Feltérképezetlen (Uncharted)

 

Akár ismerőse valaki a videójátéknak, mely alapján a film készült, akár nem, aligha nevezheti bárki is eredetinek vagy érzelemdúsnak valaki az Uncharted-ot. Nem a legrosszabb filmek egyike, igazából egy Mortal Kombat-hoz képest jóval vállalhatóbb. De a jótól elmarad; minél tovább halad a cselekménye, annál jobban átváltozik a film egy ifjú kincskereső tipikus kalandsztorijából egy hamiskás cirkuszi előadássá, amely a kaland izgalmát, élményét csak foltokban tudja csak áthozni a vászonról.

Egy testvérpár, Nathan és Sam Drake gyerekkoruktól arról álmodtak, hogy megtalálják Ferdinánd Magellán flottájának elveszett kincsét. Ám Sam megszökött az árvaházból, és öccse azóta sem hallott felőle. Az ügyes zsebtolvajjá ért fiút egy megrögzött szélhámos, Victor Sullivan szemeli ki maga mellé, hogy valóra váltsák mindhármuk álmát. A lelőhely kulcsát két kereszt jelenti, és az egyikre épp licitálni készül az a Santiago Moncada, kinek állítása szerint családi öröksége a kincs...

Tom Holland-Show-nak is hívhatnák ezt a produkciót: nemcsak hogy ő viszi vállán az egész movie-t, de azt érezhetően a Pókember-skatulyából ki-kikacsintó színész köré is építették fel. Én ugyan még nem sorolom egy sorba két itteni sztártársa, Mark Wahlberg és Antonio Banderas mellé, de látni rajta az elhivatottságot. Akárcsak például a fiatal Mark Hamill, Holland is minél több fizikai melót maga vállalt be (többször is megsérült a forgatás alatt), és csak a legnyaktörőbb mutatványokat hagyta a kaszkadőrökre.

Az Uncharted is mintha kaszkadőrkunsztok bizsu gyöngysora lenne; érezni rajta, hogy tónusát a Sony az általuk újra teljesen birtokolt Spiderverse-hez idomította, maximálva Holland bevonzó erejét a pénztáraknál. És többnyire nem válik előnyére. Sony: már nem 2008-at írunk, hanem 2022-t! Tudjuk, hogy a könnyed hangvételnek nem akadálya a szereplők közti drámaszál árnyalása – még egy játékból átgyúrt kalandvígjátéknál sem!

A karakterek jellemét és indíttatásait kb. a Tomb Raider-reboot szintjére lőtték be, senki nem tud igazi hús-vér személlyé érni itt – még az amúgy kedvelhető protagonista sem, akit a sokmilliós zsákmány mellett testvére sorsának tisztázása motivál. Pedig a színészek igyekeznek kihozni valamit a kapott anyagból, egy-némely könnyed szóviccnek sikerül mosolyt csalni az arcomra. De a kémia és drámai töltet nem tud megerősödni köztük; az urak mellett a két hátba-döfős hölgy, Sophia Ali és főleg Tati Gabrielle is el lettek pazarolva.

Ha egy játék pályáira osztanám föl a filmverziót, akkor az Uncharted 3 részből áll: 1.) biztató, 2.) satnyuló, 3.) megkergült. A bevezető után is még érdekelt Nathan sorsútja, de félúton egyértelmű lett, hogy a helyszínek váltogatása a lényeg, nem a kincskeresés logikai fonala, vagy a részletek izgivé kalapálása. "Legérdekesebbek" épp a legvadabb elgondolások lettek: pl. hogy félezer éves hajók milyen mutatós állapotban maradtak meg, vagy hogy egy századok óta érintetlen folyosó egy night-clubba vezet! A meggy a habos tortán pedig egy olyan semmi folytatássejtetés a stáblista közepén, ami a shyamalan-i Az utolsó léghajlítóéval vetekszik. Épp nyári szabadságukat tölthették azok, akik ezt a szkriptet összegyúrták...

 

Összefoglalva: átlagos, könnyed, Marvel-szerű kalandtúra az Uncharted, ami igazán se mögötte, se előtte nincs annak, amire számítottam tőle. Némi bája és egy könnyedebb hangulatisága azért van, csak nagyon szokványos és nyomatékszegény a története, függetlenül a variálgatástól, hogy ki kit árul el és milyen csapdába esik. Ha lesz itt folytatás, kötve hiszem, hogy a stúdió engedi majd úgy megizmosodni annak szívét és lelkét, mint ahogy Holland hozta magát formába a szerep kedvéért.  

3/5-öt adok rá. 

 

Spenser az igazság nyomában - de MINEK ?

„Azonnal jöjjön ki onnan!”

„De hát én a nyomkereső vagyok, nem a Batman…!”

Nyögve nyelős egy bizsu Mark Wahlberg karrierláncában a Spenser Confidential. A (ha jól számolom) már 5. közös munkája Peter Berg rendezővel alig 2 óra, de vagy 3-nak érezni: első fele olyan kiszikkadt dögunalom, hogy a film szinte a szemem előtt indult üszkösödésnek. Mire a klisétabló cselekmény végre el is indulna valamerre, kiderül, hogy 1 érdekes ötletet nem bírtak előásni a fiókból a készítők.

Spenser, az önfejű ex-zsaru 5 évet ült korrupt felettese agyonveréséért. Szabadulása napján a rendőrfőnök meghal, majd egy másik rendőr, az állítólagos gyilkosa is fűbe harap. Spencer osztja az özvegy gyanúját, hogy befeketítés történt, így újdonsült feka haverjával, Hawk-kal szimatolni kezdenek. Látnia kell, hogy jó pár régi kollégája sáros az ügyben.

Buddy-cop akcióvígjátékot elég necces úgy ötvözni egy realista krimiszállal, hogy ne veszítse el a színét, a stílusosságát. Napnál világosabb, hogy Bergék itt nem boldogultak e feladattal: idegkóma kerülgetett a közhelyes ügy álmos tálalásától, a lazának szánt beszólások pedig feltűnően a feszültség, a tétérzet ellen dolgoztak. Ennek a műnek egyszerre van fahumora, kasztrált jellemei és elcsépelt konfliktusa, mégis úgy tesz, mintha egy új Heat-tel vagy Téglával lenne dolgunk – utóbbi talán a legjobb film, amelyben Wahlberg-et valaha is szerencsém volt látni.

Még az akció sem kárpótolja a nézőt, mert ahhoz túl fantáziátlanok a bunyós és kocsis jelenetek. Maga Spenser egy megfogható személyiség nélküli vázlatfigura maradt, bár ezt inkább a stáb kontójára írom. Wahlberg próbálkozik ugyan, de nincs erős jelenléte, kemény önbíráskodó szaglászként nagyon erőltetett a játéka. 


Szájalós ex-csaja, Cissy megjegyzi, hogy Spenser, Hawk és a 3. csapattag, Henry pont úgy csinálnak, mint Batmanék. Röhej, de a film is úgy tesz, mintha azok volnának: némelyik megmozdulásáért Spencer-t logikusan simán újra sittre lehetne vágni, de ő gond nélkül folytatja az ámokfutó nyomozását. Iliza Shlesinger az egyetlen a fő brancsból, akinek alakításában van némi energia, csak nála meg a karaktere olyan ellenszenvesen cinikus, hogy egy perc alatt sikerült megutálnom őt. 

Sztrádát bámulni is van olyan izgalmas, mint ezt a szürke kis darabot: 

• kriminek velőig lerágott csont, 
• véradásra szorul zsarus akciófilmként, 
• hangulata pedig annyi van, mint M. Night Shyamalan Happening-jében - habár a színészi játék itt egy fokkal jobb, mint amott. 

2/5-öt kap tőlem a Spencer - Az igazság nyomában. Hamar feledésbe fog énszerintem merülni, és csodálkoznék, ha maga Wahlberg egyszer egy pályaösszegző interjúban akárcsak említést tenne róla. 

Transformers 5. - Az utolsó lovag

A stáblista utáni jelenet Unikronról bizonyítja a legékesebben: amíg a Transformers márkanév profitál, addig Michael Bay és a Paramount mindig ugyanazt a hangos agyrohadást fogják a torkunkon lenyomni "popcorn-flick" címszó alatt. Pénz beszél, kutya (azaz kritikus) ugat. Nyilván szintén csak a pénz miatt lehet olyasvalaki, mint Sir Anthony Hopkins főszereplő az év egyik predesztináltan legnagyobb bélsarában - amelyről bevallása szerint ő sem értette, miről akar szólni.

Pont ezért én sem fogom venni a fáradtságot, hogy előkotorjam az 1 perc után elfeledhető ál-karakterek neveit!


Szóval: Mark Wahlberg a bűnözővé nyilvánított Transformereket mentegeti a romba dőlt chicago-i negyedben, ahol egy 14 éves kislány ugyanezen erőlködik. Az angol lord Anthony Hopkins azonban elhozatja onnét őt és a Merlin-sarj professzornőt játszó Laura Haddockot. A Transformer-Anyabolygó, Cybertron a Földre jön elpusztítani a világot, miután megtalálták majd a közös transzformer-emberi-történelem két ereklyéjét: egy alakváltó medált és a legendás Merlin pálcáját.

Az utolsó lovag a lehető legőszintébb kinyilatkoztatása, hogy egy film teljesen random összehányt elemekből is állhat, ha reklámnevek sokasága díszíti a posztert. Pontosan az a valós történet nélküli effektfesztivál, mint az összes eddigi Transformers-film - kivéve talán annyit, hogy most kevésbé mutogatják a női szereplőket. Lord Hopkins épp az oxfordi professzor végzettségéről tart listafelolvasást, mikor a kamera direkt a szupermodell-testű nő cicijét mutogatja. Ez az a színvonal, amit egy 14 éves, kanos kölyök rendezne házifeladatként a filmművészeti suliban.

Bay és 4 bértollnoka - köztük Akiva "Batman & Robin" Goldsman - gránitvastag pofabőrrel zúdítja ránk ugyanazt a zagyvasághalmot, amivel az előző részek is próbálták kiszúrni a szemünket. Mert ez a világtörténelembe nőtt badarság, hogy a Transzformerek már a camelot-i lovagokat - köztük az alkoholista kuruzsló Merlint -, teljesen súlytalan és logikátlan. Nemkülönben Hopkins hosszas expozéja a titkos szervezetről, amely a világvégéről tudta az igazat, olyan tagokkal, mint Newton, Einstein vagy a profnő faterja (Lara Croft-lenyúlás).

Mindez csak tetetés, hogy elfedjék a tartalom ordító ürességét: a céltalan, primitív CG-káoszt, ahol régi-új rasszista sztereotípiák futkosnak ide-oda, kiknél

• szerethetőség nuku,
• személyiségjegy nuku, 
• következtető-készség nuku,
• normális szöveg dettó nuku.

Hangzatos zagyvaságok és szexista aranyköpések röpködnek a robbanások tűzcsóváival és a törmelékkel. Egymás mellett beszélnek el állandóan, sokszor még a saját állításaikra is rácáfolva (pl. mikor Wahlberg azt próbálja kinyögni, hogy ő mindennek a feltalálója). Mintha a jó Isten összezavarta volna a nyelvértésüket, mint egykor a bábeli toronynál.

Vívmány, hogy Optimus Prime-ot minden addigitól mostohább szerepkörbe döngöli a szkript. Nemcsak kevesebbet szerepel, mint a 2014-es Godzilla címszörnye, nemcsak, mert a legósdibb HASBRO-játékkiadásában több egyéniség szorult (ismét), hanem mert most ő a rosszfiú. Egy mecha-boszorka, aki állítása szerint a teremtője, agymossa azzal a húgyagyú mesével, hogy a Föld maga Unikron, és el kell pusztítani Cybertron feltámadásáért. Nem beszélve arról, hogy a boszi Megatron cinkosa. Wahlberg néhány kérlelő nyögése elég, hogy a fővezér magához térjen, és persze megint nem ússzuk meg a csöpögős szónoklatát az emberiség értékeiről.

A többi robotszereplő maradt az az irritáló elmebaj, amik eddig is voltak. Űrdongó és az álcák a megszokott CG-pompájukban bohóckodhatnak,

élükön egy új transzformerrel, aki Hopkins lordjának a komornyikja! Az inas-transzformer a film abszolút mélypontja: szüntelen pofázása Chris Tuckert siratja vissza az emberrel, és állandóan rá akarja vetni magát Wahlbergre... pedig a történet szerint pont ez a férfi a megjövendölt utolsó lovag. Igen. Így írták meg. Nem Optimus, nem is egy másik transzformer, hanem Wahlberg figurája. És hogy ezt kellően szemléltessék, egy jelenetben a kardjával felfogja egy transzformer támadását.

Még röviden Megatron új csapatáról. Az amerikai haderők lepaktálnak vele, ő pedig hangosan felmondja, mely csodabogarakat akarja a csapatába verbuválni, mint Viola Davis az Öngyilkos Osztag elején. Ők - mint minden mellékszereplő, ember és robot is -, előbb csak úgy felbukkannak, majd eltűnnek, ahogy épp az íróknak kedve tartja. Befejezésről ne is álmodjunk, a post-credit jelenet pedig újfent értésünkre adja: amíg a film jól reklámozható neveket mantrázik, addig

Mi, magyarok 2-300.000 Ft kiadását egy laptop-ra jobban átgondoljuk, mint ahogy 2-300 millióval dobálóznak Hollywood stúdiói, mikor egy ilyen úgymond "látványmozit" összeraknak. Bay maradt az a hulladékgyáros, aki az ezredforduló óta, sőt: eljutott arra a szintre, hogy már a korábbi Transzformers-rendezéseiből is lopkod. Ezt az embert vagyonelkobzással kellene sújtani azonfelül, hogy örökre eltiltják a filmes szakmától.

Az utolsó lovag remélhetőleg az utolsó bivalyszar, amit a Bayformers az arcunkba pottyantott.

Transformers 4. - A kihalás kora

"Hát ismeritek azt az érzést, mikor az ember egy Fordban kuporog,
és azt képzeli, hogy az egy Ferrari."

Én is azt éreztem, ahogy próbáltam "habkönnyű" nyári akciózúzdának képzelni a mostani cikkalanyt.

Az alábbi kép mindent tartalmaz, amire a Transformers - A kihalás korából érdemes emlékezni:

• a megszokott színeiben csillogó Optimus Fővezér,
• az igazán pofásan kinéző új Dinobot,
• az örök klasszikus Excalibur-szimbólum, valamint
• néhány festői természeti tájkép, többnyire az első 1 óra során elszórva.

Ezenkívül még talán az az 1 jelenet érdekes, ahol főkonspirátor és főhős az utóbbinak a lányáról beszélgetnek, szemtől szemben egy irodaszobában.
Ennyi.

Ezzel ki is fújt mindaz, amit fel tudok hozni A kihalás kora mentésére.

A legsikeresebb mozis franchise, melyhez Michael Bay valaha is nevét adta, sohase volt több túl költséges homokozónál, tele bicskanyitó sztereotípiákkal és idegbajos effektdobálással. Aki erre a produkcióra vált jegyet, nem számít többre, mint amit egy Independence Day vagy egy Transporter nyújthat.

Hogy miben más a 4. rész az előző 3-hoz képest? Őszintén, cinizmus nélkül?

1. Új színészgárda Shia Labeouf nélkül, 
2. és a Dinobotok.

Így én is ezt a 2 dolgot szeretném most röviden részletezni. 


A Transformers-széria rendezője réges-régen beismerte - nem szavakkal természetesen -, hogy nem érdeklik saját műveinek a lakói - legyenek akár emberek, akár gépek. Nem kell, hogy holmi személyisége vagy szellemi magja legyen ezeknek a figuráknak. "Mi léleknek hívjuk."
A lényeg: minél hamarabb minél több technoakciót rázúdítani a célközönségre, akiket mostanra már kellően beidomítottak, hogy ezt várják el a 2-3D-s jegyárért. Én ezt tudomásul vettem: ilyen az üzlet. És a kb. félidőtájt már képes voltam eljuttatni magam abba a tudatállapotba, hogy kínomban nevetni tudjak a tobzódó blődségeken, amiket ezek a Transformers-mozik kínálni tudnak.

1.

Labeouf távozása mögött pusztán a vastag csekkek megelőzését sejtem, mint indokot: ő már drága sztár, jöjjön valami olcsó új "tehetség". Nos, az új színészekben nem látok fantáziát: látva a rájuk írt favicc-áradatot, valószínűleg direkt játszanak csak félgőzzel. Így könnyen lecserélhetők maradnak, illetve zsarolhatók, ha minimális összegért visszahívják őket az 5. részre. Itt minden férfikarakter ostoba. A női főszereplő a pornóipar nagy ígérete lehetne. A középső harmadidőtől pedig ismételten visszatérnek a régi részek rasszista kikacsintásai.

Miben merülnek ki az emberi kapcsolatok az Age of Extinsion című fejezetben? Íme egy gyors vágta a premisszán keresztül - és most szándékosan újra előveszem a cinizmusomat, mert a rendező nemtörődömsége igenis rászolgált:


A topis amatőr feltaláló Cade Yeager bénán győzködi a pajtánál 17 éves ribi lányát, Tessát, hogy érettségi előtt semmi szex, hisz ő is csak emiatt jött a világra! Aszfaltbetyár pasija, Shane melléjük szegődik, viszont hippiparódia haveruk, Lucas kamerán kívül kinyiffan. Optimus, akit megtaláltak és rejtegettek, a megmaradt néhány Autobothoz viszi őket. Kiderül, hogy ugyanaz a főügynök üldözteti a Botokat, mint aki a Mátrix-mániás fejvadászt az embercsaládra küldte.

Eközben a Jar Jar Binks-IQ-jú cégelnök dicsekszik a szöszi tudósnak és a kínai titkárnőnek, hogy a transzformium nevű anyagból saját Transformereket - vagy bármi mást - létrehozhat. Főműve, Galvatron jól átveri, mert ő Megatron új testben! Meggy a habon, hogy a földönkívüli háttérhatalom Optimusért egy Magot ad át a cégelnöknek és a főügynöknek. A végkifejlet: főügynök kampec, tudósnő eltűnik; a cégelnök jófiú, a titkárnő kungfuzik, a feltalálóból pedig szabadságharcos lesz, aki a lánya szemében egy hős. "Te vagy a legjobb dolog, amit csináltam...!"

2.

A bonyodalom során képbe kerül egy mítosz, miszerint a Transzformerek egykori teremtői most az elpusztításukra törnek. Mi több: 65 millió éve már átformálták a bolygónkat saját tervüknek megfelelően, de ennek nyoma szinte abszolút nem maradt. Legkézenfekvőbb bizonyítéka egy Dinobot-fosszília, melyet a filmbéli kutatónő látogat meg a sarkvidéken.

A nyitómontázs általában sokat elárul az egész film várható minőségéről, és itt sincs másként. Azonkívül, hogy Bay ezúttal sem próbál értelmet lehelni a történetszálba - vagy bármelyikbe -, a nyitójelenet egyben a legotrombább is. Csak ezért életre kelteni azokat az óriási lényeket, hogy villámgyorsan lássuk pánikolva rohanni és elhamvadni őket... szíven ütött. A következő jelenetsorok az emberszereplők szüntelen poénkodásával mintha szüntelen győzködés lett volna, hogy ne vegyem az egészet. Nem vettem. De attól még egyáltalán nem kellemes visszagondolnom rá.

A trailerek által jövendölt Dinobotok a cselekmény vége felé, az ellenséges űrhajón kelnek életre, mikor Optimus elmozdít egy óriási kardot, és ezzel a béklyójukat. Valahogy meggyőzi őket, hogy Galvatron az ellenségük, és hogy küzdejenk közösen ellene és drónjai ellen, akiket a gonosz cégelnök tudatlanul megépíttetett. Ha az emberoldalt szidtam, úgy a gépoldal se különb: vagy színtelen figurák, vagy le nem bírnak állni a - jobb szót egyszerűen nem találok rá - hülyeségeikkel.

Nem látom azt a fenenagy kooperációt a kirekesztett Cade-ék és a kirekesztett Autobotok között sem. Ez a legkézenfekvőbb módja, hogy valami igazi történetféleség bontakozzon ki, és Bay még ezt sem hajlandó megragadni. A transzformerek a földön, majd az idegen űrhajón a Tessát kereső fiúkat pesztrálják, azok pedig egyre csak több és több éles helyzetet élnek valahogy túl - egyre légből kapottabb akrobatika közepette. Aztán fordul a kocka: Cade a zsákmányolt transzformer-kézifegyverével megsebesíti Optimus támadóját, hogy az elintézze. Itt már nemhogy a feszültséget nem találni sehol: a filmet se.

Elhangzik egy nagyon száraz szóváltás köztük, ami valamilyen könnyed áltanulságot próbál adni a mű számára. Ahogy Cade lehetőséget látott a roncsban, aminek Optimust először hitte, úgy kell lehetőséget látnia nekik az emberiségben. Mégha Amerika el is árulta őket. Semmi oka a nézőnek ebből bármit is komolyan venni. Ez az egész csak látványért van, és ezúttal bizony még az is untató és képlékeny. Cade és Optimus párosa olyan szinten nem fogott meg, hogy inkább néznék végig egy sakkpartit Stephen Hawking és Hal-9000 között!

Káromkodásnak fog hangzani, de őszintén szólva: amennyi pénzt elpazarol Hollywood az ilyen típusú roncsderbi-produkciókra, az elkeserítő. A Transformer - Age of Extinction elődei idiotizmusát megtartva, de tőlük is léhább, lármázóbb, elunt komposzt. Minél tovább tart, annál jobban lehangol: mint valamiféle energetikai vámpírműsor, mely szívja el a nézők életerejét. Michael Bay eddig sem, most sem nem valódi "movie"-t hozott létre, hanem újabb Hasbro-reklámfilmet a legújabb divatos játékoknak és sportkocsiknak.

1 pontot adok rá.

Reneszánsz ember

Danny Devito filmjei közül ez az egyik kedvencem. Persze, némileg cukormázas és a történet minden, csak nem új, de engem mégis lekötött, vagy a drámai, vagy a humor oldaláról. Érdekesnek találtam a régi nótát, hogy egy olyan alakból válik remek tanító, aki először még nemhogy újonc e téren, de abszolút nem is tűnik rá alkalmasnak.

Régi vágású komédiaként 12 percet áldoznak rá, hogy megismerjük Bill Rago életét. Elvált reklám-szakember, akit kirúgnak. Állását és lánya bizalmát ugyanazon okból veszíti el: mert nem megbízható. Új állása homlokegyenest az ellenkezője annak, amilyen beállítottságú. Egy katonai bázison a "leglinkebbek" csoportját kell "okosabbá tennie".
Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot Bill és újdonsült diáktársai között. Bár teljesen más emberek mint ő, helyzetük ugyanaz. Egyikük sem akart iskolaközegbe kerülni, reménytelen esetnek lettek elkönyvelve, így mégcsak instrukciókat se kaptak. Tanár és diákjai párhuzamosan szoknak bele az új szerepükbe, Bill még tananyagukat, a Hamletet is csupán improvizálásként választja ki. 

Mit várnánk mi, a nézők egy ilyesforma játékfilmtől? Nagyjából tényleg ez történik. Bill osztálya épp akkor ábrándul ki belőle, amikor már kezdtek volna beleszokni ebbe az irodalomóra-"baromságba". Itt fizetődik ki az, hogy olyan hosszan néztük az elején, ahogy Bill élete taccsra megy. Magánéleti problémái - amikről a Győzelmi Toronynál szót is ejt - nem szűnnek meg, csak mert sikerre visz egy új munkakört. Nem a kurzuson áll vagy bukik minden, hanem "csak" mindaz, amit azalatt formálta a főszereplőket a jobb irányba. Ezt nem akarja Bill veszni hagyni, amikor utánuk megy: "Ha most hagyom őket elmenni, soha nem jönnek vissza."

És nem is igaz, hogy csak ennyiből áll a történet. Nem igaz, hogy összes negatív történés egy pillanatban pattan ki.

1. Amikor felmerül, hogy vizsga lesz, és tétje a seregben maradás, a diákok ráállnak. Ez patetikus? Nem: kis híján megint otthagyják Rago-t. Nehogy már Shakespeare miatt rúgják ki őket a seregből! 
2. Hobbsról kiderül, hogy a seregbe csak bujkálni jött, valójában volt drogdíler. Patetikus, hogy a börtönben ülve Hamletet olvas és Billt méltatja? Nem. Ez még nem kirívó vagy csöpögős példa az elérzékenyülésre. Mezeien drogot árulni mocskos üzlet, de nem pszichológiai függőség, megtagadható, ha az ember le kell ülje a börtönbüntetést érte. 
3. Brian Davis apja rádiósként szolgált Vietnamban, és a fiút mindig zavarta, hogy nem ismeri a teljes történetet a haláláról. Patetikus, hogy poszthumusz csillagot vehet át az apja hőstettéért, amikor egyébként is mindenki mosolyog? Lehet, de maga az érem jogos, ha felfogjuk, miről is van szó.

Nem állítom, hogy annyira szimpatikusak vagy árnyaltak lennének a szereplők (Montgomery lezser hantázása komolyan izzasztó tudott lenni). Mindenesetre díjazom, hogy előéletük, családi hátterük nemcsak úgy be vannak hajigálva. Múltjuk meghatározza a jelenüket. A kapott hírek a korábban megismert előéletükhöz kapcsolódik, és új problémák forrása lehet. Jacksonnál például korábbi karrierje futball-játékosként, és a tény, hogy rövidesen apa lesz.

Jól megírt, tisztességgel eljátszott, hihető, és legfeljebb néhány esetben túl szentimentális. A meghatónak szánt jelenetek közül kedvencem, mikor Bill lánya - szülinapi ajándékként - egy távcsövet talál a szobájában, a cetlivel: "Érd el a csillagokat." Korábban Bill csak a túl csekély megélhetést látta lánya csillagász-álmában. Ezzel felülbírálja korábbi álláspontját, és egyszersmind jelzi, hogy nem akar tuskó maradni a szemében.

Eleve abba a gondolatba is bele lehetne kötni, hogy a katonai kiképzők a legbutább, legnehezebb felfogású diákjait nem kicsapják vagy kirostálják, hanem külön tanárt fogadnak, hogy bent tartsák őket. Békeidőben ez nyilván nem így menne, de ha túl kevés az újonc, akkor még ez úgy könnyű megoldás.
A szóbeli tanulságok a filmben nem túl bonyolultak, de ahogy előadják, az komoly és szellemes. Különösen Billnek ez a mondata tetszett: "A döntéseink diktálják, hogy milyen életet folytatunk." Rengeteg komolynak látszani akaró film nem jut el odáig, hogy szereplői ezt felismerjék. 

A Reneszánsz ember az én szememben nagyszerű kis dráma-vígjáték. A néminemű cukormáz ellenére DeVito egyik legmegindítóbb filmjének tartom.

A tégla

Martin Scorsese filmje az egyik kedvenc amerikai remake-em, illetve zsarus filmem. Kiváló története és elsőrangú színészi játékai mellett légköre döbbenetes ötvözi a morbid humor és feszültséggel. Egyszerre brutális és elegáns krimi. Utolsó percéig izgalmasnak találtam a bűnügy részleteit, ahol 2 beépített férfi infót szivárogtat át, ki-ki a másik oldalnak.


Frank Costello, Boston keresztapája egy még gyerekként megismert fiút bejuttat a rendőrségre. Collin Sullivan nyomozóvá lép elő, és a testület pszichológusa az élettársa lesz. Eközben egy helyi bűnöző unokaöccse, Billy Costigan szintén belép a hatósághoz, és főnökei beszivárogtatják Costello bandájába. Telnek a hónapok, de a rengeteg bűneset dacára se tudják lecsukni a bandát. Aztán persze mindkét oldal megneszeli, hogy tégla van a soraikban, így a két "patkány" egymásra kezd vadászni.


Mesterkélt csavart vagy erőltetett szálat nem tudnék felhozni. Olyan folyamatos az egész, mintha egy mozgóképes detektívregényt lapozna a szemünk. Matt Damon és Leo DiCaprio fenomenális tükörképei egymásnak ebben a sztoriban: Sullivan sunyi, kitenyésztett karrierista, aki egy tömeggyilkosnak kémkedik, míg Costigan bizonyítani akaró fekete bárány, akit lassan felőröl az állandó személyiségcsere. Ahogy haladunk időben,

• mindketten átesnek a kacsahír-trükkön,
• mindketten végignézik főnökük/mentorfigurájuk elvesztését,
• csaknem egyszerre jönnek rá egymás kilétére,
• és mindketten egy hirtelen fejlövéssel halnak meg.

Egyszerűen briliáns az, ahogy a forgatókönyv az identitászavar témájára felfűzi az eseményeket. Mindkét tégla kettős életet él, örökké álarcban. 
A szakadás akkor áll be, mikor kiderül, hogy Frank az FBI informátora, s ezért nem tudták lecsukni. Billy/Bill és Collin előbb mentorfiguráikat veszítik el: Queenant lelökik egy háztetőről, Collin pedig végez Frankkel. Épp akkor jönnek rá egymás kilétére, mikor az őket elindító profikat megölték: most már ők a profik. És mihelyt önazonosságuk utolsó morzsája is elvész, meghalnak: Collin törli Bill fájlját, Billt megölik, de hátrahagyott üzenete révén magával rántja Collint, ahogy Dingnam később végez vele. 
"Csak ölj meg végre!"
"Én tényleg megöllek."
Tovább fokozza az iróniát, hogy Collin, ez a patkány, aki még saját segítőit is agyonlőtte, érdek nélkül dönt úgy, hogy rehabilitálja Billt, aki kis híján leleplezte. Ragyogó írói munka.



Jack Nicholson brillírozik Boston ír keresztapájának szerepében. A romlottság lábon járó enciklopédiája: cinikus, trágár, bágyadtan kéjhajhász, szadista tömeggyilkos. Korcsabb lelkű még táblával a nyakában se lehetne, ellenben őhozzá fut be minden. Ha csak ferdén néz az emberekre, azok tudják, hogy atrocitás érheti őket, és így a helyi rendőrség teljesen magára utalt.

Sőt a "szövetségesekkel" se stimmel minden: az államiak szinte rivalizálnak a helyi egységekkel, rossz és elégtelen az összehangolt munka minősége (az ál-mikroprocesszorok adásvételénél nincs elég rejtett kamerájuk). Nagyon tetszik, hogy ennek konkrét oka van a sztoriban, és annak kiderülésével szabadul el a Pokol a szereplőknek. Mint Frank mondja: "Amit csinálok, azt csak én tudom csinálni." Frank úgy működik, mint egy légypapír: takarítóként egyetlen bűnszerv hegemóniáját biztosítja, sok kisebbé helyett, akik bármikor egymásnak eshetnének. Halálával pedig a két tégla magányos farkassá válik, ki-ki a maga célját űzve.


Costello mellett jellegzetesek még a nyomozók: Ellerby százados, Queenan kapitány, és az örök cseszegető, Dignam. 
Ha Bill Colinnak, akkor Queenan Costellónak az antitézise. Istenfélő, józan eszű ember családdal, akik feltételezhetően nem laknak vele otthon. Erről csak utalás van, de nyilván más környékre vagy városba költöztek, ahová Costello keze már vélhetően nem ér el.Queenan karaktere valahogy védőgátként működik: az egymással szemben álló erők egyensúlya kibillen, amikor ő meghal. Bevallom, nem értem, miért nem rántott azonnal fegyvert, vagy futott, amikor a banda eljött likvidálni őt. Értem, hogy Billt tartja a legfontosabb láncszemnek a lefüleléshez. De miért tudná a támadókat eredményesebben feltartani, ha csak állva bevárja őket, rágyújt, majd magyarázkodni próbál nekik?

A film atmoszférája egyszerűen lehengerlő. És nemcsak a véres kivégzések, bűzlő beszédattitűdök és a gyanú egyre kiterjedtebb érzése miatt. A szcénák megfelelő arányban váltják egymást, nem túl lassú vagy túl rövid. Klisé nuku. Az alkotógárda nem próbál a robbanások extravaganciájára támaszkodni, inkább a szálak tisztes elvarrására figyelnek, és kiválóan.
Az egész filmet a rothadtság érzete hatja át, a nyers, kendőzetlen valóság. Bármilyen jelentéktelen apróságért kinyírhatnak téged és esetleg 1-2 szerettet is. Minden rendőr és bűnöző más-más helyzetben van, de mind érzik az ügy súlyát. Különösen miután a "téglaság" gyanúja ott terjeng a levegőben. Hiába nem lepleződik le egyik ifjú tégla se: addigra már környezetük teljesen elhidegült tőlük. A mióta húzódó ügy és saját hivatalos imidzsük mostanra közönyös utálatot keltett irántuk. Sullivant már csak közvetlen beosztottjai/kiválasztott emberei veszik emberszámba, és végül úgy pusztul el, amiként élt: patkányként.


 
A téglát minden idők egyik legügyesebben összerakott krimijének tartom, akár remake, akár nem. Azóta is már első perceiben megfog a film hangulata, még a legbénább senkik is hús-vér embereknek érződnek. Sose érezzük úgy, mintha csak céllövöldében lesnénk, hányan és kik maradnak végül. Kitűnő, vérrel és mocsokkal teli mozi, 10-es skálán 10 pontot érdemel.