Hellboy (2019)

Hát, nem a Hellboy-reboot fogja A Dark Horse Comics-ot egyenlő rangra emelni a Marvel-DC-tengellyel, az tuti. Pedig nálam a DHC kicsit sem hitványabb kiadónév az előző kettő mellett: boszorkánykonyháján mind képregény, mind film terén príma munkák (The Mask, 300, Sin City) láttak napvilágot, mindössze a franchise-építés és reboot-ok bóvlidivatjában nem tudtak eddig villogni. Ami nem is baj, de a 2019-es Hellboy önmagában is fényévekre van a "prímától": nonszensz, kapkodó, ész nélkül halmozza a hamis CGI-henteléseket, miközben a sztorit bakanccsal rúgdossák előre a pokolba.

Hellboy-ra eddigi élete legnehezebb feladata vár: megállítani Vivian Nimuét, a "Vérkirálynőt".  Nimue-t még Arthur király és Merlin ölték meg a legendás Excalibur-ral, mielőtt a nő szörnyeivel és ártó mágiájával elpusztította volna Britanniát. Valaki elkezdte összerakni a világ külön részen eldugott testrészeit, így Bruttenholm professzor, a BPRD alapítója elküldi mostohafiát, Hellboy-t a dolog kiderítésére. Bonyolítja a dolgot, hogy egy prófécia szerint pont Hellboy hozza majd el a világvégét, és Nimue ezt tervezi beteljesíteni.

Oké: álljon meg a menet!

 

A Transformers 5. óta nem láttam ilyen elfuserált Arthur-mondakör-injekciót egy fősodratú akciófilm történetén. Vérszegény, ostoba, alaphangon gyönge! Azt nem firtatom, hogy író Andrew Cosby és rendező Neil Marshall mennyire próbáltak hűek maradni az alapanyaghoz, de mégis: hanyadszorra is rágódunk ezen a mondakörön? Azonnal látni, hogy semmi új fogást nem találtak rajta a készítők, csak nehézkes túlmagyarázásokat hallunk, amik nélkülöznek minden valós inspirációt. 

Árva tartópillére a produkciónak David Harbour Hellboy, azaz eredeti nevén "Anung un Rama" szerepében. Külseje és a karakter gyakorlatias cinizmusa egy óriási piros pont, az egyetlen igazi ok, hogy egyáltalán ne aludjunk el a székünkben. Igaz, nem túl hihető, hogy valóban ő lenne 

1. Arthur félvér leszármazottja, 
2. hogy az Excaliburtól tör felszínre a szörnyénje és nő ki a szarva
3. vagy az, hogy ezen eseménykor átmenetileg nincs öntudatánál, és mereven bámul a semmibe.
4. Konkrétan pedig szánalmas az, ahogy a röpke feltámadásakor Merlin leszidja, hogy miért nem fogta meg a direkt neki előkapart pallost. 

Egyszerűen a főszereplője nélkül ez a film semmit nem érne, de még vele együtt sincs kint a vízből. Csak a vágott szarvú ipse feltűnésekor várható egy-egy tényleg vicces beszólás, mutatós látványosság, vagy ütősebb bunyó. 

Komoly baj van, ha egy film eleve stílussal akar tartalmat pótolni, de itt még a stílus sem működik. A laza humor messze nem olyan szellemes, mint azt az alkotók hiszik, a harcokból hiányzik az elmés látványtervezés és a természetes külcsíny. Hiába a brutális mészárlás képei, vérrel, átfúrt meg szakadó testrészekkel: az egész szinte folyton úszik a CGI-ben, és hamar monotonná laposodik. A sok-sok fantasy-kelléket (démonok, boszik, mágusok, etc.) hebrencs módon használják, így a hangulat csak foltokban képes néhol kialakulni. 

Elég annyit tudnunk, hogy van Hellboy, minden más szörny ostoba, rombolászó dög. Van Alice, a Hellboy-nak lekötelezett szellem-előtúró lány, és van Ben, a morci katona, aki jaguárrá tud vedleni, minden más ember vagy csak szájal, vagy egy szemét, vagy mindkettő.

Dobtam egy hátast, valahányszor Alice a különleges képességét használta: olyankor egy tömény CGI-massza lövell ki és kígyózik a szájából, a megidézett hulla fejével. És ezzel a szó szerint kiokádott effekttel járatják le a film kulcspillanatát is, mikor Hellboy – ki tudja miért – nincs magánál kifejlett démonharcosként, és a hulla nevelőapja téríti észhez.

Még az sem igazán átgondolt, hogy Hellboy miért neheztel meg Bruttenholm-ra. Igaz, hogy a filmben ő egy lapos, erkölcscsősz dumagép, de könyörgöm: megmentette és óvta az életét! Ahelyett, hogy annak idején a megbízása szerint megölte volna a szörnycsecsemő Hellboy-t, magához vette, és legalább képessé tette rá, hogy az emberekkel érintkezzen, mégha nem is élhet köztük úgy, mint bárki más. Még az okkult Osiris Klub tagjai is előhuzakodnak ezzel, amikor szó szerint hátbadöfik Hellboy-t a próféciában játszott állítólagos szerepe miatt. 

Felrója apjának, hogy ők minden démont egyből levadásznak és leölnek, érdemben sose mérlegelve más végkimenetelt. De ez a probléma csak csüng a levegőben, nem lehet pro és kontra érveket fölhozni, mert minden más démon egyformán sekélyes - akár tud emberi nyelven gagyogni, akár nem. Képtelenség követni a gondolatmenetet, ahogy Hellboy véleménye hullámzik az emberekről vagy önmagáról, így súlytalan marad a vívódása, illetve amikor a kettő bármelyikére panaszkodik.

Fásult iróniával láttam viszont Milla Jovovich-ot olyan szörnyfilmben, ahol van Alice nevű keménycsaj-sztereotípia meg halálból visszatérés. Nimue nevetség terén veri az Öngyilkos Osztag bosziját: olyan ügyetlen, balfácán stílusban csábítgatja Hellboy-t, hogy fordítson hátat az embereknek egy új démonvilág trónjáért, mintha éppen hogy lebeszélni próbálná őt róla! Te vagy a nagy és erős démon, én meg az unatkozó szexi  varázslónő: gyere, csináljunk armageddont…!

Ez a film: banális. Szédítő bődület. Teljesen mesterséges, ahogy mozgatják a történetet és szereplőit, a magyarázatok merő szócséplések, a fordulatok pedig légből kapottak. Saját miliőjén még szórakoztató is lehetne, mint afféle Mortal Kombat szteroidokon, egy csipetnyi Indy-, Arthur-, sőt egy jelenetben Predator-fűszerezéssel. De hogy tartalma és igazi emberi motorja nem adatott meg szegénynek, az bizonyos. Nem a legrosszabb kotyvalékok egyike, csak látszólag random komponensek simán rossz elegye, némi... szórakoziummal keverve.


A 2019-es Hellboy-ra 2/5-öt adok. Erőtlen. 

Városlakó Gonosz 5. (A kaptár 5.) - Megtorlás

 

Tanulságos trend, hogy a legtöbb mozifilm-csokornak az 5. epizódja szokott a mélypontjává válni.

Die Hard 5.
Star Trek 5.
Hegylakó 5.
Horrorra akadva 5.

És még egy közös vonását látom ezeknek az eseteknek: mindegyikben érezni egyfajta unalmat, menetrend-érzetet. Evidens, hogy amíg az alkotók kicsit is megalkuvóak, addig a profit szabja meg, lesz-e még egy folytatás. De az az érdekes, hogy ezek az 5. sorszámú sequel-ok annyira egyező sémát mutatnak, mintha a filmért felelős emberek ezzel adnák a szakma tudtára, hogy kell a munka, de nem vágnak hozzá jó képet.   

Biztosra veszem, hogy akaratán kívül kelti ezt a benyomást P. Anderson és M. Jovovich. Mert interjúik és DVD_kommentárjaik alapján kitűnik: ha rajtuk múlna, Star Trek-hosszúságúra nyúlna majd el a "Rezidens Gonosz"-széria.
Persze: korábbi részei is szenvedtek az effektomán akcióflipperek szindrómáiban. Értve ezalatt az alulírtságot, az ötletigény hiányát, a selejtes forgatási tervezetet, a félérzéssel játszott maséfigurákat, valamint a forrásanyagot lekicsinylő, CG-trükkökkel teledrogozott panorámát. Nem viccelek: eljutottunk oda, hogy több lassított felvétel fordul elő a filmcsokorban összesen, mint a Mátrix-trilógiában!

Mindez a Megtorlásnak is sajátja, megfejelve egy teljesen új problémával. Már nemcsak más szériák felismerhető elemeit másolja. Hanem főként a saját korábbi kiadásait. Szó szerint majmolja magát; mintha a sikeres elődökre hivatkozna koldulna. Ugyan tegyük már a pénzükkel ezt is sikeressé, csak úgy jótékonyságból. Ezt bizonyítja többek közt a hosszas, érdektelen bevezető narráció, ahol Alice összefoglalja a korábbi 4 epizód főbb történéseit. Nem zavar egy kis szóbeli összefoglaló, de az többről kell, hogy szóljon, mint egész filmek átismétlése.
És nem egyszerűen a saját sztori- illetve látványelemeit hasznosítja újra, hanem gyakorlatilag véletlenszerűen társítja azokat különféle akciójelenetek mellé (pl. lézerrács az első részből, bárdhajítás a Túlvilágból). Minden a komputeranimációról szól, nem egy cselekmény történik konkrét időben, helyen és személyekkel. Akik mellesleg - mint egy játékvakond - hol felbukkannak, hol eltűnnek, mindig érdemi magyarázat nélkül.



Paul Andersont a század eddigi legrosszabb rendezői, Milla Jovovich-ot pedig a legmegalkuvóbb női főszereplői közé sorolom, mivel egyértelműen a parasztvakításra játszanak, a RE-fanok igény(t el)engedő belátására, illetve a 3D-kiadás miatti jegyár-növekedésre. Csak ennek tudható be a széria erőltetése az egyre növekvő negatív visszhang ellenére. És nemcsak általánosan, de még a videójáték rajongóitól is.
Elmondásuk szerint 6 filmet terveztek, de én nem hiszek nekik. Két okból kifolyólag is:

1. Michael Bay is esküdözött, hogy a Transformerst trilógiának akarja, ellenben már készül egy 4. film forgatására.
2. Minthogy 30 év múltán a legendás Star Wars is megkapja VII. epizódját, kétséges, hogy lesz elég tartás egy ilyen rozsdabizsu-franchise főnökében, mint Anderson.

Gyűjtögetni a legpikánsabb elemeket saját korábbi terméseiből jó móka lehetett Andersonnak. Ismételten üdvözlhetjük azt a Vörös Királynőt, aki újfent egy szupertitkos Védernyő-létesítményt ural és tart lezárva. A számítógépes rendszert - higított horrormovie-hoz illően - megint egy kislány holoképe és hangja jelenít meg. Ugye Alice legutóbbi mentőakciója során elveszti a harcot, és idehozzák őt. Az indok elvileg az, hogy Jill Valentine - akinek időközben átmosták az agyát - kivallassa őt. Így persze elodázódik a megölése, amíg - micsoda véletlen! - éppen odaérkezik egy mentőcsapat, és elmenekíti őt abból a szobából.

Katyvasz, ahogy a túlélőkről elfeledkezik a movie, hogy aztán behozzon minél több korábbi szereplőt. Olykor egyenest a halálból. Itt lészen rögtön Jill Valentine az Apokalipszisből, vagy Rain az indítórészből, ezúttal szintén a negatív oldal katonájaként. Semmi súlyuk se a történetre, se magára Alice-re. Ez nem a hidegvérét bizonyítja. Ha nem láttam volna az előző részeket, vadidegennek tartanám ezeket a figurákat, akiknek a neveit nem érdemes megjegyezni.

Unott fel-alá rohangálás és pisztolyozás az egész. Nem éreztem át azt a klausztrofóbia-érzetet, amit ettől jobb filmalkotások meg tudtak teremteni. Mint amilyen a Burried, a Die Hard, vagy akár az első Resident Evil. És ha az odavezető útnak (átívelve Washingtonon, Moszkván, etc.) nem volt semmi súlya, akkor a bunkerlabor titkainak feltárása sem váltja be azt a drámai hatást, amit betölteni hivatott volna.

Direkt nem használtam a zombi szót, mivel ezt Anderson és Jovovich filmporontyaira inkább illik, mint a bennük masírozó fertőzöttekre. Nem kétlem, hogy egy 6. is összejön majd nekik, akit elküldhetnek a mozikba. Viszont ha egy esetleges bukta okaként a közönség ízlésváltozását neveznék meg, nem fogok restellni, hogy vandalizmusra szólítsam fel ellenük a csalódott rajongókat.

Az ötödik elem

Az ötödik elem egy nagyon szokatlan alkotás. Vad, bizarr és tempós mozi, tudatos látványorgiával a jelmezek és a számítógépes effektek terén. Elsősorban ez egy sci-fi vígjáték, de a külseje inkább hasonlít egy fékevesztett képregényadaptációra. Meg se próbálja komolyan venni témáját vagy eseményeit, ehelyett kigúnyolni törekszik legalább 2 zsáner kliséit, bevett sablonvonásait. Nem egy elmés vagy ambiciózus mű, de viszonylag szórakoztató.



Nem kedvelem Milla Jovovich-ot, mint színésznőt, ezt leszögezem. Már sokadik filmjét taglalom, amiről utólag megtudtam: valamelyik férje rendezte. Ez volt az első főszerep, amit kapott, és máig szokása férjdirektor keze alatt dolgozni. Ennek ellenére: ebben az esetben meggyőzött. Az ötödik elemben tényleg sikerül átlényegülnie azzá a karakterré, akit a szkript szerint is alakítania kellene. Ugyanezt nem mondhatom el későbbi alakításáról Jeanne d'Arc-ként, alig két évvel később.

Luc Besson maga találta ki a különös nyelvet, amit maga Az Ötödik Elem, Leeloo használ. Beszéd közben Jovovichnak fenomenálisan pörög a nyelve, mintha tényleg ezzel az anyanyelvvel született volna. Amennyire tudom, nem valódi nyelv, nincsenek nyelvtani szabályai. Ezért - és mert a film eleve abszurd és véletlenszerűnek tűnő elemekből tornyozza ki történetét - én is megpróbálok valami hasonló stílusban írni vázlatot a cselekményéből:

5 0 0 0     é v :     V é g s ő      G o n o s z .     E l l e n f e g y v e r     E g y i p t o m b a n ,     5      e l e m b ő l     k e l l     c s in á l n i .     M o n d o s h a w a n      U F O - f a j     j ö n     é r t e     I .     v h .     m i a t t . 
+ 3 0 0     é v :     i t t     a     G o n o s z !     T ü z e l n e k     r á :     c s a k     n ő     t ő l e .     M o n d ó k     j ö n n e k ,     k i n y i f  f a n n a k .      F e g y v e r g y á r t ó     Z o r g     a z     5     e l e m b ő l     4 - n e k     a     k ö v e i t     a k a r j a .     A z     5 . - b ő l     l a b o r b  a n     e g y     c s i n i ,     c s i r i c s á r é     c s a p z o t t     c s a j t     c s i n á l n a k ,     c s a k     m e g s z ö k i k .     M e g l e l i     é s     s z ö k t et i :     K o r b e n     D a l l a s     r ö p t a x i s     é s     e x ő r n a g y .     I d ő v e l     e l m e n n e k     e g y     k o n c e r t r e     a     4     e l e m é r t ,     m e g m e n t e n i     a     v i l á g o t .     U t á n u k     m e g y     Z o r g ,     M a n g a l o r - f a j ú     e x b é r e n c e i ,     + C o r n e l i u s     p a p     ++ a      s e g é d j e ,     +++ C h r i s     T u c k e r     ( e g y     d a r a bi g ) .

A történetbe nem fogok analitikus mélységekbe menni: saját elnagyolt törvényszerűségeit betartja, van benne törekvés az eredetiségre, szóval van benne energia és erőfeszítés. Főleg a könnyedség és humor kapja prioritást, nem a történet, vagy azok, akikkel az megesik. Bevallom, nem egy esetben érződött fárasztónak, amikor például Dallas a Leeloo beszélte nyelvvel tréfálkozik. A komédia a szituációkból ered, nem a szóviccekből.
Vígjátékoknál ragaszkodom hozzá, hogy legalább 2 kedvelhető és/vagy életszerető szereplő legyen a fontosabbak között. Leeloo nemcsak feltűnő, de viszonylag érdekfeszítő karakter: sajátos, értelmes, és a jó értelemben zavarbaejtő. Bruce Willis Korbenje pedig gyakorlatias és kijózanítóan cinikus, mint sok másik figura, akiket Willis eljátszott. Mindkét főszereplő egyszerű észjárású, de nem arrogáns vagy képmutató. Mindketten kerülik a mellébeszélést, vagy ha valakik túl nagy feneket kerítenek egy problémának - mégha a világvégéről van is szó.
Miután a Végső Gonosz ártalmatlan miniégitestté avanzsált át, az elnök maga jön másnap köszönetet mondani nekik. De vajon Dallas és Leeloo meghatódottan vagy vigyázzban állva fogadja majd a megtiszteltetést? Nem bizony! Helyette önfeledten enyelegnek egy regenerációs kamrában.


V. Cornelius alakja akár Obi-wan-paródiaként is felfogható. Olyan ügybuzgalommal akarja megmenteni a világot, hogy Dallast nem tartja érdemesnek, hogy segítsen. Amikor ő kereste meg a papot, hozta el a lányt, aki az emberiség egyetlen reménye! Na és? Ő meg az Elem nyelvének ismerője, akinek őse 300 éve feladaba kapta átörökíteni a Mondoshawanok tudását. Teljesen megérdemelten hagyja majd ott Leeloo és Dallas a reptéren.

Ha Jovovichról azt írtam, hogy "nem kedvelem", akkor     C h r i s     T u c k e r     meg egyenesen viszolygással töltött el a képernyőn. Direkt nem nevezem Tuckert az itteni karakterén, mert az nem karakter, amiként itt láthatjuk őt: ahogyan énekel kornyikál; ahogyan a hangját csavargatva fecseg; ahogyan kiguvvadt szemekkel és béna frizurával szökell, vagy ahogy, nos, "kielégít" egy stewardess-t. Nem elég, hogy égen-földön semmi szerepe a sztoriban, de mindegyik jeleneténél annyira ökölbemászó és harsány ripacsként viselkedik, ami egyszerűen kibírhatatlan. Edward Nigma mozis inkarnációja teljes értékű karakternek tűnik ehhez a pasashoz képest.

Gary Oldman Zorg-ja számomra tipikus élő karikatúra, aki a Végső Gonosz legfőbb szolgálja. Cseppet se tartom vicces figurának, de a filmbéli funkciójának megfelel. Egy legfőbb szolga gyakran szokott lenni a sci-fis főgonoszoknál, és azok elé hatásosan állít görbe tükröt (ellentétben pl. a zűrhajó Darth Vader-paródiájával). És magamtól mégcsak rá sem jöttem elsőre, hogy Oldman játssza a szerepet, ami mindenképp a színész javára írható.

A prológusról még nem szóltam. A múlt századi Egyiptomban játszódó, 5-6 perces szcéna egyik régi filmes kívánságomat teljesítette: nevetséges fényben tünteti föl a régészeti kalandfilmek egyes kliséit. Olyanokat, mint a szaktekintély professzor, a kalandvágyó ifjú, a felsőbb világból származó lény és technika.
Nos, itt a professzor a felfedezés küszöbén elájul, így a gyáva (vagy inkább beszari) ifjú pisztollyal lihegi, ők ölték meg, ők ölték meg! Az idegenek, bár mondandóik alapján tényleg hisznek a békében, a templomban ragadnak, egyikük keze pedig elköszönéskor ott ragad a bejárat falánál, és ahogy a Végső Gonosz jöttekor kiesnek a cselekményből, az nekem legalábbis, vicces volt.

Látvány... vizuális ingerekben nem szűkölködik a film. Az űrbéli fémlények, a Mondoshawmanok lettek még egész eredetiek benne. A Végső Gonosz pedig semmivel se több, mint azt a neve alapján gondolnunk kellene. Mitől Gonosz? Mert ilyennek jött létre. Mitől ő a Végső Gonosz? Mert mindent elnyel, és csak növekszik általa.
A jövőbéli város képe, a szoros légi forgalommal és otthoni berendezésekkel elvárható kellékek egy sci-fi-ben, ami egy képregényfilm benyomását kelti. Sok képregény-adaptációnál látni hasonló álmodern jövőképet, mint mondjuk a Tank lány, vagy a Dredd bíró. De azoktól valamivel talán igényesebb.

Az ötödik elem valóban eredményes abban, hogy egy zsengébb sci-fi-nél várható jövővíziót hatásvadászan, sőt olykor röhejesen állítson be. Bármilyen abszurd ez a XXIII. századi világ: azt a pár szabályszerűséget, amikre a cselekmény, az események lánca épül (az 5 elem működése, a Végső Gonosz természete, stb.), nagyrészt azért betartja. A poénok is kb. felearányban ütnek, a lendület folytonos, a 2 legfontosabb karakterért lehet szorítani. 

A "mesteri" jelzőtől azonban távol áll. Egész kreatív külsőre, ez igaz. Viszont többször átcsap a másik végletbe, és a látványelemek használata puszta virtuskodássá válik. Kifejezetten távolságtartó mű: hiába kedvelhető úgy-ahogy Dallas és Leeloo figurája (mint mikor Leeloo az emberiség háborús múltjáról vitázik vele), az egész filmen egyfajta sterilitás, a bármiáron kizökkentés szándékát érezni. Épp mikor már az ember kezdene szorítani hőseinknek, leesik, hogy az emberközeliséget is kerüli ez a movie. És azért a csattanói annyira nem sziporkázóak, hogy ezt a luxust megengedhesse magának. 

Közepesre lövöm be a film értékét. Nem egy hétköznapi darab, de sem a humor, sem az emberek nem elég valósak, hogy érdekeljen a hajsza kimenetele.

A Hírnök (Jeanne d'Arc - Az orléans-i szűz)

Jeanne d'Arc az európai történelem egyik legsajátságosabb alakja: paraszti sorból való lány, aki a középkorban hadvezérré avanzsált, pusztán mindennél erősebb hite, valamint egy sor korabeli tényező összejátszásának köszönhetően (Orléans fenyegetettsége, országot megmentő szűz legendája stb.). Valószerűtlen életpályája alkalmasint ideális nyersanyag egy mozifilm számára.

Gimnazista koromban nagy hatást tett rám Luc Besson ezen alkotása: sötét, kegyetlen és nyomasztó hangulatot árasztott magából. A főszereplő pedig olyasvalaki volt, akit gyerekkorától követtek a háború, a vész, a rettegés és a megmagyarázhatatlan képzetek. Itt találkoztam először filmben a Jeanne d'Arc névvel, és bár nem vagyok hívő, megragadta a képzeletemet a harcosnő élettörténete és a köréje épült legenda.

Amikor elkezdtem utánaolvasni a film hátterének, igencsak meglepett, hogy Besson voltaképpen lopott project-et rendezett meg, természetesen saját szájíze szerint módosítva. Kathryn Bigelow rendező már az évtized elejétől dolgozott egy Jeanne d'Arc-mozi elkészültén "Company of Angels" címmel. Idővel Besson is bekapcsolódott az előkészületekbe: ő kimondottan akkori élettársát, Milla Jovovich-ot akarta főszerepbe ('97-ben házasodtak össze). Mikor aztán Besson bejelentette saját "Joan of Arc" project-jét, az ügy perbe torkollott (ironikus párhuzam), ám Bigelow tervezetéhez egy nagy filmstúdió sem tartotta a hátát.

Mindez picit igazolja számomra, hogy felnőtt fejjel miért érzem sokkal rosszabbnak ezt a verziót, mint például

a Christian Duguay-féle művet, mely szintén 1999-ben érkezett. Besson verziója, ha az egészet nézzük, nem jól képzeli el Jeanne d'Arc mivoltát, és még azt a saját verziót sem meséli el megfelelően. Üresjárat és elvarratlan szál is akadnak bőven: szerintem indokolt lett volna kettévágni a filmet a reims-i koronázás mentén. 

Írtam már, hogy a történelmi hűség nem feltétlenül akadály nálam: Gerard Butler Attilájára sem néztem görbe szemmel, csak mert a film lazábban kezeli a tananyagot. Azt is megértem, hogy Szent Johannáról többféle kép is kialakult a közfelfogásban, még az elkötelezett katolikusok körén belül is. Szóval nem fogok itt azzal előhuzakodni, hogy "ez nem is így történt meg" vagy "kimaradt 1-1 jelentős történelmi esemény".

Magával a koncepcióval van komoly baj. Állítólag Besson és Jovovich el akart határolódni a történelmi dicsfénytől és a vallásos tisztelettől, ami Szent Johannát övezi, és magát az embert bemutatni. Ez így is célszerű, sőt örvendetes, hogy nem a Biblia-körnek készítettek több millió dolláros mozit. De ez meg a ló túloldala! Annyira igyekeznek Jeanne életének csodás vagy csodagyanús elemeit realisztikusan magyarázni - beleértve a híres víziókat is -, ami egy idő után ellentmondásba, sőt a vallatásos részre már komikumba hajlik.

Besson nietsche-i látásmódjában nincs Isten; nincsenek felsőbb (vagy alantasabb) entitások, legfeljebb hallucinációk, kényszerképzetek. Mindez csak a mi agyunk által teremtett vizuális placebo. Ebben a világban nemcsak "nem valószínű", hanem "eleve elrendeltetve kizárt", hogy bármi transzcendens valóban létezhet. A rendező - aki maga is francia születésű - egész stílusából nem az elhivatottság, hanem az arrogancia süt: "én most irgalmatlanul deheroizálom Szent Johannát! Nincs itt semmi magasztos, semmi hősies, csak festői képek és káprázat! Egy bosszúvágyó nő áltatta magát, s egész hazáját beetette, muhahahaa!"

Jeanne bűntudatának fizikai kivetülése azt kérdezi: "Hol végződik a fájdalom, és mikor kezdődik az élvezet?" Kicsit átfogalmazva ez Bessonra is vonatkozhat: "Hol végződik a lazán kezelés, és mikor kezdődik a hanyagság?"

Ha ennyire ragaszkodik egy direktor, hogy minden megmagyarázható és körülhatárolható legyen, minek kell eleve valós dolgokat lebutítani? Nem megmásítani: túlegyszerűsíteni! Itt Jeanne motivációja csak egy képzetsorozattal cukormázolt bosszú, mert gyerekként látta, amint nővérét Catherine-t megerőszakolják és megölik. Az igaz, hogy mindez mélyen belemar egy gyerek lelkébe. De Jeanne élete érdekesebb és összetettebb, semmint hogy a végére csak ehhez lyukadjunk ki, mint a lány életét és a cselekményt elindító szikrához.

Röviden: a motivációja elcsépelt és kevés.

Károly, a dauphin sem az a nagylelkűnek mutatkozó, ámde köpönyegforgató herceg volt itt, akinek legtöbbünk elképzeli. Helyette csupán egy folyton kényeskedő pojáca: "Kénytelen leszek döntésre jutni.", "Hívják ide a varrónőt, nem kapok levegőt!" "Ez lenne a koronám?? Nincs valami királyhoz méltóbb?"  Semmi tisztelnivaló nincs benne, és abban a korban ez veszélyes hiányosság egy királynak is. Károly annyira ingatag és bizonytalan, ami már saját udvartartása előtt is bőven lehet szánalmas.

Még az is átlátszó, ahogy a filmben megálmodja a cselt: lássuk, hogy a "hírnök" így is felismer-e! Akit a helyére ültet imposztorként, olyan riadt arcot vág, hogy sajnos piszok könnyű rájönni a csalafintaságra.

Kedvenc megjegyzésem tőle az alábbi kifakadás:

"Átkozott angolok! A párizsi Notre-Dame-ban kellene tartani a koronázását, mert az nagyobb és előkelőbb!"

Hát nem tudom, dauphin: nekem a reims-i katedrális elég monumentálisnak néz ki belülről, még a saját várpalotádhoz mérten is.

Károly anyósa nyilvánvalóan a legtöbb vezetői kvalitással, legszélesebb perspektívával rendelkező figura. "Ön is tudja, milyenek az egyszerű emberek. Készek bármilyen próféciát elhinni." 

Egy középkori hiedelem szerint a szűz lányok testébe nem férkőzhet be a gonosz, így ez támpontként szolgálhat, hogy valaki hiteles hírnök-e. Nem ártott volna megemlíteni: enélkül ugyanis furcsa, hogy kb. 5 percet áldoznak a műsoridőből Jeanne szüzességének bizonyítására, amolyan pluszismeretként.

Rouen.

A XV. század egyik legbőbeszédűbb jegyzőkönyve készült az eretnekségi perről. Besson nyilván nem egy mély gondolkodó, így nem fog túl sok részletet kiragadni innen. Hanyagoljuk az uncsi kérdezgetős részt! Térjünk csak rá a darkos és izgi részre, ahol Jeanne lassan becsavarodik, sőt egyik nem létező agyszüleményével perlekedik!

Nem mondom: a sötét cellában játszódó, zeneszegény jelenetek a Lelkiismerettel hatásosak. Dustin Hoffman az összes szereplő közül a legjobb alakítást adja: egyszerre félelmes és megbékítő jelenség, sajátos kreatúra. Van is logika abban, ahogy a teremtmény rávezeti Jovovich Jeanne-ját, amire a bírák nem tudták: hogy bűnös, hogy hazudott magának, királyának és a francia népnek, valamint vér tapad a kezéhez.

Igen erős horrorbeütése van az egész produkciónak, ami kétségkívül súlyossá és kellően rideggé teszi a látványvilágot:

• Gyerek-Jeanne idegesen bújkálva látja, amint nővére, Catherine gyomrát karddal felhasítja egy angol katona, csak hogy nyugton maradjon, míg hág rajta egy keveset.
• Az orleáns-i csata közben nyíltalálat éri, és lassított montázsban visszazuhan a francia katonatársaira.
• Majd a sűrű ködben sérülten odamegy zászlóval a csatatérre, mikor az angol parancsnok gúnyolódott rajtuk.
• Vagy ha mást nem, felhozhatjuk a máglyahalált.

A csatajelenetek során a brutalitási skála egészen széles, vér mennyiségében is megközelíti mondjuk A rettenthetetlent. De az időelosztással gondok vannak: Jeanne gyerekkora kicsit túl hosszúra nyúlik, a tárgyalása pedig nagyon összecsapott. 
A frontvonalon játszódó részek helyenként határozottan ráérősen zajlanak. Jeanne-nak nehezen megy a parancsnokok bizalmának elnyerése, hisz Istennel magyaráz meg minden döntést. Őszintén szólva tényleg idegesítő modorban ágál az igaza mellett.

Harcostársai közül leginkább a folyton káromkodó La Hire kapitány kedveli meg Jeanne-t. Mikor a belelőtt nyíl kihúzása után elalszik, a fickó elmondja, hogy a seregben már élő ajándéknak, sőt némelyek szentnek tartják. Felvidított ez a dialógusrészlet:
"Én akár a Pokolba is követném." 
"Elmennél odáig, ha megkérne rá?"
"Persze. Hiszen már jártam ott."

Milla Jovovich nem jó erre a szerepre, bármennyire állítja, hogy lelkesedett a lehetőségért. Fizimiskáját nem tudom megfeleltetni Johannáéval. Tehetségét is vitatnám: sem gesztuskészlete, sem az arcmimikája nem választékos. Az pedig már emberként vet rossz fényt rá, hogy kétszer is olyan direktorhoz ment feleségül, akik aztán mozifilmek főszerepébe igyekeztek tolni őt. Természetesnek nem mondható módon láttatja, hogy mikor éri Jeanne-t áhítat, indulat vagy elégedettség. Mosolya majdnem olyan hamis, mint Kirsten Stewarté az Alkonyatban.

Mégsem az ő színészi játéka a legnagyobb banánhéj. Hanem hogy karakter, akit alakítani próbál, egyszerűen nem "Joan of Arc". Legalábbis nem az, ahogy véleményem szerint legtöbben elképzeljük az illetőt. A hadjáratai kezdetén (és Reims után) a tinédzser leányzó itt hisztérikus szentfazékként bizonygatja, hogy ő Isten hírnöke, és kapjon mihamarabb sereget a keze alá. "ÉN nyugodt vagyok!! Isten az, aki dühös!" Megint a túlegyszerűsítés. Hol van a szerénység, a humánum és a kedvesség, ami jellemezte őt? Alázatot is csak akkor egyszer mutat, mikor fogadásakor pengék szegeződnek a torkához.

És a morbiditásig szelektív a memóriája, hisz arra azért aktívan emlékeznie kellene, ha a kardját egyszer kiabálva beledöfi az egyik angol katonába. Hagyjuk a történelmet; a ráció hiányzik az elgondolásból.

Pierre Cauchon püspök sem az a kételkedő, pusztán "az anyaszentegyház oldalán álló" főpap volt. Aki kész lett volna a kivégzését megszakítva megmenteni és személyesen meggyóntatni Jeanne-t! Ez még kitalációnak is erős.

Az írott vallomás és kényszerű aláírása valóban megtörtént, de mélyebb jelentése volt. Csak muszáj a történelemhez nyúlnom: Jeanne d'Arc a papírra egy körbe írt keresztet rajzolt, holott tudjuk, hogy le tudta írni a nevét. Nem hitt abban, amit aláírt, és így tiltakozott az igaztalanul kicsikart vallomás ellen. Nem pánikból vonta később vissza, hanem mert eldöntötte: inkább meghal, minthogy megtagadja mindazt, amiért addig életében harcolt. Ez azért így értékes többlet. Bessonnak vagy nincs érzéke a dramaturgiához, vagy egyszerűen dicsekedni akart vele, hogy ő hozta létre Jeanne d'Arc modern hollywood-i kiadását.

Catherine megerőszakolása remekül párhuzamba állítható lett volna Jeanne-éval. Igen: mikor az aláírás révén Jeanne büntetése várfogságra módosult (a visszavonásáig), betörtek a cellájába, ruháját letépték, haját pedig leborotválták.

Apropó: hová lett Jeanne családja? Jovovich-nak, ha jól emlékszem, nincs velük közös jelenete. Évekkel a kivégzése után édesanyjának sikerült kieszközölni, hogy lánya perét újratárgyalják: Jeanne-t utólag ártatlannak nyilvánították, Cauchon pedig áldozata bőrébe került, mint eretnek. Ez is érdekfeszítő összefüggés lehetett volna, ha Jeanne ártatlanságának legalább az esélyét meghagyja a rendező, hogy szorítani tudjunk a megmeneküléséért!

Így magában is tetszik a máglyajelenet, és hogy a film Jeanne életével együtt szűnik meg, mintha vele együtt halnánk meg, és tűnnénk el az örök semmibe. Másrészt viszont: ugyanezt bármelyik emberi lény élettörténetével meg lehetne csinálni. D'Arc történetéhez ez nem tesz hozzá semmi extrát, csak egy gyanúsan egyszerű módszert kínál a hatásos lezáráshoz.

Még annyit: a kezdő és befejező narrációs szöveg mutatós keretet ad a filmnek: ez a legsötétebb francia időszak, és csak egy dolog segíthet: egy csoda. Aztán megismerjük a gyermek Jeanne-t, akit minden tragédia csak még konokabbá és önzőbbé farag.

"Na ezt nevezem én istenverte csodának." (La Hire)

A Besson-változat tipikus "sokat markol, de keveset fog" kategória. Tartalmát félkészen megírva nyújtják 2 és fél órára, miközben félreértelmezik a központi karaktert. Besson és Jovovich nem lecsupaszítják a mítoszt, hanem szinte megnyúzzák Jeanne d'Arc karakterét. Az ő élete a társadalom hétköznapjai, a korabeli borzalmak és a transzcendens élmények közegében telt egyszerre. Ez a film jóformán csak a borzalmakra figyel, mintha realista horrorfilmet akarna adni a kimondottan gore-fan nézőknek.

Ahogy mások is írták előttem, a film képi világa elismerésre méltó: a díszletek, jelmezek és az ostromok gyönyörűen lettek ábrázolva. Néhány roppant szuggesztív, fantasztikusan fényképezett jelenet fordul elő benne. De mindez csak a látvány. A cselekmény Szent Johanna jelentőségéhez képest kis kaliberű és szokványos panelekkel operál.

Azonkívül kikerekítetlen: Jeanne compiégne-i fogságba esése után szinte minden addigi fontosabb szereplő eltűnik a filmből. Károlyról még egyszer látjuk, hogy visszatartja a kiszabadítására gyűjtött váltságdíjat, és annyi. Így a sok csonkolt vagy megmásított történetelem már nem fogható másra, mint a hatásvadász rendezésre.

Egy közepesben állapodok meg.

Városlakó Gonosz 4. (A kaptár 4.) - Túlvilág(i élet)

"Meg akarsz halni?! Erre játszol...?"

"Most mi van? Elvégeztem a melót, vagy nem...?"

"Arra válaszolj, amit kérdeztem...!!"

"MIT AKARSZ HALLANI, MIT MONDJAK?! Hogy azon jár az agyam, hogy szétlövöm a fejem?! Igen, így van!"

A fenti dialógus a Halálos fegyver c. filmben hangzik el. Személy szerint a szöveg sugallta hozzáállást olvasom ki Paul Anderson rendező munkásságából a Resident Evil franchise kapcsán. 

 

Igen sok CGI-ban bővelkedő produkcióra lehetne azt mondani: "videójáték, amit nem tudunk játszani." Ez a kifejezés különösen találó videójáték alapján készített filmalkotások esetében. Alighanem ez az a szubkategória vagy szubzsáner (- ahogy teszik -), amelyik a legkevesebb fejlődést, újítást mutatta fel az elmúlt 20 évben. Akárhogy is nézem a dolgot: csak a mindenkori alkotók intelligenciáját tudom okolni ezért.

Russel Mulcachy 2 franchise-nak gyártott egy kritikán aluli folytatásrészt: Hegylakó és A kaptár. Utóbbiban pedig W. S. Anderson hol íróként, producerként, hol rendezőként is bizonyíthatta, hogy nincsenek szakmai elvei: amíg minél nagyobb részesedése van a profitból, illetve színésznő feleségét mozifilmben foglalkoztatni tudja, addig mossa kezeit. 

E 2 férfi közös szellemi produktumaként született meg a Resident Evil - Teljes pusztulás, és bár a box-office-számok nem voltak aggasztóak, az egyes chapter-ök tartalma és látványvilága is lefelé ívelő tendenciát mutat. A Túlvilág minden szempontból mélypont: akció, cselekménykeret, mítosz, báj, computer-adalékok és még sorolható. Ezt a filmet 3D-s mozikalandként reklámozták, és való igaz, hogy - akárcsak James Cameron Avatarját - eleve 3D-animációban készült. Mégis a kontúrok élessége tompább, mint sok konvertált térhatású block-buster esetén.

És mégha rendes képminőségben nézzük is végig: újdonságokat nem érdemes várni. Ugyanazon - egyébként is másfilmekből átvett - kunsztok ismételgetéséből áll a mű teljes akciókészlete. Ezen pedig a százszámra alkalmazott lassított effektek és a túlkoreografált mozdulatok sem változtatnak.

Mielőtt további sortüzet kapna tőlem ez a movie, tisztáznám, hogy eseti hibákat nem érdemes kiragadni belőle. Az elemi fizika törvényeire cáfolnak rá sok jelenetben, mint ahol Alice túléli a gépe frontális ütközését egy hegyoldalba, vagy Albert Wesker, a Védernyő vezetője Superman gyorsaságával mozog Alice és társai ellen harcolva. Valójában sokkal egyszerűbb dolgunk lenne, ha egyszavas jelzőket sorolnánk fel a filmre:

• monoton;
• steril;
• hatásvadász;
• unalmas;
• egykedvű;
• üres;
• lopott;
• személytelen;
• l a s s ú
• halvány
• agyatlan

Hogy az itt felsorolt szavakat ki mennyire tartja ideillőnek, azt az olvasóra bízom.

Merem állítani, hogy életem legtöbb lassított jelenetét hordozó filmje a Resident Evil - Afterlife. Anderson és alkotógárdája két kézzel szórják a Mátrix- és Penge-filmek klisé-effektusait a teljes produkcióban, mohón és indok nélkül. Ahol a főgonosz személyes zombijai jönnek, ott mostantól szétnyíló, csápszerű szájakat találhatunk ember- és kutyaféléken. Ahol akciógyanús mozgást végez minimum 1 ember, ott várható, hogy az egész világ lelassul; emberek lebegnek átforduláskor, spárga vagy bukfenc közben, szilánkok és folyadékcseppek viselkednek úgy, mintha az űrben lennénk. Végeztem némi utánaszámolást: legalább 15-20 percet tesz ki az összes lassított szekvencia, vagyis kezdő- és zárókreditek nélkül alig több mint 1 óra a teljes műsoridő!

Tudom, hogy sokan csak egy kis "laza zúzást" várnak egy ilyesfajta akció-sci-fi-től. Sok ilyen akad, azért kell szeretni őket, amik: hogy minél többet láthassuk, amint zombik agyából loccsantják ki a vért. Nem állítom, hogy a látványorientáltság nem tehet jót egy filmnek. Ha a történet érdekes, a színészi összhang megvan, és kompetens direktor áll a kamerák mögött, akkor fejletlen effektek mellett is lehet szórakoztató mozit teremteni. Láttam izgalmas filmeket gyengébb effektekkel, amiként csúcseffektektől fuldokló ál-filmeket is - mindkét esetre jó példát találhatunk mondjuk a Star Trek-ben.

De itt: semmi sem működik. Nincs magyarázat, nincs gondolkodás. Az egyszerű filmrajongó nincs képben az előző részek ismerete nélkül, a Resident Evil-játék kedvelői pedig nem tudnak bekapcsolódni a játékba a vadiúj akadálypályákon. Érezhetően a movie nem tudja eldönteni, kinek van címezve: egy live-action videójáték, ami besorolása szerint felnőtteknek szól. Ez így csupaszon nem megy; ez olyan, mintha egy Én kicsi pónimnak lézerkardot adnánk, hogy tetsszen az srácoknak. Nem lehet százszor is látott látványelemeket egymásra tromfolni, és elvárni, hogy tapsoljunk értük, csak mert menőn, futurisztikusan néznek ki. Listát készíthetnénk a filmekről, melyekből jelenetek lop Anderson: 

• Én a robot
• Legenda vagyok
• Silent Hill
• Terminátor-saga
• A sziget

stb.

Alice ugyanaz a kétdimenziós szuperharcos, mint az előző két részben. Sorsa a Védernyő vállalat szétrombolása és a T-zombik kiirtása a bolygóról. Klónjait a 3. rész sugallmazásával ellentétben rövid úton kiiktatják, így Alice - ahogy Michael nevezi K.I.T.T.-et a Knight Rider egyik epizódjában - "megint egyedi példány". Viszontlátjuk a modern amazon Valentine-t, illetve Clair-t, akinek testén először még egy furcsa kis irányító masina volt rögzítve. Clairnek jut talán a legépkézlábabb akciójelenet, mikor a vége felé egy óriási, buzogányszerű fegyvert szorongató szörny ellen harcolhat, zuhanyszerűen folydogáló vízözönben, csillogó hajjal és feszes ruhában.
A többiek pedig végképp nem mások tipikus, nevekkel és fegyverekkel ellátott akciófiguráknál, akiknek a kicsinyített mását a boltokban megvehetjük, mint Clair bátyja, Chris. Expozíciónak híre-hamva se található az új szereplők kilétéhez kapcsolódóan, legfeljebb egy-két utalás. A veszély bárhol és bármikor érheti őket, legyen szó Tokióról, Alaszkáról vagy épp Los Angelesről. És a Védernyő vállalat emberkísérleteit leállítani sem áll több-ből, mint elintézni a bűnözőalakot és sztérombolni a kiürített kócerájt. Egyszerű.

Én azon nézők közé tartozom, akik a mozgóképes adaptációt előbb ismerték, mint az eredeti videójáték bármelyik kiadását. A 4. rész külleme valóban hasonló, a megfelelő kosztümökkel akár Power Rangers-mozi is lehetne. Még az a minimális terephangulat és karakterinterakció is hiányzik, ami a 2. és 3. részekben még szórványosan megfigyelhető volt. 2010. talán legtrehányabb munkáját látom ebben a bő órás tech-demo-ban, amit - és ezt akármilyen fórumon ki merem jelenteni - filmművészeti egyetemi hallgatók jobban rendeznének meg, mint Paul W. S. Anderson.


Élettelen sorozattermék kunsztokkal, ahogy Anderson és Jovovich összes filmgyereke.

"És tudod, miért nem teszem meg? Röhögni fogsz, de tudod, hogy miért? A munkám miatt! A munkám az, ami visszatart."
"Meg akarsz halni..."
"Öngyilkos nem leszek. De várom a halált."
"Tessék, itt a pisztolyom! Ne szarakodj tovább: HÚZD MEG A RAVASZT!"

Városlakó-Gonosz 3. (A kaptár 3.) - Kipusztulás

10\

Kevés franchise-ról köztudott, hogy folytatásai mennyire kiszámítható sablonmunkák. De ilyenkor bizony a róla szóló írások, taglalatok vagy cikkek is könnyen kiszámíthatóvá válhatnak. A Resident Evil 2. kapcsán már szóvá tettem, hogy a történet csak egy nagyon elnagyolt tervezet minél több lövöldözést, robbanást és zombifalkát mutathassanak a széles vásznon. Ez és Milla Jovovich különféle testtartásai a kiindulópont mindig ennél a franchise-nál.

Ellentétben az első két Kaptárral ellentétben itt már világjelenség, hogy T-vírusfertőzött élőholtak járnak kelnek a világban, meghatározatlan élettartammal, minimum alatti agyi kapcitással. Már Alice bevezető sorai a prológus után önmagukért beszélnek: "És nemcsak az embereket ölte meg. Tavak és folyók száradtak ki, erdőkből sivatag lett, egész földrészek váltak terméketlen pusztasággá." És egy holtakat évtizedekre feltámasztó (ezt a szabályt konkrétan lefektetik!) szupervírusról beszélünk: "Lassan, de biztosan, a Föld sorvadni, haldokolni kezdett." Ez kérem, a valódi világvége, ahol a túlélők legnagyobb gondja az országúti fosztogatás, illetve hogy az utazóknak mikor mennyi cigijük van még.

Térjünk is rögtön a lényegre: az akcióra. Ha egy akciófilm agyhalott zombik agyhalott csatározásként reklámozza magát, akkor tényleg csak az akciódús látványvilág jelenthet menedéket az unalom elől. De akkor az az akció jobb, ha elsőosztályú! R-kategóriás filmhez mérten van vér bőven. Sőt a zombikutyák után megismerhetjük a zombivarjakat. 

A közelharcok villámgyorsan kiszúrható, hogy csupa betanult mozdulatok halmozásai. Alice hol átlagos harcos, hol pedig korábban nem használt extraérzékei teremnek, és "ereje meghatványozódik. Nem beszélve arról, stratégiai érzéke nincs. Melyik harcedzett profi szuperkatona dőlne be annak a trükknek, amivel az a sivatagi huligánbanda beeteti? "A kisbabám...!" És kiderül, hogy rablógyilkosok, akik zombikutyákat fogtak be. Ez csak a megszámlálhatatlan értelmetlen, ötletkerülő mozzanat egyike, de a főhős karakteréről máris mindent elárul, amit tudni kell.

Teljesen reménytelen több érdekességet találni a film cselekményében, mint a főgonosz karakter, doktor Isaac (akit egy internet-ismerősöm roppant találóan "Genyó doki" névre keresztelt el). A prológusban látott Alice-klónok a szakterülete, akik véréből antitoxint lehet létrehozni, ami visszafordítja a fertőzést - egy bizonyos fokig. Isaac-et is harapás éri, hogy rájöjjön: egy idő után pont hogy még inkább, még erősebb zombivá lesznek. Ez a legbíztatóbb ötlet az egész filmben! De akárcsak az elnéptelenedett bolygó ötlete, ez is megreked a "heti gonosz elgyepálása" szinten.

Alice-t trófeaként őrizgeti a cselekmény: tucatszor láttuk klónjait meghalni Isaac kísérleteinél, hogy a nézőközönség lássa: még a főhős, Alice is meghalhat. És mikor a nő magával a szörnnyé átvedlett dokival kell megküzdjön, ellenfele rendre alkalmakat szalaszt el, hogy végezzen vele. A film végén pedig újdonsült klónhaverjával megszemlélheti a leendő újabb klónhaverjait.

Őszintén nem értem, miért nem lehetett normális szkriptet, dialógusokat etc. írni ennek a filmnek, vagy ha már itt tartunk: az egész franchise-nak. Még a fő eladási szempont, az akció sem nevezhető etalon minőségűnek. Lehet izgulni, hogy A és B személy ne változzon át, mert az ellenanyag már ott van a közelben, de épp ennyire lehet izgulni a sok-sok vérontási módozatért: kiloccsanó agyvelők, kilövellhető csápok, meg hasonlók. Ez minden. Moziélmény helyett egy másfél óra hosszú videójátékot kapunk a pénzünkért, amit nem tudunk játszani, és minden percében könnyen fellelhet valami korrigálandót.