A szépség és a szörnyeteg (2017)

"Fecsérled az életed szart csinálva! Senkit se érdekel; ezek a filmek BORZALMASAK!"

(Ed Wood)

Újabb kukatöltővel örvendeztetett meg idén a tündérmesék birodalma. Elhiszem, micsoda rémálom lehet Grimm legszebb, de akkor is cérnavékony meséiből 2 órás filmeket kicsikarni. Az is tény, hogy némi hozzáköltés, kicsit sötétebb tónus, plusz a tanulság átöltöztetése nélkül nem szólítható meg mindegyik korosztály, hisz a legtöbb felnőttnek igenis untatók a varázslós-kastélyos-herceges mesék.

Az idei Szépség és a szörnyetegen nemhogy a továbbgondolás kifog, de még az alapsztorit se bírja megszerettetni velünk. A Demóna óta nem jött ki ennyire kifakított, álszentül műsötét, badar élő-szereplős Disney-remake, tele borsóagyú emberkékkel és

ideghúrozó kis segédlényekkel. Letargia volt ezt a filmet végignéznem, és gyötrelem végighallgatnom. 

Kitéptem a füleimet gondolatban az első negyedórától, amely a barokkos kezdőmontázs után átcsap egy leállni soha nem akaró, bájolgós musical-számba Belle és a falusiak énekével!

Nemcsak hogy a számokat rossz hallgatni, vagy hogy semmi nem derül ki Belle-ről azontúl, hogy szeret olvasni, és ettől már csodabogárszámba veszik őt. Minden szereplő kötelezően sekélyes figura, tűzre dobható szövegfüzetekkel. De a falusi tömeg itt külön skálafok ripacsosság és elmegyengeség terén. Jakobinus terrort képzeltem el köztük dalmaratonuk alatt, illetve később, ahogy Gaston fanatizálja a lakosságot Belle és az apja ellen.

Arcul köpi a gyereknézőket Bill Condon rendező azzal, hogy időnként szolgaian majmolja a klasszikus Disney-rajzfilmet, miközben annak minden báját kiszívja. A legújabb Beauty and the Beast sokszor megdöbbentően sivár háttereket tölt meg ronda és rosszul színezett CG-képekkel.

Különösen az erdei jeleneteknél taszító ez a lohasztó, bekékített látvány, amit a legtöbb fantasy manapság imád használni. És ezt egy olyan lány történetéhez festik meg, aki végig erején felül mutogatja nekünk természetes kedvességét és naiv báját. Bingó: pont azt a 2 dolgot, amit Emma Watson mérsékelten, maga a film viszont írmagjában sem tükröz vissza.

Érzelmi-értelmi analfabetizmus dühöng az egész műsoridő alatt, ami romantikus mesétől több mint szégyen. Függetlenül attól, hogy a szörny CG, vagy hogy az egész átokszálnak atomnyi értelme nincs... Belle és a herceg között nincs kémia. Semmit nem látok a személyiségükben, ami egyáltalán vonzalmat generálna.

Egyetlen konkrét közös dolgot találnak egymásban, és pedig, hogy mindketten szeretnek olvasni, kedvelik a könyvtárakat. Amikor Shakespeare műveiről beszélgetnek, elpattan egy szikrányi önirónia a Rómeó és Júlia emlegetésével, aztán volt, nincs.

Azt könnyű megértenünk, hogy a herceg miért nem beszél Belle-lel az átokról: nem akarja, hogy sajnálatot ébresszen a lányban szerelem helyett. Ha nem talál egy hajadont, aki belezúg a rút külső ellenére, örökre szörny marad, tárgyakká lett szolgálóiból pedig kivész az élet - bár hogy pontosan mennyi idő áll rendelkezésükre, az homály. De a pont ez, a megszeretés folyamata lett olyan semmilyen. Ezt a tragikus gyerekkor-klisét, hogy a herceget néhai atyja dölyfös baromnak nevelte, szintén egy sajnálatkeltő elem... volna, de még annak se működik.

Izzadtságszagú, ahogy találomra kuszálgatják a szereplők viszonyulásait. Gondolok itt főleg a beképzelt bájgúnárból demagóg gyilkossá faragott Gaston-ra. Luke Evans nagy lelkesedéssel játszik, és örülök, hogy valaki élvezni is tudta a szerepét. Egyedüli célja, hogy a környék legcsinibb virágszálát megcsípje, és asszonyává tegye - akár azon áron is, hogy leendő apósát otthagyja a farkasoknak.

Gaston-nal valami olyasmit csinál ez a remake, amit talán a Russel Crowe-féle Noén tapasztaltam utoljára. Az írók bármi áron vérkövetelő szadistává imidzselik őt, hogy elég konfliktus és feszültség legyen egy 2 órás mozidarabhoz. És ahogyan Noénál, feszültség helyett itt is csak az idegnyúzó szappanopera tobzódik.

Még az a drámainak szánt pillanat se működik, ahol a herceg majdnem lehajítja Gaston-t a kastély egyik párkányáról. "ÉN nem vagyok szörny." Gaston-ban a herceg felismeri mindazt az emberi alantasságot, amely egykor őrá is jellemző volt. És ugye a megölését megtagadva saját önző múltbéli énjének is hátat fordít.

Most hagyjuk egy picit, hogy ebből semmi se szűrődik át. A mese eredeti mondanivalója: meglátni a szív szépségét a rút külső alatt, és azon keresztül kötődni valakihez. Ezt a létező leglustább módszer úgy előadni, hogy mindenkiből végletet csinálunk: 

1. minden idők legpávásabb hercegéből - aki meg se nyikkant -
2. egy darab montázs alatt egy először mindenre csak hörgő tuskó válik, 
3. akinek létérdeke, hogy a véletlenül talált patyolattiszta lelkű szűzlányt 
4. megvédje egy, a tyúkeszűségig aljas pszichopatától.

A szándék, hogy egy fantasy egyszerre érintsen meg gyereket és felnőttet, gyakran vezet oda, hogy a film maga se tudja eldönteni, kinek szól. A 2017-es Beauty and the Beast-en tisztán kivehető ez a probléma: ízlésvilága egyszerre maflás a szemnek, fülnek és a szívnek. Önmaga szatírája a térfogatnövelőt kapott történet, és a szereplőket jó, ha 1 percig humanoid entitásoknak tudjuk tekinteni. Az utolsó két Alkonyat rendezője kb. annyira fejezi ki az emberi erények és az igaz szerelem kialakulását, mintha egy lánynak egy csokor csalánt tolna a képébe az udvarlója.

A szépség és a szörnyeteg idei torzképét átok helyett én csak egy 1/5-ös bélyegzővel sújtom.