Örökkévalók

 

Az Örökkévalók a Marvel Zöld Lámpása, összegyúrva csipetnyi Hegylakóval. Isteni CGI-játék, egy lélektelen, üres filmtermék kb. összes védjegyével: banális sztorironcs nem létező témaboncolással, ál-karakterek, kiknek lényege, hogy egy kisebbséget reprezentáljanak, hajmeresztően súlytalan és mesterséges akciók.

 

Az idők kezdetén a világteremtő Arishem a Földre küldte az Örökkévalókat, hogy óvják meg az embereket a vérszomjas szörnyektől, a deviánsoktól. Miután látszólag sikerrel jártak, hőseink az emberek között rejtőzve folytatták végtelen életüket. Napjainkban a kihaltnak hitt deviánsok visszatértek, fejlettebben, mint valaha. Ennél is szörnyűbb felfedezés, hogy teremtőjük becsapta őket: csak azért óvtak oly soká minket, hogy dús populációnk életerőmezeje tápláljon egy Földbe plántált, bolygópusztító űrmagzatot. Ha megszületik, pápá Föld...! 

 

Már az előzetesből sejtettem, hogy egyik szuperhatalmú istenféleség se nagyon fog a szívemhez nőni: a Marvel még az emberi szereplőket is csak nagy ritkán hagyja elmélyíteni, nemhogy az istenszerűeket. Két nevet bírtam a székemből felállva fölidézni közülük, és nem a rossz memóriám miatt: szupererejű, több ezer éves, kvázi elpusztíthatatlan lényeket egy okos mű akkor tálal jól, ha hihetően faragná a jellemüket emberivé, vagy ha legalább a mitológiájukat érdekesen kigondolná. 

Anélkül, hogy bántanám a rendezőt: Chloé Zhao-nak egyik se sikerült, abszolút. 

 

Tisztességes dráma vagy szereplők közti dinamika alig pislákol, holott ettől kellene ragyognia a történetnek: színes egyéniségek szétment csapata újraegyesül, miután sikerül oly hosszú idő után visszatalálniuk egymáshoz lelkiekben. Hosszan, mégis olyan ügyetlenül és hamisan tálalják a szereplők magángondjait, ami a néző figyelmét lassú halálra ítéli: 

• Aiak, a csapatvezető mártíromsága, 
• Szirszé úgymond magánélete, 
• Szipor pubertáskori hisztire emlékeztető kiakadásai, 
• vagy a katatón megőrülési rohamok, amik olykor csakúgy rájönnek Angelina Jolie (Pallas A)Thénéjére. 

 

A Marvel örökös gondja köszön itt vissza, de minden korábbinál feltűnőbben: nem hajlandó elismerni a nagyságrendeket. Galaktikus léptékű figurákat és sztorielemeket hajigál egy nyomorúságosan szűk cselekménysémába, és ezúttal a régi "marveles" könnyed stílus sincs, hogy elkendőzze, mennyire hamis az egész. Ezért olyan álságos, ahogy humanizálni próbálták a címszereplőket is. Az erkölcsi felelősség hatalmuk és kortalanságuk miatt, az „igazi küldetésük” kapcsán fölhozott civilizációs dilemmák, röviden: az összes érintett problémakör csak kirakati kellék. Ha akad is egy-két kósza mondat – pl. mikor egyikük tudatbefolyással beavatkozva állít le egy mészárlást –, narratíva nem épül köré; csak az időt húzzák, míg el nem érünk a ki tudja, hányadik világ-megmentős-akciózáshoz.

A meggy a torta habján pedig számomra a kurta kis beszélgetés volt arról, hogy Ultron vagy Thanos balhéját miért késték le direkt: az a hányaveti indoklás, ami aztán szóba se került többé. Csoda így, ha ezekben az isteni csavargókban az a legfigyelemfelkeltőbb, ha az egyikük képesnek bizonyul a meghalásra? 

Talán az idei Mortal Kombat-hoz tudnám hasonlítani ezt a felszínes, sivár, elnagyolt, megfoghatatlan drámautánzatot, ami feszt a komolyságát bizonygatja, nyomaték és érdekesség nélkül. Próbáltam valami mentőszempontot találni rá, mindhiába: az Örökkévalók vákuumtér,  unalom és fásultság a köbön.