Virsliparti

Elhinné a tisztelt Olvasó, hogy a kritika előtt azt se tudtam, miféle ételt takar az a szó, hogy "buci"?
:)

Tabugyilkos szatíra a Virsliparti. Van a Pixar-nak ez jól bevált mesetípusa, melyben valamely élőlények vagy tárgyak emberi vonásokat kapnak, emberként viselkednek, és olyan problémák elé kerülnek, melyek a mi világunkra is sajátjai. Seth Rogen 8 éve érlelt terve e formulának a nagykorú kiadása: egy hipermarket döntően élelmiszer-termékei kelnek életre, fölfedezik, miért is vesszük őket. Közben pedig a film ott és abból űz tréfát a modern kultúránkban, amiből csak szuflával bír. És bár ebben jó munkát végez, átélni a filmet sajnos közel sem olyan felemelő, mint elmélkedni róla.

Frank-nek, a csomagolt virslinek csupán 2 álma van: részint, hogy beledörgölőzhessen a mellettük tárolt bucicsomag egyik csajába, Brendába, illetve az, hogy az istenek őket kettejüket is elvigyék a Nagy Túlvilágra, 

ahol a közfelfogás szerint minden gyönyörű és fényes. Franket és Brendát kiválasztják, de elszakadnak a vásárlójuktól, és az eltérő miniközösségek részlegein át próbálnak hazajutni. Közben Frank fölfedezi, hogy a Túlvilág meséje valójában hazugság: az istenek szörnyetegek, akik levágni és megenni viszik el őket.

Díjazom mindazt, amire a Virsliparti papíron törekszik. Nem lehet elégszer görbe tükröt tartani a jó öreg kapitalista-fogyasztói társadalomnak, melynek ennyi év után sem akaródzik fejlődnie vagy tudatosabbá válnia. Megtapsolandó, hogy egy fősodorbeli komédiában egyszerre kaphatunk:

1. szó szerinti ételorgiát, 
2. ultra-trágár szövegek garmadáját,
3. Hollywood rasszista sztereotípiáinak gúnyrajzait, 
4. A kultúrakeveredés és az istenhit arcba köpését,
5. a tömegembert keményen bíráló torzképünket,
6. és pikáns műfajkritikát a Pixar-produkcióknak.

Ehhez képest megdöbbentő, milyen kevés viccen lehet szívből nevetni. A Virsliparti - mint sok vígjáték-szatíra - abba a tévhitbe esett, hogy ami durva és provokatív, az egyből vicces is. Hát nem. Karikatúráiban merül ki a film okossága, abból a "Történet-és-Szereplők részlegre" jobbára csak morzsák jutnak. Bármilyen friss és szabados a sok obszcén beszéd meg kép, hiába a modern társadalmat cikiző utalások hada: ezeket nem fogja össze egy erős, érdekes történet. Jellegtelenek maradtak számomra a szereplők és a helyszínek is. Ragasztókölteménnyé züllik az alkotásod, ha az egész nem több, mint több-kevésbé jó sztoridarabkák laza tákolmánya. 

A másik fenntartásom, hogy a filmből hiányzik a személyes hang. Mást se tesz, mint kigúnyol dolgokat, és ettől nincs igazi belseje. Rogen nem hajlandó beismerni, hogy az itteni látványvilág ugyan elgondolkodtató, de ugyanannyira elidegenítő is. Egy ilyen mértékben abszurd, valószerűtlen világban, mint ez, szükségünk volna több emberi, érzelmi kapaszkodóra, és igen: értelmesebb párbeszédekre. Különben unalmassá és lélektelenné válik, ahogy a kezes-lábas ételalakokkal folyton poénról poénra ugrálunk, mint a mexikói bab. 

Utálatos számomra, hogy milyen hamar átugorják a készítők egy-egy figura halálát. Ha nem egy főszereplő törik szét vagy kerül elfogyasztásra, akkor nem is említik többé. Ellenben egy rakás idő elmegy fölös téblábolással, fecsegéssel és pánikreakciókkal. Ez teszi olyan szakadozottá a hangulatát és a humort; sokszor egészen blődek és fárasztóak a szövegek. Attól, hogy a "fuck" szót többször kántálják, mint mondjuk a Ponyvaregényben, vagy hogy mindenfelé szexviccek meg popkultúr utalások röpködnek, még nem lesz egyből nevettetőbb egy vígjáték. Néhányszor jót kacagtam ezeken is, de félúton már belefáradtam a karikatúraözönbe, mert az egészben semmi nem hatott természetesnek. 

Legemberibben talán akkor viselkedtek az árukarakterek, mikor Frank egy szakácskönyv kitépett lapját mutogatja nekik az áruház monitorján. Teljesen világos, hogy Frank, Brenda vagy az árucikk-tömegek hogyan vélekednek a saját létezésükről és az istenek szabályairól. Az életük kirakott vagy csomagolt áruként nagyon eseménytelen, és a mennyei áldás képzete az, amibe kapaszkodva megszépülnek a mindennapjaik. 

Frank-re egy 2. felismerés is vár az útja végén: ha elveszed mások hitét olyasmiben, mint a mennyek, akkor cserébe neked kell adnod egy közvetlen, könnyen befogadható reményforrást. Muszáj hinniük valamiben, ezért döntenek inkább úgy, hogy nem hisznek Frank-nek. Ennek előjele, mikor Brendával a lány vallásos aggályain veszekedtek, és Frank nem értette meg az álláspontját, átsiklott a véleménye fölött. Barry - aki szintén az ő virslicsoportjuktól szökött el - segít belátnia, hol is rontotta el a felvilágosítást: "Sajnálom, hogy nem tiszteltem a hiteteket." Nem lehetünk pusztán harsány megmondóemberek, akik ráeszmélnek titkokra, és azt a tömegek zúdítják. 

Ironikus, mivel a készítők is kb. ugyanebbe a hibába estek: ránk zúdítják ezt a rengeteg szemfelnyitó, provokatív karikatúrát, megmondják a tutit a civilizációnkról, csak pont egy filmnek a sava-borsa marad el: az izgalmas sztori és a többrétegű szereplők.

Tetszett, hogy a hazugság az istenekről nem egy összeesküvés a történeten belül, ahogy pl. a mi világunkban használják gyakran eszközként a vallást. Megkapjuk a magyarázatot Tüzes Víztől, miszerint ők, a nem romlandó áruk találták ki a Túlvilág-mítoszt, hogy megszépítsék az elkerülhetetlen vég tudatát a rettegő népben. Ám az egyes részlegek erre tovább színezték a mendemondájukat, amiből ezáltal demagógia lett. 

Egyszerre príma kis allegória ez 

• 1) a merev vallásosságra;
• 2) a fogyasztói körforgás felelőtlen, pazarló mivoltára; sőt: 
• X) úgy alapból a társadalom alapmentalitására. 

Mi magunk vagyunk ezek az árucikkek, az istenek pedig a mi vezetőink, akiket dicsőítünk, imádunk, miközben azok szó szerint belőlünk élnek. A nagy tömegek mindig a megnyugtató hazugságot fogják választani a kényelmetlen, komor igazságok helyett. Frank helyzetét nekem ez a második dilemma tette átélhetővé. Hogyan lehet felnyitni a sokaság szemét egy hazug, de közmegegyezéses dogmáról, anélkül, hogy átgázoljunk a világképükön?


Senkivel se tudtam úgy igazán szimpatizálni a figurák közül - egyesekről azt se tudtam eldönteni, hogy miféle árucikk is akarna lenni. Frank a kiválasztott ifjú, Brenda pedig a szíve hölgye, akinek fő aggálya, hogy az istenek talán túl szemérmetlennek tartják őket. Ez persze egy nagy hülyeség, hisz a végső csatában elgyepál egy "istent", majd a győzelem után egyből összebújnak Frankkel az ünnepi orgia alatt. Elismerésem Rogennek és társainak, hogy ki tudták harcolni ennek a bekerülését a moziváltozatba. 

Gyenguska főgonosznak tartom Douche-t, az intim-zuhanyt, aki rájön, hogy az ehető-iható áruk elfogyasztása ad erőt az isteneknek. Bele se megyek a klisé bosszútervébe, hogy Franket elkapja, amiért felborította a bevásárlókocsijukat, és így kárt tett benne. Ugyanígy nem működnek a homoszexuális útitársak vicce, mint Teresa, a leszbikus takó, vagy a közel-keleti Kareen lavash és Sammy bagel kettős. Az egyetlen tényleg jópofa karikatúra a Stephen Hawkingot parodizáló rózsaszín rágógumi: neki minden megjelenésén remekül szórakoztam. 


Merő halandzsa az ötlet, hogy az árulények csak egy saját, 4. dimenzióban beszélnek, van kezük, lábuk, és járkálnak bármilyen messzire, csak mi ezt sose látjuk - hacsak be nem vagyunk lőve egy spéci sóoldattal, ami úgy üt, akár a heroin. Azzal pedig, hogy a pink rágó a végén csillagkaput nyit a mi dimenziónkba, a mű nekünk is reményt kínál, hogy talán áthidalható ez az ellentét árucikkek és teremtőik között. Értem én, hogy ezek mind utalnak valamire, de egyszerűen belefásul az ember a sok allegóriába, mikor a film felszíni olvasata másról se szól, csak hogy sekélyes, ugri-bugri ál-karaktereket mutogatnak nekünk. 

Szívből örülök annak, hogy egy olyan vakmerő projekt, mint a Virsliparti, a maga csorbítatlan, vulgáris valójában életre kelhetett a mozivásznon. Okos és pikáns utalásokkal van tele, helyenként még valóban vicces is. Azonban fájóan hiányzik belőle az a szív és lélek, amitől összefüggő élményként működhetne. Éppoly türelmetlenül hajigálja nekünk üzenetét, mint a főszereplő virsli a szupermarket lakóinak.

A Virslipartira egy 3/5-öt adok.