2012. november 17., szombat

A pankrátor




A leggyakoribb vakvágány a hollywood-i művek között -  rögtön a direkt lebutítás után - a túlmagasztalás szokott lenni. Amikor a film főszereplője, vagy témája több pátosziságot és méltatást kap, mint az a józan mérték szerint jogos volna. Egyes cselekmények eleve túl rozogák, hogy az alkotók csöpögős szövegsorokkal, cukormázas áltartalommal és farból rántott tanulságokkal terheljék azok. Még a legnagyszerűbb movie-knál is piszkálja az eredetiséget váró néző orrát, ha azokat idealizálni próbálnak valakit vagy valamit.


A pankrátor nagyon népszerű történet, pont azért mert tudatosan kerüli ezt az utat. Mellőzi a divatos hollywood-i sablonmotívumokat, sőt nem egyet ezek közül a feje tetejére állít:
  • mint a lányával kibékülő apa,
  • a főhősért szurkoló dögös hölgy,
  • a tökéletlen protagonisa látványos megváltozása,
  • a végső nagy győzelem a viszontagságok után, a sors jutalmaként


A cselekményváz: Randy "The Ram" Robinson kiöregedett pankrátor. Egy meccs után infarktust kap, s bár felépül, orvosa eltiltja a küzdősportoktól. Így megpróbál visszaszokni a "normális életbe". Először úgy tűnik, hogy nagynehezen kitürelmeskedi a sikert, majd dominósorhoz hasonlóan minden bedől: kapcsolata felnőtt lányával, majdnem-kapcsolata egy nővel, újdonsült bolti munkája, életkedve. Ezért visszatér a szorítóba, az egyetlen helyre, ahol önmaga tudott lenni.



 
Direkt nem olvastam utána ennek a sportágnak, illetve neves űzőinek (az egyetlen pankrátor, akit ismerek, az Terry "Hulk" Hogan). Ez a film ugyanis nem a birkózásról szól, hanem hogy 1 hajdani nagy egyénisége mihez kezd a ringen kívül.



Erősítem a tábort, mely szerint Mickey Rourke egyik legjobb szerepét kapta meg itt. Randy Robinson az a fajta tesztoszteronmacsó, aki rendes másokkal, ám szokásaiban megrögzött. Büszke a testi erejére és az általa kivívott elismertségére. Látszólag hirtelen szakad ki saját világából az infarktussal. Azonban már az 1. meccsekor látni, hogy valami nincs rendben. Nem stadionringben harcol, gyorsan fárad, doppingszerekkel próbálja szinten tartani teljesítményét.



Vevő vagyok a naturalista hangvételre, amit A pankrátor megüt a sikeres veterán ábrázolásában. Randynek a nagy tömegek már elfeledték a hírnevét, annak utolsó morzsáiból próbál egy lakókocsiban eltengődni. De a legszomorúbb az egészben a ragaszkodása illúzióihoz. "A Kos" fénykorát, a 80-as éveket már a 90-es évek is követték. Robinson mégsem mer visszavonulni, mivel nem érzi képesnek magát, hogy a ringen kívül bármilyen munkával is boldoguljon. Nem tudott váltani, és ez a számára elkésett fordulópont kell, hogy szembesüljön a valósággal: régóta nem "nagy szám", ellenben régóta nincs közeli ismerőse, akire támaszkodhat.


Az egyedüli bíztató emberkapcsolat az életében egy sztriptízbár táncosnője, Cassidy, akivel sok a közös vonásuk. Mindketten túl vannak fénykorukon, testükkel kell, hogy lenyűgözzenek egy korlátozott számú közönséget. És most a visszavonuláskor még egy átfedés keletkezik: a gyerekeik iránti törődést. Cassidy a kisfiát neveli, Randy pedig felkeresi a felnőtt lányát, Stephanie-t, aki megvetéssel gondol rá. "Azt akarod, hogy eltartsalak, igaz?" 



A film ügyesen ragadja meg az emberek észjárását a való életben. Cassidy - másik nevén Pam - nem azért nem engedi a magánéletébe Randyt, mert kishitű, vagy mert akadály tornyosul közéjük. A tartós kapcsolat kötelezettség: időbeosztás, anyagiak, tervek, munka, stressz, stb. Nagyon is érthető, miért nem vállalja a dolgot. Randy kuncsafti alapon az ismerőse, és látja rajta, hogyan képzelne el egy párkapcsolatot: léhán, megelégedve pár kedves gesztussal. Mint mikor rendre utasítja Cassidy egyik beképzelt, de vastag tárcájú kuncsaftját.
Ez okos rendezés: a nő ugyan nem részletezi, de viselkedéséből ugyanaz a felismerés olvasható ki, ami Stephanie-t majd arculcsapásként éri. Azaz, hogy Randy hangulatember, szíve szerint csak a mának él, és képtelen következetesen rászorítani magát a felelősségre. Erről még írok majd a lánya kapcsán.


Darren Aronofsky finomkodás nélkül nyúl hozzá a választott témához. A rendező itt csak minimálisan próbál stilizálni: hanyagolja a zenéket, a kamera pedig mindig Mickey Rourke-ot követi, hogy ne tudjuk a figyelmünket másba temetni. Itt csak a nyers valóságot látjuk, 1 ember sorsán keresztül nézve, és nem "válthatunk" kényelmesen (vagy csak 1-2-szer) egy másik főkarakter szemszögére.



Az egyetlen kifejezetten hollywood-ias motívum - ami elsőre fel se tűnt a számomra -, a Jézus-párhuzam. Cassidy említ Randynek egy idézetet a Bibliából, a passióról, és ezzel szerintem utal is Mel Gibson híres történelmi drámájára. 

Nagyon leegyszerűsítve kb. ez történt Krisztussal: 
  • A családi boldogság esélyéről önként lemond,
  • szögeket, korbácsot, töviskoszorút, mindenféle fizikai és lelki kínokat állt ki,
  • hosszasan nézzük a kálváriáját, meghasonlását, majd mindezen keresztültör a hite,
  • egy égi eszményképért, amiben kiteljesedni vélte önmagát.
  • És mindez oda vezet, hogy egy csomó ember előtt meghalt/megdicsőült. 
Randy, "a Bárány" "a Kos" mintha ennek az ironizált verzióján menne keresztül:
  • A családi boldogság esélyét saját hibából elcseszi,
  • tűzőgépek-kapcsokat, ütleget, üveget, mindenféle segédeszközt cirkuszi show-ként vállalt be,
  • hosszasan nézzük a próbálkozását, kiborulását, majd elege lesz az egész baromságból,
  • egy földi eszményképért (hogy üdvrivalgás fogadja a ringben), mert ebben érzi teljesnek magát,
  • És végül a közönség előtt az ellenfelére ugrik, kamugyőzelmet aratva.



Ezt leszámítva viszont a film nem próbál szimbolizálgatni. Itt nincs happy end, semmilyen jutalom a voltaképpen szokványos erőfeszítésekért. Még a kudarc-beismerés monológját is csak a legmodorosabb formában prezentálja: a visszatérő Kos köszönti a szurkolóikat, kijelentve, hogy csak értük csinálja. Ők jelentik számára az igazi családot. Ez valahol elszomorítja a kívülállót, hisz a dolgozó emberek általában akarják a családi életmódot.

Aki a művet a hozzáállása és az atmoszférája alapján értékelné, vagy csak kimondottan egy ütős sportdrámára kíváncsi, joggal magasztalhatja egekig A pankrátort. 




  
Jöhet a forró kása: minden pozitívuma ellenére nem sorolom a legek közé. Okos mozi, elgondolkodtató, de korántsem korszakváltás. Szereplői átlagfigurák, 1-2 jelenetre felbukkanó árnyalakok Robinson életében. Színészi alakítások közül mindössze Mickey Rourke és Marisa Tomei emelkednek ki (nem az Oscar-jelöléseik miatt mondom ezt).
A cselekmény íve sem különösebben nagy: "a Kos" szerencsét próbál a kinti világban, nem sikerül tartósan ráállnia a "normális" életre, oszt irány vissza a ringbe, ahol egy 20 éve nem látott ellenfél várja. Mármint oké, hogy tagadjuk a közhelyes "ember küzdj és bízva bízzál"-típusú drámát. De ha egy ilyen jól kikerekített címkaraktert kapunk, akkor a jellemváltozása többről is szólhatna, minthogy: "jöttem, buktam, húztam".



Evan Rachel Wood-ot és karakterét se tartom sokra. A közös jelenetei Rourke-kal viszont hihetőek és megragadják az embert érzelmileg. Az elromlás perce már kevésbé. Szerintem Randyt a lánya joggal ítéli el! Minden igyekezetével Stephanie bizalmát törekedett elnyerni. Végre megkapja, erre kiüti magát, és hagyja, hogy "az ő kicsikéje" 2 órát várjon rá nyilvános helyen, hiába. Ezek után nem hat meg, hogy elveszti a fejét a boltban, ahol dolgozik. Nevettem azon a kiakadáson, pedig éppen ott nem lenne szabad humorosnak találnom ezt.

Megértem, ha egy szülő nem bír megfelelni gyermeke elvárásainak. Ha nem tudja elhagyni a rossz szokásait. A legtöbb családban így megy ez. De miután a movie fókuszában végig Robinson állt, és fél percnyit se tágítottunk mellőle, csalódást kelt, hogy ez a szál elvarrása. Hogy ide jut az egész. Ez így azt sugallmazza: "Tökömbe a meghasonlással, családdal, meg a többi redves szarsággal! Kemény csávó vagyok, úgy is fogok megdögleni!" Megvolt tehát a lehetőség a változásra. Viszont túl gyenge az indok, ami miatt nem jön össze. Az alkotás nem szájbarágós, ez igaz, viszont meg sem próbál alternatívákat keresni.



Fontos dologra tapint rá a mű azzal, hogy 1 utolsó utáni esélyt még ad Randynek. Egy kapcsolatban az is fontos, hogy 2 ember egyszerre vállalja be a változást. Ha egy férfi és egy nő közül az egyik már bebukta a nagy elhatározást, nem biztos, hogy a másiké majd lázba hozza.

Cassidy úgy dönt, elmegy élőben nézni a visszavágót, egyúttal - feltételezhetően - otthagyva a lokált. Randy nem lép vissza, de bízik benne, hogy így is megnézi őt. Úgy sejtem - bár a befejezést nyitva hagyták -, hogy azért nem látja már Cassidyt a legvégén, mert a nő nem akarja végignézni, ahogy megint szívrohamot kap. Ezúttal talán végleg. 




Mickey Rourke Golden-Globe- és BAFTA-díjai megérdemelt jutalmai voltak a színésznek. Bár személy szerint jobban kedvelem a Sin Cityt és ottani karakterét, karrierjében A pankrátor volt a nagy visszatérés. Nem igaz, hogy csupán önmagát játszotta volna, bármennyire is hasonlít saját pályafutása a megformált figuráéhoz. 

És a legtöbb filmfannal együtt én se Sean Penn-nek adtam volna a Legjobb Színész Oscar-t 2009-ben. Ez a döntés a gálát valahogy nagyon tekintélyhirdető és sznob fényben láttatta a szememben: egy olyan szerepért jutalmazták Pennt, ami a politikai korrektséget propagálja. A másik színésznek nemcsak emberibb portrét sikerült festenie a maga karakteréről, hanem a színésznek is őszintébb, kencézetlenebb a stílusa, mint a legtöbb színészhírességnek.



Jó film, kifejezetten tetszett.





Nincsenek megjegyzések: