Az amerikai elnök (Szerelem a Fehér Házban)

"Őt csak 2 dolog érdekli. Csak 2 dolgot tart fontosnak: félelmet kelteni és felelősöket keresni. Hölgyeim és uraim: így lehet választásokat nyerni! A hajdan jobb időket átélt középosztálynak prédikálni a családról és a hagyományos értékekről a legkönnyebb módja a választók megnyerésének."

Kirk fia Michael az a fajta színész, akinek szerintem kb. egálban vannak a jól és kevésbé jól sikerült filmvállalásai. De utóbbi esetben is csak elvétve lehet azt mondani: ő a hunyó, a(z egyik) fő gyengepont. Rob Reiner pedig okosabb fajta történetmesélő, akinek csak elvétve csúszik be 1-2 határozottan gyenge darab a munkásságába (pl. a kritikusok által porig alázott "North").


A Szerelem a Fehér Házban mindkettejük remeklése: egy régi vágású, de érett és okosan kitalált szerelmi történet, egy középosztálybeli nő és a szabad világ vezetője között. Nem azzal a céllal készült, hogy könnyű pénzhajtó tabletta legyen. Az igazi movie-k kedvelőinek készült. Olyanoknak, akik egy kiegyensúlyozott, de érzelmes filmélményt keresnek. És ahol nemcsak rezignáltan elfogadjuk az írók eseményszövését, hanem kíváncsiakká válunk a szereplőkre, dilemmáik állomásaira, és ahogy eljutnak egy tisztességes megoldás keresztülviteléig.

4 kategória szerint is sikerül ennek a műnek kiállnia az értelem próbáját:

1. romantikus film,
2. személyes dráma,
3. felnőtt vígjáték,
4. politikai témájú produkció.

Hogy valami normális kinézete is legyen a review-nak, megpróbálom e 4 szempont szerint megindokolni, miért nyerte tetszésemet az alkotás.

1. A románc

Andrew Shepherd, az újraválasztására készülő elnök találkozik a környezetvédelmi lobbista Sidney Ellen Wade-del, és megtetszik neki a nő jól nevelt, de szabados stílusa. Elhívja őt egy diplomáciai vacsorára, s a mesébe illő parti alatt mindkettejükben tudatosul vonzalmuk a másik felé.

Tapsot adok azért, hogy az ismerkedésük nemcsak hogy nem lett giccses vagy szilikonízű, de az érzelmi folyamatba ilyen természetesen forr bele a humor, illetve némi politikai rizsa, körülménynek. Plusz még azértis, hogy 2, eleve jó emberismeretet felmutató ember közt jöhet létre a szikra. Ennek a két karakternek van természete, világképe, stabil értékskálája, valamint rálátása saját jellemhibáikra. A cselekmény tetőpontja is azon fog múlni, hogy ezekhez a hibákhoz miképp viszonyulnak. Ezt majd lentebb részletezem.

Anette Bening neve ugyan nekem nem sokat mond, de Michael Douglas-szel itt az összhangot sikerült megtalálniuk. A reprezentált kapcsolat ugyan igencsak modoros, de sosem érződik hamisnak vagy nyáltermelőnek.

Örülök, hogy nem túlozták el a címszereplő partiképességét sem. Andrew kompetens elnök, de magánemberként egyszerű lélek. 3 éve, beiktatása idején megözvegyült, kijött már az udvarlás művészetéből; ellenben lánya, Lucy támogatja az apa új viszonyát Sidney-vel. A film pici romantikus túlzással már-már királyi fényben tünteti föl az elnököt: a stábja szüntelenül körülötte sürög-forog, a Fehér Ház személyzete pedig kötelező buzgalommal lesi minden szavát és mozdulatát.

Nem akarom végigírni, hogy alakul Shepherd és Wade románca. Amit ebből kiemelnék: pozitívan volt mulatságos számomra Sidney váratlan kezdeményezése, mikor egy szál ingben megjelenik az elnök előtt. Eddig szabadkozva hagyta magát belesodródni a találkákba, majd ki akart hőkölni az egészből. Erre most Andrew - itallal a kézben - felvázol egy közeledési tervet kettejüknek, megfordul, és vele együtt a szituáció is. Első ízben a nő "adott gázt" a kapcsolatukban, és Andrew az, aki kissé meghökken. Frappánsabb női választ aligha lehetett volna kitalálni ide.

2. Személyes nézőpont változása

Vezető posztban bárki könnyen elbizakodottá válhat. Andrew karakterfejlődése arról szól: megtanulni állni a bírálatokat. A folyton vele egyetértő környezete úgy hatott rá, mintha elkényeztetnék őt, mintha bármilyen problémát képes volna a bevett módszerekkel lerendezni (pl. egyezkedés, média ignorálása). Még Sidney is akaratlanul kiegészíti ezt az illúziót, mikor megjelenik az életében. A mesébe illő nagyság, aki talán újrakezdheti életét egy gyönyörű, hozzá méltó nővel, akit még Lucy is elfogad.

Bob Rumson szenátor kihívása rántja le a leplet, hogy valójában mennyire is törékeny ez az idilli állapot. Jobban, mint azt a címszereplő gondolta. Látjuk, ahogy egyre több problémát vált ki, egyre többek haragvását váltja ki, hogy Andrew nem néz szembe az általa lekicsinyelt gonddal. Az illúziót viszont az zúzza végképp szét, mikor összeveszik kabinetfőnökével, MacInerney-val, akit Martin Sheen alakít. Ez jó írás: természetes, hogy a növekvő bajok nyomására az ember körülnéz, és az ismerős dolgok is idegennek kezdenek tűnni.

Itt is ez a helyzet. MacInerney-t kérdőre vonja, hogy miért akar mindig mindenben mögötte maradni. A felelet kijózanító: mert különben őt - Andrewra értve - "még tanárnak se vennék fel". Van ilyen! A való életben is léteznek okos emberek, akik sikeres vezetők lehetnének, de nincs rá igényük, és nem lengi körül őket a vezetőkre jellemző karizma. Ahogy a movie végén Andrew is felismeri: "Azt, hogy ki az elnök, azt kizárólag a személyiség határozza meg." Reiner ezt nem is ragozza tovább; futó koccanás 2 régi barát között.

Régi módszer, de a diszkrét meghasonlásra jó szkripteszközt kínál, ha az illető egy hangzatos nagymonológot intéz a tömeghez. Különösen testhezálló ez, ha elnökről van szó. Shepherd rögtönzött beszéde korrekt, értelmes mondanivalót üzen a választóknak, anélkül, hogy elkalandozna nem aktuális témák felé.  

Fordított szerepvállalást éreztem A függetlenség napjához képest. Míg ott az elnök tojik a posztjára, és G. I. Joe-ként repül beszéde után a frontra, addig itt a beszéddel szánja el magát a helytállásra. Hogy vállalja a kötelezettségeit. Nem tűnik nagy dolognak, pedig ott és abban a pillanatban kritikus döntés. És nem éreztem forszírozottnak, ahogy Sidneyt beemeli a beszédébe, azzal együtt is, hogy a szenátor vádjai a nőről is szóltak: "Tényleg nyilvános vitát provokál, Bob? Akkor velem álljon ki, mert Sindey Ellen Wade-hez maga méltatlan."

3. Felnőttes vígjáték

A humor legjavát számomra az nyújtja, hogy Sidney először hogyan reagál az elnök valószerűtlen közeledési kísérletére. A 2 kedvenc beszólásom tőle az elnök első hívásakor hangzik el: "Ami az "Isteni a segged!" megjegyzést illeti..." "Istenem; én kivándorlok ebből az országból...!"

Általában csöpögősnek tartom, mikor egy dráma vagy komédia vidám családi képsorokat mutat. Szerencsére ezekből kevés fordul elő, és akkor sem tolakodóak. Mikor Sidney, az elnök és lánya egy szcénába kerülnek, nem próbálják lazán vagy triviálisan beállítani. Amikor nem nevettem, akkor is jobbára mosolyogtam. De lenézés nélkül.

4. Politika érintőlegesen

Igen sok politikai témát érint a forgatókönyv. Igaz, hogy egyiket sem próbálja kianalizálni vagy új oldaláról bemutatni. Mindenesetre, ahogy az egyes kérdéseket tárgyalják a szereplők, hitelesnek tűnik. Mint mikor felvetődik az egyik közel-keleti város bombázása, amiről Shepherd ecseteli, mit jelent a nem politizáló helyi lakosra nézve.
2 törvénytervezet áll a bonyodalom közepén: az egyik egy büntetőjogi törvény, melyet a legtöbben alkalmatlannak tartanak. A másik egy környezetvédelmi törvény, mely a globális felmelegedés kapcsán merült föl. Mindezek közhelyes témák voltak már a 90-es években, igen. Idejétmúltnak viszont még most sem nevezhetőek; sokszori felemlegetés híján nem érződnek olyan sablonosnak. Nem tudom; lehet, csak mentegetem a művet, hogy nem elég eredeti...

A konfliktus, ami miatt Sidney és Andrew románca és élete válságba kerül, ügyesen felépített. Míg addig csak ki-ki a másik törvényt tartotta fontosabbnak, addig most ütközik is a két ügy, mivel az apadó szavazótáború Andrew az általa preferált törvényjavaslatot a másik kárára kénytelen támogattatni a háttérből.

Kissé csalódás nekem a szakítás perce Andrew részéről. Vegyük sorra: románcukon csámcsog a fél ország, Sidneyt vádolja a média, hogy az elnök döntéseit befolyásolja, és elbocsátják állásából, mert kedvese a háta mögött taccsra tette a környezetvédelmi törvényt. És ezt azzal reagálja le, hogy majd felhívja a főnökét, meg hogy nem akarja elveszíteni. Nem veszélyes épp választás körül ilyen önhittnek lenni? Annyiban igazat adok, hogy a médiavitázás olyasmi, amire a fő karakterrel együtt mi, a film nézői se lennének egyhamar kíváncsiak.

Azért is zavart ez, mert egy ügyes párhuzamot érzem, hogy összecsaptak itt. Andrew megkérdi MacInerney-tól, akkor is nyerte volna-e 3 éve, ha nem özvegyül meg, nincs ez az ráadás-szimpátiatöltet a kampányához. A szeretett nő alakja ott hozzásegítette, hogy elnök legyen. Szemben a jelennel, ahol épp ellenkezőleg: árt a támogatottságának az új kapcsolat, különösen miután előkotortak egy kompromitáló fotót róla egy régi tüntetésről.

Hogy a "fő szarkeverőt" nem mutatják a beszéd alatt és után se, az zavarna, ha érdekes figura lenne. Azt hiszem, ezzel Rumson kisszerűségét érzékeltetik. Gyakori az ilyen szürke, kisformátumú ember, aki csak politikusként bír gondolkodni, akkor is azon, hogy másokon taposva előrébb jusson. Az igazi politikában semmit nem okoz egy ilyennek, ha szentbeszédet kap az Ovális Irodából. Kisszerű és jelentéktelen figura; miután Shepherd így írja le őt, onnantól eként kezeli a produkció is: nem méltó, hogy akárcsak említsék: "Bobnak nem az a baja, hogy nem érti a helyzetet; Bobnak az a baja, hogy nem tudja eladni a gondolatait!"

Összefoglalva: nagyon jól megcsinált romantikus mozinak találtam a Szerelem a Fehér Házban-t. Kicsit ugyan rózsaszín szemüvegen keresztül, de komoly hozzáállással ábrázolja egy elnök életét, miközben hihető románcot kanyarít a személyéhez. Érdekelt a 2 főszereplőnek nemcsak a sorsfordulása, hanem kimondottan az, hogy az érzelmi kapocs kettejük között végül megmarad-e. Egész hosszában okos dialógusok és életszerű emberalakok jellemzik, továbbá könnyűhumor és helyénvaló színészi játék - Michael Douglas is teljesen meggyőző, mint elnök.