Attól, hogy ráragasztják egy filmre egy írott mű címét, fő színészére pedig annak címkarakterét, még vállalható se feltétlenül lesz az adott film, nemhogy "méltó" vagy "átgondolt". Antonio Banderas és Robert Downey Jr. túl jó színészek egy ilyen lelki sivár remake-hez: a Dolittle érdektelenül hánykolódik az unalom tengerén, és sem az izginek szánt részek, sem a béna humor nem dobnak mentőövet a süllyedő hajónak. Csak az tartja ébren a nézőt, ha egy-egy jópofizó állatsegéd épp összehord valamit.
A világhírű Dr. Dolittle emberektől elzártan vegetál birtokán, mióta régi kedvese egy hajóútján örökre odaveszett. Semmitevéséből egy hírnök üzenete miatt
kényszerül ki: a brit királynő halálos beteg lett, így ő is elvesztheti földje tulajdonjogát. Mivel a kérdéses kór ellenszere egy ritka növény
a világ túlfelén, Dolittle pár állatsegédjével útnak indul a messzeségbe –
egy tanulni vágyó suhanccal koloncként.
Ez a film levegő: picit terjeng körülöttünk, majd nyomtalanul elillan. Minthogy bája, légköre, egzotikuma kb. a nyitánytól kezdve nincs neki, csupaszon hever
előttünk az a nagy, sekélyes semmi, amiről szól a Dolittle. Az anorexiásan sovány történet mintha egy helyben toporogna; valami elképesztő ingerszegény benne a dráma, bugyuta a poéntár, ásítós az akció.
A személyiségek fakók, akár az agyonmosott ruha: az állatokkal veszekedő doktor egy bóvli-bunkó klónja Downey Sherlock Holmes-ának - amit eleve egy szutyoknak vallok azóta is. "Leg-embert-próbálóbb" cselekedete, mikor egy sárkány hátsójából huzigál ki páncéldarabokat. A többiek meg fajtól függetlenül csak díszletek szájjal; a sehogy megírt főgonosznak minden jelenete után egyből elfeledtem a nevét és arcát.
Az új Dolittle tehát nálam az év szezonnyitó szemete lett: egy céltalan, unott, seggbuta állatmese, aminek mintha ahhoz sem volna
kedve, hogy egyáltalán létezzen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése