800. KRITIKA! - A Zöld Mérföld (Halálsoron)

Eredetibb ötlet híján 800-adik alkalomból egy olyan klasszikust veszek elő, amiről már a - szintén nem túl eredeti című - blogom kezdete óta akartam véleményt írni, csak eddig valahogy mindig kicsúszott a figyelmem alól. 

Sosem fogom megérteni a hazai filmiparnak ezt a mániáját, hogy teljesen más címeket aggatnak külföldi kultuszművekre – feltételezem: a jobb „forgalmazhatóság” okán. Miért nem hívhatjuk pl. Frank Darabont rendezéseit magyar tükörneveiken, mint pl. „A Zöld Mérföld” vagy „A Shawshank-i megváltás”? Ahhoz képest, hogy az Internet hány blogján/ portálján szerepelnek a toplistás élbolyban – nemcsak Stephen King-adaptációkból – ez már tiszteletlenség. És mulatságosnak találom, hogy míg az egyik cím optimistább csengésű az eredetijétől, a másiknál direkt „közönségcsalogatóbbnak” vélték a „Halál” szót betenni – mintha enélkül nem jönnénk rá, miről szól az egész. 

Nem lustálkodom el a leírást: a történetben a nyugdíjas Paul Edgecomb emlékszik vissza a 30-as évekre, mikor még a halálra ítélteket felügyelte egy louisiana-i fegyházban. Szokatlan esetnek vélte a 2 kislány meggyilkolásáért elítélt John Coffey esetét: a fekete óriás látszólag a légynek se tud ártani, sőt kifejezetten fél a sötéttől! 


Coffey-nak azonban van egy titka: előbb egy egér többszöri felélesztésével, majd Paul hólyagbetegségét gyógyítva bizonyítja, hogy természetfeletti erővel bír. Bonyolítja az ügyet, hogy miután egy rabtársában felismerte a két lány valódi gyilkosát, Coffey továbbra is vállalni akarja a halálos ítéletet.

Sok népszerű filmnél írtam már a konszenzussal szembemenve negatív véleményt, ezért is örülök neki, ha olykor-olykor divatmajmolás nélkül tudok egy népszerű művet a többséggel együtt méltatni. A The Green Mile igazi, szívvel-lélekkel átitatott drámamozi, felváltva megható és sokkoló, olykor egészen elsöprő erejű pillanatokkal: olyan, akár egy sötét Grimm-mese a mi valóságunkban. 

Humánuma kikerüli a sziruposság csapdáját, és a horrorrésze szintén mellőzi az olcsó ijesztgetést vagy a primitív gusztushiányt. Befejezése pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi magunk eléggé megbecsüljük-e az élet értékét, vagy csak a körülmények gyarló játékszereiként létezünk a világban. 

Karriermérföldkőnek számít: a néhai Michael Clark Duncan az Oscar-on olyan nevekkel kerülhetett egy lapra, mint Tom Cruise vagy Sir Michael Caine. Tom Hanks-nek pedig végleg megszilárdította jóhírét drámai főszereplőként, melyet tudatosan épített föl a 90-es évek során. Az ő karaktereik a film tartóoszlopai: a többiek – kivéve talán Moores börtönigazgatót James Cromwell alakításában – elég száraz, egyvonásos szereplők maradtak. 

Tudom, hogy egyeseknek bejött pl. a protezsált szadista fegyőr, Percy Wetmore figurája, de számomra csak egy idegesítő toldalék volt, akitől mindenki teljes joggal akart mielőbb szabadulni. 

Húzása az elszabotált kivégzéssel ellenben a film legintenzívebb jelenete, és az egyik kedvenc horrorpillanatom bármelyik King-adaptációból. Mikor „Del”, a Csengettyű úr nevű egér gazdája majdnem szénné ég a villamosszékben, az nemcsak a látványa miatt elsöprően brutális. Az összegyűlt civil tanúkról is árulkodó: nem tudjuk, vajon hányan közülük látnak-e most először halált, de a „nem-tervszerű”, fölfokozott rémség láttán sokuk elfut a borzalmas valóság elől. Hánynak a tömény, fizikai rosszat maguk körül átélve, ahogy Coffey is hányás-szerűen veti ki magából egy másféle fizikai rosszat, a betegséget.
 
Szinte rögtön Joker okfejtése ugrott be nekem erről A sötét lovagból: „Senki sem pánikol, mikor minden terv szerint megy. Mégha a terv borzalmas is.” 

Habár még a II. világháború előtt járunk, ijesztő szembesülni azzal, hogy egy józan eszű emberi lény elpusztítását egy rendszer „eljárásként” értelmezi. A kérdés, amit a Halálsoron többször is fölvet: mikor, milyen esetben számít büntetésnek a halál, magunkra vagy másra nézve? Mennyire számíthat elfogadhatóvá bárki esetében? Önigazolást az ember talál erre, akár távol tartja magától a halált, akár közvetlenül a munkája részét képezi. De hogy egy halálraítélt a saját testén érzi mások kínjait, annak elképesztő iróniája van.

Nem hiszem, hogy akad jóérzésű ember, akit ne szomorítana el John mártíromsága a film végén. Ez az empatikus férfi maga a megtestesült sajnálhatóság; szavai és gesztusai könnyet csalhatnak bármilyen korú néző szemébe, és értem, miért nem is próbálja megmenteni a saját életét, habár ártatlan. Lelkileg jóval fejlettebb, de jóval sérülékenyebb is az átlagtól: annyira tapintható számára a világban állandóan meglévő rosszakarat és hibásság, hogy az szinte lebetegíti, mentális immunvédelem nélkül. "Mintha folyton üvegszilánkok volnának a fejemben...!"


Ugyanakkor túlszépítettnek érzem, ahogy egy már ilyen mértékig gyámoltalan, csupa szív óriást faragtak belőle: szerintem csakis ezért nem tudunk meg kb. semmit a hátteréről. Persze, Paul-ékkal együtt mi is érezzük, hogy John túl jó a mi korlátolt, hinni és segédkezet nyújtani képtelen világunkra. Csakhát Darabont mintha elfeledné, hogy a néző nemcsak érez, gondolkodik is. A könnyfacsaró pátosz mögött ez egy kontár rendszerhibát jelent: a helyi csőcseléket kiszolgálva a hanyag törvényszék kézenfekvő bűnbakként gyilkoltat meg egy ártatlant polgárt, aki ehhez - nem számít, miért, de akkor is - asszisztál!

Coffey egy kicsit mintha egy krisztusi hirdetőtábla lenne, hogy mindannyian bánjuk meg bűneinket, amíg még nem késő. Nagyon is lényeges és megragadó az, amit a mai világunkról elmond, és mint magánember, szívből egyetértek vele! Csak az én ízlésemnek picit már túl idealisztikusan van beállítva a jelleme ahhoz képest, mit példáz az esete. 

Érzéketlennek tűnhetek, amiért ezt írom, de Coffey képességének a mikéntje jobban fenntartotta a figyelmemet, mint a végig eleve eldöntve kezelt, megváltoztathatatlan végzete. Nagyon elmésnek tartom, ahogy a történet teljesen észrevétlenül, jelképek meg utalgatás nélkül vonja össze a gyűlölet és a betegség fogalmát. Mind a kettő alap mivoltában negatív jelenség, az össze-„gyűlő”, végül pedig „ölő” ártalom. 

Csak az egyik már önkéntelen, fizikaivá fejlődött romlás, a másik pedig "mégcsak” lelki-morális értelemben tesz valakit „megkeseredetté” vagy akár "rohadtá". 

Én legalábbis ezt az észjárást olvasom ki abból, hogy a bárkit gyógyítani hajlandó Coffey habozás nélkül megbünteti Percy-t és Vad Bill-t a gaztetteikért: előbbit ráadásul ugyanazzal az ártó kórral teszi katatónná, amit előzőleg Moores feleségéből kiszívott.

Tűrhető csavar a végén, mikor kiderül az idős Paul valódi kora – bár a bő 60 éves Csengettyű úr már erős túlzás. Könyörgöm: ez egy egéréletnek t’án a 20-szorosa is megvan! 

A szintén John erejével élő Paul eszerint vagy 1000 évig biztos ki kellene, hogy húzza a Földön! Akkor meg arányaiban nem stimmel, hogy 100 év körül máris olyan idősnek néz ki, mint amilyennek hölgybarátja, Elaine ismeri őt ma! Nem vagyok egy matekzseni, de szerintem Darabont a természetfeletti elemekre csak a misztikum és drámai felhang eszközeként tekint, de a részletek külön jelentését már nem meri bolygatni.  

Még arról röviden: osztom a gyakori ellenvetést a film kapcsán, hogy túl van nyújtva. Nem maga a 3 órás műsoridő zavar, hanem az, hogy ez nem lett egy kellően ravasz és feszes narratívával megtöltve: én legfeljebb 135 percre szorítkoztam volna a készítők helyében. Azt elismerem, hogy a hosszabbra meghagyott jelenet olykor tényleg segít, hogy jobban megmaradjon bennünk egy-egy pillanat, itt viszont sokszor éreztem ki önméltatást, öncélúságot a ráérős vágásból.

Semmivel nem látom kevesebbnek a Halálsoront, mint elhivatottsággal készített vívmányt. Tónusában észrevétlenül tud dráma és horror árnyalatai között utazni, sokatmondó és érzelmekben gazdag alkotás. Győzködés nélkül képes belehatolni a lelkünkbe, ráébresztve minket az élet megbecsülésére, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és elgondolkodtat a halál szerepéről a létezésünkben. De a szép összkép mögött több dolog nem áll össze; a szereplők tettei időnként erősen megkérdőjelezhetők, és a film kicsit jobban hangsúlyozza saját kaliberét és a fantasy-szerű tónust, mint ahogy a témáját hajlandó kibontani. Egy nagyszerű meseelőadás, ahol viszont tilos a függöny mögé benézni.

A The Green Mile-ra 4/5-öt adok. Nagyszerű alkotás, az egyik legjobbra sikerült filmadaptáció Stephen King munkásságából.