Az Addams-család

Az Addams family karikatúraként született. Amikor az eredeti rajzsorozat megjelent az 1930-as években, szatirikus torzképet állított fel a célszerűnek tartott amerikai családmodellről. További fricska, hogy az alkotó, Charles Addams a saját nevét adta ennek a furcsa anti-ideálnak. "Az Addams-família" valószínűleg úgy volt eredetileg értendő: "A Charles Addams-féle famíliaportré".

A kezdetben névtelen rajzalakokból csakhamar Gomez, Morticia, Wednesday, Pugsley, etc. lettek. Mindegyikük kinézete, majd személyisége mintegy arculcsapásként lett megfaragva, az elitista sznobok észjárása ellen; főleg azoknak a tehetős családoknak címezve, akik nyíltan vagy zárt ajtók mögött, de sokkal különbnek gondolták magukat másoknál. Az Addams-ek nemzedékek óta különcök és büszkén vállalják is, abszurditásig fokozva az ijesztőt, a bizarr szokásokat, illetve annak élvezetét, ha az átlagpolgárokban ijedelmet kelthetnek. 

Tisztáznék valamit: nekem a mozifilmes verzió - mint oly sok klasszikus - kisebb kikapcsolódást nyújtott, mint a legtöbb filmrajongónak. Gyerekkoromtól ismertem és néztem a '90-es évek rajzfilm-szériáját, azon többet tudtam nevetni, mint a moziváltozatnál. Ezért ahelyett, hogy egyenként taglalnám, mi inspirálta melyik karaktert - bemagolva a wikipédiát -, inkább azt jegyzem majd csak meg, hogy engem mely másik közismert filmalakokra emlékeztettek.

A cselekmény így szól: egy pénzsóvár nő beállít az Addams-rezidenciához egy pasassal, aki megszólalásig hasonlít a családfő bátyjára. Fester Addams-nek 25 éve nyoma veszett a Bermudákon, így a család most ünnepel. Nem tudják, hogy a pénzsóvár "pszichiáternő" és Gomez egyik eladósodott ismerőse a család vagyonára pályázik, illetve, hogy az imposztor a nő mostohafia.

Vizuálisan a film példásan kreatív, vetekszik Tim Burton legjobb munkáival. A casting és a jelmezek is megfelelőek; igazi eye-candy "élőben" látni ezeket a karikatúra-embereket, amint több-kevésbé viszolyogtató szokásaikat űzik és ismertetik nekünk. Pl. az eleven főétel, a tőrdobáló tánc, a vérfürdő, a nyaktiló mint játék, stb.

Mindezt többnyire Festerrel együtt ismeri meg a néző. Alkalmasint humoros lehet, hogy a kopasz férfi kellemetlenül feszeng a félőrült családi tradíciók között, és ez nem is gyanús nekik. Csak mikor apró, Fester-re jellemző közös emlékek és jelzések kerülnek elő, tör ki a gyanú, hogy kóklerrel van dolguk. Aztán persze a mostohaanya pszicho-blablája időt nyer a csalásnak (és a cselekménynek). Így mire az Addams-ek gyanúja bizonyságot nyer, már késő.

Amit becsülök a történetben, hogy - bár elég egyszerű sémájú -, azért maga is kifiguráz 1-2 dolgot. Például a klisét, hogy a csaló megszereti az őt befogadó közösséget. Ebből egy ügyes csavart farag: Fester nemcsak hogy megszereti a gyerekeket és némely családi szokást, de kiderül: tényleg ő a valódi Addams-testvér!
Bevallom fogalmam sincs, miképp adja vissza a memóriáját az egyik könyv, amiből szélörvény tör elő - meg egy villám Fester fejébe. De az már egy jó pont, hogy Fester végül emlékek nélkül is eljut oda, hogy beintsen az ál-anyja dölyfösködésének.

Bizonyos fokig a nő maga is az Addams-család tartozékának látszódik: a gonosz mostoha paródiája, aki mindig rideg és bábáskodik mások fölött. Ezért aztán jogosan bukik el, mikor tudtán kívül saját otthonába küldi "Gordont", visszájára fordítva saját sokévi manipulálását a férfin. Ilyen a sötét humor.

A film nyilvánvaló üzenete, hogy talán a lelkünk mélyén mi is Addams-ek vagyunk, csak az általános normák, a túlzott etikai nevelés unalmassá és könnyen sokkolható emberekké formált minket. Kissé lecsupaszítottan, de azt jelzi nekünk: az Addams-ék minden furcsaságuk ellenére igazi család. Óvják egymást, őrzik az identitásukat, távolabbi rokoni kötelékeikkel is élénken tartják a kapcsolatot.
Hasonló az alap-elgondolás a Married with Children Bundy-családjánál, csak gazdagság és allűrök nélkül, a városi szegényrétegeknek.

Sajnálom, hogy ezt írom, de nekem a movie fekete humora sokkal inkább művészieskedésként maradt meg, mint ütős viccmaratonként. A kelleténél kevesebb poén akadt, amin nevetni vagy legalább mosolyogni tudtam. Amikor pedig ezt más fórumokon szóvá tettem, szabályos sortűz fogadott a komment-szekciókon. Na most, a humor eleve szubjektív, és az ember humorérzéke teljesen egyedi beállítottság kérdése. Ezért megpróbálok kicsit jobb indokot találni, minthogy: "ez nem az én ízlésem szerinti".

A humor tárgya végig 1 dologból fakad: az Addams-família különc. Mármint NAGYON különc. Minden vizuális vagy szóbeli vicc a szokásaik abszurditásáról szól; hogy egy átlagosabb valaki hogyan érné meg a családnak normális, ám bárki másnak bizarr cuccokat. Vagyis kellenek kívülállók, akik reagálnak, akik mellett látszik a kontraszt, és nagyobbat üt a poén. Itt viszont kevés az ilyen jelenet, és azok is a 2. felében vannak, amikor a hontalan Addams-ék átlagéletbe kényszerülnek.

Amikor mindkét Addams-gyerek fellép egy iskolai előadáson, a szülők halálra unják magukat, amíg porontyaik elő nem adják saját felvonásukat. Ezen a jeleneten 3 okból is tudtam nevetni:

1. Egyrészt a valóban nyálas műsor végletet vált, amikor Wednesday és Pugsley vérsugarat lövellnek ki a testükből, miközben színészkednek.
2. Másrészt, mert a kultúrközönség elhűlten kapja a zivatarozó vért az arcára.
3. És szerintem ami vér a gyerekekből kispriccol, az még t'án több is, mint ami kettejük ereiben összesen folyhat.

De többnyire úgy érzem, a vicceknek nem nagyon van min - vagy inkább kin - elcsattanniuk. Majdnem minden tréfa az Addams-birtokon belül zajlik; ami meg nem, abból kevés van, és tompítottak. Nincsenek igazi karakterek, csak karikatúrák, ahogy az elszórt poénok semigen épülnek fel egész komikus történetszálakká. 

Gyakori a túljátszás. Sokszor kizökkentett 1-1 frappánsnak szánt favicc vagy affektálás ("El impostoro!", "De mama...!" "Mama, mama; az nem tudom, ki lehet."). Nem tagadom, fantáziadús a sok gótikus és groteszk látványkép, a családtagok külseje, a ház meg úgy minden, ami "addams-es". Nekem mégis valahogy kötélen rángatott bábuknak tűnnek a szereplők, kevésszer tudtam velük együtt lelkesedni vagy szomorogni. Részben azért is, mert nem tudom, fizikailag árthat-e nekük valami. Hol végződik a különcségük, és hol kezdődik a sebezhetetlenség?
Lelkileg is csupán az viseli meg őket, mikor Festerék - kihasználva, hogy Wednesday-t keresik - kilakoltatják őket, mivel amaz legidősebb fivérként szabadon rendelkezhet a 0001-es házzal.

A házastársi kapcsolat Gomez és Morticia között remekül eltalált, mégha néhol kissé hosszabb is a kelleténél. Raul Julia sziporkázik Gomez Addams-ként, lerí az alakításáról, hogy élvezte a kapott szerepét.
Gomez neje, Morticia amolyan átmenet az arisztokrata hölgy és a boszorkány között, és tetszett, ahogy megoldották, hogy a ruhájában picit polipszerűnek látszódjon a lábfeje. Az igazi lerobbant boszorka a családban a Nagyi (stílszerű), de őbenne sincs ártó szándék. Lurch, az inas azonnal Frankensteint juttatta eszembe.


Amikor olvasgattam a család eredetéről, feltűnt, hogy némelyikük egyes vonásai  megváltoztak legelső rajzolt változataikhoz képest. Pl. Gomez fejformája, hát, gnómosabb volt, ahogy az karikatúraalakoknál szokványos.
Thing, a testetlen mozgó kézfej eredetileg egy egész alakos ember lett volna, aki mindig a háttérből látszódott, sose egészében, illetve soha senki nem figyelt rá. Nem tudom, létezik-e családi háttértörténete a figurának. Úgy sejtem, hogy valamiféle kísértet lehet, aki az 1 megmaradt testrészében folytatja a földi életét.

Szinte minden jól megoldott külsőségek terén, tényleg egy egész ferde világot tár elénk a komédia. De az aktív része (humor, interakciók, eseménysor) ritkán működtek a számomra. Túl színpadiasnak hatott az egész, mintha azon az iskolai előadáson a filmből is spriccolt volna némi vér. Érdekelt volna, miként vélekedik a város az Addams-ékről azontúl, hogy pár hétköznapi lakos kényeskedő, agymosott stílusban megütközik a furcsaságaikon.