A Joker tavalyi bombasikere igazolta a Warner jelen taktikáját, hogy a ligaépítősdi helyett szólófilmekkel vessék meg újra a lábukat a képregénymozik piacán. Így tudta az immár producer–színésznő Margot Robbie kiharcolni, hogy önálló műben, (egy másik) Joker nélkül futhasson be Harley Quinn, akit legtöbbünk a rosszemlékű Öngyilkos Osztag fő pozitívumaként méltatott. Ám a fenenagy emancipáció végül szárnyak helyett egy nagy kősziklát rak a majd' 30 éves ikon hátára.
A holdkóros Harleen Quinzel "Mr. J." barátnőjeként érinthetetlennek számított. De ahogy híre megy, hogy a lány végképp lelécelt a zöld hajú bűnözőtől, egyre többen veszik üldözőbe olyanok, akikkel a múltban szemétkedett. Ráadásul rövidesen egy csóró zsebtolvajt, Cassandrát
kell majd pesztrálnia: maga Roman Sionis, a törtető gengszterfőnök akarja
kinyírni őket egy egyedülálló gyémánt okán.
Ha ez Harley saját, "Joker utáni" története akart lenni... akkor miért nem erről szól a film? Quinn alapbaja, hogy magára maradt az amúgy teljesen jellegtelen Gotham-ben, védőkezek nélkül, így új élete nemcsak bizonytalan, de fenyegetett is. Ezt a konfliktust szó szerint kirepítik az ablakon, és úgy tesznek, mintha megoldódna, csak mert a végére kínkeservvel összeterelték a teljes hölgykart, és a főgonosz leköszönt. Ez nem egy személyes történet, és magának Harley-nak nem adtak igazi lelket, a csiricsáré ruhái meg az ál-stílusos manírok mellé.
Ehelyett betolják egy unalmas ékszerhajsza-sablon közepébe, egy csomó színtelen, savanyú nőalak mellé, akikről üvölt a kémiahiány. Cassandra, a Fekete Maszknak melózó Fekete Kanári, a fickót üldöző Montoya nyomozó, vagy a kiirtott családú asszaszin Vadász se többek, mint egy-egy járkáló-bunyózó névtábla. A készítők erőn felül próbáltak minden szimpátiapontot a szebbik nemnek juttatni, de csak a megjátszottság süt az egészről.
Robbie játéka éppoly lelkes, mint évekkel ezelőtt a Suicide Squad-ban, és ettől még fájóbb, hogy a rendezés és forgatókönyv se viccessé, se kedvelhetővé nem tudják tenni őt. Az életvidám nő itt egy önveszélyes, idétlen hóka szájalógép, aki szinte minden mondatával és gesztusával csak idegesíti az embert.
És rájöttem: nem pusztán "ízlés dolga", hogy ezúttal mégcsak jópofának se találtam őt. Mint sok rossz vígjátékban, a főszereplő alig figyel vagy gondol bármire maga körül a világból - beleértve a nyílt életveszélyt is -, máskor meg túlpörög a semmin. Még újdonsült szövetségét a többi lánnyal is sutba dobja a végén, mikor elhajt tőlük, pedig Roman bukása után éppolyan stagnáló, céltábla élete van, mint eddig. "Nem csoda, hogy mindenki utál." Ez nem vagány humor, ez debilség - és ezzel van tele a film.
Ewan McGregor a nőgyűlölet tökéletes reklámarca Roman Sionis, alias Fekete Álarc szerepében. Egy eleve sok toldozásra szoruló képregénygonoszt itt egyszerűen szemeteskukaként használtak, beledobálva annyi taszító vonást és személyiségzavart, ami már funkcióképtelenné teszi.
Vígjáték vagy sem: képtelen voltam ezt a háborodott, ordítozó vadbarmot erőskezű maffiavezérként látni, aki minden indulatkitörése mellett is felmutat azért tekintélyt és szervezőkészséget. E téren szegény egy szinten ragadt Jared Leto vízízű Jokerével.
Remélem, a felszínes, feminista ürügyfilmek divatja már sorvadófélben van az Álomgyár vidékén. A Ragadozó Madarak úgy állítja magát be, mintha egy Deadpool-szerű kikacsintós, szabados akcióvígjáték volna a szürke városi környezetben. Ami így tükrözné a főszereplője kaotikus, mindent poénra vevő
egyéniségét is.
Köntöse alatt viszont egy fárasztóan nem vicces, zeneklip-szerű vásári bazár lett, mely a csapongásai ellenére érződik totál fantáziátlannak. Az egész produkció mintha egy részegen tákolt kifutó lett volna Margot Robbie-nak, amin százféle pózban parádézhat, miközben a többi szereplővel egy felszínes ideálképet reklámoz:
Köntöse alatt viszont egy fárasztóan nem vicces, zeneklip-szerű vásári bazár lett, mely a csapongásai ellenére érződik totál fantáziátlannak. Az egész produkció mintha egy részegen tákolt kifutó lett volna Margot Robbie-nak, amin százféle pózban parádézhat, miközben a többi szereplővel egy felszínes ideálképet reklámoz:
Seggeket szétrúgó kemény csajok
vs.
Nőtipró tetű férfiak világa
!!!
vs.
Nőtipró tetű férfiak világa
!!!
Ha ez Harley saját, "Joker utáni" története akart lenni... akkor miért nem erről szól a film? Quinn alapbaja, hogy magára maradt az amúgy teljesen jellegtelen Gotham-ben, védőkezek nélkül, így új élete nemcsak bizonytalan, de fenyegetett is. Ezt a konfliktust szó szerint kirepítik az ablakon, és úgy tesznek, mintha megoldódna, csak mert a végére kínkeservvel összeterelték a teljes hölgykart, és a főgonosz leköszönt. Ez nem egy személyes történet, és magának Harley-nak nem adtak igazi lelket, a csiricsáré ruhái meg az ál-stílusos manírok mellé.
Ehelyett betolják egy unalmas ékszerhajsza-sablon közepébe, egy csomó színtelen, savanyú nőalak mellé, akikről üvölt a kémiahiány. Cassandra, a Fekete Maszknak melózó Fekete Kanári, a fickót üldöző Montoya nyomozó, vagy a kiirtott családú asszaszin Vadász se többek, mint egy-egy járkáló-bunyózó névtábla. A készítők erőn felül próbáltak minden szimpátiapontot a szebbik nemnek juttatni, de csak a megjátszottság süt az egészről.
Robbie játéka éppoly lelkes, mint évekkel ezelőtt a Suicide Squad-ban, és ettől még fájóbb, hogy a rendezés és forgatókönyv se viccessé, se kedvelhetővé nem tudják tenni őt. Az életvidám nő itt egy önveszélyes, idétlen hóka szájalógép, aki szinte minden mondatával és gesztusával csak idegesíti az embert.
És rájöttem: nem pusztán "ízlés dolga", hogy ezúttal mégcsak jópofának se találtam őt. Mint sok rossz vígjátékban, a főszereplő alig figyel vagy gondol bármire maga körül a világból - beleértve a nyílt életveszélyt is -, máskor meg túlpörög a semmin. Még újdonsült szövetségét a többi lánnyal is sutba dobja a végén, mikor elhajt tőlük, pedig Roman bukása után éppolyan stagnáló, céltábla élete van, mint eddig. "Nem csoda, hogy mindenki utál." Ez nem vagány humor, ez debilség - és ezzel van tele a film.
Ewan McGregor a nőgyűlölet tökéletes reklámarca Roman Sionis, alias Fekete Álarc szerepében. Egy eleve sok toldozásra szoruló képregénygonoszt itt egyszerűen szemeteskukaként használtak, beledobálva annyi taszító vonást és személyiségzavart, ami már funkcióképtelenné teszi.
Vígjáték vagy sem: képtelen voltam ezt a háborodott, ordítozó vadbarmot erőskezű maffiavezérként látni, aki minden indulatkitörése mellett is felmutat azért tekintélyt és szervezőkészséget. E téren szegény egy szinten ragadt Jared Leto vízízű Jokerével.
Mintha egy kettéágazás két sarokpontját láttam volna: a Leto nélküli Joker a felhők közé, a Leto nélküli Harley Quinn pedig a mély árokba vezetett. A Ragadozó Madarak egy borzasztó rosszul megírt fércmunka: tompa, agypusztítóan sekélyes, nem egyszer szexista cirkusz, ami két ikonikus DC-antagonistát pazarolt el egyszerre.
A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)... egy 1/5-ös tetkót kap tőlem a homlokára.
A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)... egy 1/5-ös tetkót kap tőlem a homlokára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése