A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Evan Rachel Wood. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Evan Rachel Wood. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. november 17., hétfő

Charlie Countryman szükségszerű halála


Nem tölt el különösebb büszkeséggel, hogy egy európainak imitált amerikai film csaknem teljesen Bukaresten játszódik - mégha többször emlegetik is a mostani lakhelyemet, Budapestet. Ugyanígy Evan Rachel Wood szépségével a színészi játék terén, vagy a kopottas utcák és lerobbant csehók látványával "realisztikus beállításként". Akár jó ez nekünk, akár nem, Hollywood a mai napig csak sejti, mit jelenthet Közép-Kelet-Európában élni valakinek, és ha 1-2 direktor próbálná is áthidalni e szakadékot, mi és szomszédaink ma csak megtűrt vendégek lehetünk a mainstream világában (emlékezzünk csak a Die Hard 5. esetére).



Charlie Countryman félszeg, zavart, önbizalom-hiányos csóró. Miután gyógyíthatatlan beteg anyját lekapcsolják a lélegeztetőről, az asszony szelleme megjelenik Charlie-nak, és azt javasolja neki, hogy utazzon Bukarestbe. Miután egy Victor nevű utassal beszélgetett a repülőgépen, a fickó még az út során meghal, és Charlie találkozik Victor felnőtt lányával, a csellista Gabi Ibanescu-val. A srác szinte azonnal beleszeret, ám van egy bökkenő: a lány exférje, Nigel egy brutális gengszter, aki korábban már agyon is lőtt hidegvérrel embereket.



Szinte fejembe ugrik a kép, ahogy a stúdiónak előadták ezt a filmtervet: van ez az éppen elhunyt anyakísértet, aki egy mindkettejüknek vadidegen városba hívja a fiát Transilvániában, és a gépen épp kimúlt a mellett ülő utas, aki majd A Lányhoz küldi. Válaszolhatták erre: "Jól hangzik! Mondja tovább!"
Miért írom ezt? Mert ennek a filmnek alig van bármi oka létezni; annyira abszurd, lapos és bizonytalan pontokkal teli a története, hogy azt tényleg merészség volt jóvá hagyni. Maga a cselekményeszköz, hogy Charlie szellemeket lát és így gyakran keveredik számára a valóság és fantázia, elcsépelt és itt ritka nevetségesen néz ki. Legalábbis átgondolatlan az, hogy mikor és miért látja hol az anyja, hol Victor vagy mások arcát lelki szemei előtt.


Shia Labouf-ot becsülöm, hogy nem akar butított popcorn-filmekben szerepelni, de most mellényúlt. Charlie Copuntrymannek már a neve is kevéssé hihető, a személyisége pedig egy merő romhalmaz. Miután megérkezik a sors által kijelölt új lakhelyére, egyik csávából a másikba sodorja magát, nem gondolkozik, és az egész összbenyomása szánalmas. A történet végig úgy tesz, mintha csak egy önbizalom-hiányos kölyök volna, aki életében először talál valamit a messzi földön - nevezetesen egy dögös vörös bigét -, amiért megérné kockázatokat vállalnia. 
Nagyon zavar, hogy semmi logika nincs a szereplők cselekedeteiben, sőt a címkarakter végig csak sodródik az árral. Már az érkezése is, ahogy a helyi hatóságokkal Victor kitömött állata miatt összeveszik, vagy amikor Gabi épp Nigellel találkozik egy kávéháznál, odarohan a férfihoz, hogy hangosan közölje: "Láttam a felvételt!" Igen: azt a felvételt, melyen felfedezi, hogy ez a lenyalt hajú, kigyúrt barom egy asztal körül mindenkit agyon lőtt egy pisztollyal! Ekkora idiótát azért nem sűrűn látni - mindegy, hogy Chicago vagy Bukarest területén. Tartja a mondás, hogy "Keresd a nőt", de ez az az eset, mikor a lány és a fiú közösen tehet az utóbbi hányadtatásairól.



A gyászos színészi játék önmagában lehangoló, de személy szerint kiütést kaptam a pszichotikus szerelmi háromszögtől Charlie, Gabi és Nigel között. Lényegében adott
  • egy született palimadár, akinek abszolút semmi világos elképzelése az életéről;
  • egy nő, aki szinte egyfolytában megjátssza magát, modorában cinikus és ködösítő;
  • illetve egy önkontrollra képtelen szociopata, aki azt hiszi, félelmetes, ha mormogva beszél.
Ezek után valahogy nem tudtam szívből örülni, mikor a végén végre együtt ücsöröghetnek az utcán. Erről mindjárt.

Ahogy a látomásokat, úgy a lassításokat se tudja rendesen használni a film, pedig egyikből sincs sok. Véletlenszerűen vannak elszórva, épp csak arra ügyelve, hogy ne átvezető jeleneteknél forduljanak elő (ellentétben pl. a Szellemlovas 2.-vel, mely tele volt lassításokkal, főleg ott, ahol semmi sem történt). A feszültség nem jött át, a romantikában alig volt őszinteség és ész egyszerre - gondolok itt főleg az ismerkedés jelenetére, ahol Charlie még arra is kitér Gabinak, hogy melyik testrészére borulva múlt ki és nyáladzott az apja. Ez a fajta teszetoszaság nem rokonszenv-keltő, hanem csak simán béna.
A zárójelenet legalább még utoljára próbált kicsit játszani az elvárásainkkal. A cím és a kezdőképek alapján, ahol is a fiú alázuhan a vízbe, Charlie halálára számítanánk. Mintha átok ülne rajta, és a baljós hangulat mindig emlékeztetne minket, hogy végülis áldozat lesz. És lám: Nigel a haverjaival kiköti őt, Gabinak adja a pisztolyt, hogy lője le, ő úgy tesz, mintha megtenné, aztán a kiérkező rendőrök egyik fejbe lövi Nigelt, hogy aztán a srác végül kitüremkedjen a hullámok közül. Nem tudom, hogy Gabi és Charlie tudták ezt megjátszani úgy, hogy Nigel ne vegye észre, mikor ott állt mellettük. Vagy ennyire agyatlan barom volt, hogy nem látta?


Hangulat vagy sem, nem bántam volna, ha a film nemcsak álmosan vánszorog, hanem kicsit fordulatosabb. Azonnal észrevehető, hogy nem veszi komolyan veszi, és mit sok gyenge mű, stílusnak állítja be a cselekmény lassúságát és szétesettségét. Alig van benne fordulat, és mikor végre történik valami, az is súlytalan. Az egyik legunalmasabb film, amit a 2013-as évből láthattam.




2012. november 17., szombat

A pankrátor




A leggyakoribb vakvágány a hollywood-i művek között -  rögtön a direkt lebutítás után - a túlmagasztalás szokott lenni. Amikor a film főszereplője, vagy témája több pátosziságot és méltatást kap, mint az a józan mérték szerint jogos volna. Egyes cselekmények eleve túl rozogák, hogy az alkotók csöpögős szövegsorokkal, cukormázas áltartalommal és farból rántott tanulságokkal terheljék azok. Még a legnagyszerűbb movie-knál is piszkálja az eredetiséget váró néző orrát, ha azokat idealizálni próbálnak valakit vagy valamit.


A pankrátor nagyon népszerű történet, pont azért mert tudatosan kerüli ezt az utat. Mellőzi a divatos hollywood-i sablonmotívumokat, sőt nem egyet ezek közül a feje tetejére állít:
  • mint a lányával kibékülő apa,
  • a főhősért szurkoló dögös hölgy,
  • a tökéletlen protagonisa látványos megváltozása,
  • a végső nagy győzelem a viszontagságok után, a sors jutalmaként


A cselekményváz: Randy "The Ram" Robinson kiöregedett pankrátor. Egy meccs után infarktust kap, s bár felépül, orvosa eltiltja a küzdősportoktól. Így megpróbál visszaszokni a "normális életbe". Először úgy tűnik, hogy nagynehezen kitürelmeskedi a sikert, majd dominósorhoz hasonlóan minden bedől: kapcsolata felnőtt lányával, majdnem-kapcsolata egy nővel, újdonsült bolti munkája, életkedve. Ezért visszatér a szorítóba, az egyetlen helyre, ahol önmaga tudott lenni.



 
Direkt nem olvastam utána ennek a sportágnak, illetve neves űzőinek (az egyetlen pankrátor, akit ismerek, az Terry "Hulk" Hogan). Ez a film ugyanis nem a birkózásról szól, hanem hogy 1 hajdani nagy egyénisége mihez kezd a ringen kívül.



Erősítem a tábort, mely szerint Mickey Rourke egyik legjobb szerepét kapta meg itt. Randy Robinson az a fajta tesztoszteronmacsó, aki rendes másokkal, ám szokásaiban megrögzött. Büszke a testi erejére és az általa kivívott elismertségére. Látszólag hirtelen szakad ki saját világából az infarktussal. Azonban már az 1. meccsekor látni, hogy valami nincs rendben. Nem stadionringben harcol, gyorsan fárad, doppingszerekkel próbálja szinten tartani teljesítményét.



Vevő vagyok a naturalista hangvételre, amit A pankrátor megüt a sikeres veterán ábrázolásában. Randynek a nagy tömegek már elfeledték a hírnevét, annak utolsó morzsáiból próbál egy lakókocsiban eltengődni. De a legszomorúbb az egészben a ragaszkodása illúzióihoz. "A Kos" fénykorát, a 80-as éveket már a 90-es évek is követték. Robinson mégsem mer visszavonulni, mivel nem érzi képesnek magát, hogy a ringen kívül bármilyen munkával is boldoguljon. Nem tudott váltani, és ez a számára elkésett fordulópont kell, hogy szembesüljön a valósággal: régóta nem "nagy szám", ellenben régóta nincs közeli ismerőse, akire támaszkodhat.


Az egyedüli bíztató emberkapcsolat az életében egy sztriptízbár táncosnője, Cassidy, akivel sok a közös vonásuk. Mindketten túl vannak fénykorukon, testükkel kell, hogy lenyűgözzenek egy korlátozott számú közönséget. És most a visszavonuláskor még egy átfedés keletkezik: a gyerekeik iránti törődést. Cassidy a kisfiát neveli, Randy pedig felkeresi a felnőtt lányát, Stephanie-t, aki megvetéssel gondol rá. "Azt akarod, hogy eltartsalak, igaz?" 



A film ügyesen ragadja meg az emberek észjárását a való életben. Cassidy - másik nevén Pam - nem azért nem engedi a magánéletébe Randyt, mert kishitű, vagy mert akadály tornyosul közéjük. A tartós kapcsolat kötelezettség: időbeosztás, anyagiak, tervek, munka, stressz, stb. Nagyon is érthető, miért nem vállalja a dolgot. Randy kuncsafti alapon az ismerőse, és látja rajta, hogyan képzelne el egy párkapcsolatot: léhán, megelégedve pár kedves gesztussal. Mint mikor rendre utasítja Cassidy egyik beképzelt, de vastag tárcájú kuncsaftját.
Ez okos rendezés: a nő ugyan nem részletezi, de viselkedéséből ugyanaz a felismerés olvasható ki, ami Stephanie-t majd arculcsapásként éri. Azaz, hogy Randy hangulatember, szíve szerint csak a mának él, és képtelen következetesen rászorítani magát a felelősségre. Erről még írok majd a lánya kapcsán.


Darren Aronofsky finomkodás nélkül nyúl hozzá a választott témához. A rendező itt csak minimálisan próbál stilizálni: hanyagolja a zenéket, a kamera pedig mindig Mickey Rourke-ot követi, hogy ne tudjuk a figyelmünket másba temetni. Itt csak a nyers valóságot látjuk, 1 ember sorsán keresztül nézve, és nem "válthatunk" kényelmesen (vagy csak 1-2-szer) egy másik főkarakter szemszögére.



Az egyetlen kifejezetten hollywood-ias motívum - ami elsőre fel se tűnt a számomra -, a Jézus-párhuzam. Cassidy említ Randynek egy idézetet a Bibliából, a passióról, és ezzel szerintem utal is Mel Gibson híres történelmi drámájára. 

Nagyon leegyszerűsítve kb. ez történt Krisztussal: 
  • A családi boldogság esélyéről önként lemond,
  • szögeket, korbácsot, töviskoszorút, mindenféle fizikai és lelki kínokat állt ki,
  • hosszasan nézzük a kálváriáját, meghasonlását, majd mindezen keresztültör a hite,
  • egy égi eszményképért, amiben kiteljesedni vélte önmagát.
  • És mindez oda vezet, hogy egy csomó ember előtt meghalt/megdicsőült. 
Randy, "a Bárány" "a Kos" mintha ennek az ironizált verzióján menne keresztül:
  • A családi boldogság esélyét saját hibából elcseszi,
  • tűzőgépek-kapcsokat, ütleget, üveget, mindenféle segédeszközt cirkuszi show-ként vállalt be,
  • hosszasan nézzük a próbálkozását, kiborulását, majd elege lesz az egész baromságból,
  • egy földi eszményképért (hogy üdvrivalgás fogadja a ringben), mert ebben érzi teljesnek magát,
  • És végül a közönség előtt az ellenfelére ugrik, kamugyőzelmet aratva.



Ezt leszámítva viszont a film nem próbál szimbolizálgatni. Itt nincs happy end, semmilyen jutalom a voltaképpen szokványos erőfeszítésekért. Még a kudarc-beismerés monológját is csak a legmodorosabb formában prezentálja: a visszatérő Kos köszönti a szurkolóikat, kijelentve, hogy csak értük csinálja. Ők jelentik számára az igazi családot. Ez valahol elszomorítja a kívülállót, hisz a dolgozó emberek általában akarják a családi életmódot.

Aki a művet a hozzáállása és az atmoszférája alapján értékelné, vagy csak kimondottan egy ütős sportdrámára kíváncsi, joggal magasztalhatja egekig A pankrátort. 




  
Jöhet a forró kása: minden pozitívuma ellenére nem sorolom a legek közé. Okos mozi, elgondolkodtató, de korántsem korszakváltás. Szereplői átlagfigurák, 1-2 jelenetre felbukkanó árnyalakok Robinson életében. Színészi alakítások közül mindössze Mickey Rourke és Marisa Tomei emelkednek ki (nem az Oscar-jelöléseik miatt mondom ezt).
A cselekmény íve sem különösebben nagy: "a Kos" szerencsét próbál a kinti világban, nem sikerül tartósan ráállnia a "normális" életre, oszt irány vissza a ringbe, ahol egy 20 éve nem látott ellenfél várja. Mármint oké, hogy tagadjuk a közhelyes "ember küzdj és bízva bízzál"-típusú drámát. De ha egy ilyen jól kikerekített címkaraktert kapunk, akkor a jellemváltozása többről is szólhatna, minthogy: "jöttem, buktam, húztam".



Evan Rachel Wood-ot és karakterét se tartom sokra. A közös jelenetei Rourke-kal viszont hihetőek és megragadják az embert érzelmileg. Az elromlás perce már kevésbé. Szerintem Randyt a lánya joggal ítéli el! Minden igyekezetével Stephanie bizalmát törekedett elnyerni. Végre megkapja, erre kiüti magát, és hagyja, hogy "az ő kicsikéje" 2 órát várjon rá nyilvános helyen, hiába. Ezek után nem hat meg, hogy elveszti a fejét a boltban, ahol dolgozik. Nevettem azon a kiakadáson, pedig éppen ott nem lenne szabad humorosnak találnom ezt.

Megértem, ha egy szülő nem bír megfelelni gyermeke elvárásainak. Ha nem tudja elhagyni a rossz szokásait. A legtöbb családban így megy ez. De miután a movie fókuszában végig Robinson állt, és fél percnyit se tágítottunk mellőle, csalódást kelt, hogy ez a szál elvarrása. Hogy ide jut az egész. Ez így azt sugallmazza: "Tökömbe a meghasonlással, családdal, meg a többi redves szarsággal! Kemény csávó vagyok, úgy is fogok megdögleni!" Megvolt tehát a lehetőség a változásra. Viszont túl gyenge az indok, ami miatt nem jön össze. Az alkotás nem szájbarágós, ez igaz, viszont meg sem próbál alternatívákat keresni.



Fontos dologra tapint rá a mű azzal, hogy 1 utolsó utáni esélyt még ad Randynek. Egy kapcsolatban az is fontos, hogy 2 ember egyszerre vállalja be a változást. Ha egy férfi és egy nő közül az egyik már bebukta a nagy elhatározást, nem biztos, hogy a másiké majd lázba hozza.

Cassidy úgy dönt, elmegy élőben nézni a visszavágót, egyúttal - feltételezhetően - otthagyva a lokált. Randy nem lép vissza, de bízik benne, hogy így is megnézi őt. Úgy sejtem - bár a befejezést nyitva hagyták -, hogy azért nem látja már Cassidyt a legvégén, mert a nő nem akarja végignézni, ahogy megint szívrohamot kap. Ezúttal talán végleg. 




Mickey Rourke Golden-Globe- és BAFTA-díjai megérdemelt jutalmai voltak a színésznek. Bár személy szerint jobban kedvelem a Sin Cityt és ottani karakterét, karrierjében A pankrátor volt a nagy visszatérés. Nem igaz, hogy csupán önmagát játszotta volna, bármennyire is hasonlít saját pályafutása a megformált figuráéhoz. 

És a legtöbb filmfannal együtt én se Sean Penn-nek adtam volna a Legjobb Színész Oscar-t 2009-ben. Ez a döntés a gálát valahogy nagyon tekintélyhirdető és sznob fényben láttatta a szememben: egy olyan szerepért jutalmazták Pennt, ami a politikai korrektséget propagálja. A másik színésznek nemcsak emberibb portrét sikerült festenie a maga karakteréről, hanem a színésznek is őszintébb, kencézetlenebb a stílusa, mint a legtöbb színészhírességnek.



Jó film, kifejezetten tetszett.