáziálástól. Eszményinek képzeli el Angelát, illetve a pillanatot, mikor majd közel engedi magához. Az ikonikus képsor, ahol a lányt egy rózsaözön kaleidoszkópjába képzeli, nyilván a szenvedély metaforája, és a mozi legszebb képsora.

Mint nagy filmkedvelő, egyből sejtettem, hogy Angela milyen énjét próbálhatja palástolni: a bátortalan szüzet. Ugye fennhangon dicsekszik fiktív szexuális élményeiről, Jane-nel pedig elsősorban azért haverkodik, mert a lány szürkesége fokozza az ő imidzsének színességét. Egy ilyen lány persze, hogy lecikizi azt a Rickyt, aki minden és mindenki felszíne mögé lát. Örültem a hármas felállásnak, mikor Ricky, Jane és Angela mintegy "felfedik lapjaikat", és kimondják a véleményeiket egymásról.

.
.
.

Lester meggyilkolása a szívszorító, szomorkás dallammal remek katarzist nyújtott. Ügyes és finoman kezelt tragikum, hogy Lester élete épp akkor szakad félbe, hogy elérte, majd félretette a filmbéli célját. Angela felkínálja magát Lesternek. Főként nyilván, hogy bizonyítsa: készen áll a valós szexre. Ám mikor bevallja, hogy szűz, Lester visszalép. Nem az etika kongat vészharangot a fejében; azon már túljutott. Felismeri, hogy a lány is egy imidzset mutatott a világ felé: a vágyképzet és a valódi személy többé nem azonos. Ezért nem férfiként segít neki, hanem emberként: betakarja és megnyugtatja. Jutalma az addigi jellemfejlődéséért pedig gyilok.

Elsőre nagyon kilógott nekem az, hogy a rendező rejtélyt sző a gyilkos kiléte köré. Mire föl? Mit ad ez hozzá a tragédiához, hogy Lester mintha a semmiért dobta volna el régi kopott életstílusát?
Fitts-et a produkció annyira démonizálja, hogy az már túlzás. Megpróbálja úgy beállítani, mintha egyfajta restauráló, rendteremtő elemet, a társadalmi elutasítás megszemélyesítőjét:

1. Ahogy rátámad Rickyre, valahányszor úgy véli, hogy tett valamit.
2. És ahogy ráerőlteti a figurára a gyilkos szerepét. Megpróbálta lesmárolni Lestert, így lett egy oka megölni őt, és végén véres pólóban látjuk, amint a nyomokat próbálja eltüntetni.

Logikusan szerintem 2 magyarázat lehetséges. Vagy Carolyn tette, és utána megriadt saját tettétől... vagy valaki megelőzte őt, és újonnan beszerzett fegyvere miatt tudta, hogy ráterelődne a gyanú. Bárhogy is legyen, ez gyilkosság nekem valahogy nem illeszkedik szervesen az addigi eseményekhez.

.
.
.

Összességében kellemes meglepetésként könyvelem el az Amerikai szépséget. Tanulságos, szókimondó és rendkívül kritikus hangvételű az átlagpolgár életével szemben.

Úgy vélem, megérdemli az 5 pontot az 5-ből.

Az amerikai elnök (Szerelem a Fehér Házban)

"Őt csak 2 dolog érdekli. Csak 2 dolgot tart fontosnak: félelmet kelteni és felelősöket keresni. Hölgyeim és uraim: így lehet választásokat nyerni! A hajdan jobb időket átélt középosztálynak prédikálni a családról és a hagyományos értékekről a legkönnyebb módja a választók megnyerésének."

Kirk fia Michael az a fajta színész, akinek szerintem kb. egálban vannak a jól és kevésbé jól sikerült filmvállalásai. De utóbbi esetben is csak elvétve lehet azt mondani: ő a hunyó, a(z egyik) fő gyengepont. Rob Reiner pedig okosabb fajta történetmesélő, akinek csak elvétve csúszik be 1-2 határozottan gyenge darab a munkásságába (pl. a kritikusok által porig alázott "North").


A Szerelem a Fehér Házban mindkettejük remeklése: egy régi vágású, de érett és okosan kitalált szerelmi történet, egy középosztálybeli nő és a szabad világ vezetője között. Nem azzal a céllal készült, hogy könnyű pénzhajtó tabletta legyen. Az igazi movie-k kedvelőinek készült. Olyanoknak, akik egy kiegyensúlyozott, de érzelmes filmélményt keresnek. És ahol nemcsak rezignáltan elfogadjuk az írók eseményszövését, hanem kíváncsiakká válunk a szereplőkre, dilemmáik állomásaira, és ahogy eljutnak egy tisztességes megoldás keresztülviteléig.

4 kategória szerint is sikerül ennek a műnek kiállnia az értelem próbáját:

1. romantikus film,
2. személyes dráma,
3. felnőtt vígjáték,
4. politikai témájú produkció.

Hogy valami normális kinézete is legyen a review-nak, megpróbálom e 4 szempont szerint megindokolni, miért nyerte tetszésemet az alkotás.

1. A románc

Andrew Shepherd, az újraválasztására készülő elnök találkozik a környezetvédelmi lobbista Sidney Ellen Wade-del, és megtetszik neki a nő jól nevelt, de szabados stílusa. Elhívja őt egy diplomáciai vacsorára, s a mesébe illő parti alatt mindkettejükben tudatosul vonzalmuk a másik felé.

Tapsot adok azért, hogy az ismerkedésük nemcsak hogy nem lett giccses vagy szilikonízű, de az érzelmi folyamatba ilyen természetesen forr bele a humor, illetve némi politikai rizsa, körülménynek. Plusz még azértis, hogy 2, eleve jó emberismeretet felmutató ember közt jöhet létre a szikra. Ennek a két karakternek van természete, világképe, stabil értékskálája, valamint rálátása saját jellemhibáikra. A cselekmény tetőpontja is azon fog múlni, hogy ezekhez a hibákhoz miképp viszonyulnak. Ezt majd lentebb részletezem.

Anette Bening neve ugyan nekem nem sokat mond, de Michael Douglas-szel itt az összhangot sikerült megtalálniuk. A reprezentált kapcsolat ugyan igencsak modoros, de sosem érződik hamisnak vagy nyáltermelőnek.

Örülök, hogy nem túlozták el a címszereplő partiképességét sem. Andrew kompetens elnök, de magánemberként egyszerű lélek. 3 éve, beiktatása idején megözvegyült, kijött már az udvarlás művészetéből; ellenben lánya, Lucy támogatja az apa új viszonyát Sidney-vel. A film pici romantikus túlzással már-már királyi fényben tünteti föl az elnököt: a stábja szüntelenül körülötte sürög-forog, a Fehér Ház személyzete pedig kötelező buzgalommal lesi minden szavát és mozdulatát.

Nem akarom végigírni, hogy alakul Shepherd és Wade románca. Amit ebből kiemelnék: pozitívan volt mulatságos számomra Sidney váratlan kezdeményezése, mikor egy szál ingben megjelenik az elnök előtt. Eddig szabadkozva hagyta magát belesodródni a találkákba, majd ki akart hőkölni az egészből. Erre most Andrew - itallal a kézben - felvázol egy közeledési tervet kettejüknek, megfordul, és vele együtt a szituáció is. Első ízben a nő "adott gázt" a kapcsolatukban, és Andrew az, aki kissé meghökken. Frappánsabb női választ aligha lehetett volna kitalálni ide.

2. Személyes nézőpont változása

Vezető posztban bárki könnyen elbizakodottá válhat. Andrew karakterfejlődése arról szól: megtanulni állni a bírálatokat. A folyton vele egyetértő környezete úgy hatott rá, mintha elkényeztetnék őt, mintha bármilyen problémát képes volna a bevett módszerekkel lerendezni (pl. egyezkedés, média ignorálása). Még Sidney is akaratlanul kiegészíti ezt az illúziót, mikor megjelenik az életében. A mesébe illő nagyság, aki talán újrakezdheti életét egy gyönyörű, hozzá méltó nővel, akit még Lucy is elfogad.

Bob Rumson szenátor kihívása rántja le a leplet, hogy valójában mennyire is törékeny ez az idilli állapot. Jobban, mint azt a címszereplő gondolta. Látjuk, ahogy egyre több problémát vált ki, egyre többek haragvását váltja ki, hogy Andrew nem néz szembe az általa lekicsinyelt gonddal. Az illúziót viszont az zúzza végképp szét, mikor összeveszik kabinetfőnökével, MacInerney-val, akit Martin Sheen alakít. Ez jó írás: természetes, hogy a növekvő bajok nyomására az ember körülnéz, és az ismerős dolgok is idegennek kezdenek tűnni.

Itt is ez a helyzet. MacInerney-t kérdőre vonja, hogy miért akar mindig mindenben mögötte maradni. A felelet kijózanító: mert különben őt - Andrewra értve - "még tanárnak se vennék fel". Van ilyen! A való életben is léteznek okos emberek, akik sikeres vezetők lehetnének, de nincs rá igényük, és nem lengi körül őket a vezetőkre jellemző karizma. Ahogy a movie végén Andrew is felismeri: "Azt, hogy ki az elnök, azt kizárólag a személyiség határozza meg." Reiner ezt nem is ragozza tovább; futó koccanás 2 régi barát között.

Régi módszer, de a diszkrét meghasonlásra jó szkripteszközt kínál, ha az illető egy hangzatos nagymonológot intéz a tömeghez. Különösen testhezálló ez, ha elnökről van szó. Shepherd rögtönzött beszéde korrekt, értelmes mondanivalót üzen a választóknak, anélkül, hogy elkalandozna nem aktuális témák felé.  

Fordított szerepvállalást éreztem A függetlenség napjához képest. Míg ott az elnök tojik a posztjára, és G. I. Joe-ként repül beszéde után a frontra, addig itt a beszéddel szánja el magát a helytállásra. Hogy vállalja a kötelezettségeit. Nem tűnik nagy dolognak, pedig ott és abban a pillanatban kritikus döntés. És nem éreztem forszírozottnak, ahogy Sidneyt beemeli a beszédébe, azzal együtt is, hogy a szenátor vádjai a nőről is szóltak: "Tényleg nyilvános vitát provokál, Bob? Akkor velem álljon ki, mert Sindey Ellen Wade-hez maga méltatlan."

3. Felnőttes vígjáték

A humor legjavát számomra az nyújtja, hogy Sidney először hogyan reagál az elnök valószerűtlen közeledési kísérletére. A 2 kedvenc beszólásom tőle az elnök első hívásakor hangzik el: "Ami az "Isteni a segged!" megjegyzést illeti..." "Istenem; én kivándorlok ebből az országból...!"

Általában csöpögősnek tartom, mikor egy dráma vagy komédia vidám családi képsorokat mutat. Szerencsére ezekből kevés fordul elő, és akkor sem tolakodóak. Mikor Sidney, az elnök és lánya egy szcénába kerülnek, nem próbálják lazán vagy triviálisan beállítani. Amikor nem nevettem, akkor is jobbára mosolyogtam. De lenézés nélkül.

4. Politika érintőlegesen

Igen sok politikai témát érint a forgatókönyv. Igaz, hogy egyiket sem próbálja kianalizálni vagy új oldaláról bemutatni. Mindenesetre, ahogy az egyes kérdéseket tárgyalják a szereplők, hitelesnek tűnik. Mint mikor felvetődik az egyik közel-keleti város bombázása, amiről Shepherd ecseteli, mit jelent a nem politizáló helyi lakosra nézve.
2 törvénytervezet áll a bonyodalom közepén: az egyik egy büntetőjogi törvény, melyet a legtöbben alkalmatlannak tartanak. A másik egy környezetvédelmi törvény, mely a globális felmelegedés kapcsán merült föl. Mindezek közhelyes témák voltak már a 90-es években, igen. Idejétmúltnak viszont még most sem nevezhetőek; sokszori felemlegetés híján nem érződnek olyan sablonosnak. Nem tudom; lehet, csak mentegetem a művet, hogy nem elég eredeti...

A konfliktus, ami miatt Sidney és Andrew románca és élete válságba kerül, ügyesen felépített. Míg addig csak ki-ki a másik törvényt tartotta fontosabbnak, addig most ütközik is a két ügy, mivel az apadó szavazótáború Andrew az általa preferált törvényjavaslatot a másik kárára kénytelen támogattatni a háttérből.

Kissé csalódás nekem a szakítás perce Andrew részéről. Vegyük sorra: románcukon csámcsog a fél ország, Sidneyt vádolja a média, hogy az elnök döntéseit befolyásolja, és elbocsátják állásából, mert kedvese a háta mögött taccsra tette a környezetvédelmi törvényt. És ezt azzal reagálja le, hogy majd felhívja a főnökét, meg hogy nem akarja elveszíteni. Nem veszélyes épp választás körül ilyen önhittnek lenni? Annyiban igazat adok, hogy a médiavitázás olyasmi, amire a fő karakterrel együtt mi, a film nézői se lennének egyhamar kíváncsiak.

Azért is zavart ez, mert egy ügyes párhuzamot érzem, hogy összecsaptak itt. Andrew megkérdi MacInerney-tól, akkor is nyerte volna-e 3 éve, ha nem özvegyül meg, nincs ez az ráadás-szimpátiatöltet a kampányához. A szeretett nő alakja ott hozzásegítette, hogy elnök legyen. Szemben a jelennel, ahol épp ellenkezőleg: árt a támogatottságának az új kapcsolat, különösen miután előkotortak egy kompromitáló fotót róla egy régi tüntetésről.

Hogy a "fő szarkeverőt" nem mutatják a beszéd alatt és után se, az zavarna, ha érdekes figura lenne. Azt hiszem, ezzel Rumson kisszerűségét érzékeltetik. Gyakori az ilyen szürke, kisformátumú ember, aki csak politikusként bír gondolkodni, akkor is azon, hogy másokon taposva előrébb jusson. Az igazi politikában semmit nem okoz egy ilyennek, ha szentbeszédet kap az Ovális Irodából. Kisszerű és jelentéktelen figura; miután Shepherd így írja le őt, onnantól eként kezeli a produkció is: nem méltó, hogy akárcsak említsék: "Bobnak nem az a baja, hogy nem érti a helyzetet; Bobnak az a baja, hogy nem tudja eladni a gondolatait!"

Összefoglalva: nagyon jól megcsinált romantikus mozinak találtam a Szerelem a Fehér Házban-t. Kicsit ugyan rózsaszín szemüvegen keresztül, de komoly hozzáállással ábrázolja egy elnök életét, miközben hihető románcot kanyarít a személyéhez. Érdekelt a 2 főszereplőnek nemcsak a sorsfordulása, hanem kimondottan az, hogy az érzelmi kapocs kettejük között végül megmarad-e. Egész hosszában okos dialógusok és életszerű emberalakok jellemzik, továbbá könnyűhumor és helyénvaló színészi játék - Michael Douglas is teljesen meggyőző, mint elnök.