Sárkány - A Bruce Lee-sztori

Azt hiszem, fölösleges arról fecsegnem, hogy Bruce Lee milyen forradalmi alakja a harcművészet történelmének, illetve, hogy milyen gondos odafigyelést igényel egy róla szóló mozifilm megalkotása. Legyen szó akármilyen műfajú vagy beállítású darabról. Hatása ismert, életútja XX. századi kultúrirodalom. Így inkább egyből a filmre térnék rá.

A Dragon - The Bruce Lee story életrajzi produkció egy emberről, aki prófétajelentőségű a nyugat-keleti kulturális viszony történetében. De szándékosan és bátran megtöri a történelmi részletek rögzítettségét. Rob Cohen rendező és munkatársai igen sok adatot változtattak meg a hatásosabb dráma, a cselekmény koherenciája, illetve a személyesebb hangvétel érdekében. És ebben az esetben működik a dolog: egyrészt mert a mű valóban egységesebb, másrészt a Bruce alapította jeet kune do szintén a kötött mozdulatsorok kiiktatására törekszik.

Tehát nem szabad dokumentalista szintű hitelességet elvárni, sem kronológia, sem eseménytörténet szempontjából. Ehelyett egy olyan stílusban variálja meg a valós élettörténet történéseit és szimbolikai elemeit, ami illik Bruce Lee saját filmjeihez, és jellegzetesen hollywood-i. A forrásanyagul szolgáló könyvet (Bruce Lee: The Man only I knew) maga a felesége, Linda Lee írta, a produkciót pedig frissiben elhunyt fiuk, Brandon emlékének ajánlották.

A Dragon világa egyszerre realista és kalandos, kiérezni belőle a főhős bizakodó és életszerető természetét. Évtizedeket repülünk vissza az időben anélkül, hogy az egész egy percig is túlcifrázott vagy görcsösen stilizált lenne. Az illusztris hongkong-i táncjelenet, ahol tengerész ficsúrok zaklatnak egy lányt a parketten, bravúros bemutatása a felnőtt Bruce-nak. Egyszerre láthatjuk harcolni, és a személyiségét kiütközni alatta:

• rendkívül energikus és mozgékony,
• szűkszavú, de szeret bolondozni,
• saját ingjében táncoltat egy kiütött matrózt, 
• és lánccal védi magát a késtől - előreutalás későbbi ikonfegyverére, a nunchaku-ra.

Jason Scott Lee csupán névrokona a karakterének, és küllemre sem hasonlít rá. Ez az alapkoncepció szerves része: ne másold, hanem jelenítsd meg. Szinte mindenre igaz ez. Nem az volt a cél, hogy Bruce Lee élethű hasonmását keressék és találják meg, hanem egy színészt, aki megtestesíteni képes az ő szellemét. Függetlenül a fizikai hasonlóságtól. Bruce utolsó alakítása a Halálos játszmában félbemaradt a korai halála miatt, így egy hozzá hasonlító színésszel fejezték be a filmet (ettől függetlenül máig Lee-t tüntetik föl a főszereplőnek).

Jason Scott játéka igazán fergeteges és szórakoztató, bár itt-ott kissé csúcson túlra járatott. Roppantul gazdag skálán fejezi ki magát arcával, mozdulataival és hangjával egyaránt. Sosem látom, hogy a színész küszködne a szereppel (ahogy pl. Milla Jovovich Szent Johannaként). Nem idétlenkedi el a vicces dialógusokat sem:

• "Köszönöm neked, Kis Sárkány." "Köszönd nekem később."
• "Várj! Elnézést." "Th, mi lesz itt, bunyó vagy sztriptíz?"
• "Akkor minek hordják azt a sok színes övet?" "Azt azért, hogy le ne essen a nadrágjuk."

Amúgy a rendező eredetileg Brandon Lee-t kérte fel, hogy játssza el az édesapját. Személy szerint jobban örülök neki, hogy nem így történt. Zavaróan hatott volna: ha Bruce Lee megformálója - akárcsak az időrend - nem kell, hogy annyira hasonlítson a valóságbelire, akkor ne rúgják fel a koncepciót az eredeti családtagok behozatalával. Bruce lánya Shannon Lee így is kapott egy röpke cameót, de szerencsére nem feltűnő helyen és mértékben.

A casting többi tagja sem lóg ki a sorból, mindegyiknek sikerül határozottan kirajzolni a ráosztott figura egyéniségét. Lauren Holly Hollywood viszonylatában nem annyira A-listás színésznő, itt azonban nagyszerűen alakított Linda Lee-ként. A vonzalom Bruce és Linda között hihető és erős, házasságuk pedig jó és rossz pillanataiban is érdeklődést vált ki a nézőből. Nem csöpögős, és nem - vagy talán csak ritkán - túldramatizált. Bruce tudatosan úttörő akar lenni, megmutatni és oktatni az ázsai kultúra szépségeit a nyugatiak számára.

Ez a céltudatosság pedig szorosan összefügg a két fiatal kapcsolatával, illetve alakítja azt. Először Linda anyjával, majd konzervatív kínai tanítókkal szemben kell bizonyítaniuk az igazukat: hogy nem szabad továbbra is kulturálisan elzárkózniuk, ellenségként kezelve a fehér vagy a fekete bőrszínűeket. Ez vezet majd ahhoz a küzdelemhez Johnny Sun ellen, ahol Bruce átmenetileg lebénul. Linda itt bizonyítja először, hogy igazi társa: nemcsak elviseli férje frusztráltságát, de megmutatja, hogy tudja még így is folytatni a munkáját. "Harcolj. De most az eszeddel." 

Bruce élete tehát az állandó bizonyítási kényszer jegyében telik. Közvetlenül és bátorítóan viselkedik a környezetében. Ám sikereivel együtt a rá nehezedő nyomás is növekszik, hogy ez még mindig kevés. Többször ereje határára űzi magát, hogy megfeleljen elképzeléseinek. Bár ezek a konfliktusok az egész életsztorit végigkísérik, hányadtatásait a film ciklikusan helyezi előtérbe, mikor melyik aspektusára helyezve a nagyobb hangsúlyt.  

1. Előbb magánszemélyként (elbocsátása egy étteremből; a véleménykülönbség Linda anyjával)
2. aztán harcosként (a bírálat, a 2 párbaj Johnny Sun ellen és a súlyos hátsérülés),
3. filmes karrierjében (Zöld Darázs-sorozat, a Kung-Fu-sorozat törlése, a hongkong-i filmek), 
4. végül újra a magánéletében (kevés időt tölt a családjával, illetve ott az őt üldöző túlvilági szellem).

Nem most tapasztalom először életrajzi filmnél, hogy mitikus elemeket szőnek a protagonista életébe. A harci vértezetet viselő démon egyértelműen fikció, azonkívül szerszám a cselekmény beindításához. Bruce-nak az apja azt mondta, hogy a démon a családjukat sújtja, sorra elragadva a fiúgyermekeket. Ezért indítja el Bruce-t az apja Amerikába, mikor a rendőrség keresi a táncparketten történt bunyó miatt. Vagy - erőltetett magyarázat, de - mondhatjuk, hogy jelenléte a halál közelségét, kritikus egészségi állapotát szimbolizálja.

Ha őszinte akarok lenni, akkor ez az egész démon-szál páváskodónak hat. Nem kicsit. Nagyon átlátszó és szükségtelen glórianagyobbító módszer a főszereplőnek, azonkívül igencsak klisé szájízű. Ennyi erővel már el lehetne fantáziálni azon, hogy Bruce végül nem győzte le a démont, és az tovább "garázdálkodott". Hogy idővel elragadta Brandont is, akit véletlenül lelőttek A holló forgatásakor. Sőt: hogy talán még a Brandon Eric Dravenjéhez hasonló Joker megformálóját is elragadta, mert addigra kifogyott a Lee-férfiakból...!  

Tudom, hogy ez egy erősen színezett tónusú movie. Tudatosan megszépíti a valóságot, romanticizált világképet festve a férfi főszereplő köré. Aki nemcsak boldogságot talál szerelmével és gyerekével, hanem tömegek számára mutat példát a hivatásában is (hasonló tónushasználat ez olyan más műfajú filmekhez, mint A Zorro álarca, vagy A szerelem a Fehér Házban). A happy end ilyenkor szinte kötelező. Még akkor is, ha a főszereplő a végén esetleg meghal.

Ezzel én többnyire ki vagyok békülve, leszámítva néhány apróságot. Itt van a démon szerepe a cselekményben, erről már kipanaszkodtam magamat.

A másik Bruce Lee halálának a körülményei. Túlzottan érezni, mennyire igyekeztek idealizáltan, kegyelettel ráterelni a szót. A démonharcos kiragadja Bruce-t A Sárkány közbelép forgatásáról, egy hasonlóan tükrökkel teli árnyvilágba. Bruce meglátja Brandont, rákiált, hogy fusson, miközben a démon a sírkövét mutatja meg neki (ezt a jelenetet egyébként a tényleges sírhelynél forgatták).

Végül, miután Bruce elköszön Lindától, elhangzik a feleség narrációja: "3 héttel a bemutató előtt Bruce kideríthetetlen okból kómába esett, és meghalt." Valójában csak 6 nap volt hátra a Sárkány Közbelép premierjéig, mikor megtörtént a tragédia. Ezt a változtatást már én se tudom mivel kimenteni.

A témazene, amely többször is felcsendül a másfél óra alatt, az egyik legmegindítóbb dallam, amit valaha is hallottam. Olyan klasszikusokat előz le nálam a rangsorban, mint A rettenthetetlené vagy Az utolsó mohikáné. Hangzása tökéletesen kifejezi azt az idézetet, amit a stáblista legördülésekor láthatunk:

A halhatatlanság titka: olyan életet kell élni, amire érdemes lesz emlékezni.

A Dragon tehát egy lendületes, emberközeli és felettébb fantáziadús elbeszélés Bruce Lee életéről. Bizonyosan szelektál a valós élettörténet elemeiből, de egyben megújítja és frissíti is azt az átlagközönség számára. Az egyszerűsítések benne sosem sértőek. Mindössze néhány stilizációs elem akad - kezdve a Lee-ket sújtó démonharcossal -, amely már eléggé, hogy is fogalmazzak... kiesik a küzdőtérből.

Ahogy az egyik jelenetben Johnny Sun.

 

 -et adok rá.

A Haragvás (Átok)

Az Átok egy 2002-es japán horror (név szerint: "Ju-on") amerikai remake-je. A sztori főszereplője egy vérszomjas túlvilági démon, mely Tokió egyik külvárosi házát kísértve végez mindenkivel, aki abban a házban megfordul. Olyan, mintha a legszadistább, test nélküli ragadozót néznénk, mely küllemében egy sötét gyerekalakra próbál hasonlítani. Az abszolút kivédhetetlen szörnyeteg.

Fél óra után egyértelműen lerítt a számomra, hogy mi a mű koncepcionális szemlélete. Kopírozás! Nézzen ki minél inkább úgy, mint az eredeti. Vagyis: a helyszín változatlanul Tokyo legyen; még pénzt is spórolunk így. Elhívjuk Takashi Shimizut, az eredeti 2 film rendezőjét, valamint azok néhány színészét (mint Ozeki Yuya vagy Matsuyama Takashi). Behozunk két B-listás amcsi színészt, Bill Pullmant és Sarah Michelle Gellart, + még 1-2 C-listásat, hogy Hollywood is képviselve legyen az ázsiai közegben. Lehetőleg minél többször mutassuk a szörnyeteget, de azért ne túl hosszan, hogy megmaradjon a rettegés, és megkapjuk a tökéletes sokkterápiát, amitől aztán dől a lé a horror-rajongók zsebéből.

Nem egyszer szajkóztam már, mit gondolok a brutalitásról a horrorfilmekben. Bátor dolog sokkolni a nézőket, de elveszi a hatást, ha az emberoldalnak predesztináltan nincs esélye megúszni a kínhalált. Pontosan erről van itt szó. A polgároknak abszolút nincs állóképességük, nincs esélyük. Ismereteik és jellemvonásaik nem halmozódnak. Mindenki egyszerűen átlagember, éppcsak annyi személyiséggel, ami a foglalkozása: rendőr, cserediák, őrült hölgy, átlagos házaspár, stb. Semmi jelentősége a hátterüknek azon túl, hogy jártak az elátkozott házban. Így nem tud érdekelni a haláluk sem.
Gellar karakterének, a szőke Karennek kellene a leginkább szorítanunk. Hogy legalább ő ússza meg a dolgot, miközben minél többet igyekszik megtudni a házról és a borzalmakról, amik hozzá kötődnek. De a filmben iszonyatosan sok az üresjárat, a lebutított rettegéses hangulat, és mire a főhősnő kerülne sorra, a küzdelemnek már régóta nincs valódi tétje. Nem tudok az alapvető emberbaráti részvéten túlmenően örülni, mikor a befejezéskor élve látjuk Karent egy szanatóriumban, - egyedüliként a lánylény "ismerősei" közül.


Sajnos azt kell mondjam, hogy Sarah Michelle Gellar skatulyaszínész; nem tudott kitörni a Buffy Sommers sztereotípiából. Az Átokban ugyan sikerül meggyőző és másmilyen árnyalatú alakítást előadnia, de ez csak a többi szereplő színtelenségéből emeli ki. Átlagember, csak kicsit szerencsésebb az információhoz jutásban, mint a többi áldozat.

 

Fantasztikus baromságnak tartom a filléres magyarázatot, amit kapunk a démonról. Nakagawa, a házban történt gyilkosságokat vizsgáló nyomozó, elmesél Karennek egy régi japán hiedelmet. Ha - mint esetünkben - egy házban brutális gyilkosság történt, évekkel később a meggyilkolt személy lelke újra akarja teremteni a borzalmakat. Ezért lesz elvileg áldozat, akit csak érint az ügy.

Minden tiszteletem a japán hagyományoké, de ennyicskével egy film cselekménye nem tudja hihetően legitimálni egy szellemdémon létezését. Sokkal jobban megírt forgatókönyv kell, mégha az egésznek a rémület, a rettegés atmoszférája is a lényege. Nem lehet felmentés a jól megírt sztori kritériuma alól a tény, hogy ez "horror". A bűneseteknél sosincs előrelépés, a nyomok közt összefüggés. A rendőrségnek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, mekkora a veszély nagysága.

Percig nem kétséges, hogy a pokoli lány végig sértetlen fog maradni. Nem mert annyira ravasz, vagy oly nagy hatalmú lenne. Az emberek ostobák! Annyi dereng csupán fel 2 embernek (a nyomozónak és később Karennek), hogy talán ha leég a ház, a démonlány már nem tud mit kísérteni, és megszűnik az átok. Túl vérszegény az egész elgondolás: ezt már akkor meg kellett volna próbálni, mikor Karen először hallotta azt a mesét a gyötrelmes halált haltak átkáról. Aztán persze halljuk, hogy a kigyulladt ház végül nem égett le; tehát 1-2 év múlva jöhet a folytatás (tisztára, mint a Fűrész-nél).

A történet, a mítosz és a szereplőkhöz kapcsolódó magyarázatok valójában csak kifogások a forgatókönyvíróknak, hogy bőséges teret adjanak a túlvilági kaszásnak kedvére bolyongani és öldösgetni. A Rémálom az Elm utcában sem voltak sokkal szimpatikusabbak a fontosabb szereplők, de abban a műben több volt a szabály, a fordulat: izgalmat generált az, ahogy a fő áldozatjelölt próbálta leállítani a gyilkos kísértetet. 

Egyetlen kiemelkedő dolgot találni ebben az alkotásban, és ez a szörny külseje, illetve az a berregő torokhang, amelyet ritkán hallat a felbukkanásaikor. Megkockáztatom, hogy a 10 legjobb horrorfilm-szörnyalak egyike.
Az 1 olyan pillanat a filmben, amitől megriadtam, amikor az egyik szereplő előtt feláll, és lassan megfordul: ahogy haláléhesen bámul, abnormálisan szétnyílt szájjal. Ez gyönyörűen hidegrázó! Többet ért, mint minden más együttvéve!


A 2004-es Átok tehát eredetijéhez, és a többi horrorklasszikushoz mérten is gyatrán megírt, léhán elképzelt darab. Lapos, hasraütéses, vánszorgó történetet kapunk benne, üres figurákkal és kiszámítható ijesztgetésekkel. Olybá tűnik, mintha a testetlen fekete léleknek kötelessége lenne begyűjteni a sok élő, de teljesen szürke lelket, hogy ne rabolják tovább az oxigént és a mi időnket. 

Medicine Man

Gyakran tapasztalom, hogy a véleményem egy hollywood-i produkcióról nemcsak különböző, de olykor szöges ellentéte a közvélekedésnek. Nem egyszer kerültem filmfórumon heves vitába valakivel, mert az illető egy kedvenc filmjét vagy színészét demitologizáltam az írásaimmal. Azt is megértem, ha valaki konokul keresi az érveket a favoritjai mellett felsorakoztatni, függetlenül azok felépítettségétől, vagy hogy tartalmuk mennyire kompetensen bánik az adott témával.

A Medicine Man fontos helyet foglal el az emlékezetemben. Ez volt a legelső movie, amit Sean Connerytől láttam még gyerekként. A 80 év fölötti lovagszínészt két kontinens legjobbjai közé sorolom. És bár mai szemmel jóval kisebbnek látom az alkotás értékét, leesett az állam a Rotten Tomatoes nyilvántartása láttán, amely rongyos 20%-ra taksálta. Csillagozásos értékskála szerint ez még egyesnek/egykettednek felel meg.
A honlap cikkei sem kapcsolták fel elmémben a villanyt. Legtöbbjük merő fanyalgásként ecsetelte, mennyire unják már a hasonló természetfilmeket, illetve milyen rosszul játszik benne Connery partnere, az emiatt Arany-Málnára is jelölt Lorraine Bracco.

Nagyon hamar épp abba a helyzetbe kerültem, mint a főszereplő tudós, Dr. Robert Campbell. A rák ellenszerét próbálja szintetikusan előállítani, de még nem vitte véghez az áttörést. Én is ugyanígy kutattam utánanézéskor a mérget a film komponensei között. Mi teszi nemcsak mérsékelt, de egyenesen büntetendő munkadarabbá a Medicine Mant?

Lorraine Bracco itt egy kutatóasszisztenst alakít, akit a Campbell által kért személy helyett küldtek a dél-amerikai esőerdőbe. A kényszerű csapatmunkát viszont nehezen tűri mind a remeteként élő Campbell, mind pedig Dr. Crane.

Nem szokásom, hogy egy cikk alatt rész-pontszámokat osztogatok egy film külön aspektusaira. Most ezen változtatok: bármennyire is jobbnak tartom a filmet a fenti százalékértékétől, megpróbálom kipuhatolni, mi és mennyire fogja vissza, hogy 5 csillagos dzsungeldráma legyen.

"20%" az 2/10 ugyebár. Sean Connery szinte akármilyen karakterben hiteles, és az Amazonas körüli trópusi rengeteg ideális hátteret biztosít az eseményeknek.

Emellé venném még Jerry Goldsmith témazenéjét, mely intenzív, veszélyérzetet keltő, pörgős szám. Akkor játsszák, amikor az elején és a vége felé tűzvész pusztítja a vadon egy részét. A tűzvész kitörése egyébként meglepően hatásos jelenet; látszik a lángok ábrázolásán, hogy John McTiernan rendezte ezt a movie-t. Máris találtam tehát annyit, ami miatt legalábbis "elmenne" ez egy gyenge munkaként.

Mielőtt továbbmegyek, kivennék néhány negatívumot: Bracco tényleg a legjobb partner Connery mellé, de ez csak felerészben a színésznő játéka miatt van. Karakterét úgy írták meg, hogy egy komfortigényes, akadémista észjárású tudós, aki fokozottan hajlamos a panaszkodásra. A film első fél óráját gyakorlatilag végighőbörgi, miután odaért Campbell faházához. Utána is többször fölösen nevetteti ki a nőt a forgatókönyv: amikor fürdik a helyi forrásvízben, vagy mikor meg kell menteni az életét, mert fogyasztott egy alkoholhatású innivalót.

Kissé túl sok energia megy el az idilli hangulat megteremtésére. A casting nagyon csekély, ha nem nézzük a sok indiánt. Sok jelenet nem kapcsolódik a fő konfliktushoz, vagy csak alatta elhangzó rövid párbeszédek formájában. És a szcénák többsége fölöslegesen elnyújtott. Feszesen vágva legalább 20 perccel rövidebb volna a műsoridő. Visszaemlékező montázsokat nem használnak, ami itt szerintem jó döntés. Tompít az elemlegetett mellékszálak elcsépeltségén, és Connery játéka önmagában hihetővé tudja tenni őket.

Aki a két tudós vitái láttán valami romantikus fejleményre számít, az verje ki a fejéből. Semmi ilyesmiről nincs szó. "Na gyerünk már; nem házassági ajánlatot tettem! Csak arra kérem, hogy vizsgáljon meg egy rágcsálócsaládot." A kutatások során egyszer ráterelődik a szó Campbell feleségére; a férfi nem tudott megbocsátani magának egy évekkel korábbi hibázásáért, és ezért házastársának sem hagyta. Hány filmben veszik a fáradtságot a készítők, hogy mikor valaki a "régi bedőlt kapcsolatáról" mesél, arra hihető szöveget firkantsanak? Egy bárhol vállalható szinten, azaz 4/10-nél már tartunk.

A legfontosabb aspektus a dráma, és a Medicine Man megfelel benne. Milyen pokolian nehéz a civilizációtól távol, vidéki laborban egyedül előállítani egy anyagot, amiből a fő komponensnek nincs is fix lelőhelye. És amiből kísérlethez használható minta már alig áll rendelkezésre. Campbellt a helyiek "orvosság(os) embernek" nevezik, mivel többször gyógyította a törzs tagjait, megszégyenítve ezzel saját sámánjukat. Ennek tükrében még inkább dühíti, hogy igazi küldetését nem tudja ellátni, nem találván a hiányzó komponenst: "Mit nem lehet ezen érteni?! Megtaláltam a század legnagyobb betegségének az ellenszerét, és most elvesztettem!" 

És nemcsak az nehezíti a feladatukat, hogy egy fakitermelő cég rövidesen útépítésbe kezd a környéken, kitelepítve a helyi bennszülött törzset. Miután a két tudós nagynehezen konszenzusra jutott, újfent összekülönböznek, mivel Campbell egy beteg fiúnak akarja adni az eredeti szérum utolsó adagját. Crane lebeszéli, mondván: az ellenanyag az emberiséget illeti. Nemcsak egyetlen rászorulót. És a fiú anyja, illetve a törzs többi tagja érthető módon megneheztel ezért a doktornőre. Egy átlagos drámától azt hiszem, ennyi elvárható.

Ha Dr. Crane nem is szimpatikus szereplő, a szkript meg tud játszani vele néhány egész ügyes pillanatot. Gondolok itt arra, mint mikor látja Campbellt, amint golfozás közben egy csillagszórót ajándékoz az egyik indián gyereknek. Vagy amikor megérkeznek a fakitermelő cég buldózerei. Az a jelenet nemcsak látványra és hangra megkapó. A munkálatok kezdete előtt ketten együtt rájönnek, hogy nem egy ritka virág, hanem egy ritka hangyafaj a kulcs a formula hiányzó összetevőjéhez. Kissé nagy véletlen, hogy épp most, de nem is ez a lényeg.
A drámai tónust kellően kiérezni abból, ahogy a helyzet eldurvul. Campbell összeverekszik a cég embereivel, ám azok helyben hagyják, és ami a legrosszabb: tűz üt ki az egyik tönkretett és berobbant masina miatt. Mikor Crane kimenekíti az idős férfit, pokoli látvány tárul a szemük elé: a faház, a labor, az összes minta és egy jókora terület egy éjszaka alatt széntörmelékké változott. Ez és a faház romjainál ülő, megtört és kócos Campbell látványa a film messze legerősebb pillanatai. Kár, hogy másfél órát kellett várni az első igazán erőteljes szcenárió eljövetelére.

A film sosem próbál reklámfelhívást intézni a néző felé (mint pl. a 4. Star Trek-mozi), annak ellenére, hogy egyértelmű a fő negatív veszélyforrás. Az esőerdők pusztítása. Ennek legkönnyebben megfogható aspektusa, hogy számos gyógyszeripari Szent Grál található itt, sokukról talán még ma sem tudunk.
A befejezés ugyan eléggé letargikus, de a két kutató nem adta fel teljesen a reményt. Az ellenanyag hordozói talán nem mind pusztultak el, talán még találnak belőlük valahol, ha majd újra megpróbálják. Nem próbálnak meg lelkizni a szereplők, csak tényként beszélnek róla, hogy meg fogják próbálni. A rák ellenszere olyan projekt, amihez így vagy úgy, de lehet tőkét és felszerelést szerezni.

Ha a tűzvészt a dramaturgia nem a tetőpontnak jelöli meg - hanem mondjuk félúton súlyos visszalépésnek az igaz ügyben -, akkor odakívánkozott volna annak mutatása is, amint Campbell  és Crane pénztámogatást keresnek. Ezt nem hibaként hoztam föl! Csak megnéztem volna Campbelléknek azt a problémáját is, amint megoldani törekszenek. 

A Medicine Man tehát nem jó film, de egyáltalán nem nézhetetlen. Csak nem elég kidolgozott. Van itt egy érdekfeszítő téma, impozáns tájkörnyezettel és egy legendás skót főszínésszel. Ezekkel pedig jóval többet is lehetett volna kezdeni, mint ahogy a Die Hard rendezője képes volt rá.

Marslakó a mostohám

Kim Basinger egy földönkívüli látogatót játszik, akinek feladata megkeresni egy flúgos csillagászt, aki segíthet a szülőbolygójának, egy különleges rádiósugár eljuttatásával. Dan Aykroyd Steven Mills-e amolyan átmenet a szórakozott professzor és az egyik Szellemirtó között, aki belezúg a szőke ciklonba, feleségül veszi, és ezután a szerelem is nagyjából kialakul. Hogy ketten megtartják-e a sztorit vagy legalább a humort? Valamennyire biztos.

A Marslakó a mostohám egy hol mókás, hol bágyadt, de mindent összevetve bájos komédia. Visszatérően képes nevettetni, vannak megható pillanatai, és a szereplők alapból nem taszítóak. Stílusa számomra afféle átmenetet képez a 1984-es Szellemirtók és Az ötödik elem között. Utóbbit különösen az idegen űrhajó kinézete idézte elém. Komédiáról lévén szó, először majd a poénkészletéről írok a filmnek, mert hát, az benne a lényeg.

A helyzetkomikum abból fakad, hogy Basinger karaktere, Celeste mennyire elsietve és kétballábasan szerez tudomást a földi szokásokról:

• a nők öltözködése,
• a beszélgetési stílus,
• a csók,
• a szex,
• a házasság,

etc.
Vagy hogy nem esszük meg a használt cigarettacsikkeket a hamutartóból.

Basinger szerintem egész ügyesen oldja meg, hogy egyszerre legyen vicces, elbűvölő, ugyanakkor küszködő. Van úgy, hogy járni is úgy jár, mintha dróton rángatnák. Celeste karaktere abszolút középpontjában van a cselekménynek, ő a leginkább cselekvőkész szereplő, ő vonja le a Mills-ek családanyájaként a fontos tanulságokat a movie-ban.
A casting többi tagjából Aykroyd és a lányát alakító lány amolyan "megteszi" kategóriát ütnek meg. Aykroyd sokoldalú színész, ezt percig se tagadom. De a szerepe hamar egy sziporkázó lángelméből, aki lehetetlen tudományos bravúrt visz végbe, leredukálódik a reakcióember szerepkörére. Lényegében azért van ott, hogy reagáljon a női partnere által szállított vicceire. Illetve hogy a szituációk felállásához asszisztáljon.
A tudós élvhajhász bátyját és munkatársát Jon Lovitz alakítja, akit én eddig főként komédiákban láttam eddig (Haláli fegyver, Osztály vigyázz!, Sátánka, Eltanácsolt tanácsadó, illetve egy dupla-epizódban a Married with children-ből). Nincs igazából jelentősége a történetben, de szimplán mint humorizáló fickó, nem lóg ki a többiek közül.

Maga a történet sem igen ragadta meg a képzeletemet. A humorból egyformán jutottak szellemes és kényelmetlen pillanatok is. A történetében szereplő sci-fis elemeken érezni, hogy csak az alapfelállás kedvéért vannak ott: egy nő az űrből érkezik az űrkutató életébe. (Azt azért elismerem, hogy a földönkívüli tanács 3 tagjának kinézete még egész tetszetősen nézett ki.)

A földönkívüli csoportot amolyan klisé utópiaként vázolja fel Celeste, miután lelepleződött. Például kémiailag szaporodnak; primitívnek tartják a testiséget és az evést; 50 évszázad múlva érik utol őket; blablabla...

A lelepleződés egyébként az egészben legdrámaibb is lehetett volna, ha Richard Benjamin rendezőnek igénye lett volna azzá tenni. Ez már az előző produkciójának, A pénznyelőnek sem volt erőssége, de ott kevésbé volt zavaró.
Steven lánya ugyebár rájön Celeste valódi mivoltára, elmenekül, mikor nem tudja meggyőzni apját, és Celeste megmenteti az úttesten, mielőtt elgázolnák. "Elárultad magad, hogy megmentsél!" Az egész vígjáték töményen árasztja magából az átlagosságot, úgyhogy az érzelmesség igenis dobott volna rajta.

Nem lehet pontozni a filmet anélkül, hogy ne beszélnénk a bonyodalom legbizarrabb eleméről: a táska. Celeste táskájában egy egyszerű, óriásgiliszta-szerű lény található, aki a felvilágosításokat adja, szinte bármilyen tárgyat képes azonnal előállítani a táskán belül, és némi természetfeletti erőt is tartalmaz. Amit Celest-nek is csak utólag említ, hogy küldetésük végeztével kinyírja a családot és az egész bolygót. Apró részletkérdés.

Mikor gyerekkoromban először láttam ezt a movie-t, halálra rémültem azon a jeleneten, mikor a gaz gilisztalény óriásszemmé duzzadt. Családi vígjátékhoz mérten ez nem vicces, hanem öncélúan ijesztő. Az újra beindított generátor, mellyel a megismételt sugárküldést próbálják Mills-ék elérni, sugárzásával véletlenül a táska lakóját is - minek szebb szót keresni rá - felturbózza. Végül az óriási szemgolyó kidurran, a sugár átvitele sok-sok fényéves távolságra megtörténik, és Celeste népe megmenekül a... pusztulástól, feltételezem.

A vége szintén átlagos, meghatónak szánt tanúságtétel a földi élet szépségei mellett. Celeste meggyőzi a feljebbvalóit, hogy a földiek nem olyan semmirekellő népség, mint aminek odahaza tartják őket. "Háborúznak és pusztítják egymást." "Igen, de: tudnak szvingezni!" "Szving?" Ezen a szövegsoron mondjuk jót derültem.
A beszélgetés tipikus boldog befejeződéssel zárul, minden családtagnak aszerint, amire vágyott. Steven bizonyságot szerez a földönkívüli élet létezéséről, Celeste emberként maradhat mellette, sógorát az ufók elviszik tanácsadónak (megfelelő számú hölgykísérővel ellátva). Mostohalánya pedig - némi rásegítéssel - javul kicsit a kosárlabda-tudásában.
"Az összes képességed a táskádban volt?"

"Igen. Azt hiszem."

A Marslakó a mostohám tehát szokványos komédia, de azért könnyed kikapcsolódás céljára megfelel.

Követés

Visszamenőleg vált szélesebb körben ismertté Amerikában a Követés nevű film. Nem formaújító darab, nem kultikus, és - részben 10.000 font alatti mikrobüdzséje miatt - egyáltalán nem látványos. Mégis: jóformán minden los angeles-i moviefan ma már hallott róla. Ha másért nem, annak kapcsán, hogy ez "direktor Christopher Nolan első movie-ja".

Köthető pár végzetszerű apróság a Followinghoz, amit én a rendező korai magánreményeinek kivetüléseként értelmezek:

1. Ezt a művet hónapokkal a Star Wars Előzmény-Trilógia előtt mutatták be Nagy-Britanniában. Nolan egyik korai inspirációja bevallottan az eredeti Star Wars nagyhármas volt.
2. Következő filmjében, a Mementóban továbbcsiszolta a már ekkor kipróbált történetmesélési módszereit: az idősík-váltogatást, a feszes vágás általi tartalomtömörítést, és hogy nem lehet fölösleges szál.
3. Az Álmatlansághoz hasonló a két főszereplő viszonyulása egymáshoz: egy magányos férfi, akinek egy sunyi gazember a bizalmába próbál férkőzni, hogy felhasználhassa saját bűne eltüntetéséhez.
4. Az egyik helyszínen egy kicsi Batman-jel vehető észre az ajtón; a DC-szuperhős története mindig is foglalkoztatta a rendezőt.
5. Cobb, az ördögi és elegáns tolvaj alakja olyan kreáció, amihez később visszanyúlt, mikor ismét lehetősége nyílt saját alapötletből forgatnia, egy évtizeddel később.

Nem tudom, mikor történt az eset, de valós esemény ihlette a Following készítését. Nolan lakásába egyszer betörést követtek el, a brit direktor pedig - több rövidfilmmel a háta mögött - ezt választotta első nagyjátékfilmje témájául. Az általa létrehozott tolvajkarakter, Cobb sötét és meggyőző alak, aki könnyen rá tud szedni egy bizonytalan vagy önbizalom-hiányos embert. Például egy olyan írót, aki ihletgyűjtés jogcímén random embereket követ hosszabb ideig. Erre majd mindjárt rátérek.

Bármennyire nem tehet róla, érezni a produkción, mennyire szűkös erőforrások álltak rendelkezésre a készítésekor. Az egész film fekete-fehér, az erősebb árnyalatok valósággal satírozzák az emberalakokat és épületeket. Kézi kamerát használva, részben vágással és a kameraszögek váltásával igyekeztek kompenzálni a vizuális effektusok hiányát. Mindössze néhány, ismeretlennek számító színész vállalta a munkát, azt is csak szombatonként. Egyébként: a rendőrnyomozót játszó John Nolan a rendező saját nagybátyja, aki később a Batman-trilógiában is feltűnt Fredericks-ként.

Christopher Nolanre hárult a rendezés és a forgatókönyv mellett a vágás és az operatőri munka, tehát abszolút szerzői alkotásról van szó: egy stílusos, de fejletlen külsejű noir. Megértettem volna, ha a rendező évekkel később feljavíttatja a képi világot, pl. színek és felbontás terén. Utólag módosítgatni egy film küllemét akkor kiszúrás a moziban fizető nézők felé, ha attól tartalmilag is módosul a mű egy-egy részlete. Pl. Han Solo lézerlövése a Star Wars 4. egyik bárjelenetében. 

A Követés cím a protagonista legfőbb szokására utal. Bill egy londoni munkanélküli, aki írói karrierbe fog. Ihletforrásként egyszerű módszert választ: megpróbálja kiszúrni a tömegből az érdekesebb embereket, és azokat huzamosabban követi, megfigyelve szokásaikat. És mivel szörnyen magányos, illetve motiválatlan, az idegenkövetés idővel pótcselekvéssé válik. Legalább annyira kapálózik így élete üressége ellen, mint a félgőzzel akart regénye összehozásáért.

Erős nihilista hangulat lengi be a film elejét, mielőtt Cobb és Bill először vált szót. A reménybeli író maga meséli ezt el a rendőrnyomozónak: "Elkezdtem követni embereket. A problémák akkor kezdődtek, mikor valakit többször is követtem." Ez a rendőrségi vallomás adja a film keretét. Bill nemcsak, hogy nem tudja meggyőzni a hatóságokat igazáról, a tetejébe kiderül: "Cobb" nevű ember nem is létezett. Maga a név is a terv része volt. 

És valóban: Cobb, a profi betörő személyében Bill a tökéletes halálcsapdába sétál bele. Amaz idővel kiszúrja, szembesíti, majd felajánlja neki, hogy helyben tanulmányozhatja betöréseit. Pontosan azt kínálja fel Billnek, ami a bizonytalan férfi gyengéje: rejtettebb, belsőbb tudást nyerni általa a betörés lélektanáról, amihez Cobb részletes magyarázatokat fűz. Ezzel Bill voltaképp egy másik értelemben véve IS Cobb-nak a követőjévé válik.

Az az igazság, hogy a "követő" felnőtt emberhez mérten rémesen naiv. Gyanús lehetne számára, hogy egy vadidegen bűnöző ilyen készséges vele, diszkréten kiszolgálva a kíváncsiságát. Még arra sem eszmél rá, mikor már Cobb megjelenését és módszereit kezdi utánozni. És mikor kiderül, hogy ez a derék betörő, akivel haverkodott, átverte. De úgy, hogy utolsó találkozásukkor még fel is pofozta, sértettséget tettetve. Olyan ez számomra, mint mikor valaki egy szelíd rókát simogat, és aztán csodálkozik, ha a kórházba kerül.


Nolan kedveli a "keresd a nőt!"-tételt, ezt megfigyeltem a filmjeiben. Látjuk, hogy Bill megismerkedik egy szőke hölggyel, viszonyt kezdett vele, nem tudván, hogy a nő Cobb szeretője és cinkostársa. Mire - és ahogyan rájön -, az valahogy nem kelt akkora feszültséget, mint várná az ember. Főleg mert kiszámítható fejlemény. Legalább a mű elkerüli a klisé bosszúvágyat, ami a főszereplőben támad, mikor rájön a bepalizásra.
De Bill reakciója az egészre annyira semmilyen és beletörődő. Teljesen megértem a nő közönyösségét, mikor Bill kérdőre vonja. És hogy Cobb végül e nő halálát IS rákeni majd, az már végképp a balek címkét ragasztja rá az "íróra". Határeset a sajnálat és a szánalom között. 

Az idő kezelése meglepően ügyes. Bill visszaemlékezéseiben felváltva következnek a sima követői és a rablói tevékenységének jelenetei, érzékeltetve ezzel, hogy egy bizonytalan, sőt egyre jobban összezavarodó fickó éli meg azokat. Ugyanez a kifejezőeszköz a Mementóban már letisztultabban mutatkozhatott meg, de itt is rendben volt.

Mindent egybevetve a jobbik fajtájú tapasztalatot kaptam meg a Following-gal. Ügyesen megírt, rutint felmutató munka. Nem egészen 70 perces történet arról, hogy a magány és a nihillista látásmód  mennyire kihasználhatóvá teheti a városok egyszerű, szürke lakóit. De túlságosan naiv a főszereplő, és ez alapból kiszámíthatóságba rántja az amúgy sem valami nagy történetet.

Értékelésem rá:

Star Trek 4. - A Hazatérés

"Azt akarom, hogy a döntőn ott legyen a hal! Ha nincs hal, KI VAGYTOK RÚGVA!"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)

Miközben immár a Star Trek XII. eljövetele esedékes idén, úgy illik, hogy az eddig kihagyott 4. epizódot is górcső alá veszem itt a Filmi Helyszínelőkön. A Star Trek into Darkness az idei év egyik, ha nem a legszélesebb körben várt sci-fi-jének számít; jómagam is profin összerakott történetre számítok majd a mozikban.

A Star Trek 4. - A Hazatérés megdöntötte bennem azt a néphitet, miszerint a páros számú részek mindig jobbra sikerülnek páratlan szomszédaiktól. Anyagilag az egyik legsikeresebb epizódról beszélünk. Ennek oka azonban nem a rendezői vagy a forgatókönyvírói munka minősége, mégcsak nem is a látványvilág volt. Hanem a fokozottan családbarát, erőszakkerülő tónus, ami végig jellemzi; a humorra kihegyezett tartalommal, mely nagyrészt nem is a Föderáció korában játszódik, hanem a múlt század Amerikájában.

Többnyire a fejétől bűzlik a hal, és ez jelen esetben szó szerint értendő. Leonard Nimoy ismét rendezhetett. Ismeretes, hogy az 1. mozifilm után a Paramount egy trilógián gondolkodott, ami majd jobban idézhetné az eredeti sorozat szellemiségét a 60-as évekből. Ha már Nimoy beadta a derekát a 3. részre, csak beadja a trilógia zárásához is.


Spock megformálója egy könnyű, mindenki által megemészthető és befogadható alkotást akart, ami kerüli a szokatlan, "ridegen tudományos" megoldásokat. Nimoy később megvetően nyilatkozott arról, amit Shatner az 5. részben összekontárkodott. Habár ebben osztom a véleményét, a 4. Trek-mozit még kevésbé tudom "tudományos fantasztikusnak" nevezni, mint amazt. Önmagában és a franchise skálája szerint is. Kb. arról van szó, mint mikor képregényfanok a viccelődő Superman 3.-mat hasonlítják a lepusztult Superman 4.-hez. Melyik is a rosszabb?

Na jó, vegyük sorra...

A sztori egy időutazásról szól, amit Kirk kapitány és tiszttársai egy váratlan űrfenyegetés miatt kénytelenek megreckírozni. A 3. részben elcsórt klingon hajóval elindulnak a Flotta főparancsnokságára, hogy ott feleljenek a szabályszegésekért, amit Spock feltámasztása miatt bevállaltak. Ekkortájt viszont egy idegen objektum bukkan fel a galaxisban, mely elszívja minden méretű és fajtájú gépkonstrukció energiáját, ami útjába kerül. Célpontja a Föld; odaérve felborítja a planéta ökológiai egyensúlyát, főleg az óceáni területeken.

Rögtön itt az első léha húzás az íróktól! Egy újabb kozmikus katasztrófa rémét dobják be, éppen amint Kirkéknek esedékes volna föderációs bíróság elé állniuk. Ha megmentik a Földet - már nem először -, az elég nyomós enyhítő körülmény a törvényszék előtt, nemde? Hálás vagyok a 6. movie elkészültéért, ahol már bagatellizálás nélkül alkalmazták a sztoriszálat Kirk kapitány elítéléséről.

Újabb fézertalálat a cselekménybe az, hogy az ismeretlen objektum - bár kinézetre egész érdekes - magyarázatot sosem kap. Kicsoda vagy micsoda ez? Honnét jött, és miért szív el energiát a Föderáció műszaki berendezéseitől? Sosem tudjuk meg; és a film közepéből teljesen hiányzik. Mihelyt megtalálják és elhozzák a megfelelő eszközt (de még milyen eszközt!) a lecsillapítására, egyszerűen odébbáll, és a Csillagflotta ezt minden további nélkül elbámulja.

Frissítsünk: a Star Trek - The Motion Picure egy "hihetetlen pusztító erejű, idegen objektumról" szólt, ami mindent és mindenkit adatelemekre bontott. Az egész cselekmény arra épült: miféle ismeretlen jelenség ez, és miért tart a Naprendszerünk 3. bolygója felé? És a rejtély tökéletesen tisztázódott. Itt az anomália rejtélye részben SEM tisztázódik; így csak egy merő kifogás, hogy Kirkék megint hőssé avanzsáljanak valamitől. Amatőr elgondolás. És különösen bosszantó, miután az írók közt szerepel az a Nicholas Meyer, aki a 2. és 6. részek direktora volt, illetve Gene Roddenbery, lényegében a Star Trek atyja.

Az még működhetne elképzelésként, hogy az idegen betolakodó olyan frekvencián sugároz, amin egy földi élőlény is kommunikál. Köztudott, hogy a cetek érzékenyek a hanghullámokra, tájékozódásukat a hajószonárok könnyen összezavarják. Mégse látom, hogy kapcsolóható a bálnákhoz az objektum. Érdekelne például, hogy mire használja épp ezt a frekvenciát, és ha már itt tartunk, mi dolga volt itt a Földön?

Még maguk az alkotók is felhívják erre a figyelmet: Kirkék megállapítják, hogy a mesterséges intelligencia kifejezetten kutakodik a bálnák után, az általuk használt hanghullámok miatt. Ám mivel a hosszúszárnyú bálnák a XXIII. századra kipusztultak, elkezdi felborítani a globális időjárást, óriásciklonokat gerjesztve, és sorozatos áradásokat okozva. De hogy ezt a válaszlépést miért teszi, arra nézve fogódzónk sincs. Olyan az egész, mintha a forgatókönyvből hiányozna néhány lapja! És bár nem tudom, készült-e külön rendezői változat, szkeptikus vagyok, hogy abból az eddigi kérdéseimnek akár a felére is választ kapnánk.

Az időutazás talán a 80-as években volt a legdivatosabb témakör nagyköltségű block-busterekhez. Terminátor. Vissza a jövőbe. Nosza: Nimoynak testhezálló sztoriformula állt rendelkezésre, hogy felhívja a figyelmet a mai elővilág sérülékenységére. Vissza a punkok, gyorskajáldák és kapitalizmus korába, ahol az ember még gátlástalanul pusztította az anyatermészetet.

A dolog úgy működik, hogy egy csillag közelében, beállított dátum- és helyszíni paraméterek szerint túlgyorsulnak. Ha nem sikerül, szénné égnek, ha mégis, eljutnak az 1986-os San Francisco-ba. Dr. McCoy esztelennek nevezi Kirk tervét, mire az a legolcsóbb választ adja le: "Ha van jobb ötleted, ideje előállnod vele!". Ez nem elég jó indok, Jim. Ezzel csupán az alkotók hanyagságát és inkonzisztenciáját mentegeted.

Először is, a film akaratlanul lejáratja a tényt, hogy korábban az Enterprise legénysége már utazott a téridőben. És még többször fog is. Másrészt a dolog menet-leírása rémesen lötyög, úgy elméletben, mint vizuális megjelenítésre. (Nagy szürkés archologramok tünedezése az időugráskor, mint a Superman kriptoni jeleneteiben).

Az itteni időutazás folyamatát piszkosul nehéz volt értelmeznem Kirk és Spock szövegsorai alapján. A csillag megközelítése miatt tényleg őrülten veszélyes, úgyhogy legalább tényleg van oka a Flottának vonakodni a módszertől - feltéve, hogy eszükbe jut. Azért én kíváncsi volnék, mennyi ideje ismert a módszer az ember számára, és miként akadályozzák meg, hogy bárki a törvény keretein kívül megpróbálhassa. Ahogy én látom, megfelelő technikai felszerelés mellett - pl. egy átlagos klingon űrhajó?? - akárki eljuthat a múltba, és összepiszkíthatná az egész jövőt abban a kontinuumban.

A Star Trek - Kapcsolatfelvételben kellően leszűkítették az időutazás tényéből fakadó konzekvenciákat a körülményekkel: hogy egy tisztán kalkulációkat követő gépfaj alkalmazza, első ízben kényszerülnek rá (Picard miatt), más fajok azonnali és teljes beolvasztására törekedve. A legénység is csak arról beszél, hogy felismerik a folyamatot: a néző rendelkezésére állt az az értelmezés, hogy talán az ismertebb galaktika még nem képes erre.

A Hazatérésben csak úgy oda van dobva ez a szál, anélkül, hogy felmérnék a vonzatait.

"Családbarát tónus" jogcímén egy csomó mindentől elesünk, ami a 3 korábbi mozifilmet jellemezte:

1. Idegen lények és űrkörnyezet csak bevezető és befejező 10-15 percben láthatóak.
2. Az Enterprise ugyebár megsemmisült, de a legvégén láthatjuk az újat.
3. Nincs "űrcsata", semmi fegyverhasználat.

Mindezek helyett kapunk egy csomó helyzetkomikumot, a legénység esetlen elvegyülési kísérletei kapcsán. Kirk terve szerint a bálnákat kifejezetten egy városi cetakváriumból kell elhozni. Ezt megint annyira nonszensz és bugyuta módon magyarázzák ki a készítők, hogy inkább meg sem említem. A lényeg, hogy egy csomó derűsnek szánt momentum fakad belőle:

• Spock a káromkodást tanulja;
• Mr. Scott bénázása egy korabeli computerrel;
• Chehov hadi fogságba esik;
• Uhura egy járőrtől kérdezi meg egy katonai támaszpont hollétét;

stb.

Jó: némely viccek tényleg szellemesek. Elsősorban az, ahogy Spock beúszik az egyik bálnához a tartályába, hogy tudategyesítést hajtson végre. De annyira túlsúlyban van a humor a helyzetkezelés kárára, hogy az kiábrándító! Egyszerűen nincs létjogosultsága ennyi viccnek és béketűrésnek a dramaturgiában, tekintve, hogy mi forog kockán. (Vagy tekintve, hogy a nyílt óceánon hamarabb találni bálnákat, mint egy nagyvárosban.)

Mellesleg a túlzott lazaság egy logikai ziccert is okoz. Kitalálja az olvasó, mi az? Az időhiány. Logikusan Kirk és csapata a saját idejükbe kell, hogy visszajussanak. Ott pedig ugyanúgy telik az idő, és az idegen objektum ténykedése miatt egyre jobban roncsolódik a Föld atmo-, hidro- és bioszférája. Itt bolondoznak a kortársaink között, miközben az otthonuk máris nyakig fő a szószban?

  

Elvárható, hogy legalább 1 ember a XX. századból megismerje a titkukat, és alkalmasint besegítsen a legénységnek. A bálnákat kutató Dr. Gillian Taylor... egy pillanat! Taylor? Most ez utalás akar lenni Taylor karakterére A majmok bolygójából? Na mindegy...

Dr. Taylor reprezentálná egyrészt a nagy titokra rájövő, okos nőt, illetve egy új kapcsolat lehetőségét Kirk számára. Legalábbis ez jön le abból, ahogy szerepeltetik: Kirk-ről hamar megsejti az igazat, ő pedig jókedélyű beszélgetések során fel is fedi az ittlétük körülményeit és célját. Látszik a két emberen, hogy szimpatikusnak találják a másikat. Vonzalomnak ezt mégsem tudom nevezni, mert ahhoz túlságosan prűd és bájolgó.

És a meggy a habon: Dr. Taylor a bálnákkal egyetemben Kirkékkel tart. A XXIII. századba! És annyival indokolja, hogy látni akarja, amint a hosszúszárnyú bálnákat Kirkék megóvják a kipusztulástól, ami a történelem szerint várna rájuk.

Újfent előjön, mennyire tolószékes a dramaturgia ebben a produkcióban. Mert miről is van szó? Itt egy asszony, aki elvileg intelligensebb és talpraesettebb az átlagtól (egy frászt!). Hátrahagyja a kort, amelyben egész létezése eltelt volna, minden ismerősével és mindazzal együtt, amit a világról tudott. Vélhetően sosem juthat már vissza, és egy teljesen új világhoz, annak újszerű normaszisztémájához kell felnőnie, abban boldogulnia. Ebből az égvilágon semmit nem látunk: részt vesz Kirkék tárgyalásán, és a felmentő ítélet után ad neki egy puszit. Adhatna egyet a Leonard Nimoynak és a Paramount Pictures vezetőségének is!

A Star Trek 4. nem egyéb, mint földszagú ökovédelmi lobbizás a cetek, illetve a tenger élővilágának megóvása mellett. Disney és Green Piece behatású unalomvölgy. Az egyetlen érdemi üzenete, hogy a 80-as évek fiatalsága nem elég extrovertált, külön környezetismeret órát kell tartani nekik a mozivásznon. Elszomorító, hogy a box-office-adatok mennyire nem tükrözik a valós értékét: egy-két szál önmagában ígéretes elgondolása az, ami elnézhetővé teszi.

És Mr. Spock: remélem, azóta megértette, hogy nem így kell megóvni egy állatfajt a kipusztulástól.

A pontszám, amellyel búcsút intek A Hazatérésnek:

Top-11 legjobb Batman Beyond animációs-sorozat epizód

A Batman Beyond valódi időbeli kiterjesztése a Batman: The Animated Series világának. Nem csupán annyiból áll, hogy egy "hegyesfülű taknyos" utánozza Bruce Wayne-t, aki ma "Alfredként" kiszolgálja őt. Egy öreg, de szellemileg töretlen mentor szövetkezik Terry McGinnis-szel, akinek személyisége és moralitása hasonlít az ő sajátjához. Az új bűnesetek és a másik tolerálása mindkét embert kölcsönösen tanítja, és ezek a pillanatok jelentik a sorozat erősségét. Terry nem segédfigura, és nem küldönc, hanem egy még nem teljesen kiforrott, de érdemes örököse a denevérmaszknak.

Ugyanígy: az utódszériának megvan a saját, hasonlóan stílusos ellenfél-galériája. Miután annyi sok történet és színes gonosz szerepelt a TAS-ban, a Beyond megtartja azokat, anélkül, hogy részről részre előszedegetné ugyanazokat a jellegzetes bűnözőket (gondoljunk csak Joker hiányára). Modernebb korról révén szó több a tudományos fantasztikum, illetve gyakoribb téma a nagyvállalatok befolyása az átlagemberek életére és tudatára. Maguk az epizódok még mindig lezárt egészek, de kialakul közöttük néhány hosszabb sztorivonal, pl. Powers vagy Tinta eseteiben.

Tény, hogy 52 epizódból kicsit szűkös toplistát összeállítani. De mivel egyedül ezt a szériát tartom méltónak az eredeti rajzfilm 1. két évadjához, igazságosabb, ha a legjobbnak tartott részeit külön kigyűjteni, főként a Beyond-ot még nem ismerők számára.

11.

Dead man's hand

Egy felnőtt ember talán megmosolyogna egy olyan nevet, mint a  "Royal Flush Gang". De stílusos visszatérő gonoszoknak tartom őket. Azonkívül hihető, hogy egy család egy bevett bűnözési formára "családi hagyományként" tekint, ahol mindig léteznie kell egy Pikk 10-esnek, Bubinak, Dámának, Királynak és Ásznak. Bruce maga említi Terrynek, hogy régen "neki is akadt dolga velük", miként a banda is Terryt hiszi az őket hajdan üldöző, eredeti Batmannek.

Terry megismer egy klubban egy Melanie nevű szőke lányt, aki titkon a "Rojál Flöss Banda" új "10-ese". Ismerős dilemma ez szuperhős-műsorokból: civilben vonzódnak egymáshoz, nem tudván, hogy maszkban ellenfelek. Mindketten úgy érzik, hogy szülőfiguráik a saját életüket erőltetik rájuk. Hogy olyan hagyatékot kellene folytatniuk, ami őket csak elvágja az esélytől, hogy egyszer majd önálló életük legyen.  

Más esetben zavart volna egy effajta Capulet-Montague-história, mivel ilyenkor gyakran letompítják a szereplők gondolkodását, a romantikus összképért. Örülök, hogy itt nem ez volt a helyzet: Melanie és Terry is külön-külön akarja, hogy saját élete legyen, és külön-külön adják meg magukat a kötelezettségüknek.


Egyedül Bruce és Terry vitáján éreztem azt, hogy utóbbi hepciáskodva reagál: "Te csak azt akarod, hogy úgy végezzem, mint te. Egyedül." Érveik alapján én hajlok Bruce-szal egyetérteni:

"Nem nagy különbség, ha 1 éjszakát kihagyok."

 "1 éjszaka mindig különbséget jelent!"

Az epizód tulajdonképpeni létcélját Bruce zárómondata tisztázza: "Hadd meséljek egy Selina Kyle nevű nőről." Ugyanaz a helyzet: vonzalom két maszkos önbíráskodó között. Ugyanaz a levonandó tanulság is: bármennyire hasonlít a két fiatal, Batmannek köteleznie kell a lányt, hogy vállalja a börtönt, a felelősséget a tetteiért.

Ez egyébként azt is mutatja, hogy a modern Gotham ugyanúgy működik ma, mint rég. Bár Terry nem pont ugyanannyira elhivatott és tragikus sorsú, mint Bruce, de Batmanként élni és cselekedni ugyanazokat az egyéni és/vagy szociális kérdéseket veti fel őneki, mint elődjének.

10.

Zeta

Zeta egy csúcstechnikájú álcázórobot, aki egyik bevetése során öntudatra ébred. Ez megint ősrégi, de még mindig tetszetős téma: hogyan válik egy m(esterséges)i(ntelligencia) alkalmassá önállóan gondolkodni. És szerencsére mélyebben kigondolt, minthogy a kormány meg akar szabadulni egy géptől, csak mert az szupertitkos, és nem úgy működik, ahogy elvárták tőle.

Az android programjának része, hogy feltétlenül óvja magát a leleplezéstől, és amit veszélynek ítél, azt megsemmisítse. Ezért is van, hogy akik külsejét holografikusan felölti, azokat köteles likvidálni. Amikor egy általa lemásolt személy családjában elvegyül, válik képessé felülbírálni és helyteleníteni megépítése fő célját. Innentől kezdve a robotikus elméje viaskodik az áramköreibe táplált programmal. Metaforaként ez az ember egyik nagy konfliktusának megfeleltethető: tudatosan törekedni, hogy jobb személyek legyünk, mint azt génjeink, a születésünkkel kapott ösztöneink megszabják.

Nincs sarkított jófiú-rosszfiú felállás. Zeta bujkál, elrabolja és lemásolja Maxet, majd rombolni kezd. Terrynek meg kell állítania, de van benne annyi humánum, hogy meglássa Zeta emberi vonásait a fémváz mögött. Érdekelt, hogy ez sikerül-e, és ami azt illeti: eredetinek tartom Zeta kinézetét is. (Rövidesen egy 2 évados spin-off sorozat készült Zeta főszereplésével).

9.

Inqueling

 

Sok bűnöző a gyermekei eltartására fogja, hogy törvényenkívüliként él. "Inque", azaz Tinta karaktere is ilyen. Ez már a 3. epizód, amelyben szerepel, és itt derül ki, hogy mi lehetett az eredeti vélt motivációja a bűnözőéletre: hogy saját és lánya, Deanna anyagi jólétét biztosítsa.

Ez az epizód meglepően őszinte magával, ahhoz képest, hogy miről szól. Nem próbálja meggyötörtnek vagy törődő anyának beállítani Tintát, mégha egy pillanatra annak is tűnik. Sőt: végül saját lánya hátba támadja őt, egy Tinta testét destabilizáló vegyületadalékkal. Deanna oka nemcsak az, hogy Tintához hasonlóan rideg és pénzvágyó, hanem hogy - mint anyja szemére veti - sok pénzt kapott tőle, de ami igazán kellett volna, a szeretete, azt sohasem.

Klisékerülő és elgondolkodtató történet. Deanna voltaképp gyilkolt, de Batmant kisegítve, és most élvezheti a luxust. Terry nem próbálja börtönbe vitetni, hanem még rosszabb büntetést kap tőle: a félelmet, hogy anyja vélhetően életben maradt.  

 

8.

Black out

A Beyond negatív figurái közül Tinta a kedvencem. Direkt nem részleteztem eddig a képességét, mert ez, rögtön a pilot epizód utáni az ő bemutatkozása. Képes tetszés szerint formálni a testét, nagyon gyorsan mozog, számító és kegyetlen. Mondhatni egy doppingolt T-1000-ként harcol.

Őrajta a legszembetűnőbb, hogy nem használja olyan féktelenül az erejét, mint tehetné. És ez nem fogható csak arra, hogy akkor a fél világ őt üldözné. Többször eltöprengtem, vajon miért nem nyársalja fel az ellenfeleit, Denevérruha ide vagy oda. Gyengéit, a vizet és az elektromosságot viszont könnyű volt elhinnem, mivel mégiscsak van szervezete, ami mégse bírhat ki mindent.

Őt is - mint később Shriek karakterét - Derek Powers, a legtöbbször visszatérő antagonista embereként emelik be. Számos dolog meglepett a 20 perc során. Nem hittem volna, hogy a sorozat már ennyire korán meglépi azt, hogy egy gonosztevő megtalálja a Batbarlangot. A legbetegebb pillanatok egyike, mikor Tinta Batman saját torkán folyatja le magát, ezzel is demonstrálva képességeit. És kellemes meglepetés volt, mikor Wayne is besegít Terrynek, olyan sapkát és szemüveget hordva, mint a TAS-ból a Szürke Szellem.

Sok a később visszatérő motívum ebben a részben. Egyrészt Powers-ről kiderül, hogy a pilot-epizódban történt balesete egy új, veszélyes tulajdonsággal ruházta fel, ami fölött az évad végén majd elveszíti az uralmát. Tinta visszatérésekor kerül sor egy nagy jelenetre, ahol Terry fogságba esik, az odahívott Bruce pedig - 20 év óta először - ismét Batman-páncélt ölt, hogy védje magát a nőtől. Az az epizód ugyan nem tartozik a kedvenceim közé, de az az 1 nagyjelenet mindenképp a csúcspillanatok közé tartozik.

7.

Splicers

Ez a rész egyszerre horror és futurisztikus tudománykritika. Cuvier, egy alantas orvos egy génmódosító eljárást árul fiataloknak: pénzért kaphat bárki állati genetikai tulajdonságokat, pl. macskaszerű külsőt, vagy gyíkszerű testvonásokat. Amit Cuvier titkolni próbál, hogy az eljárás intellektuálisan visszafejlődést okoz az alanyon.

Az epizód nyilvánvaló üzenete, hogy csak mert eltérsz valamiben a többiektől, még nem biztos, hogy jobb vagy náluk, és semmiképp nem felsőbbrendű. Harsány cáfolata ez a legtöbb Marvel-sztori premisszájához képest, ahol a mutánsok szuperhősök, vagy az evolúció új lépcsőfoka, ahogy Magneto nevezi őket az X-men-ben. 

Ami különösen megragadott, az mikor Cuvier a fogoly Batmanbe fecskendezi a testmódosító szerei egyikét. Bár Terry megszökik, a denevérruha alatt tényleg kezd átváltozni. Kísérteties volt látni, ahogy Terry maga is ráeszmél, hogy kezd elveszni az emberi mivolta. Azért is becsülöm ezt a részt, mert még Barbara Gordonon is - aki a Beyondban többnyire pökhendien lekezeli Terryt - látszik a döbbenet, mikor Terry változását látja.

A legextrémebb pillanatok egyike az egész Beyondban, amikor Terry immár fizikailag is deformáltan megjelenik a Batbarlangban. Futurisztikus Man-Batként előlép az árnyékból, és azt mondja Bruce-nak: "HELP...ME...!"

Cuviert magát nem tartom valami jó antagonisának. Mikor a rendbejött Batman ellen kimérává alakítja saját testét, saját hibájából egy nagy, formátlan szörnyetegesedéssé válik, amire evidens módon pusztulás vár. Az alapötlet, a felvetett kérdéskör, a Terryvel tett borzalom és az öregek reakciója rá az, ami miatt az egyik leghatásosabb epizód lett ez a számomra.

6.

Hooked up

Visszatérő téma, hogy a fiatalságot, főleg a tinédzsereket milyen könnyű technikai újdonságokkal lázba hozni és megvezetni. Különösen akkor, ha az életük látszólag rendben van, lelkükben viszont magányosak és sivárnak látják a való életet. Nincs olyan ember, aki ezt az érzést ne ismerné, és ezt kihasználva pszichés hatalmat szerezni mások fölött a legaljasabb tettek egyike. 

Varázsszem ugyan szintén nem tartozik a kedvenc DC antagonistáim közé, de egyébként egészen fifikás visszatérő szereplő, aki az emberek elméjét ördögien tudja illúziókkal manipulálni.

Legújabb mesterkedése egy élethű virtuális fantáziát generál, ami függővé és szolgaivá teszi a használókat. Terryt komoly dilemma elé állítja az eset. Osztálytársa, Max, aki pár epizóddal korábban rájött a titkára, többet akar segíteni a srácnak, minthogy tartja a száját és fedezi őt. Terry hagyja, hogy nyomozzon az ügyben, és mikor kipróbálja az illúziókeltő masinát, maga is a hatása alá kerül. Szó szerint olyan érzés, mint a drogok.

Ez olyan helyzet, ami sajnos a való életben is könnyen bekövetkezhet: egy jóbarátunkat testileg/szellemileg lezülleszti egy biológiai függőség. Mindkét szereplő számára próbatételt jelent az eset: Terrynek meg kell tanulnia megtartani a hidegfejűségét egy ilyen kríziskor, ahol hozzá közel állók, esetleg a titkának ismerői kerülnek bajba.

Max-nek pedig saját szándékaiban kell megerősödnie, hogy tényleg ne pusztán barát legyen, hanem hasznos segítője. Az itt megismert háttere persze korántsem olyan szomorú, mint ami Bruce-szal és Terryvel történt. Viszont azzal, hogy a végén önakaratból szegül ellen Varázsszem befolyásának, érdemessé válik Terry - addig csak kényszerűen megadott - bizalmára. Nem arról van szó, hogy fegyvertárssá válik, vagy ilyesmi, hanem megtalálja a helyét Terry küldetésében.

5.

Rebirth

A sorozat dupla nyitóepizódja evidens módon az egyik legjobban megírt nemcsak a Beyondon belül, de bármilyen DC animációs műsorban.

A prológus meglepően szomorúan indít: Bruce már nyugdíjas korú, Alfred elhunyt, Batman pedig segédei nélkül, szívproblémáktól hátráltatva harcol. A kritikus pont akkor következik be, mikor egy nő mentésekor az egyik elrabló fegyverét Bruce majdnem elsüti, és ettől a kimerült ember megrémül. 20 később Terry okosan ismeri föl: "Valami történt önnel. És nemcsak az, hogy kiöregedett."
Könnyű belátni, hogy Wayne ott és akkor helyesen tette, hogy lezárta titkos életét. A hiba az volt, hogy magánéletét is évekig hagyta kiüresedni: cégét, baráti kapcsolatait, adományai felügyeletét - hasonlóan, mint A sötét lovag - Felemelkedés premisszájában. Ebből a vak életmódból rázza fel Wayne-t, mikor Terry segít neki, és felfedezi a Batbarlangot.


Terry személyes oka, hogy Batmanné váljon, majdnem olyan összetett, mint a Batman: Kezdődikben Bruce-é. Derek Powers, a Wayne Enterprise igazgatója ideggáz-gyártát folytat a cégben. Mikor Terry apjához kerül az ezt bizonyító diszk, Powers egy Jokert imitáló huligán bandával megöleti őt. Ezt ügyesen összefonják Terry és Bruce 1. találkozásával: könnyen lehet, hogy ugyanaz a banda, akikkel korábban McGinnis saját összetűzésbe került. Kész az indíték. 

Az egyetlen dolog, ami kicsit zavaró, az Terry és Bruce kezdeti modora. Mikor Terry ellopja Bruce egyik ruháját - pont azt, amelyiket utoljára használta -, az egyik túl könnyelmű, a másik túl akarnokoskodó. Értem, hogy Terry felvállalja, amit Bruce nem tud, de egyikük sem úgy viselkedik, mintha a maszk erkölcsi értékét tartanák szem előtt. Egyik elcsórta a másik játékszerét, amaz morcos. Ennyi. Aztán persze ráállnak a konszenzusra.

És mikor Bruce ellátogat a McGinnis házba, rejtjelesen felajánlja Terrynek, hogy az új Batman lehessen. Ígéretes kezdet ez, ami bíztató kezdőlökést adott a 3 évados TV-szériának. És humoros szituáció is, hogy miután Bruce egy bénítóprogrammal majdnem megölette Terryt, most az anyja előtt eljátssza a hálás idős urat.

Én azt hiszem, hogy a készítők Powerst idővel az új Batman fő nemezisévé akarhatták emelni: Powers balesetet szenved a gáztól, és titokban egy bizarr képességre tesz szert. Először még szövetbeültetésekkel elleplezi a külvilág előtt új alakját, a bűnöző Blight-ot, aztán ennek kudarcával közveszélyes elemmé válik. Sajnálom, hogy a rajzfilmben sosem került sor tisztes leszámolásra Terry és Powers között.

4.

Lost soul

Teljesen érhető Terry felvetése ebben a részben: vajon Batmant a ruha teszi? Ha a speciális öltözék nélkül harcolna, is ugyanaz a démoni igazságosztó lenne, aminek a ruha láttatja?

Ez derül ki akkor, mikor a ruháját irányítás alá vonja egy élő program. Ez egy már elhunyt üzletember tudata, melyet adatálisan lényegítettek át számítógépbe. A testetlen ember terve, hogy saját élő unokája tudatába költözzön, miközben az ő saját elméjét kitörli. Szerintem érdekesebb lett volna, ha megelégszik a Batöltözettel, mint új fizikai valóval, és nemcsak azért kell Terrynek harcolni vele, mert ő az aktuális rosszfiú.

Terry a ruha ellenében csak egy szemvédő maszkot és Bruce egyik régi övét viszi el. Ez nem arra szolgál, hogy a személyazonosságát védje vele. Azért ismerhető fel Terry könnyen, hogy jobban kirajzolódjon a felállás: Terry McGinnis kontra Batman (azaz inkább Batsuit). Hasonló ez ahhoz, mikor a TAS-ban Bruce Wayne egy mesterséges álmában küzdött a benne lakozó Batmannel.

A rész végén elhangzik egy gondolat, ami később a Return of the Joker-ben is visszaköszön. Mikor Bruce hozzálát a tönkrement ruha javításához, egyszersmind emlékezteti a fáradt Terry-t az eset tanulságára:
"Terry! Csak a szerelés kapott kimenőt. Batman nem."

3.

Meltdown

Victor Freeze az, akivel a Beyond - eltekintve attól, hogy az elején mégcsak a feje szerves - legközelebb hozza a halhatatlanságot a megvalósíthatóság látszata felé. Powers saját titkolt állapotára az új testbe költöztetés eljárását tesztelteti Freezen. Amikor sikerül, sokáig úgy tűnhet, hogy Freeze-nek sikerül új életet kezdeni, testileg és szociálisan is. 
Az epizód igen sok figyelmet szentel annak, hogy Freeze-t megint érző lénynek láthassuk, akárcsak a Heart of Ace idején. Komolyan el lehet hinni róla, hogy talán most végre sikerül megváltoznia, főleg miután már annyi bűnözőnél láttuk a sikertelen megjavulási próbálkozást a rajzfilmekben. Nem lehet tudni, vajon Terry vagy Bruce véleménye-e a helytálló: 
"Az a Freeze, akit én láttam, nem tenne így."
"Amit láttál, az egy kísértet volt." 


Mikor aztán az új teste is kezd inaktívvá válni 0° feletti hőmérsékleten, mint a régi, persze minden a visszájára fordul. A Powers-nak dolgozó Dr. Stephanie Lake foglyul ejti, és nyíltan kísérleti patkányként bánik vele. Freeze tehát önhibáján kívül, a környezete romlottsága miatt sodródik vissza haragos, destruktív énjéhez.
Korábban saját sírjának látogatása megérlelte benne a szándékot, hogy új életet kezdjen, egyszersmind kárpótolva régi áldozatait is. Most, mikor halálra fagyasztja a doktornőt, mindkét célját egyszerre adja föl: már nem akar mást, mint a halálban megpihenni. Így Batmannek sem hagyja, hogy megmentse az életét: "Higgye el: maga az egyetlen, akit érdekel."

Powers itt használja először fegyverként az ideggáz okozta képességét. Nem rendkívüli, de kétség kívül izgalmas felállás, ahogy előbb Freeze-zel, majd Batmannel szemben használja a radioaktív testaurája nyalábjait. Ez az epizód egyszerre izgalmas, megható és méltó búcsú Mr. Freeze-től.

2.

Babel

Shriek az egyik legsajátosabb kinézetű gonosztevő, akivel Terry a 3 évad során szembekerül. A különleges öltözéke a környezetében minden hanghullámot kontrollálni tud. Míg az elején Powers felbujtására ténykedik, rövidesen megcsinálja a saját nagy tervét. A Babel-ben egyik percről a másikra összezavarja a hanghullámok egész Neo-Gothamben. Terry és Bruce is csak arra eszmél, hogy egyszeriben már nem értik egymás szavait. Ez a szituáció lehengerlő: egy szemmel nem látható, kifinomult, már-már impozáns zűrzavar.

Ezt teszi teljessé Shriek követelése, hogy A Köpenyes Keresztes adja ki magát neki, és akkor megszünteti a zavarást. És akárcsak A sötét lovagban Joker követelésekor, most is végig kétséges, milyen döntést hoz meg a főszereplő. Komoly és feszültséggel teli az egész jelenet, ahogy Barbara közli a tényállást a két férfival:

"Ha Batman kell neki, itt vagyok neki én."
"Nem. Neki a másik Batman kell."
És örülök neki, hogy előbb Terry, majd rögvest távozása után Bruce is felismeri Shriek módszerét:
"A tornyok! Hatalmas hangvillaként használja az épületet."

És mikor miután már minden elrendeződött,  Bruce megkérdezi Terrytől: ha nem jön rá Shriek módszerére, feladta volna-e magát. Én azt gondolom, igen. Ha a várost érő általános veszély forrását Batmannek nincs reális esélye megtalálni és megfékezni, de közvetve ő a kiváltóok, akkor többet segít a városnak önmaga feladásával.

1.

Out of the past

Amikor a TAS-epizódokból állítottam fel Top-11-es listát, azt írtam, hogy Ra's al Ghul a kedvenc gonosz karakterem onnan. Ezt itt már nem tudnám elmondani, de a legdémonibb tervet változatlanul őtőle látom itt is.
Bruce-t sok év után megkeresi Talia, Ra's lánya, és felajánlja neki a Lazarus-Forrás fiatalító képességét.

Miután Bruce valóban megfiatalodik, Terryvel rájönnek, hogy Talia valójában halott, és a testébe Ra's töltötte át elektronikusan a tudatát. Ugyanezt próbálja meg Bruce-szal, ám a jelenlegi Batman megmenti mindkettejüket, hogy aztán Ghul eltűnjön a romba dőlt épületben.

Mind közül ez a legsokatmondób epizód a számomra. Remekül megírt az, ahogy Ghul belecsalja Bruce-t az ajánlat elfogadásába, megrendezve egy nő megtámadását az utcán. Ra's tudja, hogy Bruce sosem használná a Forrást csak a saját halála kerülgetése miatt. Ezért aztán tenni akarásán keresztül veszi rá, hogy Terryvel elkísérjék őt.
És annak is oka van, hogy Ra's ezt éppen most terveli ki. Korábban csak genetikailag egyező személyen tudta végrehajtani a tudat-átültetést. És külön örültem neki, hogy nem mondd az epizód ellent egy korábbi szabálynak, miszerint ugyanannál a személynél egyre kevesebb ideig tart a forrás fiatalító hatása. Az új testbe költözéssel ez a probléma kiküszöbölhető.

Fantasztikus pillanat, amikor Terry és az újra középkorú Bruce közösen verik el Ghul embereit, kiegészítve a TAS-témazene elektronizált változatával. Nem igazán tanulságok levonásáról szól az egész, hanem elfogadni az emberi lét korlátait. Bruce megbékél a tudattal, hogy mindenki halandó és a teste lassú elerőtlenedésre van ítélve. Taliának tulajdonképpen lelkével történt meg ugyanez.
Még jobban örültem volna, ha a halhatatlanság körüli témázás után kicsit újszerűbb tanulsághoz jutunk el, minthogy törődjünk bele. Ez majd talán egy másik rajzfilmre marad.


(Megjegyzés: szerintem Ra's csak azért képes váltogatni a hangját Talia és Ra's között, hogy az őt alakító szinkronszínész ismét szerepelhessen. De érdekes adaléknak tartom; ahogy Taliaként Bruce-t csábítgatja, Terry későbbi mondatát látom igazolva: "Ez a legbetegebb dolog, amit valaha láttam!") 

Nos hát, ez lett volna a személyes kedvenc epizódjaim listája. Utószóként még annyit: 2 nagy hiányosság róható fel a Beyondnak, ami például a japán rajzfilm-sorozatokra nem jellemző: egyrészt a több részen átívelő sztoriszálak, mint:

1. Powers és Terry elvárható végjátéka;
2. Terry és Dana hol van, hol nincs típusú kapcsolata;
3. hogy Bruce-nak Terry segítése után is része lehet-e a békés öregkorban;
4. hogy Terry végképp Batman marad-e, vagy leteszi a köpenyt, és megpróbál családot alapítani;

mindezek nem kapnak tisztességes lezárást. A következő Batmant is szerepeltető rajzszéria, a Juistice League válaszolja meg utolsó epizódjában a fenti felvetések többségét az Epilogue c. epizódban, mely 65 évvel a TAS kezdete után játszódik. Aki az ottani zárást nem fogadja el, azzal tudatom, hogy a Beyond idősíkja már a képregényeknek is részét képezi, és ott némiképp bővebben kitérnek ezekre a részletekre.   

Boldog és nagyszerű új esztendőt!