Gyorsabb a halálnál

"Nálam nem lehet gyorsabb!"

Hivatalos címfordításában: Gyorsabb a halálnál. Jól hangzik, de jelentését nézve elcsépelt és fellengzős.
Kb. ez jellemzi Sam Raimi nosztalgiamoziját is: túl sok stílus és nem elég vér. Nem a karakterek testéből nem folyik, hanem a személyiségükbe nem csepegtetik. Az ilyenet hívom én összegzőfilmnek: mikor egy produkció műfaja minden jellemző kliséjét és cselekményszerszámát összegyűjti, szisztematikusan elrendezi, és tempósan előadja.

Valahol szomorú, hogy egy ígéretes projektet saját vállalt kerete vagy koncepciója tartja vissza tőle, hogy elmélyüljön a tartalma. Ez egy emléktábla a régi idők westernjeihez, és ahhoz mérten típusszereplőket kapunk, hozzájuk rendelt szokványos hátterekkel és stílusjegyekkel. Akiket aztán pontosan velősségük, az archetípusuk vonzereje, karizmája szerint elrendezve hullajt ki a cselekmény.
Még szembeszökőbbé teszi ezt a fajta karakterkezelést a bajnokság. Ez az összeütközések kizárólagos színtere; ha bármi konfliktus támad, az mindig ide lyukad ki. Elüti a nagymutató a 12-t, és aki gyorsabb, az marad talpon. Amit tehát kapunk, az lényegében egy vadnyugati Mortal Kombat, ami annyicskát újít, hogy női pisztolyhős a protagonista. Hát, ez is valami.

Nem hibáztatom Sharon Stone-t, aki a főszerep mellett producerként is asszisztált Raimi munkájához. Erősen kétlem, hogy tőle származott az alapozó ötlet: eredeti sztorifordulatok helyett sablonparádét próbál, illetve hogy alapos történelmi ismeretek kizárólag a kézifegyverek rekonstrukciójában és ismertetésében jelentkezik. Stone-ra majd még visszatérek, miután sorra vettem a szereplőket.

A rengeteg ismerős western-elem felhalmozása odavezet, hogy a film nem tud életre kelni, a cselekmény nem jut lélegzethez a rengeteg kötelezően előírt műfaj-szereplőtől, műfaj-történéstől és műfaj-logikától. Műanyagnak látszik az elénk tárt világ, egyetlen kiterjedt forgatási díszletnek, ahol fel-alá lehet járkálni meg lovagolni.

Ezért érzem gyengébbnek, mint mondjuk a True Lies: az is klisékből építkezett, amik menthetetlenül középszerűségre ítélték. Másrészt viszont az érdekes fő szituáció mellett a 2 főszereplő apró jellemváltozáson is keresztülmentek, ahogy a bonyodalmat átvészelték. Nemcsak annyi változott a végére, hogy volt egy kis függőben maradt ügy, aztán pici piff-puff, most meg nincs.

Na most: Raimi jeleskedik a hangulat megteremtésében itt. Saját stílusát képes úgy elegyíteni a western stilisztikai világával, hogy azok erősítsék egymást. Hasonlóképp, ahogy a Desperado is erős atmoszférát tudott megütni, de annál zsengébb sztori- és karakterkezeléssel. Raimi a dinamikához ért nagyon: a vágások nem kapkodnak, de a hanghatások és a vásznon történtek elképesztő éllel és ütőerővel vágnak egybe. Legtöbbször mikor lő a verseny valamely résztvevője. 

A stíluson belül tehát zéró probléma. Az azonban már tragikus, hogy látszólag ez a stílus túlvállalja magát azzal, hogy kipótoljon egy szépen feltornyozott, de átlátszóan formulakergető cselekményt. Ahol a villámkezű főhős ellovagol a végén a naplementébe, miután odadobta a seriffcsillagot annak, akit ő személy szerint alkalmasnak talál. (Nem lövöm le a poént, hogy ki lesz az.)

 
Az alábbi sztereotípiákat állítja vigyázzba a szkript:

• cipőpucoló kisfiú
• temetkezési vállalkozó
• sötét múltú nő
• a hős rég meghalt apja, a város seriffje
• ártatlan szűzlányka
• közönyös kocsmáros
• gonosz helyi kényúr
• és gyengeeszű bérencei
• hamiskártyás bandita
• bérgyilkos
• pisztolyprofi prédikátor
• hetyke villámkezű kölyök
• sápadt arcúkat lenéző büszke indián, aki a lőtt sebeivel kérkedik
• szökött überzüllött fegyenc

Sztárparádét keríteni egy effajta produkcióhoz nem túl nehéz: többen közülük ekkor mégcsak a szárnyukat bontogatták a nagyérdemű előtt. Russell Crowe-hoz már ekkor is illett a szívós, mégis meggyötört férfi típusa. Nem rajta múlt, hogy nem hittem el rovott múltú prédikátornak. "De nem tehetem. A gyilkosság szörnyű dolog." Ez nem a bűnbe visszaeséstől való lelki rettenet, hanem az üres önámítás megnyilatkozása. Igazat adok Herodnak, amiért meghurcolja, kényszerítve, hogy vegyen részt a versenyen. Vállalja fel, hogy régen ölt, és ne ájtatoskodjon!

Leonardo DiCaprio-ról gyakorta kering az az tévhit, miszerint a Titanic előtt még nagyobb "nyálas szépfiú" lehetett. Nincs így. Viszont az ő figurája, Kölyök sem kapott tisztes motivációt: kihívja apját - aki véletlenül Herod, a főgonosz -, hogy "kivívja a tiszteletét". Tulajdonképpen lelöveti magát vele, mert hiszi, hogy úgyis ő mozdul gyorsabban. Erre a halál torkában hisztizni kezd: "Nem akarok meghalni!" Ez blődség. Talán ha látnám ezen a fiún, hogy komolyan érdekli a városlakók sorsa, nemcsak röpszónokol nekik a félelem hatalmáról! Vagy ha esetleg így akarná elérni, hogy ne Ellen párbajozzon Heroddal, akkor elkönyvelhetném ezt önfeláldozó gesztusnak. "Tetszik nekem!" De így csak tragédiával végződő barmulás.

Egymagában Sharon Stone még nem nőtt volna föl az elvárásaimhoz vadnyugati amazonként. Az általa megformált karakterek valahogy mindig határozottnak látszani akaró nők, akik azonban mindig pihekönnyen megtörnek a nyomás alatt. Gene Hackman-nel közösen szerepelve már megkapja azt a kreatív energiát, hogy a játéka színezetet kapjon, ahelyett, hogy szimplán adná a magányos farkast.
Ellen nemcsak a szemtanúja volt apja kivégzésének kiskorában: Herod pisztolyt adott a kezébe, és ezzel a megmentés lehetőségét. Ez okosan megmagyarázza, miért vált apja halála után fegyverforgató a lányból. Győzd le a tégd kísértő démont a saját játékában. Többször úgy tűnik, hogy a dolog a visszájára készül elsülni: Ellen többször hiába próbál alkalmat teremteni a leszámolásra. Ám mikor Herod - érdeklődve a rejtélyes asszony iránt - vacsorára invitálja a házába, sikerül megrémítenie Ellent. Magabiztos álarca elenyészik, kilátszik alóla a valódi, gyötrődő személyisége. Herod csak azért nem végez vele, mert minden titkát ismerni akarja. "Ki vagy te?"

Úgy tapasztaltam, minél nagyobb sztár volt valaki ekkor, annál jobb dialógusokat kapott. Mert azok többnyire nagyon erőtlenek és aszályszárazak! A közfrázisok tömkelegéből rémritkán hámozható ki itt-ott lényeges mondat: egy megállapítás vagy fontosabb észrevétel. Ilyennek vehető az, mikor Ellen a vak pucolófiút kérdezi "Mr. Herodról":

"A város minden dollárjából 50 cent az övé."

"És mit kap ezért a város?"

"A kegyet, hogy élhet."

Mint a legnagyobb korabeli húzónév, Gene Hackman kapta a szájába a jobb mondatok oroszlánrészét. Privát vacsorájuknál Herod eldicsekszik Ellennek, hogy a versenyt voltaképp kibúvóként rendezte meg, a törvényes rend alól, ami inkább nyugalmat preferálja. Minden az övé, annyira, hogy az már untatja. E verseny a város nehézfiúinak lehetőség a pisztolypuffogtatásra, neki pedig, hogy teret engedjen kicsit a régi bűnözőösztöneinek.
Herod nem igazán szadista, inkább az ölés általi destruktív hatalmat szereti. Vágyik a tekintélyre. Saját fia lelövése kelt benne ugyan némi szánakozást, de szabályosan rárivall a városiakra, miután egyik ellenfelével végez:

"Mást sem hallok tőletek, gerinctelen gyávák, minthogy milyen szegények vagytok! Hogy mennyire nem tudtok nekem fizetni a védelemért. De látom arra mégis volt pénzetek, hogy felfogadjatok egy bérgyilkost, hogy kinyírjon. Vajon honnan ez a rengeteg pénz? Ha ilyen sok pénzetek van, akkor még többet kell, hogy beszedjek." (...) "Akkor éritek meg a hajnalt, ha én megengedem!"

A párbajok nagyon tetszetősek, a lehetőségekhez mérten próbálnak variálni, hogy sose legyen két egyforma párbaj, illetőleg, hogy a tét érzete növekedjen. Nem vagyok otthon a revolverek témájában, így nincs számottevő viszonyítási alapon, mire képes melyik típus. Mondjuk képes-e akkora erővel becsapódni egy XIX. századi ólomgolyó, hogy hátraugrassza a célpontot. Minden ilyen pillanatnál úgy éreztem magam, mint egy Jean Reno-akciófilmben.

Összefoglalva: a Gyorsabb a halálnál egy átlagos, színpadias képeskönyv arról, mi minden szokott előfordulni egy előírásos western-mozi-ban. Így az érték, ami belövök rá: Közepes.