Ne nézz fel! (2021)

„Meg kell értened: 

a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra. 

És sokuk úgy megszokta, 

oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, 

hogy foggal-körömmel védeni fogja.” 

Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:

• a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
• a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
• a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
• és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.

 

Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.

Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!

Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír,  holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.

Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!

Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.

Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.

Biztosra veszem, hogy nagyon megoszlik majd a közönség véleménye róla; nekem a Ne nézz fel! egy pompásan csípős sci-fi-vígjátékként maradt meg. Önfeledten parádézik az emberi idiotizmuson, és valósággal a képünkbe ordítja, mekkora hülyék gyülekezete vagyunk közösségként: ha egy mindenkit érintő, nagy fenyegetés adódik, a nagy tömegeknek még a tudomásul vétellel is gondjai vannak, nemhogy a társadalmi szintű megoldáskereséssel. Abszurditással fejezi ki üzenetét, de ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mennyire is közelít a film karikatúrája a valós állapotokhoz!

Nem rémlik így fejből, hogy egy Netflix-produkcióra valaha is 5/5-öt adtam volna, mindenesetre most megteszem. Instant kedvenc, a maga keserédes módján.

A LEGO-film - A Második Rész

Phil Lord és Chris Miller 5 éve az évtized egyik legkreatívabb és -rétegeltebb animációs filmjét hozták össze, amely egyszerre tudott szólni gyerek- és felnőtt nézőihez, nemcsak az egyikhez a másik kárára. A The LEGO Movie egy nem várt bravúr volt, fantasztikus összhangban mozgatta belső világa történetét a mi valóságunkéval, mindkét vonalon megtartva az érdeklődésünket. Humora okos volt, szereplői értelmesen viccesek, látványtervezése hovatovább briliáns. Univerzálisnak hatott üzenete a saját egyediségünk és alkotókészségünk értékéről, egy olyan „felnőtt” struktúrában, ahol mindennek a legfőbb „ura” a „biznisz.” 

A 2. rész létének mintha tényleg ez lenne a nyomós oka: hogy „jó biznisz” volt megcsinálni. Elsüthetném azt a jól csengő kritikusi frázist, hogy „bár a nagy előd magas lécét nem ugorja meg, de azért jól sikerült folytatás”. De akkor nem a saját tapasztalatomat írnám le a filmről. 

Az is igaz, hogy Lord és Miller ezúttal csak írták, de nem rendezték a projektet. Itt viszont pont a tartalomban nem működik jól valami: mintha egy nagy teljesítményű ötletszóró erőműnek nem sikerült volna jól beüzemelni az újabb reaktorát. 

Pedig egyetértettem sok újdonsággal, amit a készítők kiötlöttek a folytatásra: 

• A Duplók, mint új nemezis;
• a Mad Max-szerű jövőváros, Apokalipsburg;
• A kozmosz ajtaja a 2001: Űrodüsszeia monolitját idézi;
• a riasztó ellentét a Systar-(magyarban Teshó-)rendszer csupa-mosoly külsőségei és a romboló-elmásító tendenciái között;
• Amitakarok királynő mint hamis főgonosz;
• LEGO-Batman talpig fehér vőlegényként is poénbomba;
• és sikerült a szakállas időutazásos sablonból egy egész izgalmas történetcsavart rittyenteni.

Nem hinném, hogy csak „az újdonság varázsa” múlt volna el. A 2. rész érezhetően kevesebbet markol az 1.-höz képest: valahogy triviálisabb, közhelyesebb, puhítottabb a modora. Inkább egy sokadik Star Wars-szerű űrfantáziára hasonlít, mintsem egy LEGO-ból épült mátrixdimenzióra, társadalombíráló éllel (pl. Rex karaktere simán elmenne LEGO-Han-Solo-hasonmásnak). 

Papíron úgy tűnik, hogy Emmet anakinos rémálma Lucy, azaz Vadóc haláláról, valamint az egész legóverzumot fenyegető „Armamageddonról” emeli a tétet az első rész placebo-próféciája után a kiválasztottról. De ez a kész filmen mégsem lett olyan sorsfordító vagy mindent eldöntő. Ironikus, hogy pont a felnőtté válást, a „keménynek lenni” témát kezeli nagyon gyermeteg módon az új rész – a popszámok zöme benne pedig már idegesítően infantilis.

Még az alcímből is az rí le nekem, hogy a készítők takargatják, mennyire elapadt a kreatív aranybányájuk. Könnyű „The Second Part”-nak címkézni egy újabb darabot, azt a látszatot keltve, hogy egyetlen nagy, szerves eposzt kapunk az első filmmel egybeillesztve. Ebből kb. annyi igaz, hogy az 1. rész végén látott inváziótól indítunk. Semmi nem köti az újabb sztorit szorosabban az 1. Lego-filméhez: intő jele ennek, ahogy a korábbi főgonosz, a jó útra tért Lord Biznisz egy köszönéssel kiveti magát a produkcióból, mintha csak golfozni támadt volna kedve. Mi a szösz…? 

Végig azt éreztem, hogy az új alkotás nem próbál szólni hozzám, mint felnőtt LEGO-kedvelőhöz: ez az öncélú fivér-hugi-civakodás a mi síkunkon direkt gyereknézőkre szabott konfliktusürügy, de annyival butább és kisstílűbb, mint a felnőtt és gyerek nemzedék közti meg-nem-értés problematikája az 1. részből! 
(Egyéként az apát ezúttal hiába keressük.) 

Látszólag ugyanazok a hozzávalók, de az összkép éretlenebb, vékonyabb. Két gyerek civódik, anyjuk büntetésből elrakatja a legókat (ugye: „Ar-mama-geddon”), a kölykök látják, hogy nem érte meg veszekedni, és kibékülnek. Mesterkéltnek hat az egész: 

1. azért is, mert ez az új „nagy konfliktusunk” az emberi síkon, 
2. az, ahogy varázsütésre elrendeződik minden,
3. illetve az is, ahogy hozzátákolják a rizsát a felnőtté válásról – lepecsételve azt a „Minden szupi szuper” alternatív kiadásával. 

Nem látok sok belső logikát a Duplók szándékaiban, ha nem lesünk át folyton a való világ történéseibe. Értem én, hogy úgy viselkednek, mint az éretlen emberlány, aki a valóságban játszik velük: minden színeset szétbontanak, cukormázas dolgok épülnek belőlük a saját rendszerükben, 

és imádják a szirupos popzenéket, amivel állítólag „agymosni” tudják más világok LEGO-lakóit (mint a vámpírok, akikre a Vadócékat "kezelő" figurák hajaznak).

De hogy mindezt azért tették, hogy Emmet-ékkel mindenképp összebarátkozzanak, azt nem veszem be – még úgy se, hogy királynőjük Emmet leharapott szívajándékából jött létre, Isten tudja, hogyan… 

Egész jópofa agyrém ez az űresküvő, amire épp az örök agglegény Batman-t szúrták ki, mert "az egység még meggátolja a világvégét". Végülis nem egy rossz gondolat, csak túl leegyszerűsítettnek, előrágottnak találtam: ha a 2 testvér kibékül, világaik is békét kötnek; ha tovább harcolnak, nincs több legózás, ami a lakóira nézve szó szerint „game over”-t jelent. Mintha már attól méltó folytatás volna ez, hogy ugyanazt a pattogó, vicctarkított ötlethalmozást csinálja - egy embercsalád életéhez kötve -, mint az eredeti Lego-kaland. 

A visszatérők maradtak, akik voltak, ami hol javára válik a filmnek, hol meg kiábrándító mindazok után, amin az 1. részben és azóta keresztülmentek. Miután Káosz kapitány a Teshó-rendszerbe hurcolja őket, a készítők csak Vadócot próbálják fontosan tartani, hogy ne csak a bajba jutott hölggyé sorvadjon a szerepe. 

De a többiek csak örömködő pluszbábuk: kizárólag azért vannak itt, mert ők is Emmet barátai az előző rész tartalmából. Gonosz dolog ilyet írni, de nem bántam volna, ha némelyikük egyszerűen odavész a besült ceremónián... 

Az mondjuk még tetszett is volna, hogy Vadócot, aki feszt agymosottsággal vádolta bulizó társait, épp a mentésére jött Emmet vádolja ugyanezzel, mikor Lucy - az igazat felfedezve - megmásítja véleményét. Mindkét valóságban ugyanaz a gond: a rosszul kommunikált szándék, félreértés szülte ellenségesség. Nagy kár, hogy Emmet és Vadóc szóváltása egy ilyen feszült helyzetben, a világvége szélén olyan vérszegény. 
"Le kell állnod...!"
"Azért mondod, mert agymosott vagy!" 
A George Lucas-románcíró iskolában tapsolnának erre...

Rex-et a raptoraival érdekes adaléknak tartom a szériába, mint afféle téves mentort a főhősnek. Emmet-et lenyűgözi a magabiztos kalandor-sablon, utánozni próbálja, mert úgy véli, hogy Vadóc pont ilyen „kemény” felnőtt fickónak akarja látni őt.  

Talán én várok túl sokat, de ettől már az elején érettebbnek hittem volna Emmet-et. Persze, jó poén, hogy a madmaxi jövőben ő még mindig a régi optimista átlagfickót játssza, de ugyanez hosszútávon, sztoriszálként már csalódást keltő. És elég légből kapottnak tűnik az is, ahogy Rex rossz példáját látva szinte rögtön prédikálni kezd neki. "Megkeményíteni a szívet könnyű. De kinyitni a szíved, az a legnehezebb dolog a világon." Nem tudtam komolyan venni, mert alig pár perce, az Armamageddon szélén még vakon hitt Rex ugatásának, hogy Vadóc haja és agya is "át van mosva". Ez így nem naivitás, hanem tyúkeszűség.

Másrészt viszont bejött nekem a csavar, miszerint Rex valójában Emmet jövőbeli önmaga, aki épp a mentési útja során rekedt egyedül, és a "megkeményedéshez" rombolómesterré vált, mielőtt visszajutott ebbe az időbe. Ügyes húzás, hogy Lord Biznisz után épp a főhős vaderizált kiadása az új rosszfiú. Azt viszont már túlzásnak tartom, hogy Rex - aki lazán átgázol bárkin és bármin - akárhányszor visszaugrálhat az időben (pl. a raptorokért), vagyis mindenképp az lesz, amit ő akar.  

De ez egy nagy márkanevű, nagy büdzsés mesefilm, szóval kizárt, hogy a rosszfiú diadalával legyen „tényleg VÉGE". 

A 2014-es mű megragadta a LEGO esszenciáját, felélesztette és újra megalapozta a gyerekkori rajongásunkat egy játék iránt, ami voltaképpen gondolkodni, alkotni is tanítani képes a használóját. Messze nemcsak arról van itt szó, hogy "azóta kinőttünk volna a mesékből": az alkotók egy finoman hangolt mestermunkát akartak rendelésre újrázni, ami végül felemás értéket eredményezett. A Lego-kaland 2., bár legtöbb építőeleme ugyanaz, inkább a gyerekbarát tartozéka, mintsem méltó társa az elődnek: egy láthatatlan tónushártya zárja el attól, hogy följuthasson elődje korosztályfüggetlen horizontjára. 

Ha tényleg őszinte akarok lenni, szám szerint egy 3/5-öt tartok korrektnek megadni rá. Gyerekek 10 év alatt könnyen elszórakozhatnak rajta; ettől idősebbek már inkább csak az ő kedvükért fogják velük együtt végigülni.

Virsliparti

Elhinné a tisztelt Olvasó, hogy a kritika előtt azt se tudtam, miféle ételt takar az a szó, hogy "buci"?
:)

Tabugyilkos szatíra a Virsliparti. Van a Pixar-nak ez jól bevált mesetípusa, melyben valamely élőlények vagy tárgyak emberi vonásokat kapnak, emberként viselkednek, és olyan problémák elé kerülnek, melyek a mi világunkra is sajátjai. Seth Rogen 8 éve érlelt terve e formulának a nagykorú kiadása: egy hipermarket döntően élelmiszer-termékei kelnek életre, fölfedezik, miért is vesszük őket. Közben pedig a film ott és abból űz tréfát a modern kultúránkban, amiből csak szuflával bír. És bár ebben jó munkát végez, átélni a filmet sajnos közel sem olyan felemelő, mint elmélkedni róla.

Frank-nek, a csomagolt virslinek csupán 2 álma van: részint, hogy beledörgölőzhessen a mellettük tárolt bucicsomag egyik csajába, Brendába, illetve az, hogy az istenek őket kettejüket is elvigyék a Nagy Túlvilágra, 

ahol a közfelfogás szerint minden gyönyörű és fényes. Franket és Brendát kiválasztják, de elszakadnak a vásárlójuktól, és az eltérő miniközösségek részlegein át próbálnak hazajutni. Közben Frank fölfedezi, hogy a Túlvilág meséje valójában hazugság: az istenek szörnyetegek, akik levágni és megenni viszik el őket.

Díjazom mindazt, amire a Virsliparti papíron törekszik. Nem lehet elégszer görbe tükröt tartani a jó öreg kapitalista-fogyasztói társadalomnak, melynek ennyi év után sem akaródzik fejlődnie vagy tudatosabbá válnia. Megtapsolandó, hogy egy fősodorbeli komédiában egyszerre kaphatunk:

1. szó szerinti ételorgiát, 
2. ultra-trágár szövegek garmadáját,
3. Hollywood rasszista sztereotípiáinak gúnyrajzait, 
4. A kultúrakeveredés és az istenhit arcba köpését,
5. a tömegembert keményen bíráló torzképünket,
6. és pikáns műfajkritikát a Pixar-produkcióknak.

Ehhez képest megdöbbentő, milyen kevés viccen lehet szívből nevetni. A Virsliparti - mint sok vígjáték-szatíra - abba a tévhitbe esett, hogy ami durva és provokatív, az egyből vicces is. Hát nem. Karikatúráiban merül ki a film okossága, abból a "Történet-és-Szereplők részlegre" jobbára csak morzsák jutnak. Bármilyen friss és szabados a sok obszcén beszéd meg kép, hiába a modern társadalmat cikiző utalások hada: ezeket nem fogja össze egy erős, érdekes történet. Jellegtelenek maradtak számomra a szereplők és a helyszínek is. Ragasztókölteménnyé züllik az alkotásod, ha az egész nem több, mint több-kevésbé jó sztoridarabkák laza tákolmánya. 

A másik fenntartásom, hogy a filmből hiányzik a személyes hang. Mást se tesz, mint kigúnyol dolgokat, és ettől nincs igazi belseje. Rogen nem hajlandó beismerni, hogy az itteni látványvilág ugyan elgondolkodtató, de ugyanannyira elidegenítő is. Egy ilyen mértékben abszurd, valószerűtlen világban, mint ez, szükségünk volna több emberi, érzelmi kapaszkodóra, és igen: értelmesebb párbeszédekre. Különben unalmassá és lélektelenné válik, ahogy a kezes-lábas ételalakokkal folyton poénról poénra ugrálunk, mint a mexikói bab. 

Utálatos számomra, hogy milyen hamar átugorják a készítők egy-egy figura halálát. Ha nem egy főszereplő törik szét vagy kerül elfogyasztásra, akkor nem is említik többé. Ellenben egy rakás idő elmegy fölös téblábolással, fecsegéssel és pánikreakciókkal. Ez teszi olyan szakadozottá a hangulatát és a humort; sokszor egészen blődek és fárasztóak a szövegek. Attól, hogy a "fuck" szót többször kántálják, mint mondjuk a Ponyvaregényben, vagy hogy mindenfelé szexviccek meg popkultúr utalások röpködnek, még nem lesz egyből nevettetőbb egy vígjáték. Néhányszor jót kacagtam ezeken is, de félúton már belefáradtam a karikatúraözönbe, mert az egészben semmi nem hatott természetesnek. 

Legemberibben talán akkor viselkedtek az árukarakterek, mikor Frank egy szakácskönyv kitépett lapját mutogatja nekik az áruház monitorján. Teljesen világos, hogy Frank, Brenda vagy az árucikk-tömegek hogyan vélekednek a saját létezésükről és az istenek szabályairól. Az életük kirakott vagy csomagolt áruként nagyon eseménytelen, és a mennyei áldás képzete az, amibe kapaszkodva megszépülnek a mindennapjaik. 

Frank-re egy 2. felismerés is vár az útja végén: ha elveszed mások hitét olyasmiben, mint a mennyek, akkor cserébe neked kell adnod egy közvetlen, könnyen befogadható reményforrást. Muszáj hinniük valamiben, ezért döntenek inkább úgy, hogy nem hisznek Frank-nek. Ennek előjele, mikor Brendával a lány vallásos aggályain veszekedtek, és Frank nem értette meg az álláspontját, átsiklott a véleménye fölött. Barry - aki szintén az ő virslicsoportjuktól szökött el - segít belátnia, hol is rontotta el a felvilágosítást: "Sajnálom, hogy nem tiszteltem a hiteteket." Nem lehetünk pusztán harsány megmondóemberek, akik ráeszmélnek titkokra, és azt a tömegek zúdítják. 

Ironikus, mivel a készítők is kb. ugyanebbe a hibába estek: ránk zúdítják ezt a rengeteg szemfelnyitó, provokatív karikatúrát, megmondják a tutit a civilizációnkról, csak pont egy filmnek a sava-borsa marad el: az izgalmas sztori és a többrétegű szereplők.

Tetszett, hogy a hazugság az istenekről nem egy összeesküvés a történeten belül, ahogy pl. a mi világunkban használják gyakran eszközként a vallást. Megkapjuk a magyarázatot Tüzes Víztől, miszerint ők, a nem romlandó áruk találták ki a Túlvilág-mítoszt, hogy megszépítsék az elkerülhetetlen vég tudatát a rettegő népben. Ám az egyes részlegek erre tovább színezték a mendemondájukat, amiből ezáltal demagógia lett. 

Egyszerre príma kis allegória ez 

• 1) a merev vallásosságra;
• 2) a fogyasztói körforgás felelőtlen, pazarló mivoltára; sőt: 
• X) úgy alapból a társadalom alapmentalitására. 

Mi magunk vagyunk ezek az árucikkek, az istenek pedig a mi vezetőink, akiket dicsőítünk, imádunk, miközben azok szó szerint belőlünk élnek. A nagy tömegek mindig a megnyugtató hazugságot fogják választani a kényelmetlen, komor igazságok helyett. Frank helyzetét nekem ez a második dilemma tette átélhetővé. Hogyan lehet felnyitni a sokaság szemét egy hazug, de közmegegyezéses dogmáról, anélkül, hogy átgázoljunk a világképükön?


Senkivel se tudtam úgy igazán szimpatizálni a figurák közül - egyesekről azt se tudtam eldönteni, hogy miféle árucikk is akarna lenni. Frank a kiválasztott ifjú, Brenda pedig a szíve hölgye, akinek fő aggálya, hogy az istenek talán túl szemérmetlennek tartják őket. Ez persze egy nagy hülyeség, hisz a végső csatában elgyepál egy "istent", majd a győzelem után egyből összebújnak Frankkel az ünnepi orgia alatt. Elismerésem Rogennek és társainak, hogy ki tudták harcolni ennek a bekerülését a moziváltozatba. 

Gyenguska főgonosznak tartom Douche-t, az intim-zuhanyt, aki rájön, hogy az ehető-iható áruk elfogyasztása ad erőt az isteneknek. Bele se megyek a klisé bosszútervébe, hogy Franket elkapja, amiért felborította a bevásárlókocsijukat, és így kárt tett benne. Ugyanígy nem működnek a homoszexuális útitársak vicce, mint Teresa, a leszbikus takó, vagy a közel-keleti Kareen lavash és Sammy bagel kettős. Az egyetlen tényleg jópofa karikatúra a Stephen Hawkingot parodizáló rózsaszín rágógumi: neki minden megjelenésén remekül szórakoztam. 


Merő halandzsa az ötlet, hogy az árulények csak egy saját, 4. dimenzióban beszélnek, van kezük, lábuk, és járkálnak bármilyen messzire, csak mi ezt sose látjuk - hacsak be nem vagyunk lőve egy spéci sóoldattal, ami úgy üt, akár a heroin. Azzal pedig, hogy a pink rágó a végén csillagkaput nyit a mi dimenziónkba, a mű nekünk is reményt kínál, hogy talán áthidalható ez az ellentét árucikkek és teremtőik között. Értem én, hogy ezek mind utalnak valamire, de egyszerűen belefásul az ember a sok allegóriába, mikor a film felszíni olvasata másról se szól, csak hogy sekélyes, ugri-bugri ál-karaktereket mutogatnak nekünk. 

Szívből örülök annak, hogy egy olyan vakmerő projekt, mint a Virsliparti, a maga csorbítatlan, vulgáris valójában életre kelhetett a mozivásznon. Okos és pikáns utalásokkal van tele, helyenként még valóban vicces is. Azonban fájóan hiányzik belőle az a szív és lélek, amitől összefüggő élményként működhetne. Éppoly türelmetlenül hajigálja nekünk üzenetét, mint a főszereplő virsli a szupermarket lakóinak.

A Virslipartira egy 3/5-öt adok.

Háború-kutyák (Haverok fegyverben)

 +

=

Alighanem a nyári szezon legjobb filmje a War Dogs, magyar címén a Haverok fegyverben c. vígjáték. Lüktető, obszcén, csípős humorú, fifikásan összerakott szatíra ez a fegyverüzletelés pikáns témájáról, érzelgősség és önismétlés nélkül. Todd Phillips, a Másnaposok-trilógia rendezője gyakorlatilag A Wall Street Farkasának kisöccsét rendezte meg, szintén egy stiklis vállalkozásról, a kapzsiság kultuszáról és az üzleti világ tengernyi mocskáról... és szintén veszettül szórakoztatóan tálalva! Jonah Hill pedig újra parádés alakítással örvendezteti meg a nézőket, megint egy pimasz köpcös nyerészkedőt alakítva.

2000-es évek. David Packouz huszonéves, házas masszőr találkozik gyerekkori haverjával, a gátlástalanul ravasz Efraim Diverolival, aki társként beveszi fegyverkereskedő cégéhez. A Bush-kormányzat nyílt közbeszerzési pályázatokat hirdet a neten katonai fegyverekre, és mert az ipar nagykutyáinak nem kellenek a kisebb megrendelések, David és Efraim e "morzsákra" lecsapva milliókat kezd el kaszálni. De ahogy a sikersorozat hatására egyre nagyobbat markolnak, idővel szembekerülnek a nagy kihívással: 100 milliós profitért kell szállítaniuk 127 millió AK-47-es lőszert az amerikai hadseregnek.

Ínycsiklandóbb filmes téma idén még nem került terítékre, ezt állítom! Lassan közhellyé válik, mekkora üzlet rejlik a háborúkban, a fegyverkereskedelemben, és hogy szakosodni lehet a különféle hivatalok, törvényi szabályozások kijátszására. A War Dogs-ban feldolgozott eset még külön rálicitál erre. Packouz és Diveroli biznisze a kiskapukra épül, és úgy aknázzák ki ezt az erkölcstelen aranybányát, hogy lövésük sincs politikáról vagy nemzetbiztonságról. Elképesztő belegondolni, hogy alig pár éve 2 huszonéves senki kis híján bepalizta magát a Pentagont. Sőt: hogy egyáltalán üzleti partnerei lehettek egy világhatalom hadvezetésének, holott cégük, az AEY nem is számított ismertnek a szakmában. 

Ennek a vállalkozásnak a bonyolódásából és a karakterek - elsősorban Efraim - reakcióiból táplálkozik a humor. Az év legmulattatóbb 2 óráját nyújtották nekem a két csempészfióka kalandjai. Két húzásukon könnyesre röhögtem magamat:

1. Egyik az, amikor átvergődnek "A Halál háromszögén" Irakban, hogy az amerikai megszálló erőket megtömjék több ezer Berettával. Az egész alkotásra jellemző a remek vágás és jópofa dumák, de itt különösen ütött mindkettő!
2. Amikor egyik vevőcsoportjuk az üzlet megkötése után közli velük: majdnem 60 millával licitáltak alá a 2. helyezettnek. Efraim kiborulása a folyosón egyszerűen frenetikus: akárhányszor látom azt a jelenetet, mindig felvidít! :)

Ahogy előttem más bloggerek is írták, drámában a War Dogs közel sem olyan erős, mint a csattanói. Phillips a fegyverüzlet témájáról nem mond semmi újat, annak vonzatait is inkább csak futólagosan érinti: 

• nyerészkedés a véres valóságon, 
• hogyan fér ez össze egy háborúellenző családdal, 
• legális és következmények, stb.

David felesége, Iz pusztán tartozékszereplő, a fék David-nek Efraim rossz hatásával szemben. Annyit csinál, hogy kiborul, valahányszor David-et hazugságon kapja a munkája kapcsán, s 2 perc múlva már túl is lép a dolgon. Súlytalan maradt az a kulcspillanat, amikor a nő elköltözik David lakásából a gyerekkel együtt. Scorsese ettől valahogy élettel telibbre szőtte a házastársi problémák szálát a The Wolf of Wall Street-ben. 

Miles Teller és Hill párosából nyilvánvalóan Hill viszi a prímet, de Teller a maga visszafogottabb karakterével kellően kiegészíti őt. David a megfontolt pasas a duóból, aki csak jó megélhetésért tenyerel a mocsokba, míg Efraim "barátja" egy már-már eszelősen törtető disznó, excentrikus élvhajhász. Büszke rá, hogy a morzsákból gazdagszik meg, a kiskapukon surran be. "Én egy patkány vagyok, tesó." 

És még ez se a morális mélypont, még lejjebb lehet kaparászni a mértéktelenségi skálán. Henry Girard, a tiltólistán szereplő nepperász magát a főfogást, az ún. "Afgán Üzlet" kínálja fel nekik, és mikor a minden addiginál nagyobb stiklibe hiba csúszik, borul a szövetség. Tetszik, hogy Efraim nem is igazán a kapzsiság, mint inkább az arroganciája miatt játssza el David bizalmát. Henryt hibáztatja, amiért a lőszerekről kiderült, hogy gyenge minőségű kínai gyártmányok, és ezzel majdnem kinyíratja Davidet. Kicsinyes, hedonista bosszúja fontosabb, mint az egyetlen ember, akire eddigi életében támaszkodni mert.

Karakterdráma terén messze a legjobb pillanat, mikor a végén - épp a letartóztatásuk előtt - találkoznak egy liftben. Mostanra már jól tudjuk, hogy Efraim egy fékevesztett, manipulatív görény. David narrációja külön rámutat: "Mindig olyanná vált, amilyennek mások látni szerették volna őt." De csak most, Efraim gyanús bűnbánatát látva fogja fel, mi következik ebből. Hogy őneki is olyanná vált, amilyennek David látni szerette volna: az egyetlen közeli havernak. Felhasználta, ahogy mindent és mindenkit az életben.

Úgy gondolom, hatásosabb lett volna itt lezárni a filmet, nem pedig Henry látogatásával David lakásán. Mikor David az albán sofőrje sorsáról kérdez, Henry egy pénzhalmot kínál az afgán üzletből. Ez alighanem azt jelenti, hogy a sofőr meghalt, mégpedig Davidék számtalan fegyverárujának egyikétől. Végülis nem rossz jelenet...

A siralmas nyári szezon 1-2 értékes ajándéka közé tartozik a Haverok fegyverben. Okos, érdekfeszítő, lüktető komédia; tónusa és témája afféle ötvözete a Fegyverneppernek és A Wall Street farkasának. Annyira ötletes vagy kiélezett ugyan nincs, mint az a kettő, de a sajátos élethelyzet, a látványvilág és a poéntár együtt nagyszerű kikapcsolódást nyújtanak. Idáig a kedvencem az egész évből.

Erős négyesre lövöm be az értékét.