Barbie

  
„A legnagyobb őrültség, amit valaha mozivásznon láttunk”

(Index.hu)

„A rózsaszín tökéletlenség tökéletessége”

(poliwood.hu)

 
„nem riad vissza a kényelmetlenül szürreális eszközök bevetésétől sem” 

(hu.ign.com)

„egy hatalmas agymenés, elképesztően tömény élmény”

(hetediksor.hu)

„mondani is akart valamit, stúdióstul, mattelestül, sztereotípiástul és női jogostul.”

(filmtett.ro)

Ki mondta, hogy egy "habkönnyű" vígjáték egy életre kelt babáról nem lehet hamis és fárasztóan NEM-vicces? Ki állította, hogy ha egy szatíra direkt sekélyesnek akar tűnni és úgy görbe tükröt állítani valami elé, az nem lehet valóban sekélyes alkotás? Mégis ki döntötte el azt, hogy társadalomkritika nem lehet provokatív helyett primitív, időszerű ÉS manipulatív egyszerre? 

Elsőre kb. ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, ahogy a Barbie pozitív visszajelzéseit olvasgattam és hallgatgattam az Interneten. 

Talán a 2013-as Mocsok óta nem álltam ennyire élesen szemben egy film pozitív sajtóvisszhangjával. Olyan produkciót készülök lehúzni, amelynek eleve és világosan nem én voltam a célközönsége. 

1. Amely az óceán mindkét felén a kritikusi és közönségmassza nagy nyári kedvenceként híresült el. 
2. Mégpedig úgy, hogy egyszersmind az év legnagyobb kasszarobbantását vitte végbe másfél milliárd dolláros bevételével. 
3. Hab a tortán, hogy a népszerű "Barbenheimer"–szójáték pont az ÉN idei kedvenc filmélményemmel boronálta össze, nyilván további lökést adva mindkét mű mozis látogatottságának. 
4. És a meggy a tortahabon: ez a meta-fantasy, amely sokak kedvenc műanyag-játékának az alapötletét próbálja megragadni, hasonló történettel kísérli ezt meg, mint annak idején egy másik meta-fantasy, ami meg az ÉN kedvenc műanyag-játékom alapötletét próbálta megragadni, és még tarolt is vele nálam: a The Lego-movie! 
5. 
   És ami még külön marcipánlevél a meggy mellé: mindkét vígjáték büszkélkedhet azzal a Will Ferrell-lel, aki mindkettőben egy negatív, de poénra vett üzletember-figurát játszhatott! Azt a nemjóját...! 

A cselekmény valahogy így fest: a csurig rózsaszín BarbieLand, annak sokféle Barbie-lakosai, köztük is főleg Sztereotip Barbie mind az eszményi makulátlanság mintaképei – egész, amíg egy napon Barbie a tökéletlenség testi-lelki tüneteit nem kezdi tapasztalni magán. Furcsa Barbie tanácsára ő és Ken, az örökké semmibe vett hímbaba átjönnek a mi realitásunkba fölkutatni Barbie gyerek gazdáját, Sasha-t, akinek negatív érzései hathattak ki Barbie-ra. 

Kiderül azonban, hogy nem is Sasha – aki mellesleg utálja a Barbie-brand-et, mint irreális női ideálképet –, hanem az anyja, Gloria, a Mattel alkalmazottja okozta az egész galibát. Öntudatra ocsúdó szöszink kettejükkel spurizik vissza Barbieland-be, nehogy a gyártócég öltönyösei pánikukban bedobozolják őt. Eközben Ken sebtiben kitanulja a patriarchális világrend csínját-bínját, így visszaérve Barbie már egy vadidegen, Ken-uralom alatt álló Barbieland-et talál, ami még a valóvilágnál is jobban lekezeli a nőket. Na, EZT mégis hogy "hozza helyre"? 

Csapjunk bele: igaztalannak tartom, ahogy a kritikusok zöme kapásból, magától értetődően veszi okos fricskának a leplezetlen feminista felhang és a csili-vili, A Maszk fiával vetekedően giccses látvány párosítását. Az előbbit ráadásul úgy erőlteti és fokozza az abszurditásig, ami nevettető helyett taszító, és nem is mond vele bármi újat vagy elgondolkodtatót. Inkább arról van itt szó, hogy Greta Gerwig és Noah Baumbach – mindketten többszörös Oscar-jelöltek – a szokottnál picit ügyesebben álcáztak egy régi, bóvli, társadalom-megosztó ideológiát, összemosva azt a 64 éves márkanév eredeti értelmével. Ügyesebben, mint mondjuk az Indy 5., Az utolsó Jedik, a Szellemirtók (2016), stb. 

 

A "családi vígjáték" rikító (parasztvakító) álruhája fedi el a Barbie igazi, véleményem szerint igencsak negatív mivoltát: egy banális, utópiaszagú, lebutított átnevelőfilmet a fogyasztói átlagtömeg vélt (kívánt) szellemi szintjére szabva, mely épp ezért simán beillene kultúrpropagandának a hidegháború korából. A felszínen csak poros nemi sztereotípiákat figuráz ki önfeledten arról, milyen a szebbik nemtől elvárt ideális külső, milyen karrierek és társadalmi szerepek lettek elérhetők számukra a modern időkben. 

"Barbie a minden" a film szlogenje szerint, de ezt sehol nem próbálja pontosítani vagy árnyalni. Nem azt kommunikálja a női nézők felé, hogy "bármivé lehetsz", hanem hogy "bármit megtehetsz", ami nagyon nem ugyanaz. Mintha épphogy igazolná a játék-franchise sugallta sztereotípiákat, ügyesen adagolva azokat a modern közönségnek. Van tehát itt "mögöttes mondandó", csak gyanúsan kettős jelentésű. 

Adott egy énkeresős történet-sablon, ami LÁTSZATRA értelmet (alibit) ad az egésznek, meg egy ájtatos fedőüzenet az utolsó néhány percbe zsúfolva, mely LÁTSZÓLAG a célállomás, ahová a hölgynézők Barbie-val együtt megérkeznek, és ahol elvileg vele együtt találják meg újra önmagukat. 

A szatíra műfajra fogott stiláris túlzások pedig egyszerre hivatottak elfedni a narratív gödröket, a légből kapott, egymásra semmilyen hatással nem levő történéseket, plusz olyan fokú értelemhiányt, ami már az ember életenergiáját szívja le. Nem viccelek: agyölően idióta párbeszédek és affektálások fordulnak elő a Barbie-ban! Ez nem egy csípős humorú gúnyrajz vagy okos szociális kommentár, hanem egy istentelenül ostoba, a nézők IQ-ját lenéző, a lakosság 50%-án önkényesen taposó reklámplakát. 

Nem kell messzire mennünk: a frissen emancipálódott Ken-ből A Flintstone-családot zavarba ejtő módon kreálnak immár önző, de még mindig csonthülye antagonistát, és az általa „meghonosított”, vicces helyett retardált férfiuralom leállítása adná a fő konfliktust. 

 

Ezek a stilizált túlzások a VALÓDI üzenet: minden férfi alapvetően hitvány, kártevő tartozéklény, aki ha térhez, joghoz, hatalomhoz jut, csak elrontja vele a világot, míg a nők kötelezően ajnározandó, a felelősség alól felmentendő, önigazoló avatárok. Vagyis pont ezzel a bizonyos "mélyebb jelentésréteggel" van komoly problémám – az állandó, tömény infantilizmus és szembántó csicsásság mellett. 

Ez a sok külsőség nem "csak a felszín", ami mögött egy mélyebb, valódibb gondolatiság megbújik, hanem éppen hogy fordítva: a valóságról ítélkezik éppilyen elvontan és egyoldalúan a Barbie, annak hibáit pedig mindig csak ugyanarra a jolly-joker-re képes visszavezetni: a férfiakra, a többségében még ma is férfivezetésű világállapotra. 

Gyakorlatilag egy narratív kirakatper zajlik itt, ahol ellenvéleményeknek nincs helyük. Vonalzóval húznak ellentétet a két nem közé – persze a felfogásukat jól lenn tartva –, amit majd egy sovány bocsánatkérés old föl Ken és Barbie, azaz férfiak és nők között. Utóbbiak azt ígérik, hogy ezentúl jobban bánnak a Ken-ekkel, de igazából a régi helyzeteikbe süppednek vissza. Továbbra sincs egyik "oldalnak" se több személyisége, mint a babáknak, melyekről mintázták őket, csak most már nem feltűnően ignorálja egyik fél a másikat. 

 

Borzasztóan mesterséges és papírízű a főhősnő "jellemfejlődése", ami az abszolút 0-ról indul és a minimálisig ha sikerül eljutnia. Két nagymonológ hivatott lórúgást adni Barbie egzisztenciális válságának: 

az egyik Gloria szájmenése arról, mennyire sok abszurd, ellentmondásos elvárásnak kell megfelelnie a nőknek a XXI. században. Ami igaz is! Ugyanakkor Gerwig igen nagyvonalúan eltussolja pl. azt az apró tényt, hogy ez "a mi fajtánkra" is igaz: a "modern" társadalommodell a férfiakat is egy életen át terheli, tereli, kondicionálja elvárások tömkelegével, és ez a problémakör messze nem merül ki pusztán a nemi identitás kérdésében. 

A másik szentbeszédet Barbie Ruth Handler-től, a baba alkotójától kapja: ezután dönt úgy, hogy – Isten tudja, miképpen – teljesen emberré válik Barbara Handler néven. Emelem kalapom azok előtt, akik összefüggő lelki folyamatot olvasnak ki a figura jeleneteiből, nemcsak a kötelező szerencsesüti-tanulságot a műdráma kedvéért. Rejtély számomra, honnét tör rá Barbie-ra ez a vágy, hogy igazi emberi lény legyen – ahogy ő mondja: „az, aki képzel/csinál dolgokat, nem akit elképzeltek/megcsináltak” –, míg a fél filmben mást se áhít, mint épp az örök változatlanságot. 

Hol volt a híd a kettő között? Talán Ken műve láttán elkönyvelte, hogy többé nincs visszaút? Kiborul az alárendeltté lett szakmás Barbie-k láttán, nem tudván, hogy éppen ő, egy szakma-nélküli Barbie hogyan zökkenthetné ki őket ebből. Motoszkál némi kis logika ebben, csak annyira skiccesen, vázlatosan és elfogultan mondják-mutogatják el nekünk, annyira általánosítanak a készítők minden érintett problémánál, ami kiöli az egészből a gondolatmenetet. "Nem vagyok elég jó semmihez se!" Ez a mondat járt talán a legközelebb ahhoz, hogy bármiféle személyiségcsírát tudjon plántálni a címszereplőbe.

S ha már itt tartunk: Barbie új, emberi életét egy olyan zárójelenet ünnepli, ahol "Miss Handler" – felteszem, válaszul arra, mikor babaként beszólt, hogy nincs vaginája – büszkén időpontot kér a nőgyógyászától. Hogy mi?! Sajnálom: ez így az óvodások szintjét megütő forgatókönyvírás. 

A „mögöttes” réteggel kezdtem, jöhet a felszíni élmény: kiborító volt, ha beszédre, ha dalolásra nyitották ki a szereplők a szájukat! Végig úgy éreztem, mintha egy libikókán ülnék, ahogy a film hol lenyomott a céltalan tespedtségbe, hol pedig föllökött az idegesítően antivicces szavak és történések közé. Függetlenül a nemüktől egyik figura se tudott örömöt vagy szimpátiát ébreszteni bennem; semmi nem érződött fontosnak, akármilyen nagyra van a produkció az öncélú allegorizálással. 

Azt viszont meg kell hagyni, hogy a látványtervezés ambiciózus, nem fogták vissza magukat a készítők. A 2001: Űrodüsszeiának beintő nyitány Barbie-val a fekete monolit helyén frappáns ötlet – bár itt is kicsit kétértelmű poén az ősi anyaszerepet jelentő műcsecsemők szétzúzása. Barbieland minden ízében olyan, mint az életre kelt plasztik játékvilág. Ez a film egyetlen olyan területe, ahol jogosan lehet azt fölhozni, ha ez "egyszerűen nem a te világod." Tényleg nem; az én retinámnak túl tömény és természetellenes az itteni rózsaszín fantáziakép, bármennyire is szándékos vagy jól eladható. 

Apropó eladás: még egy alibi sztorihoz képest is feltűnően céltalan extra a Mattel-béli karikatúra-garnitúra. És még a Ken-eknél is kevesebb a szerepük: miután hírét veszik, hogy Barbie a városban van, előkerítik, majd piszkosul kényelmes tempóban üldözni kezdik Barbieland-be, csak azért, hogy végül elköszönjenek tőle a Ken-krízis után. Will Ferrel nélkül arra se emlékeznék, hogy egyáltalán a filmben volt ez a banda. Nyilván ez is újabb csípős allegória a férfivezetésű hierarchiákra: olyanok szabják meg a Barbie-n keresztül a feminista divatot, akiknek lövése sincs a nőkről. Kár, hogy az emberszerű viselkedésről sem. Az egész meta jelenet, ahogy a fiktív Barbie a valóságba kijutva diskurál a tervezőivel, a marveles She-Hulk-sorozat évadzáró részét juttatta eszembe. 

Szólok, hogy eszem ágában sincs átoperáltatni magam, mint az első Ace Ventura főgonosza: férfi nézőként is föl tudom mérni, hogy őszinte/ értékálló-e vagy SEM egy értelmes embereknek gyártott pop-kulturális termék. Hogyan példakép a Margot Robbie által sziporkázva életre keltett Barbie? Mit akar és mit üzen ténylegesen Greta Gerwig a Barbie-világ lakói és vendégei révén? Miként szellemes vagy akár progresszív ez a movie? 

Az én olvasatomban sehogy sem: az agyi lebenyt sorvasztó felszíni filmélmény volt a máglya, az alatta megbúvó simlis, doktrínás ideológia pedig az olaj. Álszent és iszonyú hamis ipari gyártmány ez: kritizálhatatlannak mutatja magát, tettetve, hogy csak szórakoztatni akar szatirikus fricskáival, miközben folytonosan csak megoszt, ferdít, elidegenít, a végletekig leegyszerűsít mindent. Saját kilétünk kérdőre vonása, vagy a férfi-nő társadalmi-lelki megvizsgálása: mindez csak ködösítésnek van jelen, hogy ne vegyük észre a valódi célkitűzést. Volt itt egy gondolatbálvány, amit stílusoskodó köntösben újracsomagoltak a családoknak "közös program" címén, lehetőleg korosztályi (vevőköri) korlátozás nélkül. 

És mivel a világ egyik legreklámozottabb játéka kapta meg legelső élőszereplős kiadását, kapkodta is a nyári közönség, mint a cukrot. 

 

Az év box–office–atombombája tehát nálam a skála legalsó szegmensét ütötte csupán meg, azaz 1/5-öt. "Ártatlan" meta-komédia akkor lehetett volna ez, ha a pink 50 árnyalata mögött a Barbie üzenete is kapott volna 1-2 árnyalatot. 

Az Öngyilkos Osztag

Oly sok év után végre felvállalták a Warner fejesei, hogy tökhülyék a képregényből készült mozikhoz! Az MCU-t majmoló szuperhős–verzumuk defektjei után már merték nyíltan lenyúlni a Marvel sikerműveinek rendezőit – mint A Bosszúállók Joss Whedon-jét Az Igazság Ligája utolsó perces újraszabásához. Ettől is mókásabb eset a 2016-os Öngyilkos Osztag: a hírhedt antihős-akcióvígjáték – melyről nem 1 szájból hallottam, hogy A galaxis őrzői klónjaként kellett volna remekelnie – hangosat bukott a kasszák, kritikusok és rajongók mércéje szerint is. Erre mit ad Isten: a DC beszerezte az „eredeti” darab rendezőjét az új SS–variánshoz, mely már egyszerre működik folytatásként és a saját lábán megálló solofilm-ként. Tiszta kabaré…

 

Olyan hullámvasút rittyentődött Az Öngyilkos Osztag 2.0-ból, mely szilaj, mutatós, brutális, mégis humorerős, és érzéke van az emberség pillanatait a jó helyekre be-beszúrni. James Gunn elszabadult: minden képkocka és fordulat az ő kreatív kontrollját visszhangozza, látható kompromisszumok nélkül. Az amúgy egyszerű történetet és szereplőket vakmerően mozgatják, sőt hullajtják az elején, mégse esik szét vagy siklik árokba a kosztümös dilijárat. Érezni az új darabon, hogy lelkesedésből készült, megkötések nélkül; az első részben még döcögő lendület itt már folyamatos, és okosan kiszámíthatatlan az események menete.

 

Ami egykor A galaxis őrzőit eladta nekem, az a hihető érzésekkel bíró kirekesztettek csapatdinamikája volt, és Gunn ezt a kulcselemet ide is áthozta. A film marketingszlogenje „Ne kötődj túlzottan!” szó szerint értendő: a Corto Maltese-re küldött 1. hullám tagjai hullanak, mint a legyek a bevezetőben, de a rendező még nekik is gyúrt némi személyiséget és humoros aurát. Sok akciófilm hiszi, hogy képes erre, de piszok ritka, hogy sikerül is neki.

 

A Will Smith-es Suicide Squad 4 szereplője tér vissza, ám ezúttal hálásabban bánik velük a rendezés. Margot Robbie hozza mára megszokott energiáját Harley Quinn-ként, és bár karaktere nem mélyebb, mint a Birds of Prey idején volt, szövegei, akciói és interakciói már rendben voltak. A korábban oly semmilyen Rick Flag fokozatosan erősödik meg karakterként, és mire elérkezünk a búcsúhoz, már szimpatizálunk vele. Nanaue-t, alias Király Cápát azonban nagyon fölös adaléknak éreztem itt, még azzal együtt is, milyen fajilag sokrétű bagázs az X-különítmény. Pedig King Shark nálam az egyik legjópofább csapattag a 2019-es Harley Quinn Animated Series-ben, jóllehet ott az SS – 2 évad után – mégcsak egyszer volt megemlítve, poénként.

 

Nem fogom mindegyik új figurát meghámozni, amúgy is egyedül az idegi sérült Patkányfogó (ifjabb) olyan közülük, hogy a hagyományos értelemben kötődni tudtam hozzá, és hozzá sem a háttérmeséje miatt. Idris Elba a szigeten vezetővé érő Bloodsport–ja az összefogó kapocs a dilis bagázsban, de főnöke is e célból jelöli őt ki. Süt a karakterről, hogy Will Smith Deadshot-ját helyettesíti a sittes apukaként, aki már szuperhőst is küldött padlóra, de azért kedvelhető benyomást kelt.

 

Viola Davis figuráját ezúttal érezhetően fenyegetőbbre hangolták. Amanda Waller a kormányzati szint összes fasisztoid romlottságát megtestesíti; ő a jégvérű főnök, aki Washington szennyesét tisztára mosatja, és több címke közül válogathat, ha másokat célszerűbbnek ítél likvidálni: „engedetlen katona /alkalmazott”, „nemzetbiztonsági fenyegetés”, „járulékos veszteség”, stb. A film legnagyobb feszültségbombáját nem is a végső csata adja Starro, az óriás tudatparazita űrlény ellen, hanem ahogy a krízis előhozza Waller diktátoros arroganciáját:

·       előbb ahogy kiderül, hogy az anti-Amerika Kapitánynak beillő Békecsináló az ő B-terveként eltünteti az USA sarának nyomait a Starro körüli űrprojektekben;

·       majd mikor a teljes, már sikerrel helytállt csapatot megölné az agyukba műtött chipekkel, csak mert kiütnének egy szörnyet, ami a város után logikusan a civilizáció egészét leigázná.

 

Ezért sem értek egyet azokkal, akik az új SS-t „agyatlannak” neveznék: az Amerika-kritikus él működik a történetben, nincs nehézkesen túlmagyarázva, ami már a film ütemét és kisugárzását törné meg. Ugyanakkor nem is volt bugyután elviccelve; az mondjuk rohadt jó, ahogy Waller-t egy tökösebb beosztottja a kritikus pillanatban fejbe kólintja, megmentve az Osztag-tagokat a terepen. De érthető, miért ússzák meg a beosztottak: józan ésszel könnyű belátni, hogy Waller hibázott, és ha meg is torolná rajtuk az incidenst, az ő felettesei fejét vehetik, amiért elszalasztotta az azonnali megoldást Starro megfékezésére.

 

Ha a stúdió nem is annyira, de mi, nézők profitáltunk a másodszori nekifutásból: míg a 2015-ös Öngyilkos Osztag nekem hullámzott lagymatag és fickós percek között, AZ Öngyilkos Osztag már egységesen mulattató, vérgőzös kirándulás a DC hősmentes zónájába. Fontosabb szereplői fajsúlyosak, a viccek zöme betalál, a cselekmény hajtűkanyarjai okosan vadak. Nem tudom, van-e tervben 3. rész, de a bekrepált DCEU-nak eme fattyúhajtása egyelőre a legéletképesebb.

 

4/5-öt adok rá, jól sikerült képregényfilm!

 

Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)

A Joker tavalyi bombasikere igazolta a Warner jelen taktikáját, hogy a ligaépítősdi helyett szólófilmekkel vessék meg újra a lábukat a képregénymozik piacán. Így tudta az immár producer–színésznő Margot Robbie kiharcolni, hogy önálló műben, (egy másik) Joker nélkül futhasson be Harley Quinn, akit legtöbbünk a rosszemlékű Öngyilkos Osztag fő pozitívumaként méltatott. Ám a fenenagy emancipáció végül szárnyak helyett egy nagy kősziklát rak a majd' 30 éves ikon hátára. 

A holdkóros Harleen Quinzel "Mr. J." barátnőjeként érinthetetlennek számított. De ahogy híre megy, hogy a lány végképp lelécelt a zöld hajú bűnözőtől, egyre többen veszik üldözőbe olyanok, akikkel a múltban szemétkedett. Ráadásul rövidesen egy csóró zsebtolvajt, Cassandrát kell majd pesztrálnia: maga Roman Sionis, a törtető gengszterfőnök akarja kinyírni őket egy egyedülálló gyémánt okán. 

Remélem, a felszínes, feminista ürügyfilmek divatja már sorvadófélben van az Álomgyár vidékén. A Ragadozó Madarak úgy állítja magát be, mintha egy Deadpool-szerű kikacsintós, szabados akcióvígjáték volna a szürke városi környezetben. Ami így tükrözné a főszereplője kaotikus, mindent poénra vevő egyéniségét is. 

Köntöse alatt viszont egy fárasztóan nem vicces, zeneklip-szerű vásári bazár lett, mely a csapongásai ellenére érződik totál fantáziátlannak. Az egész produkció mintha egy részegen tákolt kifutó lett volna Margot Robbie-nak, amin százféle pózban parádézhat, miközben a többi szereplővel egy felszínes ideálképet reklámoz: 

Seggeket szétrúgó kemény csajok
vs.
Nőtipró tetű férfiak világa
!!!

Ha ez Harley saját, "Joker utáni" története akart lenni... akkor miért nem erről szól a film? Quinn alapbaja, hogy magára maradt az amúgy teljesen jellegtelen Gotham-ben, védőkezek nélkül, így új élete nemcsak bizonytalan, de fenyegetett is. Ezt a konfliktust szó szerint kirepítik az ablakon, és úgy tesznek, mintha megoldódna, csak mert a végére kínkeservvel összeterelték a teljes hölgykart, és a főgonosz leköszönt. Ez nem egy személyes történet, és magának Harley-nak nem adtak igazi lelket, a csiricsáré ruhái meg az ál-stílusos manírok mellé. 

Ehelyett betolják egy unalmas ékszerhajsza-sablon közepébe, egy csomó színtelen, savanyú nőalak mellé, akikről üvölt a kémiahiány. Cassandra, a Fekete Maszknak melózó Fekete Kanári, a fickót üldöző Montoya nyomozó, vagy a kiirtott családú asszaszin Vadász se többek, mint egy-egy járkáló-bunyózó névtábla. A készítők erőn felül próbáltak minden szimpátiapontot a szebbik nemnek juttatni, de csak a megjátszottság süt az egészről. 


Robbie játéka éppoly lelkes, mint évekkel ezelőtt a Suicide Squad-ban, és ettől még fájóbb, hogy a rendezés és forgatókönyv se viccessé, se kedvelhetővé nem tudják tenni őt. Az életvidám nő itt egy önveszélyes, idétlen hóka szájalógép, aki szinte minden mondatával és gesztusával csak idegesíti az embert. 

És rájöttem: nem pusztán "ízlés dolga", hogy ezúttal mégcsak jópofának se találtam őt. Mint sok rossz vígjátékban, a főszereplő alig figyel vagy gondol bármire maga körül a világból - beleértve a nyílt életveszélyt is -, máskor meg túlpörög a semmin. Még újdonsült szövetségét a többi lánnyal is sutba dobja a végén, mikor elhajt tőlük, pedig Roman bukása után éppolyan stagnáló, céltábla élete van, mint eddig. "Nem csoda, hogy mindenki utál." Ez nem vagány humor, ez debilség - és ezzel van tele a film. 

Ewan McGregor a nőgyűlölet tökéletes reklámarca Roman Sionis, alias Fekete Álarc szerepében. Egy eleve sok toldozásra szoruló képregénygonoszt itt egyszerűen szemeteskukaként használtak, beledobálva annyi taszító vonást és személyiségzavart, ami már funkcióképtelenné teszi. 

Vígjáték vagy sem: képtelen voltam ezt a háborodott, ordítozó vadbarmot erőskezű maffiavezérként látni, aki minden indulatkitörése mellett is felmutat azért tekintélyt és szervezőkészséget. E téren szegény egy szinten ragadt Jared Leto vízízű Jokerével.

Mintha egy kettéágazás két sarokpontját láttam volna: a Leto nélküli Joker a felhők közé, a Leto nélküli Harley Quinn pedig a mély árokba vezetett. A Ragadozó Madarak egy borzasztó rosszul megírt fércmunka: tompa, agypusztítóan sekélyes, nem egyszer szexista cirkusz, ami két ikonikus DC-antagonistát pazarolt el egyszerre.


A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)... egy 1/5-ös tetkót kap tőlem a homlokára.