Macskák

2019. egyetlen filmje sem állt ilyen általános össztűz alatt, mint a Macskák. Ez a majdnem 40 éves musical talán színházi berkekben népszerű programnak számít, első filmes átirata viszont évének leggyűlöltebb alkotásai közé verekedte be magát a legtöbb embernél – köztük nálam is. Már kész volt a listám a tavalyi legrosszabb munkákról, mikor eldöntöttem, hogy végigülöm ezt a micsodát... és utána úgy éreztem, mintha egy egész napig vallattak volna egy eldugott pincében.

Belefájdult a fejem, hogy a nem létező történetből bármit is értelmezni tudjak. Elméletileg ez egy beszélő, humanoid macskák lakta képzeletvilág, ahol valamiért dalolászva szokás bemutatkozni. Van ez a különlegesnek számító éjszaka, ahol kiválasztásra kerül egy szerencsés gyalogszőrös, ő pedig eljuthat egy különleges helyre, egy jobb életbe. A főszereplő, Victoria egy épp utcára került cicalány, aki nagy esélyesnek tűnik ezen a bálon. És van egy másik macsek a kavalkádban, aki az ilyen „nagy esélyeseket” rendre eltávolítja az útból. 

Ezzel nagyjából ki is fújt minden, amit sikerült értelmeznem mindabból a stiláris borzadályból, amit itt a szemem és fülem előtt váltogattak 2 óra hosszat.

Teljesen igazolva látom azt előítéletemet, hogy a musical-ben a zenék akaratlanul is megtörik a film belső világát és illúzióját. Ez az alapanyag egyértelműen nem mozgóképre, hanem hagyományos színház világába tartozik, mégis úgy tesz, mintha film volna. Mintha egy percnél tovább le sem álltak volna végig az énekléssel, és a táncszámok valami agyzsibbasztóan debilek voltak. De még ha mindezt nem is nézzük, a Cats akkor is iszonyúan hamis, egy idő után már idegileg betegítő agyszülemény, mely minden látvány- és hangelemmel csak hergel minket. 

Se egy történetfoszlányt, karakternevet, vagy értelmes megnyilvánulást nem bírtam fölidézni belőle, miután végre kiszabadultam a friss levegőre! Egymásra semmilyen hatással nem lévő zenés táncikálások tömkelegéből áll az egész, ráadásul olyan ocsmány színezetű, bizarro figurákkal van tele, akik szó szerint a lelküket is kikornyikálják, hogy ne hozzanak szégyent a színdarabra. Mondanom se kell: olaj a tűzre.

A Batman: The Animated Series egyik részében Selina Kyle-nak beadnak egy szert, ami beszélő, farokos-csöcsös ember-macska hibriddé változtatja őt. Képzeljük most el, hogy az egész világ így néz ki, csak élőszereplősen, retinaöklelő effektusokkal meganimálva, ami néhol még mintha le is válna a színészek valódi testéről! Nézni is rossz volt ezeket az abnormális arcú macskapithecus-okat - 

illetve egy ponton csótánypithecus-ok is besasszéznak a táncparkettre -, ahogy az állatok mozgáskultúráját majmolják. Komolyan: ennél Halle Berry macskautánzása is kevésbé volt zavarba ejtő, azon legalább heherészve tudtam szörnyülködni! És ott legalább beszívva próbált a film úgy tenni, mintha lenne egy vékony sztoriféleség a sok bűnronda látványtrükk alatt.

 

Interjúi alapján Tom Hooper sem mint író, sem mint rendező nem fogta föl, mennyire természetellenes mindaz, amit itt megkonstruált. Tényleg minden: a díszletektől a Tom-&-Jerry-The-Movie-t visszasirató dalszövegeken át a tánckoreográfiákig! És mindehhez olyan neveket sikerült beetetnie, mint Sir Ian McKellen, Jennifer Hudson vagy Taylor Swift. Őket nem bántom, de Hooper – aki eddigi filmográfiájával sem nyűgözött le – helyesebben tenné, ha félrevonulna az ilyen százmilliós vagy afölötti projektektől – mint pl. Joel Schumacher tette azt a Batman & Robin után. Inkább moziztatnám meg magam azzal a cirkuszi bóvlifeszttel, minthogy a Cats-nek akár 5 percét is újra hallgassam és figyeljem!

Hajrá csajok 3. - Mindent vagy semmit

Rengeteg vígjáték mintha tudatosan kerülné az értelmes megnyilvánulásokat, hogy ezzel is viccesebbnek és lazábbnak tűnjön a fiatal célközönség szemében. Nem akarok külön kitérni rá, mennyire volt agyzsibbasztó az előző két Hajrá csajok-felvonás: a 3. rész minden téren korona a trilógiára. Eltökélten sivár női színészek égetik magukat szánalmas dialógusokkal, a sokezredik elmehalott szöszivel a középpontban. 

Britney, a suli szurkoló-csapatának kapitánya váratlan hírt kap apjától: másik városba költöznek. Az új intézmény tele van afroamerikai diákokkal, akik ferde szemmel nézik a túl lelkendező csajt. Egész amíg gimnasztikai tudását meg nem csillogtatja.

Akár A kurvák háborúja címet is adhatták volna ennek a filmnek! Az egész egy ping-pong meccs a női és férfi tánckoreográfiák, illetve az üres fecserészések jelenetei között. Ja! És középtájra beszúrtak egy pici szappanopera-paródiát, ahol Britney a régi (húgyagyú) és az új (semmilyen) pasija között vívódik.

Csontkretén ribancok a fehér női főszereplők, úgyhogy egyfajta fordított rasszizmus is végig jellemző a szereplőkínálatra. Komolyan azon kéne nevetnünk - vagy épp bőgnünk -, hogy Britney már nem egy sztárszurkoló, és hiányzik a régi bandája? Vagy hogy a szöszi helyettese úgy alázza őt nyilvánosan, ahogy bírja? Ez a film AKARJA és törekszik rá, hogy sértegesse a nézőt - elsősorban pont az a korosztályt, aminek úgy tesz, mintha szólna.
A fekete leánykar kapitánya, Camille az egyetlen, akit egyáltalán meg tudtam jegyezni - őt is csak a Britney-re szórt bírálatai miatt. A többieket meg értelmét nem láttam, hogy előkeressem a nevüket: értelmes gondolat sem keresztezi az alibi forgatókönyv útját, nemhogy - most ez durván fog hangzani egy ilyen "csajos vígjátékhoz" képest: - "DRÁMAI HELYZETek".

Részemről ennyi volt a Hajrá Csajok 3. része. 2006. egyik legrosszindulatúbban agyalágyult filmes produktuma.

Step Up

Ha egy eleve gyenge műnek már a harmadik sequel-ját készítik (Step Up 4.), az szöget üt a rendezők fejébe, hogy talán nem is kell annyira magasra kell helyezniük a lécet. Ami viszont rosszabb: az ilyen lezseren készült filmek megsokasodása a nézőt is arra ösztökéli, hogy lejjebb adja az igényeit. Míg végül - különösen a mai rohanó világban - márcsak azért nézünk filmeket, hogy valami zajingert kapjon tévéből vagy rádióból a fülünk.

Már vagy ezerszer láthattuk a Step Up premisszáját: egy nem-aljas-de-topis bűnöz(get)ő kap egy utolsó esélyt, hogy magára találjon, és egy csinos nő fog ebben ösztönzést nyújtani neki. Egy ilyen történetvázhoz pedig ideális körítés a tánc és a zene, hogy éberen tartsa a figyelmünket, mégha a mű tartalma nem is képes rá. A Step Up meg sem próbálja. A táncok nélkül ez a film kong az ürességtől! A teljes cselekmény Tyler Gage tánckalandjáról olyan mákszemnyi, és a konfliktusok természete is annyira primitív, ami a későbbi Alkonyat-szériát idézi.



Igazi mellékszálak nincsenek, a többi figura csak úgy körbekeringi a 2 főszereplőt, akit Channing Tatum és Jenna Dewan alakít. Tánctudásuk a kizárólagos erősségük itt. Magukban és párként is hamisabb látványt nyújtanak, mint Tara Reid és Ryan Reynolds kettőse a Buliszervízből! Amellett, hogy siralomvölgybe kívánkozik az alakításuk, karaktereiket mintha direkt ellenszenvesre írták volna: Nora nem egyéb egy fitt és karrierorientált nőnél, akiből hiányzik a valódi hajlam és igény az intimitásra. Tyler pedig... róla inkább külön bekezdésbe.

Tyler Gage-t közmunkára ítélik, mert egy művészeti iskola díszletét tönkreteszi. Ez sodorja a srácot Nora közelébe, aki épp új táncpartnert keres. Tyler személyisége maga a tömény érdektelenség. Egy olyan szinten agyatlan, nemtörődöm lelki múmiát ismerünk meg az ő személyében, hogy képtelenség a helyébe képzelnünk magunkat. Nincs álma, nincsenek vágyai, intelligenciája és vonzereje pedig Quasimodót se éri utol. Másfél órába telik arra a minimál előtti szintre fejlődnie, hogy valamivel kitartóan próbáljon sikert elérni, legyen az táncelőadás vagy bármi.

A film azt a talán az evolúcióval egyidős tanulságot veszi elő: "higgy az álmaidban, és dolgozz keményen." Ez így csupasz: az égvilágon semmi akadálya nincs annak, hogy ez a szakadt külvárosi kölyök végre-valahára összeszedje magát. Nem látjuk, mi tartja vissza Tylert, hogy egyáltalán értelmes elfoglaltságot találjon: munkaviszonyok, tanulmány, hátrányos családi körülmény vagy lelki probléma. Ja igen: ahhoz lélek is kéne, hogy legyen.

A Dirty Dancing-ben valódi karakterek valódi kötődését és önfelfedezését követhettük nyomon, ahogy egyik fél táncolni tanította a másikat. Bája és vonzereje volt kettejük kapcsolatának, volt saját életük, rengeteg életszeretetet sugárzott a végső táncszám. 

A Step Up-ban adott 2 ivarérett húsdarab, akiket egy ösztöndíj és az ösztönök tereltek össze, hogy előadjanak egy szokványos, jellegszegény mozgássort, elkendőzendő a történet és a karakterpaletta űrjét. Na most, Anne Fletcher rendező rendelkezik koreográfusi tapasztalatokkal, ahogy a főszínészek is, mint háttértáncosok. De csupán ennyivel nem Hollywood stúdióinál, hanem legfeljebb a Broadway-on lenne keresnivalójuk.

A Step Up büntető 1 pontot kap tőlem, a tánckoreográfia kedvéért. Egészében nézve olyan mozi, amelytől egy lakótelepi kiköltözés is szívderítőbb látványt nyújt.

Íme a spártaiak (Spárta a köbön)

"Ti viseltek gumibugyit, és rajtam röhögtök?"

Örök dilemma a paródiáknál, hogy a kifigurázó pózoltatás nem helyettesíti a szellemes vicceket. Nem elég más filmekbŐl vagy akár a való életbŐl figurákat behajigálni, ha a poénok többsége lapos és túlszimplázott. Ha gondolkodni kell egy viccen, picit több esély van rá, hogy humoros legyen. Nem mŰködhet egy olyan paródia, ami az eredeti mŰ sajátosságait idétlenkedve, vagy ami még rosszabb: néhol reality-show-ként tálalva próbálja mulattatóvá átimidzselni. nem értem, hogy hihették ezt komolyan a készítŐk humorosnak.

Egy filmklasszikusnak is lehet klasszikus számba menŐ paródiát gyártani. A Hot Shots 2. számomra nagyobb kikapcsolódást nyújtott komédiaként, mint fŐ célpontja, a Rambo 3. akciófilmként. Ott tudták, hogyan kell átemelni más filmek kultmomentumait úgy, hogy az vicces is legyen. Itt nem: néhány csattanó és anekdota ugyan tényleg mŰködik, de egészében nézve elkeserítŐnek találtam a Meet the Spartans-t. És nem mert az eredeti 300-at nagyon kedvelem, hanem mert szinte csak az onnan átvett kellékek mÚködnek a görbe tükrében.

 

A viccötletek közül azok közt fordul elŐ néhány ütŐképes eset, amik a spártai férfiasságot, illetve a 300-nak az ezt hangsúlyozó stíluseszközeire utalnak. És azokhoz is folyton hozzácsapnak valami extrát, ami belerondít a csattanókba, így nem lehet maradéktalanul örülni nekik. pl.:

• a kemény spártai kiképzés ▬▬► Harc a farkas pingvin ellen ▬▬►de  fenékragacs nélkül!
• erotikus ágyjelenet ▬▬► Leonidas csak testedzést végez a nejével ▬▬► de a paródiáról szóló prospektus és felolvasása nélkül!
• hŰ feleség szónokol  ▬▬► szexéhes ribanc, testre írt pasi-névtárral ▬▬►de  a pókember 3. venom- és homokember-effektjei nélkül!
• hellén biszexualitás említése ▬▬►pacsi a nŐknek, szájrapuszi a perzsa követnek ▬▬► de a halálveremnél ne legyen mindenféle mai valóságból átemelt emberalak!
• sok kigyúrt férfitest (e téren vetekszik az alkonyat-filmkkel) ▬▬► férfi szépségápolási reklámpózok ▬▬► de szintén mai világból átemelt beszólogató médiaalakok nélkül!
• Hatalmas perzsa hadsereg ▬▬► kék háttér bevonszolása ▬▬► de xerxész szak-leírása és a filmvégi transformers-effekt nélkül!

És még lehetne folytatni a sort.

Gondolom, már ki lehet találni, mi az, amit elsŐsorban utálok és kárhoztatok ebben a filmben: a mi világunkból való emberalakok (a veremnél az öltönyös fickó, a zsŰri, a szurdoknál a sértegetŐ brigád), melyek révén kb. minden 5. poén érkezik. Ez egyáltalán nem mŰködik. A film végén pedig a reality-táncmŰsor a paródiából való egyik leg-hangulat-rombolóbb jelenet, amit valaha láttam!  Ez már nem szimplán a humorérzék szerint nem jó, hanem kifejezetten sértŐ. olyan benyomást kelt, mintha az alkotók tudatosan kerülnék a hahotaesélyes csattanókat.

A nem sértŐ, csak szimplán nem mŰködŐ gegek azok, amik más filmekbŐl lettek átemelve. Felhoztam a Nagy Durranás 2.-t: nagyjából egyezik a más filmekbŐl átemelt jelenetek mennyisége. jól sejtették a készítŐk, hogy más képregény-adaptációk jellegzetes látványpillanatai jobban illenek egy 300-paródiába, mint a terminátor 2. vagy az új remény. mégis: a pókember 3. két fŐ látványosága - számomra legalábbis - kilógott a környezetbŐl, és nem derŰkeltŐen. hasalt és megFáradt poénnak hatott, akárcsak Paris Hilton, mint az áruló púpos, vagy  xerxész csodafegyvere, mely végül rádŐl a bátor tizenháromra (ez viszont is például egy ügyes poén volt).

KEvin Sorbót okos húzásnak tartom szereposztás terén. a '90-es évek tv-s hercules-e annyira biztos, hogy beillik a látványvilágba, mint Leonidas szŐke ciklon felesége. Amit a szerep megkövetel, hozza, de fájdalmas volt néha látnom, hogy a szkript szerint táncolnia meg a beszédét csavarnia kell.

ugyanaz a problémám, mint a Vampires suck-nál: Az egész paródia annyira küszködve próbál karikatúrás eszközöket összegyŰjteni, hogy mire a lényegre kerülne a sor, a nevetésre, az ember csak a fejét ingatja, és szánakozik az elszalasztott lehetŐségeken. Részben Talán az eredeti alkotás szeretete húzza le a szememben a mú értékét, de pár kóbor eseten kívül egyszer sem tudott kikapcsolódást nyújtani.

2/10 pontot adok rá.