Feltérképezetlen (Uncharted)

 

Akár ismerőse valaki a videójátéknak, mely alapján a film készült, akár nem, aligha nevezheti bárki is eredetinek vagy érzelemdúsnak valaki az Uncharted-ot. Nem a legrosszabb filmek egyike, igazából egy Mortal Kombat-hoz képest jóval vállalhatóbb. De a jótól elmarad; minél tovább halad a cselekménye, annál jobban átváltozik a film egy ifjú kincskereső tipikus kalandsztorijából egy hamiskás cirkuszi előadássá, amely a kaland izgalmát, élményét csak foltokban tudja csak áthozni a vászonról.

Egy testvérpár, Nathan és Sam Drake gyerekkoruktól arról álmodtak, hogy megtalálják Ferdinánd Magellán flottájának elveszett kincsét. Ám Sam megszökött az árvaházból, és öccse azóta sem hallott felőle. Az ügyes zsebtolvajjá ért fiút egy megrögzött szélhámos, Victor Sullivan szemeli ki maga mellé, hogy valóra váltsák mindhármuk álmát. A lelőhely kulcsát két kereszt jelenti, és az egyikre épp licitálni készül az a Santiago Moncada, kinek állítása szerint családi öröksége a kincs...

Tom Holland-Show-nak is hívhatnák ezt a produkciót: nemcsak hogy ő viszi vállán az egész movie-t, de azt érezhetően a Pókember-skatulyából ki-kikacsintó színész köré is építették fel. Én ugyan még nem sorolom egy sorba két itteni sztártársa, Mark Wahlberg és Antonio Banderas mellé, de látni rajta az elhivatottságot. Akárcsak például a fiatal Mark Hamill, Holland is minél több fizikai melót maga vállalt be (többször is megsérült a forgatás alatt), és csak a legnyaktörőbb mutatványokat hagyta a kaszkadőrökre.

Az Uncharted is mintha kaszkadőrkunsztok bizsu gyöngysora lenne; érezni rajta, hogy tónusát a Sony az általuk újra teljesen birtokolt Spiderverse-hez idomította, maximálva Holland bevonzó erejét a pénztáraknál. És többnyire nem válik előnyére. Sony: már nem 2008-at írunk, hanem 2022-t! Tudjuk, hogy a könnyed hangvételnek nem akadálya a szereplők közti drámaszál árnyalása – még egy játékból átgyúrt kalandvígjátéknál sem!

A karakterek jellemét és indíttatásait kb. a Tomb Raider-reboot szintjére lőtték be, senki nem tud igazi hús-vér személlyé érni itt – még az amúgy kedvelhető protagonista sem, akit a sokmilliós zsákmány mellett testvére sorsának tisztázása motivál. Pedig a színészek igyekeznek kihozni valamit a kapott anyagból, egy-némely könnyed szóviccnek sikerül mosolyt csalni az arcomra. De a kémia és drámai töltet nem tud megerősödni köztük; az urak mellett a két hátba-döfős hölgy, Sophia Ali és főleg Tati Gabrielle is el lettek pazarolva.

Ha egy játék pályáira osztanám föl a filmverziót, akkor az Uncharted 3 részből áll: 1.) biztató, 2.) satnyuló, 3.) megkergült. A bevezető után is még érdekelt Nathan sorsútja, de félúton egyértelmű lett, hogy a helyszínek váltogatása a lényeg, nem a kincskeresés logikai fonala, vagy a részletek izgivé kalapálása. "Legérdekesebbek" épp a legvadabb elgondolások lettek: pl. hogy félezer éves hajók milyen mutatós állapotban maradtak meg, vagy hogy egy századok óta érintetlen folyosó egy night-clubba vezet! A meggy a habos tortán pedig egy olyan semmi folytatássejtetés a stáblista közepén, ami a shyamalan-i Az utolsó léghajlítóéval vetekszik. Épp nyári szabadságukat tölthették azok, akik ezt a szkriptet összegyúrták...

 

Összefoglalva: átlagos, könnyed, Marvel-szerű kalandtúra az Uncharted, ami igazán se mögötte, se előtte nincs annak, amire számítottam tőle. Némi bája és egy könnyedebb hangulatisága azért van, csak nagyon szokványos és nyomatékszegény a története, függetlenül a variálgatástól, hogy ki kit árul el és milyen csapdába esik. Ha lesz itt folytatás, kötve hiszem, hogy a stúdió engedi majd úgy megizmosodni annak szívét és lelkét, mint ahogy Holland hozta magát formába a szerep kedvéért.  

3/5-öt adok rá. 

 

Pókember: Nincs hazaút

 Kellemes karácsonyi ünnepeket  

 kívánok minden kedves olvasónak!      

Aki csak ismeri a Marvel műveit, annak biztos, hogy feltűnő a Pókember: Irány a Pókverzum! hatása az MCU-s póktrilógia záró részére, a Nincs hazaútra. Sokakkal együtt már nekem is elkoptatott ez a divatos módszer, hogy egy filmcsokor teljes idővonalát időutazással írogassák felül – nemcsak a szuperhős-akciómozik között. Mégis kíváncsivá tettek a trailer-ek: ilyen kaliberű projektje a Bosszúállók: Végjáték óta nem volt a Marvel-nek, és maga a premissza is nagy képzelőerőre vallott. 

Fogták az animációs film alapötletét – több külön világ Pókembere összetéve egy közös kalamajkához – és egyesítették azzal a „mellékes” célkitűzéssel, amit a Sony 2 korábbi inkarnációnál is elbarmolt: egy olyan drámaerős, stabilan összefogott, energikus 3. részt adni Pókembernek, ami végre igazán beindítja Peter Parker már felnőtt életét. Ezt a bravúrt a Marvellel kötött érdekházasságuk most meghozta: az eddigi legtöményebb, de legügyesebben is levezényelt Spiderman-mozit kaptuk meg így év végén!

Peter élete darabokra hullott, mikor Quentin „Mysterio” Beck leleplezte őt halála előtt: a fiút nénikéjével, barátnőjével és legjobb haverjával együtt állandóan zaklatják a hatóságok, a média és az utcai tömegek. Peter és nénikéje elköltöznek, majdhogynem bujkálva kell élniük, ráadásul Peter, MJ és Ned Leeds felvételijét is elutasítják a "botrány" ürügyén. 

Peter ezért varázslóismerősétől, Dr. Strange-től kér segítséget: mágiával törölje ki az emberiség emlékezetéből, hogy ő a Pókember! De a fiú belezavar a bűbájba, így egy dimenziókapun át 2-3 parallel világ rosszfiúi kerülnek oda – épp azelőttről, hogy ki-ki a maga Pókicájával küzdve meghalna. Strange nyomban visszapaterolná őket saját világaikba, de Peter előbb segítene rajtuk. És ezen bizony durván hajba kapnak a jelenlevők…

 

Tom Hollandnak minden oka megvan „egy franchise lezárásaként” tekinteni a Nincs hazaútra: ettől teljesebb körű búcsút aligha lehetett volna adni az MCU-s Pókembernek. Reklamálnivalót persze nem nehéz találni benne:  

1. Dr. Strange elpazarlása, mivel csak a cselekmény slusszkulcsaként funkcionál; 
2. a másvilági figurák "nem marveles" színészi attitűdje a történet szerint sem illik az MCU világába; 
3. a szereplőtumultus, amiről leginkább elhíresült a film;
4. az elcsépelt „Nagy Reset” ötlete a memóriatörléssel, hogy helyreálljon a status quo, és ne kelljen kidobni az addigi idővonalat;
5. vagy a multiverzum-kártya kijátszása egy amúgy is már rohadtul népes szuperhős-univerzumnál.

És mégis: a Spiderman: No Way Home nemcsak egy valóban izgalmas, nagystílű, de felnövéstörténetként is korrekt produkció lett, amely minden szórakoztatási kötelesség mellett is tisztesen lezár egy korszakot – történeten belül és a franchise életében is. Ha szerződés nem köti Hollandot, most tudná a csúcson abbahagyni a szuperhősi melót.

Furi, hogy épp a legzsúfoltabb pókmozi jött össze a legütősebbre: az események kuszaságuk mellett is többnyire bevonnak, érdekes látni, hová eszkalálódik ez a pusztító őrület, amit Peter és Strange okoztak. Jon Watts rendező és a Chris McKenna-Erik Sommers írópáros, mindhárom rész fejei eddig nem nagyon nyűgöztek le, itt viszont nem semmi egyensúlymutatványt hajtottak végre. Tapintattal osztották el az időt a komorabb és könnyedebb percek, illetve a marveles és a más pókuniverzumokból megidézett figurák között.   

Pedig művüket nem egyszerűen Pókember 3.- vagy A csodálatos Pókember 2.-szinten tömték tele szálakkal és szereplőkkel, de olyan egész idővonalat összegző mamutot kellett leadniuk, mint a Bosszúállók: Végjáték, vagy az X-men: Az eljövendő múlt napjai! Akár egy divatbemutató: a kifutón felváltva riszálja meg magát Sam Raimi 3 és Mark Webb 2 filmjének 1-1 feltámasztott rosszfiúja, és három Pókembert kapunk 1 áráért, amint – saját szavaikkal – azt csinálják, amiben jók.
 

De fütyülnék erre a díszmenetre, ha a fő hős fő verziójának a fő történetszála nem a fő fókusza maradt volna az egésznek. Holland Peter-je libikókázott számomra a 3 rész során: a Hazatérésben kedvelhetően naiv, az Idegenben és hát a Nincs hazaút bevezetőjénél is még bosszantott a baleksága. May néni kicsit komikusan hosszú, téblábolós halála után lett Parker ismét egy biztatandó fiatalember a szememben, aki megérdemli, hogy sikerüljön helyrehoznia mindazt a kárt, amit okozott. 

Végre abbahagyták a tinikor majszolgatását, sőt minden köldökzsinórt elvágtak Peter gyermeteg korszakához – történet és franchise szerint is –, amit már nagyon időszerűnek tartottam! Sose éreztem még Spiderman-sztorin, hogy a címalak élete és lelkülete ennyire végérvényesen megváltozott volna a film végére, mint ennél – annak ellenére, hogy a kezdeti, irdatlanul sokrétű problematika végül egyszerűen kitörlődött.
 

Sejthető volt, hogy a mellékszereplők elmélyítéséhez nem jut majd elég idő, így én se veszek sorra mindenkit. A régi rosszfiúk nem lettek kibontottabbak, mint a saját szériájukban voltak, csak a régi nüanszaikat variálja a szövegkönyv – főleg a maszkját csuhára cserélő Norman Osborn-nál, akit egész tűrhetően szőttek az MCU-s Peter jellemfejlődésébe. Nem mintha a dumája meggyőzőbb lenne pl. egy Power Rangers-szörnyhez képest, de Peter dilemmái visszatükröződnek az ő alakján. Mennyire felelős egyik énje a másik tetteiért? Az ő tiszte-e segíteni rajta, vagy ellenkezőleg: elvenni az életét, ahogy ő elvette May-ét? A nagy sietségben ezeket a kérdéseket nemigen járjuk körül, de legalább könnyű válasszal se szúrják ki a szemünket.
 

Sose rajongtam a bimbózó kapcsolatért Zendaya MJ-jével: ez talán annyicskát erősödött a 2. és 3. rész között, mint az Anakin-Padmé románc az ottani 2. és 3. rész között – bár a színészi játék azért attól jobb. A legkijózanítóbb jelenet egyértelműen a vége, mikor MJ és a világ Peter-t márcsak egy senkinek látja őt. Mikor megpróbál újraismerkedni a lánnyal, majd meggondolja magát, leolvasható Peter-ről, hogy nem a mersze hiányzik… inkább mintha csalásnak érezné, amit tenni akar – mint mikor Dr. Strange-hez fordult. Szerencsére a két fiatal közti kapocs addigra kellően megvastagszik, hogy ez a perc hatásos legyen a nézőnek. 

Peter megtanulja elfogadni azt, hogy nem lehet egyszerűen „visszacsinálni”, ami téves vagy fájdalmas volt az életében, vagy a másokéban. Hiába tapasztalt már meg minden elképzelhető fantasztikumot, amit ez az univerzum csak produkálni képes, az emberek társadalma akkor sem így működik, és ettől kezdve együtt kell élnie a döntése(i) következményeivel. 

 

Egyik film után sem voltam még ilyen kíváncsi, hogy merre megy majd tovább Peter Parker élete, mint mikor a Pókember: Nincs hazaútnak vége lett. Önállóan még épphogy csak megáll a lábán narratív és logikai fronton, de mint galéria az eddigi 8 Pók-mozi szereplőiből és látványkellékeiből nagyszerű alkotás. Ugyan a dramaturgiát elég elcsépelt klisék indítják be, de ha már beindult, akkor érezni a súlyát, ám nem tudni biztosan az irányát. Lehetőséget adott a 2 szériával is pórul járt rajongóknak, hogy a 3. végén elköszönjenek ki-ki a maga kedvenc verziójától és az ottani főgonoszoktól, bármit is hozzon a franchise számára a jövő.
 

Mint valaki, aki a három verzió egyikéért sem volt úgy igazán „megveszve”, a Spiderman: No Way Home-ra egy négyest adok. Fordulatos filmélmény, amely végül elbírja és végigviszi azt az irdatlan terhet, melyet kissé meggondolatlanul a hátára vett – akárcsak főhőse.  

Dolittle

Attól, hogy ráragasztják egy filmre egy írott mű címét, fő színészére pedig annak címkarakterét, még vállalható se feltétlenül lesz az adott film, nemhogy "méltó" vagy "átgondolt". Antonio Banderas és Robert Downey Jr. túl jó színészek egy ilyen lelki sivár remake-hez: a Dolittle érdektelenül hánykolódik az unalom tengerén, és sem az izginek szánt részek, sem a béna humor nem dobnak mentőövet a süllyedő hajónak. Csak az tartja ébren a nézőt, ha egy-egy jópofizó állatsegéd épp összehord valamit.

A világhírű Dr. Dolittle emberektől elzártan vegetál birtokán, mióta régi kedvese egy hajóútján örökre odaveszett. Semmitevéséből egy hírnök üzenete miatt kényszerül ki: a brit királynő halálos beteg lett, így ő is elvesztheti földje tulajdonjogát. Mivel a kérdéses kór ellenszere egy ritka növény a világ túlfelén, Dolittle pár állatsegédjével útnak indul a messzeségbe – egy tanulni vágyó suhanccal koloncként.

Ez a film levegő: picit terjeng körülöttünk, majd nyomtalanul elillan. Minthogy bája, légköre, egzotikuma kb. a nyitánytól kezdve nincs neki, csupaszon hever előttünk az a nagy, sekélyes semmi, amiről szól a Dolittle. Az anorexiásan sovány történet mintha egy helyben toporogna; valami elképesztő ingerszegény benne a dráma, bugyuta a poéntár, ásítós az akció. 

A személyiségek fakók, akár az agyonmosott ruha: az állatokkal veszekedő doktor egy bóvli-bunkó klónja Downey Sherlock Holmes-ának - amit eleve egy szutyoknak vallok azóta is. "Leg-embert-próbálóbb" cselekedete, mikor egy sárkány hátsójából huzigál ki páncéldarabokat. A többiek meg fajtól függetlenül csak díszletek szájjal; a sehogy megírt főgonosznak minden jelenete után egyből elfeledtem a nevét és arcát. 

Az új Dolittle tehát nálam az év szezonnyitó szemete lett: egy céltalan, unott, seggbuta állatmese, aminek mintha ahhoz sem volna kedve, hogy egyáltalán létezzen.

Pókember: Idegenben

Címén és dramaturgiáján is érezni, hogy a Pókember: Idegenben nem annyira tovább szövi, sokkal inkább csak újrakreálja a Pókember: Hazatérést. Nem igazi folytatás, hanem egy sokadik fejezet az MCU-idővonalban. Pedzegeti ugyan, hogy elődje mely elemei segíthettek a már 3. hús-vér Spidermant belopni a nézők szívébe, és akad pár érdekes új ötlete - főleg Parker új nemezise kapcsán. De tovább-gondolásnak nem elég merész, átgondolt vagy bensőséges; inkább csak mintha egy új, gyorsan elővehető receptet akarna letesztelni, túl későn-túl keveset foglalkozva a lényeggel: egy 15-16 éves gimnazista személyes történetével.

A történet dióhéjban:

Tony Stark halála után a világ próbál visszaállni a normális életre: Peter például egy európai osztálykirándulás során készül bevallani MJ-nek, hogy tetszik neki. Nick Fury azonban fölkeresi Parkert, és átadja neki a Tony által ráhagyott eszközkészletet - csatolva hozzá a küldetéssel, hogy egy elementál nevű szörnycsapatot megállítson. Egyetlen társa a szupererejű Quentin Beck, akit az elkápráztatott média Mysteriónak nevez el. Ám miután Peter rábízott Beck-re egy fontos szerkentyűt, kiderül, hogy a férfi szélhámos: az egész szörnyhad illúzió, és a férfi csapatával akármiről tökéletes interaktív képmást képes létrehozni.

Nem tartom szerencsésnek az olyan folytatást, melynek pusztán annyi a lényege, hogy a főhős kiruccan új megbízás idején a messzi külföldre (pl. a nem-szuperhősfilmek közül a Piedone Hongkongban vagy A csendőr New York-ban). Szerintem az effajta "2. rész" eleve nem érhet föl az eredetijéhez, hisz eleve a sztár bevált imidzsével és ismertetőjegyeivel házal, csak most egy számára - elején és végén IS - idegen világrész/ kultúra csomagolásában. A körítéssel adja el magát, nem azzal, ami a külcsín alatt gazdagíthatná a szereplőit. 

A Spiderman: Far From Home pedig ezt a kártyát sem játssza ki olyan ügyesen, mint ahogy tudná. A cselekmény alig ad esélyt Peter-nek, hogy valóban keressen és találjon több identitást is magának, mint a pókruci meg az iskolatáska. Végig pont, hogy távoltartani igyekszik a főhőst attól, hogy átéljen bármit is az új környezetből. Hogy új, maradandó élményekkel gazdagíthassa életét és egyéniségét. Pár jelenetben ez mintha összejönne… aztán a film tovarobog a MCU-sémavágányon. 

És mielőtt még fáklyásmenet indulna felém: igen, tudom, hogy ez a film alapvetése! Peter Parker a diáklét és a szuperhős-kötelességek közt őrlődik... már megint. Elismerem, nagyon is meg lehet érteni, hogy a Végjáték elején még halott (!) tinédzser a dupla világvége után egy kis magánszférára vágyik. Tényleg átjön az, ahogy Peter próbál kitérni az itt rátestált pluszfelelősség elől, 

és ezt a szemfüles Mysterio ügyesen kipuhatolja rajta. De ez így még nem garantál egy izmos történetet: ha a humor, az akció és az effektözön rátelepszenek a természetes emberi drámára, az egész egy kicentizett parasztvakítás marad, néhány szebb jelenettel. 

Peter-nek nincs valódi karakterfejlődése itt. Motivációja puszta jojózás az áhított tinis időtöltések és a Stark emlékének való görcsös megfelelés között. A Homecoming az érettség, a saját magára támaszkodás leckéje volt, ellenben a Far From Home egy átlagos ki-ver-át-kit?-játék, amibe végül mindenki belefárad. Petert ebben a felvonásban lekezelik, érzelmileg zsarolják, burkoltan fenyegetik, átverik, kis híján megölik, barátjával és szíve hölgyével együtt, tömegszerencsétlenséggel a láthatáron. Minden egyes dolgot e sorból vagy poénnal oldanak - ami aztán vagy odaillő vagy nem -, vagy egyszerűen tovasiklanak fölötte - és a hatás fölött, amit józan ész szerint tennének a srácra. 

Hogy is mondta Tony? „Ha semmi nem vagy e ruha nélkül, nem szabad, hogy viseld.” Spiderman itteni kalandjában mintha csak a ruha, tágabban értve a külsőségek számítanának: minden egyes csicsás eszköz és látványeffekt nagyobb figyelmet kap, mint bármi belső vagy személyes dolog. Persze, izgalmas, hogy Peter itt már a szemének és fülének sem hihet, Mysterio pedig porig alázza őt, mikor először összecsapnak. De nekem túl könnyű és kapóra jövő az, ahogy a jó öreg Happy a jó öreg Vaspasi-fegyvertárral fölbukkan, és Peter megint nyeregbe kerül, sőt, mikor épp szükséges, még a híres pókösztöne is mintha föléledne. Túl mesterkélt és őszintétlen, ahogy ezt az egész szembenállást végül lezavarják a készítők; nincs okunk kételkedni a végkimenetelben.

Peter haverjának románcára egy sort se pazarlok. "MJ" karaktere közönyös bunkóból végre följebb fejlődött picit, és hihetővé teszi az okosságát, hogy magától jön rá Peter titkára, de nem dől be az első cáfolási dumának. 
Őszintén szólva: ezt a karaktert és ezt a köteléket még izmosítani kéne kicsit, mert látok benne fantáziát. Tudom, hogy Peter-rel még kiskorúak, és csak épphogy formálódgat valami köztük. Csak szeretném, ha kicsit árnyalnák még MJ és Peter személyiségét, hogy átélhessem a vonzalmukat – márha a MCU ezt a szálat többnek szánja epizódkelléknél. 

Ja, még el nem felejtem: Nick Fury eléghet a ki****ott Pokolban! A néhai SHIELD vezetője itt irritáló, akarnok paródiája lett régi önmagának, aki jelentéktelen és önző okból telepszik rá egy fiúra, csak azért, hogy ő legyen a saját kis házi-Bosszúállója. Nincs érdemi interakciója egyetlen másik karakterrel sem, és a végén, mikor épp elhazudná, hogy Mysterio bizony őt is keményen átverte, végleg nevetség tárgyává válik a figura. Ügyetlen próbálkozás ez, hogy Tony Homecoming-beli humorát és tanárszerepét helyettesítsék a készítők.

Jake Gyllenhaal ellenben kellemes meglepetés. Ripacsszag nélkül sziporkázik a gazember illuzionista bőrében: kedvelhető stílusa, kicsit bő önleleplező monológja, + a leleményesség, amivel képes másokat becsapni, és eszközeit kamatoztatni, az valami fergeteges. Ez az ürge lábon járó fricskaözön a média szemfényvesztő praktikái, és a máig bedőlő, hiszékeny tömegek fölött. 

És piros pont, hogy nem akar semmilyen világléptékű "gonosz tervet" megvalósítani, mindössze hasznot húzni a európai és amerikai közvélemény megvezethetőségéből, és hőssé avanzsáltatni magát, mégha tényleg akadnak is járulékos áldozatai a mesterkedésének. 

Tudom, furának fog tűnni a hasonlat, de engem Mysterio kicsit a Powerpuff Girls Majorman-jére emlékeztet. Megrendezett ál-katasztrófákból menti ki "hősiesen" a polgári lakosokat, akik szinte egyből isteníteni kezdik, holott csak egy glóriaéhes pozőr, és semmilyen trükk-től vagy csalástól nem riad vissza, hogy folyton magát ünnepeltesse. 

Összegezve: elég sok külön részlet tetszett a Spiderman: Far From Home-ban, kezdve a nem túl mély, de annál energikusabb fpgonosszal. Peter még mindig az a kedvelhető átlagsrác, aki volt, és Mysterio alakja sokkoló tükröt tart elé a saját naivitását, illetve kamuzási szokásait illetően. Ellenben túl sok a látványeffekt, az akciózás gyakran nehezen követhető, és a sok illúzióhasználat már magát a filmet teszi parasztvakítóvá. Nemcsak a filmben Fury nyomja el Peter természetes vágyát a kötetlenebb életre: a stúdió örök kreatív gyávasága is elnyomja a szereplők érzelmi sokszínűségét. Mintha a Marvel szerint Raimi és Webb már eleget vacakoltak volna ezzel a saját verzióikban.

A 2. önálló MCU-s pókmozira csak a 3/5-öt tartom jogos pontszámnak. A Hazatéréshez képest inkább bátortalan hosszabbítás, mintsem a saját lábán megálló filmutód. 

"Azt akartam, hogy olyan legyek, mint maga."

"Én pedig azt, hogy jobb legyél."