Mulan (2020)

 

Van, hogy egy újrafeldolgozás úgy el akar szakadni egy bizonyos köteg klisétől, hogy összetett elképzelés híján egy másmilyen köteg klisé kerekedik belőle. Niki Caro Mulan-ja már a 3. nagybüdzsés verzió az idős apja helyett bevonult kínai harcosnő balladájából, és hangvételben ez veszi magát a legkomolyabban eddig. Tartalmilag viszont korántsem: hiába se nem vígjáték, se nem musical, lehangolóan satnya wuxia-klón lett belőle, ami épp a benne visszhangzó erkölcsi értékeknek nem találja a foganatját.

Mulan Skywalker is lehetne a Yifei Liu játszotta főhőslány neve. Tavasz óta a fél világ az Erő-höz hasonlítgatja a film felfogását a „chi”-ről, és nem is hibáztatom érte őket. Az alapvetésük tényleg valami hasonló: egy minden élőt átható finomenergia – azaz életerő –, amely körülvesz és áthat minket. Alapos szabályépítéssel kikerülhető lett volna ez a csapda, hogy a két fogalom összemosódjon. Így viszont a chi puszta szupererő, amely véletlenül egy izgága kislányban született vele, és amitől mintha holdi gravitációban mozogna. 

Mulan egész jellemrajza Rey-szindrómában szenved: bátor, szívós, jót akar, és nagyjából ennyi. A cselekmény minden sikert rátestál pusztán a többlet-chi-je miatt, amit a kemény kiképzés nemhogy kiérlelne, de még vissza is fog, mint az elhangzik. Ennyi erővel én is írhattam volna a szkriptet: alias „Hua Jun” a fizika törvényeit letojva forog-pörög-hajlik csatában, párbajban. Sőt még a kulturális dogmák miatti közmegvetést is átugorja, mikor a sors kegye folytán alkalma nyílik megmenteni magát az uralkodót. Ez a sok probléma-átugrálás a fő ok, hogy a humorszáraz remake mégis megmosolyogtatóbb, mint a könnyedebb, éneklős rajzfilm.

Csak attól még nem lesz komolyabb mondandójú egy mese, hogy a régmúlt idők nő-lenéző társadalmi felfogását hosszan nézetik/rágatják velünk. Tuti, hogy nem először kántálom ezt: persze, hogy belemar az ember igazságérzetébe, hogy egykor a nőket árucikk-ként házasították be szüleik, a szabad önrendelkezés joga nélkül, esélyt se adva nekik a kitörésre, a bizonyításra. Ezerszer fajsúlyosabb konfliktus ez nálam, mint egy hunszerű északi törzs betörései az országba, élén egy apjáért bosszúzó hadúrral. 

Ez a társadalmi hierarchia az igazi főellenség, és mint sok szériatermék, a Mulan is gyáva beismerni ezt. Még akkor is, mikor a Mulan sötét tükörképének berakott boszi, Xianniang erről papol. Mulan ezt a kérdést is átugorja a fenenagy chi-jével, mint minden más akadályt; érvek sehol, csak a bosszú a rossz, a színtelen-szagtalan nemeslelkűség meg a jó.

Fájt a szívem, mikor egy-egy kósza jeleneten láttam, hogy nemcsak szavakban próbál valamilyen értéket közvetíteni. Hua Zhou, a régimódi, de toleráns veterán tényleg tisztelnivaló apa benyomását keltette, akinek becsületét joggal viseli a szívén Mulan, noha a lány vértestül-kardostul lelépett hazulról. Egyedül Zhou tudott egyáltalán érdekelni a mellékszereplők közül, de vele se kezdenek sokat: főleg azon a régi barátságon Mulan parancsnokával, illetve Mulan hazatértekor éreztem, hogy a film karaktermélyítési alkalmat hagy direkt parlagon heverni.

De ezek a kardba vésett erények, mint bátorság, őszinteség, igazság, majd családszeretet, csak levegőben lógó közhelyek maradtak. Ugyanez áll a a sereg követelményeire: állóképesség, önfegyelem, tájékozódási készség, stb. Mindez egyből megvan Mulannak az óriási chi-je miatt, mintha az valami jolly joker lenne. Üzenet és karakter nincs a sok bedobált erényszó mögött, a szereplők észjárása csak modoros szónoklatokból tűnik ki – pl. amivel a parancsnok kommentálja Mulan önleleplezését. Apropó: amondó vagyok, hogy még a vak is kiszúrta volna ezt a "Hua Jun"–színjátékot, amin olyat nagyot néztek a katonatársai.

Látványfronton is elmegy-kategória a mű: a jelmeztára szép ugyan, a csatái viszont se intenzitásban, se méretében nem nőnek föl egy epikus történethez. Nem bogarásztam ugyan utána, hogy minden táj és építészeti részlet korhű állapotú-e, de így is feltűnt, hogy a hangulat hígult és hamiskás, Nem érezni azt a kiélezett drámát, hogy egy nép, ország és dinasztia egybefont sorsa függene hajszálon. A rajzfilm Mushu-ja helyett beugró CG-főnix meg teszek rá, mit jelképez a kínai hagyományban: itt annyira semmit se jelent, mintha az egyik hajtincsemet láttam volna lengedezni olykor a képernyőn.

 

A 2020-as Mulan-ra egy 2/5-öt adok. Feleolyan komoly vagy szívhez szóló sincs, mint ahogy beállítja magát, a női nézők inspirálására meg aztán végképp édeskevés, ha ugyan ezért készült. Legjobb pontja az apa-lánya-kapocs, ami a műsodidő 2/3-át kispadon tölti. Simán kihagyható. 

Sárkány - A Bruce Lee-sztori

Azt hiszem, fölösleges arról fecsegnem, hogy Bruce Lee milyen forradalmi alakja a harcművészet történelmének, illetve, hogy milyen gondos odafigyelést igényel egy róla szóló mozifilm megalkotása. Legyen szó akármilyen műfajú vagy beállítású darabról. Hatása ismert, életútja XX. századi kultúrirodalom. Így inkább egyből a filmre térnék rá.

A Dragon - The Bruce Lee story életrajzi produkció egy emberről, aki prófétajelentőségű a nyugat-keleti kulturális viszony történetében. De szándékosan és bátran megtöri a történelmi részletek rögzítettségét. Rob Cohen rendező és munkatársai igen sok adatot változtattak meg a hatásosabb dráma, a cselekmény koherenciája, illetve a személyesebb hangvétel érdekében. És ebben az esetben működik a dolog: egyrészt mert a mű valóban egységesebb, másrészt a Bruce alapította jeet kune do szintén a kötött mozdulatsorok kiiktatására törekszik.

Tehát nem szabad dokumentalista szintű hitelességet elvárni, sem kronológia, sem eseménytörténet szempontjából. Ehelyett egy olyan stílusban variálja meg a valós élettörténet történéseit és szimbolikai elemeit, ami illik Bruce Lee saját filmjeihez, és jellegzetesen hollywood-i. A forrásanyagul szolgáló könyvet (Bruce Lee: The Man only I knew) maga a felesége, Linda Lee írta, a produkciót pedig frissiben elhunyt fiuk, Brandon emlékének ajánlották.

A Dragon világa egyszerre realista és kalandos, kiérezni belőle a főhős bizakodó és életszerető természetét. Évtizedeket repülünk vissza az időben anélkül, hogy az egész egy percig is túlcifrázott vagy görcsösen stilizált lenne. Az illusztris hongkong-i táncjelenet, ahol tengerész ficsúrok zaklatnak egy lányt a parketten, bravúros bemutatása a felnőtt Bruce-nak. Egyszerre láthatjuk harcolni, és a személyiségét kiütközni alatta:

• rendkívül energikus és mozgékony,
• szűkszavú, de szeret bolondozni,
• saját ingjében táncoltat egy kiütött matrózt, 
• és lánccal védi magát a késtől - előreutalás későbbi ikonfegyverére, a nunchaku-ra.

Jason Scott Lee csupán névrokona a karakterének, és küllemre sem hasonlít rá. Ez az alapkoncepció szerves része: ne másold, hanem jelenítsd meg. Szinte mindenre igaz ez. Nem az volt a cél, hogy Bruce Lee élethű hasonmását keressék és találják meg, hanem egy színészt, aki megtestesíteni képes az ő szellemét. Függetlenül a fizikai hasonlóságtól. Bruce utolsó alakítása a Halálos játszmában félbemaradt a korai halála miatt, így egy hozzá hasonlító színésszel fejezték be a filmet (ettől függetlenül máig Lee-t tüntetik föl a főszereplőnek).

Jason Scott játéka igazán fergeteges és szórakoztató, bár itt-ott kissé csúcson túlra járatott. Roppantul gazdag skálán fejezi ki magát arcával, mozdulataival és hangjával egyaránt. Sosem látom, hogy a színész küszködne a szereppel (ahogy pl. Milla Jovovich Szent Johannaként). Nem idétlenkedi el a vicces dialógusokat sem:

• "Köszönöm neked, Kis Sárkány." "Köszönd nekem később."
• "Várj! Elnézést." "Th, mi lesz itt, bunyó vagy sztriptíz?"
• "Akkor minek hordják azt a sok színes övet?" "Azt azért, hogy le ne essen a nadrágjuk."

Amúgy a rendező eredetileg Brandon Lee-t kérte fel, hogy játssza el az édesapját. Személy szerint jobban örülök neki, hogy nem így történt. Zavaróan hatott volna: ha Bruce Lee megformálója - akárcsak az időrend - nem kell, hogy annyira hasonlítson a valóságbelire, akkor ne rúgják fel a koncepciót az eredeti családtagok behozatalával. Bruce lánya Shannon Lee így is kapott egy röpke cameót, de szerencsére nem feltűnő helyen és mértékben.

A casting többi tagja sem lóg ki a sorból, mindegyiknek sikerül határozottan kirajzolni a ráosztott figura egyéniségét. Lauren Holly Hollywood viszonylatában nem annyira A-listás színésznő, itt azonban nagyszerűen alakított Linda Lee-ként. A vonzalom Bruce és Linda között hihető és erős, házasságuk pedig jó és rossz pillanataiban is érdeklődést vált ki a nézőből. Nem csöpögős, és nem - vagy talán csak ritkán - túldramatizált. Bruce tudatosan úttörő akar lenni, megmutatni és oktatni az ázsai kultúra szépségeit a nyugatiak számára.

Ez a céltudatosság pedig szorosan összefügg a két fiatal kapcsolatával, illetve alakítja azt. Először Linda anyjával, majd konzervatív kínai tanítókkal szemben kell bizonyítaniuk az igazukat: hogy nem szabad továbbra is kulturálisan elzárkózniuk, ellenségként kezelve a fehér vagy a fekete bőrszínűeket. Ez vezet majd ahhoz a küzdelemhez Johnny Sun ellen, ahol Bruce átmenetileg lebénul. Linda itt bizonyítja először, hogy igazi társa: nemcsak elviseli férje frusztráltságát, de megmutatja, hogy tudja még így is folytatni a munkáját. "Harcolj. De most az eszeddel." 

Bruce élete tehát az állandó bizonyítási kényszer jegyében telik. Közvetlenül és bátorítóan viselkedik a környezetében. Ám sikereivel együtt a rá nehezedő nyomás is növekszik, hogy ez még mindig kevés. Többször ereje határára űzi magát, hogy megfeleljen elképzeléseinek. Bár ezek a konfliktusok az egész életsztorit végigkísérik, hányadtatásait a film ciklikusan helyezi előtérbe, mikor melyik aspektusára helyezve a nagyobb hangsúlyt.  

1. Előbb magánszemélyként (elbocsátása egy étteremből; a véleménykülönbség Linda anyjával)
2. aztán harcosként (a bírálat, a 2 párbaj Johnny Sun ellen és a súlyos hátsérülés),
3. filmes karrierjében (Zöld Darázs-sorozat, a Kung-Fu-sorozat törlése, a hongkong-i filmek), 
4. végül újra a magánéletében (kevés időt tölt a családjával, illetve ott az őt üldöző túlvilági szellem).

Nem most tapasztalom először életrajzi filmnél, hogy mitikus elemeket szőnek a protagonista életébe. A harci vértezetet viselő démon egyértelműen fikció, azonkívül szerszám a cselekmény beindításához. Bruce-nak az apja azt mondta, hogy a démon a családjukat sújtja, sorra elragadva a fiúgyermekeket. Ezért indítja el Bruce-t az apja Amerikába, mikor a rendőrség keresi a táncparketten történt bunyó miatt. Vagy - erőltetett magyarázat, de - mondhatjuk, hogy jelenléte a halál közelségét, kritikus egészségi állapotát szimbolizálja.

Ha őszinte akarok lenni, akkor ez az egész démon-szál páváskodónak hat. Nem kicsit. Nagyon átlátszó és szükségtelen glórianagyobbító módszer a főszereplőnek, azonkívül igencsak klisé szájízű. Ennyi erővel már el lehetne fantáziálni azon, hogy Bruce végül nem győzte le a démont, és az tovább "garázdálkodott". Hogy idővel elragadta Brandont is, akit véletlenül lelőttek A holló forgatásakor. Sőt: hogy talán még a Brandon Eric Dravenjéhez hasonló Joker megformálóját is elragadta, mert addigra kifogyott a Lee-férfiakból...!  

Tudom, hogy ez egy erősen színezett tónusú movie. Tudatosan megszépíti a valóságot, romanticizált világképet festve a férfi főszereplő köré. Aki nemcsak boldogságot talál szerelmével és gyerekével, hanem tömegek számára mutat példát a hivatásában is (hasonló tónushasználat ez olyan más műfajú filmekhez, mint A Zorro álarca, vagy A szerelem a Fehér Házban). A happy end ilyenkor szinte kötelező. Még akkor is, ha a főszereplő a végén esetleg meghal.

Ezzel én többnyire ki vagyok békülve, leszámítva néhány apróságot. Itt van a démon szerepe a cselekményben, erről már kipanaszkodtam magamat.

A másik Bruce Lee halálának a körülményei. Túlzottan érezni, mennyire igyekeztek idealizáltan, kegyelettel ráterelni a szót. A démonharcos kiragadja Bruce-t A Sárkány közbelép forgatásáról, egy hasonlóan tükrökkel teli árnyvilágba. Bruce meglátja Brandont, rákiált, hogy fusson, miközben a démon a sírkövét mutatja meg neki (ezt a jelenetet egyébként a tényleges sírhelynél forgatták).

Végül, miután Bruce elköszön Lindától, elhangzik a feleség narrációja: "3 héttel a bemutató előtt Bruce kideríthetetlen okból kómába esett, és meghalt." Valójában csak 6 nap volt hátra a Sárkány Közbelép premierjéig, mikor megtörtént a tragédia. Ezt a változtatást már én se tudom mivel kimenteni.

A témazene, amely többször is felcsendül a másfél óra alatt, az egyik legmegindítóbb dallam, amit valaha is hallottam. Olyan klasszikusokat előz le nálam a rangsorban, mint A rettenthetetlené vagy Az utolsó mohikáné. Hangzása tökéletesen kifejezi azt az idézetet, amit a stáblista legördülésekor láthatunk:

A halhatatlanság titka: olyan életet kell élni, amire érdemes lesz emlékezni.

A Dragon tehát egy lendületes, emberközeli és felettébb fantáziadús elbeszélés Bruce Lee életéről. Bizonyosan szelektál a valós élettörténet elemeiből, de egyben megújítja és frissíti is azt az átlagközönség számára. Az egyszerűsítések benne sosem sértőek. Mindössze néhány stilizációs elem akad - kezdve a Lee-ket sújtó démonharcossal -, amely már eléggé, hogy is fogalmazzak... kiesik a küzdőtérből.

Ahogy az egyik jelenetben Johnny Sun.

 

 -et adok rá.