Egyiptom istenei

Képzeljük el, hogy nemzetközileg elismert séfeknek rendeznek szakácsversenyt, melyen az egyik versenyző inkább korábbi receptekből lopkodja össze a hozzávalókat.

Összekeveri az évtized néhány inspirálónak vélt látványstílusát, 
a nyers oldatot ráönti a Nílus-környék hitvilágára, majd beléje szór néhány 

ún. animality-effektust á lá Mortal Kombat: Annihilation. 

Csupa fehér - plusz 1 fekete - gyertyákat tömköd a még ki sem formázott tésztába, 

amiket egyébként gyanús, hogy szintén máshonnét vett kölcsön.

Végül az egészet belöki a sütőbe, és a képünkbe tolva tálalja fel nekünk.

Így készült Alex Proyas idei, 140 millió $-os örömtortája, az

Egyiptom istenei. 

Jó étvágyat! Ugye ízlett? 

(Ugye?!)

Ozirisz, Rá fia, Egyiptom istenkirálya ünnepélyes ceremónián készül átadni a trónt saját fiának, Hórusznak. Ám fivére, Széth sivatagisten is megjelenik: elveszi a trónt, elveszi Ozirisz életét, Hórusz két szép szemét, és elveszi az emberek szabadságát is. 
A rabiga évei során Bek, a tolvaj épp megszökteti kedvesét, Zayát, amikor ura, Széth építésze még halálra nyilazza. Bek ezért megkeresi a száműzött Hóruszt, visszaadja neki egiyk szemét, és alkut ajánl: közösen visszaszerzik a másikat, ha utána rögvest segít Zayát feltámasztani, mielőtt lelke átjut a túlvilágra. 

2016 eddigi leghangosabb rendező-közönség szóváltása zajlott le az Egyiptom istenei kapcsán. Miután s néző-kritikus-hadak szétcincálták a művét, Alex Proyas rendező - maga is egyiptomi születésű - olyasmiképp reagált, mint A séfben Jon Favreau figurája. Kinyilatkoztatást tett Facebook-on, miszerint a kritikusok "kóros keselyűk", akik a közvéleményt szajkózzák, saját gondolat nélkül. Elképesztő, hogy a világ egyik stíluslátnokának tartott filmese ilyen egófűtött hisztit vágjon le, még akkor is, ha más forgatókönyvét vitte vászonra. Nyilván nem gondolt arra, hogy saját rajongói jelezték talán a legtöbben, milyen felszínes, csapongó, megalomán sémafesztivált hozott össze Matt Sazama-val és Burk Sharpless-szel közösen.

Aranyba mártott CG-művilága alapból nehezen ragadja meg az ember figyelmét, legfeljebb hüledezhetünk egyik-másik formai megoldáson. Nem tudom, készült-e egyáltalán zöld (vagy sárga?) háttér nélküli jelenet, de az eredmény egy Titánok harca szintjénél tovább nem jutott. A kamerakezelő is némely akciójelenetnél mintha leitta volna magát, úgy rángatózik a látkép. 

Videójáték-ban biztosan jobban mutatna, ahogy az istenalakok páncélozott állatemberré röpváltoznak egy-egy bunyóhoz - kezdve Hórusz trónfosztásával az elején. Ré-nek amúgy nincs állatfejű formája, ő közelharckor egyszerűen óriásira nő meg, mint Rita pálcájától a Power Rangers szörnyek. Ami pedig a mitikus egyiptomi lényeket illeti, nemcsak rondák, de egy hajszál választja el őket a széteséstől, ahogy mozognak:  

• a homokból összeállt, rejtvényhörgő szfinx; 
• a világevő mamutféreg, amire "a mindenség urának" mindennap lézerpálcával kell lövöldöznie;
• és egy olyan aszott képű, lánghányó vipera, amitől kínjában könnyezett a retinám! Bónuszként ez a dög annyira idióta, hogy egy szeretetmágia hatására saját magát okádja le tűzzel.

Karakteraszály idején szokott igazán szembeszökővé válni, ha túl világos bőrűek egy sivatagi klíma lakói. Rég láttam ennyire pocsék szereposztást nagyköltségvetésű produkcióban: a színészek alakítása erőtlenül kalimpál a levegőben, 2 szóval körülírható ál-jellemeket pakoltak rájuk, hogy aztán unott fejjel lépdeljék vagy sportolják végig a jeleneteiket. Gerard Butler csúcsra járatott Széth-je még picit szórakoztató, de a többiek nullák. Érezhetően nekik se világos, hogy hangvételében ez most egy drámai hősregény volna, vagy csak egy ereklyevadászós kalandvígjáték, ami épp az ókorban játszódik. 


Elemi szimpátiát nem bírtam kicsikarni a szereplők iránt! Bek, az ifjú tolvaj egy 5-10 percenként beszólogató, nyamvadt kis pojáca, Hórusz, a frusztrált, száműzött herceg pedig mintha a Conan, a barbár válogatásáról szabadult volna. E páros, isten és halandó barátsága nem tud miből kibontakozni, hiába von párhuzamot köztük a történet: mindkettőnek van egy szíve hölgye, akit óvni próbál, és akit egy ponton elveszít, csak hogy némi nemességbizonygatás után vissza is kapja. 
Thoth, a tudálékos néger bölcselő egyetlen hatalmas középső ujj bármelyik nép mitológiájának; tapsoltam, amikor Széth végül kitépte a neonlámpaként világító agyát! Rá (vagy Ré) pedig alighanem a rendező kivetülése saját meséjében: a rokonait fél életükön át tesztelgető, majd bábként sorsába helyező vénember a másik, akit örültem, hogy Széth látszólag félreállított. 

Tisztelem a rajongók véleményét, de Alex Proyas nálam egynyári rendező, akárcsak Michael Bay vagy M. Night Shyamalan: A hollón kívül egy filmje sem adott nekem tartalmas időtöltést (és igen: láttam a Dark Cityt). A beképzeltség és az alapos tartalomformázás hiánya vezetett az Egyiptom isteneihez; zilált, klisétömött, öncáfoló forgatókönyv, celebújságból ollózott szereplők, és effekt-úsztatta, nonszensz akció 2 órás masszája lett az egész. 2016-ban szégyen, hogy reputációval bíró szakmabeli így álmodja vászonra egy ókori nép történelmet és/vagy mitológiát, kalandfilm vagy sem.

Hercules (2014)

Több idei mese- és mitológiai feldolgozás gyengén szerepelt, és azt hiszem, tudom az okát. Mindegyikük abból indult ki, hogy egy túl jól ismert, relatíve szimpla sztorit másként, új módon, új sarkokkal bővítve meséljenek el. A gond az, hogy ez mégcsak egy movie elemi létjogosultságát adja meg - még akkor is, ha a főszereplő maga is egy sztori kiszínezésével alapozza meg népszerűségét.

Héraklész egy zsoldos banda vezére, aki átlagfeletti testi erővel és állóképességgel van megáldva. Ebből hasznot húzva elterjeszteti magáról, hogy félisten, kis csapatával pedig ezt kihasználva keres megbízást magának. Pedig az előéletében mitikus szörnyek nélkül is léteznek gyilkos árnyak, melyektől menekülni próbál. Egy napon kis csapatával egy hadsereg kiképzését és kipróbálását kapja megbízásként, de miután teljesíti megbízását, rájön, hogy egy zsarnok pénzét fogadta el...

Dwayne "A Szikla" Johnsonhoz hasonlóan a film is túlnyomórészt a 3D-látványra gyúr. Akárcsak a 300 - A birodalom hajnala, egy kigyúrt férfi főszereplővel, egy koromsötét háttértörténettel, és küllemében stilizált brutalitással adja el magát nekünk. Ez a film olyan, mint boxzsák: napestig püfölhetném azzal, hogy sorba szedegetem a hibáit, de nem sok értelme volna. Azokra a gyengeségekre próbálok szorítkozni, amik végigvonulnak a film egészén.

Brett Ratnert a 3. X-men mozi óta középvonalbeli rendezőként tagsálom.  Tegyük fel, hogy megelégszik azzal, hogy szórakoztató ókori viaskodást rendezzen: akkor sem ártott volna felülbírálni olyan fogyatékokat, mint

• a túl modern modorú és/vagy túl kómás dialógusok,
• a halvány alakítások a 2 negatív uralkodó, Eurystheus athéni és Cotys trák király részéről.
• illetve a nevettetőerő teljes hiányát a humorból.

Ratner 3 olyan dolgot csinál viszonylag ügyesen, amivel sikerül egy elvárható szinten tartania a nézői figyelmet:

1. Az 1. félidőben tetszett, ahogy játszik a mitológiával. Hercules kultikus mítosza itt csak ókori reklámfogás, hogy a félisteni hírnév több megbízót vonzzon. A produkció maga is sokszor úgy tesz, mintha most tényleg előbukkanna valami természetfeletti elem (Hádész 3 fejű kutyája, a kentaurok, stb.) Csak kb. fél óra után kezdett fárasztó lenni ez a trükk: nem épült semmi nagyobb koncepcióvá, csak ismétlődött újra és újra. Mint egy rossz horrorfilmben a hirtelen ijesztgetések.
2. A 2. félidőben a famíliagyilkosság kirakója tudott úgy-ahogy lekötni. Hercules családos hős volt Athénban, akit elűztek, mikor állítólag átmeneti őrületében lemészárolta családját. Ezt a bűntudatot mindig temetni törekszik magában. Mikor Cotys láncra vereti, Eurystheus lép a cellába, és felfedi: ő ölette meg farkasaival a családját, hogy tönkretegye a harcos már-már veszélyes hírnevét. (Örülök, hogy Cotys megbízását Ratner nem kombinálta bele Eurystheus "nagy gonosz tervébe"; a két király csak mint politikai szövetséges ismerik egymást.) 
3. A harcászati instrukciók. Hercules az ókori hadviselés alapjait tanítja meg a trák katonáknak: mi az erős pajzsfal követelménye, vagy ahogy a sereg szárnyait a csata során mozgatja. Nem mintha Hercules nem küzdene úgy a bunkójával, mint egy vad grizzlymedve. De azt azért jó volt látni, hogy nemcsak az öléshez és a testőri munkához ért.

A többieken nincs semmi kiemelhető. Lehet válogatni, melyik a legkevésbé hihető pozitív főszereplő:

• Amphiaraus önelégült jós, aki mindig kihúzza magát a felé repülő dárdák előtt. "Hé! Úgy vélem, ez az én végzetem volt!"
• Atalanta modellgyanús amazon íjász. "Bár a férfiasságod lenne olyan nagy (...)"
• Autolycus fő száma, hogy dühösen lelép, hogy a legjobbkor bukkanjon fel újra. "Nektek elment az eszetek!"
• Tydeus fogyatékos vadember, aki mártírhalált hal a végén. "Hraaargh!"
• Ergenia özvegy anyakirálynő, aki szabadidején sebesülteket ápol. "Annyi aranyat kapsz, amennyit nyomsz."
• Kisfia, Arius pedig izgága dumagépként rajongja körbe a nagy Herculest. "Ha felnövök, olyan akarok lenni, mint te!"

Mégis: ezek még bocsánatos dolgok 2 termetes baklövés miatt nem tudom "átlagosnak" vagy "középszerűnek" titulálni ezt a mozit: 

1.

Az egyik a film saját Jar Jar Binks-e, Iolaus. Az ő szerepe, hogy Hercules kuzinjaként nagyzolós legendákat zeng mindenkinek "Zeus fiáról". Valahányszor kinyílt a szája, képzeletben azt csináltam vele, mint Hercules a nemeai oroszlánnal. Nem mondom  ki, mi volt az...

2. 

Annyi élettapasztalattal, mint ami Hercules-nek, hogy nem tudta, hogy Cotys elnyomó? És hogy a nép bemutatott szenvedése az ő háborúja miatt van, hogy Trákiát egyesítse? Mikor egy falu bennszülöttjei rajtuk ütnek, holott segíteni jöttek, Iolas felvakkant: "Megbabonázták őket!" Kizárt, hogy ez az 1. gyanús jel.
És ez nemcsak azért zavarba ejtő, mert Herculest egy komplett marhának állítja be. A rendező "mi a mítosz, mi a valós?"-játéka paródiába fordul át, amikor Amphiaraus arra ösztönzi, hogy minden csöpp erejével szakítsa szét láncait. Vagyis összes tévedését úgy hozza helyre, hogy tényleg isteni izomerőt mutat fel.

"Em-lé-kezz: KI vagy te!"

"Én va-gyok: HER-CU-LEEES!!" 

Én pe-dig: MAROS-VÁSÁR-NÉMETI BARNA-BÁÁÁS!! (kitalált név)

Gondolom, ezt afféle "adrenalinpumpa" jelenetnek szánták, de nekem egyszerűen komikusnak hatott.

Helyenként szórakoztató tréningmeló a Ratner-feldolgozás. Bosszúállók-szerű figuráiból Hercules termete, látványvilágból pedig fiktív harcai a mesebeli óriásokkal maradtak meg bennem tartósan. Helyszínei nagy részét magyar tájakon forgatták le, és már ez nagy dicséretnek számít a világ legrangosabb filmkészítő-csomópontjától. Kár, hogy ugyanezt nem tudom viszonozni: Zeus fiának idei jelenése leginkább olyan, mint egy másfél óra hosszú bőrvért, melyet a történet főhőse ruhaként viselhet: kopott, szűk, keveset bír ki és gyenge minőségű. 

Legközelebb a mítosz egy másik idei feldolgozását, a januári Hercules legendáját fogom véleményezni majd.

Lovagregény

Heath Ledger: "Engem nem az ragadott meg leginkább William alakjában, ahogy kezébe veszi a sorsát. Sokkal inkább az, hogy mekkora átváltozáson megy keresztül mindeközben. Rengeteg lényeges dolgot megtanul, míg eljut a vágyott társadalmi pozícióig."

Középkori népballada filmen. Így foglalható össze legrövidebben, hogy mivé törekszik összeállni a Lovagregény. A mű hangvételében egyforma arányban keveredik kaland, romantika és humor, ami egy valós korba ültetett Grimm-mesévé formálja ki az egészet. Főhősét, William Thatcher-t Heath Ledger alakítja, és sikerrel kelt a nézőben rokonszenvet a szegény sorból jött "instant lovag" iránt. 



A lovagi tornák sportja 2 dolgot hozhat a nyertesnek: értékes trófeát és dicsőséget. Williamet a barátai fedezik abban, hogy álnéven, nemesi származást igazoló hamis okirattal vegyen részt vegyen a tornákon. Nem várt sikersorozata közben egy nemesi származású hölgy ejti rabul a szívét, akire egy öntelt gonosz fekete lovag is feni a fogát. Így aztán Willt leleplezik, meghurcolják, ám végül mégis elnyeri jutalmát - többszörösen is.



Mielőtt bármibe belekötnék, pár szót általánosban. Jóllehet csodás elemek itt nincsenek, szerethető és meseszerű atmoszférája kellemes benyomást kelt, függetlenül a tartalmától. A történet címkézett séma alapfelállásától a tanulságáig: nem a címe teszi a nemesembert, hanem a szíve. Ettől még nem rossz alkotás, csak túl egyszerű és túlzottan szentimentális. Szerintem a felnőtt nézőknek többet nyújt könnyed, reklámokkal megtűzdelt TV-élményként, mintha megpróbálnának alámerülni az itt ábrázolt, erősen idealizált középkori világban.
Szempontok és kategóriák szerint végigmérve azonnal megtörne a varázslat:

1. kaland tekintetében túl mesterkélt, és túlzottan függ a díszletektől 1-1 jelenet hatása;
2. a humort halvány segédszereplők és erőtlen mamlaszok próbálják megjátszani;
3. romantikailag pedig megvan a jó tónus, csak épp azt nem érzékhető, hogy ez a fő pár szerelmétől jönne létre. Annál inkább a jó rendezéstől.

A Lovagregény romantikus komédia, tehát az érzelmesség és a csattanók a lényege. És még így is azt kell mondjam: gyenge a humora. Bosszantott az első félórában a rengeteg fölösen betolt favicc - legyen az szóbeli, fizikai vagy akár altesti (köztük a legősibb nőknek szánt fan-service, ahol pucér férfifenékről kapunk közelit). Sokat nem javul ez menetközben sem.
De nem vártam el a produkciótól, hogy a hitelességével próbáljon megkörnyékezni engem. Láttam, hogy mi a célkitűzése, így teret hagytam, hogy meggyőzhessen. Egy bizonyos fokig sikerült is, pedig nem rajongok a hagyományos tündérmesékért. A tornák, templomok és más egyéb helyszínek általában megtartottak a film szegényes illúziójában. Az emberek ruházatához csak egyvalami fűznék hozzá: Lady Jocelyn többféle öltözékben jelenik meg műsorideje alatt, mint Amidala királynő.



Szent György megirigyelné azt a sikersorozatot, ami William alias Ulrich von Liechtenstein véghez visz. A viadal szabályrendje világos, tudjuk, mennyit ér milyen találat (eredetileg a lovagi párbajok élet-halál tusák voltak, ami az érett középkorra szelídült egyfajta középkori sportággá). Kezdő létére "Sir Ulrich" egymás után nyeri meg a tornákat, sőt egyik ellenfeléről rájön, hogy Edward herceg, az angol trónörökös. Mindehhez elvben a hírnév, a szerelem és a lovagi éntudat adják neki a szellemi muníciót. Plusz kapóra jön új ismeretsége egy Kate nevű fiatal kováccsal, aki könnyebb páncélt alkot, cserébe, hogy velük utazhasson.
Ledger játéka remek, sőt megkockáztatom, hogy a legjobb a szereplőgárdából. Elhittem, hogy - egy monda kereteihez mérten - William valóban megtanulja, mi az igazán fontos. Hogy nem szabad elfutni saját tettei következményei elől, még egy ilyen mostoha és rangbéli előítéletekkel teli korban sem.


Adhemar gróf az efféle népmesék megszokott egydimenziós, öntelt főgonosza. Egész hatásos, ahogy a megkötözött Williamet többször hasba üti, felmutatva némi nádszálvékony hajlamot a kíméletlenségre. De ezt leszámítva nincs igazi feszültség kettejük konfliktusában, az észjárása pedig nagyon korlátolt. Előre tudtam, hogy

• a fiút fejét nem szegi le végül a nyaktiló;
• hogy a tömeg csak fújol, megdöbben és éljenez, de egyszer sem gondolkodik;
• hogy a főhőst úgyis valódi lovaggá üti egy király vagy herceg,
• és hogy végül fölényesen legyőzi Adhemart.  

Ugyanígy tartozékfigurák William barátai és útitársai: Wat, Roland, Geoffrey és Kate. Jocelynt is inkább pillanatnyi hangulatok összeollózásának láttam, felszínes félkarakternek, akit csakúgy kineveztek a főhős szíve hölgyéül a forgatókönyvírók. Minden figura mintha be volna szegecselve a szerepkörére.
Legjobb közös jelenetét nem egy bármelyikükkel közös momentum jelentette számomra. Hanem a perc, mikor kiskora óta nem látott apjára rátalál szülőfalujában, megvakultan. Először még nem meri kimondani,  hogy ő az, a fia. Helyette "üzenetet ad át" Williamtől, hogy sikerült változtatnia a sorsán, vagyis: elismerést szerzett a nagyvilágban. És erre a tényre ugyanúgy vetül rá a névcsalás árnyéka, ahogy a csalást gyanító Adhemar is kémleli Willt. Csak idő kérdése, mikor csap le.



Hibának érzem, hogy Geoffrey Chaucert, a szerencsejáték-függő hantást ilyen léha semmirekellőnek ábrázolták a filmben. Nyilván azért kapott olyan szánnivaló belépőt és irritáló beszédstílust, hogy az avatatlan néző ne gyanítsa: tényleg létezett ez a személy. Nekem sem volt ismerős a neve, de kötve hiszem, hogy ilyen szakadt és sunyi személyiség volt.
Több ízben a tornák közönsége hangzatos dicshimnuszt hallgathat "Sir Ulrich"-ról. Chaucer a legvégén pedig picit nekünk, a mozi közönségének tesz utalást azzal, hogy "talán meg kellene írnia ezt az egészet". Ugyebár az ilyen ódivatú mesékben az író alakja a kétséget hivatott elültetni a hallgatóságban, hogy ez talán egy igaz történet, hiába élnek mind boldogan, amíg meg nem haltak. Úgy érzem, mintha a film azért várna dicséretet, milyen jól tetteti, hogy van egy nemcsak jópofa, de meg is munkált története. 

Pro és kontra: a Lovagregény az átlagigényekhez készített, jóindulatú szatíra a lovagkorról. A elcsépelt lovagi eszmét sikerült úgy tálalni, hogy maga a mentalitás tényleg utat találjon a néző szívéhez. Mégsem próbál soha felülnőni a kinézett sablon korlátain, ami bármilyen tudatos, súlyt szív el a szereplők jellemábrázolásából. Hiába szépelgő mese, attól még száraz és szimpla.

Szemben a lovagi torna szabályaival, én 3/3 helyett 3/5 pontra értékelem Sir William filmes diadalmenetét.

Sötét Város (Dark City)

Alex Proyas Dark City-je azt a határt feszegeti, ami ez embert a hús-vér robottól elválasztja. Sok filmrajongó atmoszférája és témája miatt tartja borzasztó nagy becsben ezt a produkciót. Valóban hátborzongató belegondolni, hogy egy külső erő naponta cserélgeti a lakosság emlékeit és környezetüket.

John Murdoch akár Neo előfutáraként is felfogható. Különleges képessége, hogy csaknem immunis az eljárásra, azonkívül óriási pszichokinetikus hatalommal bír. Ám addig nem kényszerül odafigyelni sem erre, sem az emberek körüli ellentmondásokra, amíg a legújabb életébe nem csöppen, többszörös gyilkosként. Elkezd megfigyelni olyan dolgokat. hogy:

1.    A városban sosem süt a Nap;

2.    földönkívüli üldözői nemcsak képesek jelenlétüktől bárkit azonnal elaltatni ("Aludj!"), de őtőlük ered John pszichokinetikus ereje;

3.    éjfélkor kivétel nélkül minden polgár kómába zuhan;

4.    a város szó szerint teljesen átrendeződik minden éjjel;

5.    a városhatárt téglafal keríti el

6.    és - némi menekülés után - hogy a város valójában az űrben lebeg, egy erőtér révén.

Már azt is szép teljesítménynek tartom, hogy nem akarták robbanások és nyílt hajszák sokaságát felhalmozni. Ez a mozi elsősorban sokkolni törekszik az embert, és erre időnként valóban képes is. Ígéretes a témája, példásan nyomasztó hangulatot teremtenek köré, és a konfliktus Murdoch és az "Idegenek" között végig képes izgalmat, feszültséget generálni. Thrillerként tehát a nézői elvárásokat még jól teljesíti a Dark City. Science fictionként felvázol egy saját szabályrendszert, mely alapján az Idegenek képességei és eszközei működnek - beleértve a várost.

A probléma ott van, hogy a film az emberek manipulálhatóságával próbálja elfüggönyözni az egyik legnagyobb betegségét: a karaktertelenséget. Murdoch-on kívül még 2 férfi, Schreber és Bumstead, valamint egy Emma nevű nő áll az események középpontjában - a film kezdetén épp John neje. Ezeknek a szereplőknek abszolút semmi színezete nincs. Reakcióik majdnem minden esetben hamisak, életszerűtlen a cselekvésük.
Schreber alakja bosszantóan kotnyelesnek és ijedősnek tűnik nekem. És ezt csak részben indokolhatja, hogy az Idegenek bábja. Felügyelnie kell a kísérletsorozatot, ugyanakkor falazni kezd Murdochnak miután lement és beszélt vele. Elhiszem, hogy az ő helyzetében természetes a rettegés, de ahogy ezt kifejezi, az nemcsak bizalmatlanságot áraszt, de nagyon egysíkú észjárást tükröz a tudásával együtt is.

A felsőbbrendű lények közül is megneveznek néhányat: Mr. Hand, Mr. Quick, Mr. Sleep, Mr. Book. Az igazi külsejük már komolyan vehetőbb, mint mikor "álcázzák" magukat, illetve tőrrel hadonásznak. Jellemük viszont ugyanannyira egyféle, mint a nevük. Tudom, hogy efölött sokan szemet hunynak, mondván, hogy földönkívüliek, nem reagálhatnak olyan fejlett, emberszerű módon, mint ugye mi, emberek. De azok a sorok, amiket váratlan események fogadásakor mondanak, legalábbis gyermetegek: "Nincs több, Mr. Quick. Mr. Quick halott." "Szegény, szegény Mr. Quick." "Olyanná válik, mint mi." "Vagyis nekünk kell olyanná válnunk, mint amilyen ő." 

A faj tagjai közül Mr. Hand az, akiben esetleg némi rejtett személyiségjegy felfedezhető. Nemcsak fölényes tudatú, mint Mr. Book, hanem a ravaszságnak a nyomai is megtalálhatóak benne. Murdock emlékei kapja meg a férfi helyett, hogy előre tudja, kiket-miket kereshet és hol, mik az egyes emlékfoszlányai között a lehetséges összefüggések.

Azonfelül, hogy 1 konkrét szereplő sorsa se tudott megragadni engem, a cselekményben is zavart pár dolog. Egy az, hogy a Strangers faj tagjai működtetik ugyan az egész várost, mégse tudják, mikor mi történik benne. Miért? Elég fejlettek a műszaki berendezéseik Dark Cityt fenntartani és egyenként számon tartani a lakosok emlékanyagát. Hogyhogy tudják, mikor Murdock valamit átformált a tudatával, de azt mégse, ha egy ember egyik helyről a másikra megy?

Van egy központi kérdés, amivel a film semmit nem kezd, pedig leginkább arra lettem volna kíváncsi benne. Tényleg mássá válik-e a homo sapiens, ha emlékeit és környezetét kicserélik, hozzáidomítva másokéit is? Énszerintem: persze, hogy mássá válik. De nem így. A jellemünket csak részében szabják meg emlékeink. Az emlékeknek van pszichikai lenyomata, illetve az emberek ösztönösen éreznék, ha az emlékei között ellentmondások feszülnének. Nem bízna bennük.
Továbbá: felismerni és kutatni az összefüggéseket vagy visszásságokat a fajunk alaptermészete, ezért létezhet a civilizációnk. De a film jóformán minden esélyt elmulaszt/megtagad, hogy árnyalja az emberek személyiségét.

Az egyik helybéli, akivel Bumstead beszél, elmondja, hogy hiába próbál régebbi emlékeket feltárni: egyik se érződik valódinak. Ezt a kiutalást teljesen rosszul ragadják meg. Az egyedüli eset, amikor a történet másban is keresi az egyéniség mibenlétét, mint az emlékeiddel életed is kicserélődik. És azzal ér véget, hogy a férfi bemutat egy megoldást Murdochnak: a metrószerelvény alá veti magát. Hogy Murdoch az egyedüli, akinek sikerül rájönni a nagyméretű "űrcsalásra", az mindenképpen gyenge megoldás. A film azt sugallja, hogy természetfeletti hatalommal bíró egyén kell legyél, hogy "az ösztönök" révén utat törj a hamis emlékeken keresztül.


Érdekelt volna, hogy pontosan mennyi ideje is folyt pontosan a kísérlet. És egyáltalán, mi a kísérlet pontos célkitűzése, azon túl, hogy az "ő megmenekülésükre" szolgál? Milyen információk szűrhetőek le az állandó emlékcserélgetésből? Elméletileg nem bírják ki a napfényt, ezért kell állandó sötétségnek lennie. És újfent csak azt kérdezem: ha még a Napot is irányítják, miért nem tudják pontosan, mit csinál Murdoch, az áruló Schreber és a melléjük szegődött Bumstead?

A számítógépes effektusok a filmben igényesek lettek. Az átrendeződő épületek képe olyasmi, amit később a Mátrix és az Incepció is alkalmazott. Amikor Murdoch - Schreber injekciója által - egyenlő küzdőféllé válik Mr. Bookkal, a küzdelem elég intenzív. Egymásnak hajigálnak tárgyakat, lebegnek, sőt közvetlenül is egymásnak feszítik a tudatuk taszítóerejét. De aztán Murdock egy kést, amit felé irányítottak, vissza tud irányítani a taszítóhullámon át Mr. Book nyakába. Egyszeriben képessé vált legalább 20-szoros erejű támadást is intézni ellene? Hogy lehet az, hogy egyedül Mr. Book, a faj valószínűsíthető vezére használja azt a pszichokinetikus erőt, mint Murdoch?



Ami pedig a zárást illeti, elcsépeltebb talán nem is lehetne. Murdock átveszi az Idegenek világformáló szerepét Dark Cityben, s így gyakorlatilag ő lesz Isten. A gépek és a saját ereje segítségével visszaadhatja bárki emlékeit, visszahozhatja a Napot vagy Shell Beach-et, ahová eredetileg ki akart jutni. Meglehetősen kényelmes végkifejlet egy amúgy is kétdimenziós alaknak.
De miután ez megtörtént, találkozik Emmával a tengerparton, és nem mond el neki semmit az igazságból. Elvileg innentől kezdve akármikor megtehetné. És ha Emma még mindig Emmaként emlékszik magára, aki John felesége, hogyhogy nem ismeri fel Murdochot?


Összességében elmondható, hogy a film maga is egy kísérletnek a terméke. Egy szürreális témát próbáltak meg ábrázolni és tárgyalni benne. Viszont a megoldásai csak vizuális téren mutatnak kreativitást (azon viszont nagyon). A jellemrajzok, a cselekményvezetés és dialógusok csapzottak, sokszor unalomig el vannak nyújtva az átvezető jelenetek.
A Dark Cityben még most is az hiányzik legjobban, hogy amit mutat, az csak alig érint egy valóban elgondolkoztató témát. De annak a témának semmit nem tárgyal ki a lehetséges aspektusaiból. Nem találunk más okot végigkövetni az eseményeket, mint a vizuális adalékok. Amit mutatnak, azt szóban alig, dramaturgiailag pedig szinte nem is tárgyalják. Számomra mindebből 1 nagy tanulság jött le: Murdoch jött, látott és győzött.

Zorro legendája

Ha egy focimeccs eredménye döntetlen, hosszabbítást iktatnak be. Közismert szabály. De ha valaki a hosszabbítást kinyújtja, és új meccsnek próbálja beállítani, az már csalás. Ez jut eszembe tanulságként a Zorró legendájából, ami a Zorró álarcát folytatja. Az a film teljesen kerek és lezárt volt. Csupán a biztos bevételi forrásért készült egy évtizeddel később folytatása, ahol a szereplők szintén egy évtizeddel idősebbek.

A Batman és Robin óta nem találkoztam ilyen leplezetlen prequel-kopírozással egy mozifilm részéről. A film egy szabadtéri nagyjelenettel indít: történelmi esemény zajlik (szavazás), a negatív oldal puskatűzre készül, Zorro trükkös belépő után vív egy sort, majd visszalovagol egy barlangba, ahol mosolygó neje fogadja őt. Még a kurta szóváltás Tornádóval is bekerült. A film legvégén a híres lovaspóz is a Zorró álarcába kapaszkodó mozzanat.

Az első házastársi vita az egyetlen, amely megalapozott. Elena dühös, mert férje már 10 éve küzd Kalifornia népéért. És ő valóban szerencsés, hogy nem ölték meg, nem leplezték le, és családi élete nem ment rá az állandó élet-halál harcokra. Az USA-ba való belépés életcélja betetőzése lehetne, de még mindig Zorróként akar ténykedni a szerződés aláírásáig. A montázs, ahogy Zorró a sötét, teliholdas tájban ellovagol otthonról, nagyszerűen asszociál az 50-es évekbeli Disney-sorozatra.

A film derekasan igyekszik több lenni a Zorró álarcának másolatától. Campbell a látványvilág elemeit aprólékosan dolgozza ki: a válóperes okirat, a szerződés pecsétje, a jelmezek korhűsége is rendben van. Armand kettébontható pengéje a legjobb fegyver a dilógiából. A kopasz szolga inas keze és Hoaquin csúzlija viszont nevetséges kellékek. Azt sem értem, minek kellett pipát adni Elena és Tornado szájába is.

Leghibásabb döntése a rendezőnek, hogy családiasabbá imidzselte át a filmet. Hoaquin a legidegesítőbb gyerekkarakter, akit valaha láttam. Szinte mindenkire csúzlival lő, aki nem tetszik neki; nem figyel senkire; az alaptermészete hebrencskedő; egyfolytában rikoltozik, gyatrák a poénjai, és ha az egész egyéniségét nézzük: irritálóbb készakarva se lehetne. Mindennek a tetejébe ostoba is: amikor Zorróval ellovagol, és megszökteti később a börtönből, a férfi annyira esetlenül palástolja magát, amiből egy óvodás rájönne a kilétére. Ahogy pajkosan tiszteleg Zorro kalapjában a vége felé, az több mint gyermeteg pillanat.

És ott van maga Zorro. Campbell annyira igyekezett erős színben tartani az egyéniségét, hogy néhol szánalmas dolgokat forszírozott rá: Armand partiján részegen keringőzik az atyával, csontrészegen alázza meg magát egy elhagyott sikátorban, fennhangon vitázik Szűz Mária szobrával. Ennyire már akkor tudott viselkedni, amikor Diego rátalált a kocsmában, és nem tudta még, mi az a "sárm". Apaként csődtömeg: semmi használható intelme nincs Hoaquinhoz, és amikor megértőnek próbál látszani, gügyögve beszél. Valahányszor veszekszik Elenával Armand partiján, erkélyén és pincéjében, mindig az volt az érzésem, hogy ettől izgulnak fel. Ütősebb lehetett volna Alejandro közös harca exnejével, ha mondjuk nem véstek volna Z és E betűket egyik támadójuk fenekére.

Elenának sem az anyaszerep, sem Diego családneve nem vált előnyére. Most is gyönyörű és elegáns, de semmi szimpátiát nem bír kelteni a nézőben. Az előzményfilmben arányosan volt szelíd és temperamentumos, 30-as éveire viszont dölyfös házisárkány lett belőle. Az egész zsarolás-udvarlás-féltékenység vonulat egy latin szappanoperát idéz föl az emberben. Az USA-kormány két munkatársa megzsarolja Elenát, hogy váljon el, és kémkedjen nekik Armand után. Vagy leleplezik Zorro titkát. Ezzel csak egy baj van: Elena csapnivaló titkosügynök. Nem mondom, szép teljesítmény elviselni a brümihilda házvezetőnőt, vagy kutyákkal a nyomában lefutni a szőlészetet. De annyira gyenge, lihegő műmosollyal hízeleg Armandnak, ami kizárt, hogy ne tűnne fel a férfinek.

Két jelenetében az is kiderül, hogy a forgatókönyv agyonajnározza a de la Vegákat. Armand nem öli meg Alejandro-t rögtön miután letépték a maszkját. "Ne a gyerek előtt"?? Ez kb. annyira hihető, mint mikor Rébusz intelmére Kétarc eláll Bruce Wayne fejbelövésétől a Mindörökké Batmanben. Pár perccel később: "Bezárhatsz örökre egy toronyba, én akkor is örökre gyűlölni foglak." Ha Armand annyira szadista, hogy tőrt szorít egy embere nyelvéhez, megölte a két ügynököt, és polgárháborút szítana, miért nem végez Elenáékkal?

A többi szereplő többé kevésbé jól lett felvázolva. Giermo és felesége szimpatikus emberek, akárcsak a kormányzó. Zorro tiszteletes cimborájában egy dolog zavar: poros klisé, hogy feszület védi meg a golyótól. Armand segédje és Marie faarcú díszek. Hoaquin tanítóját az előző rész Don Louis-a alakítja, ami máig nem értem, miért volt szükséges.

McEvans, a züllött pap ötletes figura, a nyers brutalitás mintaképe. Csak azt nem értem, hogy nem hasítja szét az ínyét a sok faszilánk, amit kiköp? És ha elkapja Zorro nyakát, miért nem töri el ahelyett, hogy a maszkjával vacakol? Hiába emlegetik fel Elena apját, don Diego és don Raffael karakterei nélkül egy igazán acélos jellemrajz sincs a filmben.

A történelmi korhűséggel nincs gond, a tempóval se gyakran. A vágták, vívások és akciójelenetek a maximumra törekednek, de az állandó akrobatika sok helyen indokolatlan és hatásvadász. Az ötlet, miszerint Zorro egyházi harangszóra érkezik, praktikus megoldás, mivel így Alejandro-nak nem kell állandóan a vidéken utaznia, igazságtalanságok után nézve. Csak kicsit olyan ötlet ez, mint mondjuk a Batsignal.

A Zorro legendája egy átlagos akciófilm, tele akrobatikával és kínos családi percekkel. A családias beállítás erőltetése, az eredeti ötletek kis száma és a de la Vegák pszichiátriai kóresete mellőzhető matinévá silányítja "A Róka" mozis kalandjait.